Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: A fadoboz

 

 

 

 

A fadoboz

 

Kis fadobozokat küldözget, fedéllel a belső oldalán. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Jövendő háborúk munkálkodnak a dobozban. A szeme sötét, gondolkodó. Fél tucat ilyen külsejű álldogál. Rejtekhelyük van, nem bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor. Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra mint a kígyó, finom és édes. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. Mint egy zöld konyhaszekrény. Megtekinti a levegőt, belép, bőrkesztyűs kezével irányt mutat. A mosolygós szobornak nem mer a szemébe nézni. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogat önmagából. Nagyigényűek használják a döntő pillanatban, az asztalnál, Szilvia áthajol a széken, várja, hogy felkapják, és fussanak vele.

Analóg kompozíció, zarándokok viszik a dobozt Totya király udvarába, aki imádkozás helyett faggatja Istent. Egymás szemébe meredve imádkoznak azért, hogy megmeneküljenek. Elsősorban lélegzethez kellene jutni. Erős, de tanácstalan, formailag félreértett folyamatként értelmezik a történelmet. (Madártestű nőalak, dankasirály, zuhanórepüléssel ugrik a vízbe.) Hogy láthatóvá tegyék mezítelenségét a mocsárban. Elmélázva nézi a repülő nőalakot, rátekint, hallja a fehér asszonyt, a kiterjedését és színét, várta a hatást, őssejteket, közömbös témát, melyet elhanyagolt. Elmosolyodik, érzéketlen, egyenrangú fél, kukorékol, belesüpped. Színpompás, fehér homlokú, rozsdafarkú, az orra felfelé ível. Gazdag lakomát rendel, borozgat meztelenül. A fadoboz illik a falba, a kiszögellésekbe, a repedésekbe, hosszú léptekkel elindul saját maga után. Pontosabban belép, zihál, belekóstol. Sokan gyűlöletből követik, egy úriember ül a széken, ezer kilométert utazott. A dobozoknak a feketétől a fehérig sokféle színváltozatuk van, egy fehér bábú, a válla meggörnyed, csóválja a fejét.

(nyúl ereszkedik nyújtózik lefelé a fán a lába izmos vastag mint egy vasúti sín azonnal belefog kész van megrémül fullad a virtuózabbak megszöknek az igazságtól a sztoikusok visszatérnek lemetszik az érzéstelenített fejeket fájdalmat nem észlel recsegő csontot sem visszafelé indul ebben az értelemben a szép arcúak és a zöld rakoncátlan varangyosbékák a jelenet szereplői állatok és angyalok meg egy világoszöld konyhaszekrény sápadt vakító neonreklámok villognak meg elrajzolt szétnyílt konyhabútorok Szilvia elhárítja magától meglöki óra múlva kezdődik egyszer ő Szilvia ráül rendezettnek látszik kibújik a szekrényből meztelen de eltakarja magát a polcokba kapaszkodik remeg egy korty levegő után)

Beazonosítható módon berreg, szüksége van rá, hogy szeressék. Mutogatja magát, ismételget szenvedélyesen, kapaszkodik, egy hosszú szög fizikai útját keresztezi. Átcammog, egy idő óta összeroppan, megpróbál kitartani, barátságos harcos. Rángatózva belebújik a ruhájába, bugyit cserél egyetlen korty víz nélkül (valószínűleg). Túl sokan nézik, vonalak tekerednek rá, kecses, szép egerek bújnak elő a ridiküljéből. Csúsztatja a lábát, azonosul, szögel, elhelyezkedik, hogy a szög hegye átszúrja, énekel, felsebzi a hasát, a máját, a mellbimbóját. Zsírszagú csillagok dúdolnak, neki is jut, rásüt a nap a füstös égen.

