Suhai Pál: Pályám emlékezete
Születésem története história és legenda egyszerre. A háború családi krónikája és személyes vízióm. Elképzelem vidékről felköltözött, pesti lakásukban éppen hogy megkapaszkodó, s onnan mindjárt ki is bombázott szüleimet, anyámat, a fiatalasszonyt, akit a vak előrelátás ekkor a paksi családi házba visszaküld, a nagycsalád oltalmába, s akit félelme innen is kerget tovább, s fut a közelgő front elől, egyenesen a bizonytalanba – míg én, valahol útban, a nyugati széleken megálljt nem parancsolok neki, és bezenyei jóemberek áldásos közreműködésével – egy kissé bizony meggondolatlanul – világra nem kívánkozom. Gondolom, a lángos csillag sem maradt el: a sztalinorgonák akkor szokásos tűzijátékával. Végül újabb menekülés, de most már hazafelé, Paksra, lovaskocsin, zabrálásokkal, kidöglő lovakkal. Nagyszüleim házában volt a szovjet csapatok postája, a nagy kavarodásban eleinte engem is valamiféle csomagnak hittek, és félretettek a többi közé – aztán mégiscsak öröm. És újabb szorongattatások: beszolgáltatás, apám orosz fogságban, akkor még nem tudtuk: málenkij robot. (Eine kleine Zeitmusik.) Pár kis év, már az én életemben: első hat évem. Várakozások, aggódások, remények, s a nagy csalódás: apám megjövetele. Egy idegené. El kellett fogadnom. Belső emigráció. S felnövekedve, immár belülről a sürgető parancs megbékélésre, elfogadásra. Egy életen át. Haláláig és tovább.
Dédnagyapám jómódú borkereskedő volt, virilista, a század elején autó vitte a szekszárdi megyegyűlésre. Én már egészen más körülményeket tapasztaltam, de az egykori gazdagság, a polgári jólét még megmaradt a család tudatában – annál nehezebb volt megélni a szegénységet. Ráadásul nagyszüleim kuláklistára kerültek, és csak nehezen tudták teljesíteni a „beadást”. Az ötvenes évek közepén, amikor nagyszüleim meghaltak, maradék vagyonuk feloszlott anyám és öt testvére között, el kellett adni a családi házat, amelyben addig laktunk – kiköltöztünk a település szélére egy földes, szoba-konyhás házba. Apám hazaérkezése után még egy évig rendőri felügyelet alatt állt, addig nem hagyhatta el Paksot. Az év leteltével az akkori Sztálinvárosban kapott munkát. Eredetileg kárpitos volt, a fogságban kitanulta a lakatos szakmát, élete végéig annál maradt. Így lett osztályellenségből sztahanovista.
Sokszoros ellentmondások között nőttem fel tehát, ehhez még hozzájárult, hogy anyám katolikus, apám evangélikus volt. Ezekbe a kérdésekbe apám nem nagyon szólt bele, de úgy gondolta, anyám elkényeztetett a távollétében, és neki kell férfit nevelnie belőlem. Ez számos konfliktushoz vezetett. Ellentmondásos volt az iskola is, ahol rendes marxista nevelésben részesültünk, az első tanítónénim viszont már az anyámat is tanította, tehát nyilván nem azt gondolta, amit az ötvenes évek elején mondania kellett. Ez a sok különböző hatás mind ott kavargott bennem – talán ezek tették a gyermeket, ha igaz, gondolkodó emberré.
Egyik nagynéném Uzdon, egy Tolna megyei faluban volt tanítónő. (Petőfi négyökrös szekere innen indult és ment Borjádra, a Sas kúriába.) A nagynénémnél töltött vakációk emlékezetesek a számomra A „tanítónéni” unokaöccseként kézről kézre adtak a parasztnénikék, minden jóval elláttak. E nyaralások során megtapasztalhattam az igazi falusi életet. De az értelmiségi létformából is ízelítőt vehettem, ekkor még groteszk, bár kreatív módon: nagynéném írógépén pötyögtethettem a betűket. Itt került először kezembe Ady összes verseinek kötete is, valahogy ezzel is megperzselődtem.
