Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


Kiss Tamás: Az összekuszálódó idő és sors

 

 

 

 

Az összekuszálódó idő és sors

 

Vajon hol van az a kis tanuló, aki nagyon régen, a „tábla házába” járt, a mezopotámiai alapfokú írnokképzőbe, mely „döngölt földön áll, mint a lúd”, és hol van drága édesanyja, aki „két cipóval” küldte őt el tanulni nap nap után, és hol van apja, ki napi szigorúsággal ellenőrizte fia tudását, hol van a felvigyázó, aki a rend betartását követelte a tanulóktól, és hol van a mester, aki előtt „földig” kellett hajolnia a palántáknak, aki leckét adott, számon kért és sokszor ütött, ha kellett, hol van János, akit intézetbe adtak, mert édesanyja meghalt gyermekágyi lázban, akinek legfőbb foglalatossága a félelem a nádpálcától, a gazdagabb kölkek gúnyolódásaitól és a latintól meg a történelemtől, mert az egyiket magolni kell, a másiknak meg hazugság és erőszak szaga van, de nem tehet ellenük semmit, mert jönnek a felügyelők reggel, délben és este, és van házirend is, és jaj annak, aki megszegi, aki nem úgy és akkor mormol imákat, amikor éppen annak van az ideje, az órákon drákói a szigor, ha tudsz, ha nem, azt kapod, amit a tanár ad neked, titokban sírsz, mert nincs kihez őszinte lehetnél, hazamenni meg úgysem lehet, de nem is érdemes, mert apa már biztosan új nővel van megint, csak megütne, ha ferdén néznék rá, így aztán tűrni kell, tűrni és tűrni az életet, és élni egy bizonytalan törékeny reményben, lehetőleg nem megutálni mindent, vagy csak annyira, amennyire a „tábla háza” tanulója utálta meg az írnokságot, vagy Jim, aki szépreményű amerikai egyetemista létére tüntetéseken vett részt, gyűlölt indulatokkal utasított el minden erőszakot, táblákat vitt a béke jelével, jól megverték párszor, mígnem egyik nap behívót kapott; mehet Vietnamba harcolni, megvédeni a világot a kommunizmus elterjedésétől, de ő nem akart menni, elégette a behívóját, mint oly sok társa, meg is lett az eredménye, kikötött az őrszobán, ahol egy furcsa félhomályban úszó kis teremben jól dagadtra verték, egy ideig a szülei sem tudtak róla semmit, majd hirtelen közölték velük, hogy büntetése letöltése után megy harcolni, viszik ki a frontra, ahol majd megtanulja a mórest, és ki is vitték, meg is halt, anyja is belehalt, de kit érdekel ma már, hogy hol nyugszik Jim, nem lehet tudni róla, hisz nagy a dzsungel, akárcsak a sivatag, elnyelnek minden tetemet, legyen az írnok, vagy hősi halált halt emberke, vagy éppen János, akit az orosz frontra vittek, ahol minden bizonnyal ő is örökre elveszett a világ számára, de mindezektől az idő még tovább zakatol, sorsukat viselő örök ismeretlenségben maradó kötéltáncosok építik a láthatatlan, észrevehetetlen jeleneket, ők, a senki-sorsúak, az örök névtelenek, a végső feledésre ítéltek, nem úgy, mint azok, akik ütötték, hajtották, vagy éppen meggyőzték őket úgynevezett, eszme-félékről, hogy „Megszállottakká” válva vakon higgyenek „bizonyos dolgokban”, és készek legyenek meghalni vélt vágyaikért, holott csak csúnyán át voltak verve egy „szép új világban”, mert a világ mindenkor újnak és sokkal szebbnek lett kikiáltva, mint amilyen valójában volt, így aztán nem juthatott Hansnak se más sors, csak a vak hit, a kiábrándulás, a Wermacht és a halál, miután rekedtre ordította magát a vezér gyűlésein, hitt, mint, ahogy Pál hitt a damaszkuszi út után, de hol van már Hans, és hol vannak zokogó szülei, csaknem olyan messze, mint annak a spártai nőnek a fia, akit szépséges ifjúkorában öltek meg a csatatéren, nevét sem tudja már senki, egyszerszületett volt ő is, mint az idő végtelenjében utána következő sorstársai, akárcsak a milliárdnyi kis illatos virág, egyszer kibújva a világra, egyszer felmutatva önmagukat, aztán a meghatározhatatlan öröklétre szenderülten többé már nem létezni senki és semmi számára, de így járt a Woodstock-nemzedék csaknem valamennyi embere, akik „magukból kikelve” üvöltötték a világba, hogy nagy a baj, hogy nem kellene háború, hogy a politika sötét, korrupt játszma, akik levetkőztek, és kommunákban próbáltak élni, szabadon szeretkeztek, virágkoszorúkat fontak a hajukba, kipingálták járgányaikat, és drogoztak, mert még így sem volt kibírható az elvakult, elhülyült politika diktatórikus bűze, kellett helyette más illat, más érzés, valami, ami