Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


M. Szlávik Tünde: A patkány diadala

 

 

 

 

A patkány diadala

 

 

A szőlőkacsok ernyedten lógtak a lugas oszlopai között kifeszített drótokon, a sivatagi hőség betömte az ember fülét, félárbocra kényszerítette a szemét, ember, s állat egyaránt lihegett, de csak pokolmeleget pumpált a ziháló mellkas. 

Pista bácsi megitta a harmadik kávéját, a félhármast, amit harminc éve mindig pontban fél háromkor tett oda az asszony a kotyogós kávéfőzőben a gáztűzhely legkisebb lángjára, mert mire lejött a forró, fekete ital, éppen megállt a munkásbusz a ház előtt. Pista bácsi a megszokások rabja volt, bár ő ezt úgy látta, hogy szereti a rendet. Megözvegyült, másik ház, másik asszony – de a kávénak időben fel kellett kerülnie a gázra. Mondogatta gyakran, amikor Katika lebetegedett: semmi nem a régi már, még a kávé is késik… 

Pedig a félhármas kávé az első láncszem az otthoni tevékenységek hosszú sorában. A félhármas után aludni kell pár percet, aztán jöhet a jóféle húsleves, szigorúan saját nevelésű tyúkból, csirkéből, míg Katika élt, kisgalambból is. De Erzsi meg nem fogná a világért, hiába adogatja le neki a dúcból már kitekert nyakkal, azt mondja, képtelen rá, még a tenyere is iszonyodik a tapintásától. Hiába, az asszonyok nem egyformák! 

A levest húsos étel követi, férfiember akkor teljesít, ha minden napra megvan a megfelelő kalória, ami csakis húsból nyerhető. Az evést aztán ki kell pihenni, míg az asszony csendesen leszed, elmosogat, annyi idő elég is, aztán ki a kertbe, udvarra napszállatig – dologra. Ha negyven fok van árnyékban, ha mínusz húsz még a kazánházban is, a jószágot akkor is el kell látni, az nincs tekintettel az időjárásra, az éghajlat anomáliáira, a tévéműsorra, a gazda kedvére. A kiskacsáknak forrázott dara, felaprított csalánnal – ma zsűlienre vágom nektek, morogja, tegnap hallotta a Tévépaprikában, és nagyon megtetszett neki ez a kifejezés. Fogta tehát a konyhából már kiselejtezett, de élesre fent disznóölő kést, aztán az udvar elejében álló satupad végére beállított régi húsvágó deszkán szép hosszú szálasra vágta a csípős leveleket. Az ő kezét már régen nem csípte. Az sem zavarta, hogy bezöldültek tőle keze bőrének mély árokráncai – megfértek ott az évtizedek alatt beívódott gépolajjal. Szerelőkeze volt, örökké gyászos körömággyal, nem vitte azt ki sem a Vim, sem az Ultraderm, sem a sok újfajta módis, finomított, illatosított vacak.

A csirkékhez tartott, az első udvar végébe, amikor meghallotta a keserves, elhaló nyöszörgést. Körülnézett. A kertben lemondóan kornyadoztak a növények, a júniusi nap minden hősége ott vibrált a talaj fölött, de csak a láncra vert kutya motozott a sarokban, szürke rongycsomót kóstolgatva. Pista bácsi odaszórta a fángliból a darát a csirkék hosszúkás etetőjébe, s ahogy visszafelé jött a pléh locsolóért, a kutya felé pillantott, aki heves farok csóválások közepette ide-oda dobálta a hátsóját, fejét le-leszegte, vakkantgatott, morgott, szuszogott, miközben mellső lábaival a rongyot pofozgatta.  Honnan szerzett ez a kutya rongyot? – tűnődött, hiszen a ruhaszárító kötél a kert elejében van, odáig nem ér el. Ráadásul ez a rongyszerű valami vinnyog is… 

Néró, az anyád! Eriszted el azt a macskát! Hőj! Az utolsó pillanatban… 

A szürke bundás kismacska valóban úgy festett, mint a legendabeli, amelyik a kutya szájából került elő. Néró persze reflexszerűen a kerítéshez ugrott, tudta, mi várna rá a késlekedésért. Falusi kutya volt, szép reményekkel induló, aki belefásult már a láncra vert reménytelenségbe. 

Pista bácsi szerette az állatokat – a maga módján. Ennek alapja pedig a táplálékláncban elfoglalt hely volt. A megehetőket nagyon szerette, s mivel a kutya őrizte neki ezeket, hát elviselte őt is. A macskának viszont csak annyiban látta hasznát, hogy az megfogta az egeret, de erre egy jó egérfogó is képes, ennélfogva a macska nem sok helyet foglalt el a szívében. Volt egynehány az udvarban, háltak, ahol tudtak, leginkább az ajtó alatt bebújva a padláson, de a házba nem tehették be a mancsukat. Egymást követő generációk tanultak meg a konyhaajtótól az udvar közepéig repülni, míg meg nem értették a leckét, mint a soros, mindig láncon tartott kutyák. 