Pakson végeztem a gimnáziumot, jó tanuló voltam, Pestre határozott elképzeléssel jöhettem. A bölcsészkar magyar–történelem szakára iratkoztam. Az egyetem elvégzése után három évig a TIT-ben dolgoztam, majd egy épületgépészeti szakmunkásképzőben magyartanári állást vállaltam. A nyolcvanas évek elején kerültem át a Vas utcai kereskedelmi szakközépiskolába, ahol egykor Szerb Antal tanított. Ekkor még érezhető volt a két iskola közötti színvonalkülönbség. Mára ez a különbség, ha a mostani szakközepet az akkori szakmunkásképzővel hasonlítom össze, szinte el is olvadt – nem egyszerűen az iskola helyi sajátosságai, hanem az egész társadalom értékrendjének megváltozása miatt.
A szakoktatásban való szerepvállalásommal egyenesen a „frontvonalra” kerültem, de ennek mégiscsak sokat köszönhetek, hiszen éppen a békaperspektíva itteni távlatával kerülhettem közel azokhoz a többnyire befelé megélt, de szinte folyamatos konfliktusokhoz, amelyeket teoretikus beállítottságom és az e tekintetben meglehetősen szűkös körülmények ütközése provokált, s amelyek, úgy tűnik, a felnőtt valóságismeretének és tűrőképességének edzéséhez még szükségesnek bizonyultak. És még valami: e homályos zóna világosságára a magamfajtájúak közül kevesen pályáztak, így azután se tolakodnom, se hajbókolnom nem kellett az érvényesülésért. Itt a magam szerény és függő módján, azt hiszem, mégiscsak a magam ura lehettem. Végül is Németh László tanácsát követve megpróbáltam a gályapadon műhelyemet berendezni.
A történelmi események, mondhatom, komolyan befolyásolták az életemet és gondolkodásomat, és nemcsak a szakma határain belül. Minden nemzedék úgy gondolhatja, vele kezdődik a világ: üres lapot kell beírnia. Ma már tudom, az előző nemzedékek teleírják a lapokat, ha az ember kezdeni akar valamit, kénytelen az elődök szövegeit felülírni, akár egy középkori palimpszeszten. A történelmet tehát efféle palimpszesztként képzelem: szöveg szöveg hátán. A mai technika azonban lehetővé teszi ezek olvasását is. A történelem kegyetlensége, hogy az előbbi metaforával folytassam, nemcsak pesszimizmusra adhat okot, adhatja a reményt is – a szövegek véglegesen nem tűnnek el. A levakart betű átüt, „átvérzi a történelem szövetét”. Bármilyen véres is minden emberi történés, a nemzedékek kénytelenek párbeszédet folytatni egymással. Ember embernek felel.
Így képzelte irodalomtörténetében Babits is a költői hang vonulását. De régen – némi leegyszerűsítéssel szólva – a korok, korstílusok mintegy bevárták egymást, szép sorban haladtak egymás után – ma a legkülönfélébb irányzatok versengenek egymással a klasszikus modernségtől a neoavantgárdon át egészen a posztmodernig. Ilyen viszonyok között az identitás, az irányzatok valamelyikével való önmeghatározás problémává válik, a babitsi „minden lemondás egy kis halál” értelmében minden választás lemondássá lesz. Mintha az irodalom legújabb kori változásai Borgesszel tartanának, s az idő elágazó ösvényeinek kertjében a fák hangja egyre erőteljesebben szólna: haladni, egyszerre, minden irányban. A költészet három hangjáról beszélő T. S. Eliot is hasonlókat mond. A meditatív vers, a drámai monológ és a drámai párbeszéd ideáltípusát szembeállítva is arra a következtetésre jut, hogy az igazi költészet polifon: a szerző mindenütt jelen van és mindenütt rejtezik. Ma már – teszem hozzá – e bújócska-játék olyan kifinomult, hogy gyakran az álarcot rejtjük, arc és álarc helyet cserél.
A magam költészetéről félve nyilatkozom. Talán csak álarcokat faragok. Talán csak elrejtőzöm mögéjük, talán csak leteszem őket. Ilyen álarc lehetne a költöző madáré is. Ezek, köztudomásúlag, csapatban járnak. A rajból-rajtól ki- és lemaradók esélye jóformán semmi. Mégis mindig akadnak ilyenek: télben rekedt gólyák. Pályámra emlékezve ezt a képet szívesen elvállalnám: ha felrepültem, magamban szálltam, a csapat konok alkati törvényei szerint, de (önmagammal is) többnyire szemben. Ez volt az ára – tűnődöm – a megmaradásnak? Az ismerős idegenség, e furcsa besorolhatatlanság? Mely mégis összeköt?
Megjelent: 2014-08-10 19:16:40
 |
|
Suhai Pál (Bezenye, 1945.) tanár, költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
