Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Horváth Kolos Xavér: Üres csend

 

 

 

 

Üres csend

 

Most ébredtem. Nem emlékszem, mit álmodtam, levegő után kapkodok. Mostanában sokszor történik ez, nem lepődöm meg. A szám elé teszem a kezem, hogy fel ne keltsem.

Sokára nyugszom meg. Tovább tartott, mint bármikor. El kellene kezdenem a napot, de nem megy. Bénultan fekszem, bámulom a plafont. Merengek. Próbálom elképzelni az életem, milyen volt, mikor még nem ismertem. De nem megy. Hogyan lehetséges ez? Hisz ott voltam. Csak néhány éve volt. Mégsem emlékszem semmire. Próbálom megragadni a múltat, mintha nem szerepelnék benne. Mintha külső szemlélő lennék, akit senki nem lát.

Ezen gondolkodom, miközben fekszem. Ránézek. Olyan békésen alszik. A mellkasára teszem a kezem. Egyenletesen lélegzik. Úgy irigylem. Soha nem voltak problémái az alvással. Neki minden olyan könnyen megy.

Felülök. Elszámolok tízig. Tíznél szinte felugrom az ágyból. Kicsit meg is lököm az éjjeliszekrényt. Fáj, de nem foglalkozom vele. Rögtön visszakapom a fejem, hogy megnézzem, felkeltettem-e. Nem. Fel lehet őt riasztani?

Mezítláb vagyok. Pedig tél van. Felvehetnék papucsot vagy zoknit. Itthon mindig mezítláb vagyok. Szeretem érezni a padlót a lábam alatt. Mintha a ház részévé válnék. Ezt mondom mindenkinek. Talán csak azért járok mezítláb, mert ezt látom a filmekben. Nem tudom. Sokszor én sem tudom eldönteni, mikor mondok igazat.

Kimegyek a mosdóba. Pisilek. Még ezt is hangosnak találom. Félek, hogy felkeltem. Fogat mosok. Hosszan. Fáj. Nem csak azért, mert régi, kusza a fogkefém, de tele van sebbel a szám. Hólyagokkal és herpeszekkel. És akárhányszor a fogkefe sebhez ér, elönt a fájdalom. Végigáramlik, pár másodpercig kering, és csak utána tűnik el. Legszívesebben megragadnék egy kést, és kivágnám a sebeimet. Azt mondták, tegyek rá sót, az majd segít. Nekem nem. Csak jobban fáj.

Kiköpöm a fogkrémet. Egy ideig bámulom. Véres. Nem törődöm vele. Tudom, hogy ő még nincs ébren, más nincs a házban, de azért körülnézek. Megtörlöm az arcom. Nem nézek tükörbe. Próbálom kerülni a szemkontaktust magammal. Mióta őt ismerem, nem is néztem tükörbe. Valószínűleg azért, mert régen mindig azt kérdeztem magamtól, hogy lehetek ennyire csúnya. És mióta őt ismerem, attól félek, egyszer ő is észreveszi, és azt kérdezi magától, vagy ami még rosszabb, tőlem, hogy lehetek ennyire csúnya. Nem tudnék mit válaszolni. Abban reménykedem, ha nem nézek tükörbe, ez a csúnyaság megszűnik. És jön helyébe valami új, sokkal könnyebb. Mint mikor gyerekként kiesik a fogunk, berakjuk a párna alá, és várjuk, hogy másnap pénzre cserélődjön. Ha folyamatosan ébren vagyunk, és nézelődünk, akkor nem jön a tündér. Legalábbis ezt mesélték.

Kimegyek a mosdóból a konyhába. Nyitom a hűtőt. Nem veszek ki semmit. Éhes vagyok, de nem eszem. Azért, hogy neked jobban tetsszek. A hűtőt pedig azért nyitom ki, mert így könnyebb elviselni, délután ötig nem eszem majd egy falatot sem.

Kinyitom a szekrényt. Kiveszek belőle egy poharat. Megnyitom a csapot. Háromszor öblítem át a poharat. Ez nem véletlen, szándékosan számolom. Babona, vagy valami olyasmi. Vizet töltök, iszom. Ha nem eszem, csak iszom, fáj a gyomrom. Nem merem megkérdezni, ő is így van ezzel? Nem akarom, hogy hülyének nézzen. Vagy attól félek, ha neki nem fáj, akkor eggyel kevesebb a közös bennünk.

Lerakom a poharat a helyére, a mikró elé. Bemegyek a szobánkba. Kinyitom a szekrényt, keresek valamit, amit még nem híztam ki, és szép is. A szép nálam annyit jelent, hogy neki tetszik. Fekete gatyát választok, fekete pólóval, fekete pulcsival. Most veszem észre, mennyi színes ruhám van a szekrényben, én mégis ugyanazt hordom több hete. Azért, mert neki tetszik. És ha az utcán összefutunk, és olyan ruhában vagyunk, amit itthon nem vennénk fel, azt akarom, így lásson. Bár nem vagyok szép, tudok öltözködni. Vannak szép ruháim, mint másoknak. Akarom, hogy tudja.

Levetkőzöm. Egy pillanatig meztelen vagyok. Ahogy magamra nézek, elfog az undor. Sírni szeretnék, ez vagyok én. Ebbe a testbe vagyok bezárva, ezen alig változtathatok, mert így születtem. Így látnak mások. Ekkor nevetnem kell. Rájövök, kicsit sem izgat, mások milyennek látnak. Csak az érdekel, ő milyennek lát. És ő soha nem dicsér meg.

Átöltözöm. Szerintem egész jól nézhetek ki. Egy pillanatra elhitetem magammal, ez úgysem számít, mert a belső a fontos, satöbbi. Azon kapom magam, hogy kliséket puffogtatok, mert meg akarom nyugtatni magam. Felöltözve állok, ő még alszik. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy itt hagyom. Nem pár percre, vagy egy napra, hanem örökké. Igen, megfordul a fejemben, többé nem jelentkezem. Többé nem beszélünk. Ha találkoznánk, nem is köszönnék. Ezek a gondolatok kavarognak bennem, miközben őt nézem, ahogy alszik. Olyan szép. Nem tudom, miért haragszom rá. Nem tehet semmiről. Az én hibám, hogy ilyen vagyok. Őt szeretem, akinél nincs esélyem.

Azt is mondta, el kellene engednem. Soha nem volt ilyen erős a késztetés, hogy itt hagyjam, hogy ne forduljak vissza. Egy ideig el is hiszem, képes vagyok rá. Életemben először valamit vagy valakit elengedni. Ennél közelebb már nem leszek hozzá.

Nevetek. Megpróbálom majd élni a mindennapjaimat, miközben te itt alszol. És még mindig nem keltettelek fel. Felveszem a pulóvert, kabátot, táskát, elköszönök a macskától, indulok az egyetemre.

Halkan kisétálok az ajtón. Néha recseg a lábam alatt a padló. Szinte hang nélkül hagyom el a házat. Az ajtót is csendben zárom, fel ne keltselek. Miért is?

Hiszen a ház üres, senki nem alszik benne.

Soha nem is aludt.

 

 

  
  

Megjelent: 2021-10-15 20:00:00

 

Horváth Kolos Xavér (Vác, 2000)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.