elvisz ebből a velejéig romlott világból, így aztán kivonultak, elmentek, meghaltak, elvitték magukkal egyéniségüket, névtelenségüket, szeretet-vágyaikat, és magukkal vitték a lángot is, azt a fáklyát is, mely a Vencel téren lobogott egy egyetemista fiú testéből, mert nem volt képes elfogadni a ruszki tankok invázióját, és az a sok más egyetemista, akik szintúgy felégették életüket, roncshalmazokká, hamuvá égtek, de mindhiába, pedig üvöltöttek, szerte-zenélték a hatalmak ostobaságait, az oligarchák arroganciáit, de utóbbiak arcán még a pír halvány árnyéka sem mutatkozott és azóta sem mutatkozik, pofájukról lehámlottak a mimika ráncai, zsebre vágták a világot, és kiokádták magukból az intelligenciát, a kultúrát, már nagyon-nagyon korán, boszorkányégetések perverz máglyáin át, kedvükre sütögetve kislányokat, anyákat, majd otthon a kertben grillezve nagyzolni, dicsekvő egomániában úszva mindent behabzsolni, gyermekáldást kerülve inni és kurvázni, nem úgy, mint a kis nyomorlakokban, ahol Kovácséknál és másoknál az ablakokon még bekukucskál Isten, aki már legalább annyira fél, annyira üldözött, annyira megalázott, mint minden Senki, mint minden Ágyútöltelék, és minden hit, ami még emberi, és a szavak, olyan szavak, melyeket évezredek óta csendben mormolnak egymásnak azok, akik csak számok, vagy azok sem, mert ugyan lehet, hogy tágul a világegyetem, az emberség viszont zsugorodik, itt, az otthontalanná tett Mindenholban, metropoliszok, városok, kis falvak sáros utcáiban és mindenféle keresztúton, melyeket oly hévvel jártak milliók és milliók, de kinek juthat már eszébe egy félmeztelenre vetkőzött, égő szemű ifjú, aki, elhivatott társaival, a középkornak nevezett világban, hóban, fagyban, étlen, szomjan, mint „flagelláns” rótta a kilométereket, bőrkorbáccsal csapkodva hátát, énekekkel könyörögve Krisztus irgalmasságáért, magát büntetve az emberi aljasságokért, örök lelki fényben, éjszakánként gyertyafényt lobogtatva, leroskadva templomok oltárainál, hogy más halandókat is bűnbánatra indítson, ő, aki magából végképp kikapcsolva mindenféle időt, már itt e földön az örökkévalóságban élt, nem úgy, mint a klérus feldagadt nagyjai, akik nem bírták elviselni saját Istenük tanait sem, és már maga egy csoda, hogy Ferencből szent lett, de sokféle Ferenc járta még az igaz ember kálváriáit, például a kommunizmus sötét börtöneit, azok a Ferencek, akikért csak megmaradt szeretteik sírtak, hogy aztán eltemettessenek, és soha többé ne jöhessenek vissza tiszta emlékezetekbe, mert azok mindenkor igen veszélyesek lehetnek, így ők megmaradtak a falusi harangszó hullámzó hangfoszlányaiban, a szélben, mely minden igét szanaszét szór az éterben, ők, kiknek legfőbb bajuk a szeretet gyakorlása volt, s ma is az, mosolyuk fennen ragyog a bárányfelhők fura alakzataiban, és csak remélhető, hogy villámként csapkod egyes megőrzött lelkiismeretekben, vagy ők is „hiába éltek”, akárcsak a megcsillagozott, halálba küldött milliók, mondjuk Sára is, aki fiatalon fel sem fogta, miféle eszme, miféle ember lehet az, aki az ő halálát kívánja, szép fekete haja, sírásba forduló szemei gyilkos erőszak-áradatban oldódtak fel, néma menetekben, zakatolásokban haltak el élő remények, józan módon elgondolhatatlan szadizmus-áradatokban, táborokban, melyek nevei hírhedettekké váltak, csak a lelkek, megannyi messze néző szem maradt örökre ismeretlen, hihetetlen, túlélhetetlen, és nem volt ott sem vége, mert a vörös csillag Gulágjaiban más színű eszme tombolta magát szét holt tetemekben, ezernyi Jurij nevű szerencsétlenben, őrjöngő ember-mutáns agyak téboly-tüzei által, és az idő csak közönyösen múlott, dolgozott, temetett elrendelt jövőt, értelmezhetetlen tudat-torlaszokat emelt a múlt számára, melyeken már nem hallatszanak át milliók zokogásai, elvitt, megkínzott, megalázott nők-férfiak-gyermekek, soha el nem temetett holttestek, ki nem mondott és kimondhatatlan szavak, mondatok, fohászok, mindörökre eltemetődött imák és mítoszok, csak a hazug, permanens torzításokban létező megszépített történelem ostoba ugatása hallatja hangjait, hogy befogja a senki-sorsú sok-milliók hangját, és újabb életekből csináljon sorsot.

 

 

 

  
  
 

Kiss Tamás (Szombathely, 1953), főiskolai tanár, író, festő, ökológus.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.