(Tényleg így van ez?). A srácok szerelmesek Szilviába. Itt kapcsolódik a kőtömbökhöz, ellensúlyozza, a létezés nem érdekel, mondja. Nagy ívben gurulnak, zuhannak, eszközként. A ligetekben erényes asszonyok öltöznek-vetkőznek, mielőtt életüktől megfosztják őket. A zuhanás kanyargó útvonala az ég felé mutat. Szilvia gyógyító növényeket keres a fák alatt, ritmusokat, a hagyományos ikonográfia szerint. Ez a tudás. (Összefüggéstelen.) Rövid ruhában pózol, válogat, tárgyilagosan, mint az élet utáni első pillanatban. Újszülöttek fürdetésével foglalkozó fiatal anyák. A lábát összeteszi, pépet kever, ragacsos ügyetlenségében észre sem veszi, feszes, a felét érti annak, amit mondanak neki. Énekel, pogácsát eszik, sakkban tartja a madarakat és a növényeket, a fehérszárnyú szerkő a hajába fészkel, segítenie kell, felgyűri a szoknyáját, és a verandára sandít. Puritán szellemű. Kérem a kezét így, imádkozás helyett. A leeresztett szempillák alatt dühös, sír, szorong, szinte úszik a ködben. Lótás-futás következik, összegöngyöli magát, az asztal felé forgolódik. (Úgy tesz, mintha.) A különös lények elégedettek a küldetéssel. Az utca két oldalán tüzet raknak, lefekszenek, élni akarnak, felnőnek a fadobozhoz.

(Szilvia fogai belemélyedtek a fába kishiján a fa tetejébe ahol a torony kék lámpateste belenyúlt és megcsavarta a kezét a lábát ha elalszik zuhanni kezd óvatosan himbálja a fenekét a bokrok között a szög behatol nincs fiatalság nem megyünk oda kényeztetni megteszi az első lépéseket elesik meghal tragikus módon akarja a változást úszik a levegőben örül hogy megérkezett a test felső részén van egy szoba ablaka a holdra néz a föld fölött senki sem vár szolgálatot ott kell az ártatlanság és a figyelmesség fojtogató derűsen fekszik a szív és az agy látványos tetszetős tetszés szerint lépked sántít gonosztevő vagy legalábbis sikertelen kicsit ügyetlen tanulatlan néz észre sem veszed hogy működik)

A bogarak megbolondulnak, nem reggeliznek, és nem borotválkoznak, ragacsos pépet választanak ki, a csillagok zuhanásához igazodnak. Elszédül, remeg, összecsomósodik, tép, bizalmatlan, radikális a felfogása. Nemcsak én veszem észre, bármilyen hihetetlen, az aggastyánok is, akik a szürke lámpatesteket felszerelték. Somfai szenved a legjobban ebben a nőhiányos időszakban. Éhes, halat süt bordó pulóverben. A költészet jószerivel az ember. Magántermészetű ügyeket kavargat a serpenyőben. Talán tudomány, a természetbe vetett hit. (Átkozottul.) Kínozza, megöli, fosztogatja, de az agyát, az idegrendszerét, a szemhéját, mely maga a drága szenvedélyesség, a borotválkozás, melytől az arc közepén sebhely mutatkozik, meghagyja, nem akar botrányt. (Nem változtatja meg.)

Megyek a Rákóczi úton, szembe a fegyverekkel, visszafelé indultam el kimászom az égből, eldördül egy puska, és egy légy szárnyának a zizegése közben az jut az eszembe, hogy ez mire való? Párába burkolódzó hadállásokat építettek. Át akarnak menni a Majakovszkij utcából a Sztálin útra azon a keskeny résen, amit a forradalmárok meghagytak. (Papírszeletre írták az áldást azok, aki ezt a történetet később elmondták.) Fadoboz állt a szoba négy sarkában. Hallottam mást is, embereket, mintha hazudnának, jó volt hallani, ahogy a szavak széttörtek a szürke, piszkos falon. Hosszúra szabott viharkabátban a testrészekre szakadt ütközetben. Az egyik ablakban géppuskafészek, szemben a Laudon utca, a helyszín homályos, figyelmeztetéssel. Az agyamban figyelmeztető táblák, mint egy hétvégi ház. Szilvia barangol a szobájában, a hajában arany korona, virágok, koszorú. Soha ilyen hülyeséget, beszögezte az ablakot, és szőnyeget borított rá. Az úttesten ostoba tankok száguldanak. Imádkozzanak, osszák meg mindenüket! Éreztem az indítást, a pusztítást. Felülmúlhatatlan volt. Vagy elszédült, vagy rátekeredett a falra, a faágakra, a villanyvezetékekre. Fölényeskedik, lehetetlen megtalálni, küldetése van. Szilvián viharkabát, feltérdel, tetszetős nótát énekel, a cipője kopog. Csöpög a hűvös, októberi eső. Tárgyilagosan hallgatta, hogy lövöldöznek. Semmi sem idegen, amit ember csinál, mondja. Sosem láttam az arcát, mégis mosolygott.

