Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: A világegyetem szavatossága – Búzadara metamorfózisa

 

 

 

 

A világegyetem szavatossága

Búzadara metamorfózisa

Pénteken hoztunk ebédet a Transzparencia Szendvicsbárból, nem főztünk, meleg volt. Jeges gyümölcslevest adtak és rakott burgonyát. Jól elkészítették. Házi kolbásszal, friss tejföllel leöntve. Szombatra, megbeszéltük a feleségemmel, hogy frankfurti levest készítünk és tejbegrízt. Az nem nagy készülődést igényel. Habár! A nejem csinálta a levest, én a második fogást. Mégsem váltam szabaddá a leves előmunkálatai alatt sem. Úgymond, segítettem neki. Összevágtam finomra a répát, a paprikát, a krumplit és a karalábét. Jó lett volna, ha hamarabb készen van, mert szeretett volna még ablakot pucolni. Jaj! A férfiak ezeket a nyári munkákat az íróasztal mellől nézhetik végig. És szurkolnak, ne essen le a létráról az angyal. Bírja a napot. Az izzadtságot. A gyűrődést. Mert egy asszony nagy érték. Ha nem rontja el a nyelvével, beszédével, amit télen felépített. (A jó viszonyt a férjével.) Az én házastársam nem rontja el. Csinálja hűségesen és hálával, hogy egészséges és erős teremtés.

Ismerek olyan hölgyet a rokonságban, aki permanensen szidalmazza a férjét főzés közben. „Megint nekem jutott a jobbik rész, hogy itt álljak 40 fokban és előteremtsem a zabálnivalót.” De ezt csak azért jegyzem meg, mert sokkal jobb, ami nekem van. A nyugalom és a lelkesedés világa, amit az oldalborda teremt meg ahhoz, hogy én közben alkotni legyek képes.

Szóval vágtam vékony karikákat a répából és a fehér zöldségből. Majd fokhagymát pucoltam. Kilenc kis gerezdet sikerült lemeztelenítenem. Azután a nejem belehelyezte a vízzel teli fazékba a tarkabarka zöldségek galaktikáját. Plusz a kelbimbókat a mélyhűtőből. Micsoda életteli bőség! Majd a virsli karikák következtek és a só. Utána a habarás. Majoránna. Fenséges illatban kezdtem hozzá a tejforraláshoz. Majd a só következett. Apropó, só! Isten jut eszembe róla. Nélküle minden dolog és érték és beszéd ízetlen.

A vaníliás cukorról sem feledkeztem meg, Két csomaggal tettem bele egy liter tejhez. Anyósom így szereti. Inzulin rezisztens. Így a kristálycukorból csak keveset szórok, pedig én nagyon édesre szoktam, ha csak magunknak csinálom. Most alkalmazkodunk. A fogalmi gondolkodásmód belép. Az elme fékez, a világ lelassul. A dolog fölfedezi a harmónia burkát a gondolkodásmód magján. Halleluja!

Neki is viszünk belőle. Amikor kimértem a kis csészényi búzadarát, eszembe jutott a házasságunk kezdete, amikor még leküldtek a boltba zsemlemorzsáért és én grízt hoztam. De azóta tudom azt is, mi a különbség lábas és fazék között. Micsoda átalakulás, megy végbe egy liter, forró tejben, ha öntesz bele búzadarát. (Kis vizet is tettem bele, mert elfőtte egy részét.) A pici búzadara-szemcsék megdagadnak. Magukba szívják a tejet. Egyesülnek. Összeér a tej és a gríz szubsztanciája s majdan a szánkban válik újra el. Nyolc perc alatt megfő a világegyetem. Új entitás teremtődik, bizony, ámen. Tejbegríz. Mélytányérba rakom, merőkanállal, és megszórom fahéjas cukorral.

Másnapra is jutott a frankfurti levesből. Ha lehet, még finomabb lett. Összeértek az értékvilágok. Virsli, fehér bors, köménymag, burgonya, tapintat, humor, ítélőképesség, tolerancia. Az én tejbegrízemből is félretettem egy kis, kínai tálkával. Levet eresztett.

Semmi baj. Leöntöttem róla és jól meghintettem fahéjjal. Hidegen is táplál. Mint a költemény. Ha újraolvassuk. (A nejem közben az alábbi megjegyzést fűzi a dologhoz: „Kicsit sós lett a tejbepapi.” Ezek szavak csak. Az érzés több.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-07-09 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.