Mostanság egy macska sem viselős az udvarban, nem tudni hát, honnan pottyant ide ez a kis nyomorult. Pista bácsi bevitte a konyhába, törölközőt lökött a konyhaasztalra, mert a huzamosabb hajlást már nem viselte el feszülő pocakja, s szemügyre vette az alig férfimaroknyi apróságot. Kutyanyáltól nedves szőre rálapult girhes kis testére, hullámzóan kiemelkedett tarajos gerincoszlopa, szeme csipás volt, mancsai véresek. De hurkapálcányi farkincája antennaként meredt felfelé. 

Akkora az egész, mint egy fiapatkány, olyan csúf, hogy még a kutya is kiköpte, de élni akar – dünnyögte Pista bácsi. – Hát akkor, gyere, te Patkány Etus… 

Persze férfiember asszisztenciával gyógyít, Erzsike néni hozta is a tálban a langyos vizet, több léről átmosták a macskát, mint a homokba ejtett húsdarabot. Kamillateát főztek, amit aztán a gazda mártogatott ki vattacsomókkal, óvatosan fújkálva a nedves gombócot, majd kipróbálta az alkarján, nehogy túl forró legyen. A cilónak egyre kevesebb ereje maradt tiltakozni, farka vége is bánatosan görbült lefelé, talppárnáját is hiába nyomkodták, nem bírtak előbújni a karmai. Csak reszketett a rekkenő hőség ellenére. 

Bebugyolálták egy ócska flaneling maradékába, aztán kitették az ajtóval átellenbe, a lugas alá. Ott percek alatt megszáradt. 

Pista bácsi tűnődve nézett a feleségére: – Szerinted nem szomjas? 

Az asszony megadóan indult tejet langyosítani, majd amikor a macska feje harmadszor esett erőtlenül a tálkába, szemcseppentőt keresett. Újra felpakolták a macskát a konyhaasztalra. A férfi lélegzetvisszafojtva tejet csöppentett az állat szája szélére. Lecsurgott. Tanácstalanul nézett maga elé, majd újra megpróbálta. Keze megreszketett, a tejcsöpp a cica orrára hullott, amitől az erőtlenül tüsszentett egyet. De aztán megnyalta szája szélét, s Pista bácsi újabb és újabb adagokat csöppentett a fonnyadt kis bajuszszálak alá. 

S ez így ment napokon keresztül. Egy papírdobozt kibéleltek, abba fektették a kismacskát, és két etetés közben betolták a radiátor alá, nehogy rálépjen valaki. Éjszakára is bent maradhatott, még kárt tett volna benne valami kóbor kutya vagy idegen, felnőtt macska.

Három napig nem volt hangja sem. Biztosan fel kellett dolgoznia, hogy ráment néhány élete a kutyával való találkozásra. Vagy a törött bordák összeforrasztása emésztette fel minden energiáját. Később az első nyávogásra tejet kapott meg csíkokra vágott parizert. Minden kezelés dacára kicsit vaksi volt még a csipától, de egyre nagyobb kedvvel eszegetett. Aztán kimerülve aludt egy nagyot. Pista bácsi még a rádiót is kikapcsolta a kedvéért. 

Hetekbe telt, míg teljesen rendbejött, s bár már jókora adagokat bekebelezett – gyakran egyenesen Pista bácsi szájából kinézve azokat –, nem nőtt, nem hízott sehova. Csak az önbizalma, de az bizony az egekig ért. Míg Pista dolgozott, Erzsi néni kitette őkelmét a konyhából, így rút macskaszokás szerint a kutyát bosszantotta, centi pontosan kimérve, meddig ér el a lánc. Ott sétafikált, kellette magát, ingerelte a mind dühösebb Nérót. A tőle háromszor nagyobb macskákat dühös fújással, köpködéssel és hatalmas pofonokkal verte el a táljától, nem félt senkitől és semmitől. Megérezte, mikor van fél három, vagy talán a kávékészítés hangjából tudta, mert a buszról leszálló Pista bácsi már egy végletekig magába roskadt, szánni való kis teremtést talált a konyhaajtóban, akit egészen egyszerűen nem lehetett odakint hagyni. 

Egy kora őszi napon vendégek érkeztek a fél hármas szieszta alatt. Az ajtórésen a szobába belesve szemtanúi lehettek az idomítás csodájának: Pista bácsi bőszen húzta a lóbőrt, a hájas mellei és nagy pocakja közötti völgyben fényes szőrű, de továbbra is csenevész macska dagasztott, dorombolása alig hallatszott át a horkoláson. A Patkány diadala…

 

 

  
  
 

M. Szlávik Tünde (Nyíregyháza, 1967.) tanár, szerkesztő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.