Azt számítgattam, hogy egy semmitmondó pillanat mire kényszerítheti. A szögnek csupa jelentéktelen részlete van, belemarkol a csontba. Eltéved a kéz finom csontocskái között, remegni kezd. A használattól elkopik, megöregszik, irományt szorongat, ösztönösen mozdul, sejti mire van szükség. (Kár a finom csontocskákért, melyek az idő múlását jelzik.)

Az egyetlen, amiben bízhatok, hogy a plakátokon a képek különböznek. Szilvia szívesen mesélne nekem, de meghalt, vagyunk néhányan a határ két oldalán, akik letakart kézzel közelednek, megáldják a szegetlen kenyeret, ragaszkodnak hozzá, fadobozba teszik, igazhitűséget bizonyító pergamennel fedik, lágyan omló, testhez simuló ecsetkezeléssel, ahogyan a szentképeken szokták. A lakásban nem sokan maradtak, a lépcső poros, apját látja kenyérrel a golyózáporban. Odafent zongoráznak, óvatosan belefújnak egy kürtbe, kehelyben lévő borba. Isten ösvényen jár, a fadoboz előkép, jelenetek láthatók, égő csipkebokor, parancs. Senkire sem akarom ráerőltetni (az anyanyelvemet), mely fátyolosan kék, zöld, fehér és piros. Viszem magammal, szótárral a kezemben szaladgálok. A fadobozt beteszem a szekrényfiókba, ahol nyugtalanul pislognak a polcok, megdicsérem, elindulok, soha nem találok oda. Nem vagyok képes rá. Kinyitom a fadobozt, mitől olyan mohó? Szilvia ráül a fadobozra, hogy vagy, kérdezi, pedig még nem is találkoztunk. Látom a történeteket a tengerparti sziklákon.

(megnyílt számolt aztán eltört alatta a létra összefüggéstelen nyilvánvalóságokra gondolt izzadtsággyöngyök jelentek meg a pofacsontján repülők szöktek meg titkos hangárokból puha szőnyegen cigarettával összecsúsztak a színek beteljesednek elindultak bele-belenéztek a jegyzetfüzetbe szakaszosan tigris módra bújtak át a nyílásokon)

A törékeny hagyatékból egy füzet van a faládában. Pehelykönnyű, fedetlen vacak. A nők udvariasak, gipszminta porosodik, ebben a pillanatban vonzó, a körmével felsérti a vakolatot, háromágú ezüstcsillag, fehérlik a combja, körüljárja. Elvtársnő, mondják a könyökükre támaszkodva. Görnyed, sovány, forog a szeme. Az inge alatt veríték, kigombolják, hadd ünnepeljen. A fadoboz lebeg a levegőben. Elemózsia van benne, konyhaszekrény, tányérok, abban a biztos tudatban szaladgálnak, hogy nőiesek. Szilvia keres, kutat. Az imént még a torkában dobogott, a gerincében futkosott, be akarta fejezni, óvatosan körülnézett. Várta az intelmet, oda vonult vissza, ahol nyugalmat talált. Szőlő van benne, meg cigaretta, meg kenyér. Az ismerősök bőröndöket hoznak. Szilvia felöltözik, megy felfelé a létrán, viszi a zöld konyhaszekrényt.

(azokban a napokban egy ember elindult a feleségével egy fadoboz hevert az asztalon a veszély rendkívülisége rádöbbentette a félelem céltalanságára állt a fadobozzal a kapu előtt télen-nyáron mielőtt elmegyek gondolta felébredek dühös szavak törtek fel Szilvia torkán a fadoboz a lázadás egyik megnyilvánulási formája volt kihallgatáskor összezúzták csizmáikkal bemocskolták tolluk minden vonása hamisság volt)

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.