Keresés a honlapon:

Kiss Tamás: Mellébeszélés konferencia – Felsőoktatási tohuvabohu, de nem tohu va-bohu…

 

 

 

 

 

MELLÉBESZÉLÉS KONFERENCIA

Felsőoktatási tohuvabohu, de nem tohu va-bohu…

 

 

Én, Dr. Ó, mint felelős egyetemi vezető, megérkeztem a rendezvény helyszínére. Na, igen, ez itt valami kastély…Csak nem a „Bulivár Kastély”? Az, ahol bizonyos pozíciókban lévők…Jaj, ne is gondolj most rá! Amúgy egész szépen helyrepofozták az épületet. Bezzeg én még nem jártam itt soha az érthető (érthetetlen?) okok miatt, de lehet, hogy nem is nagyon fogok. A „buli” úgy tűnik nem lesz zűrös, mert csupa ismerős vezető van itt. Ilyen szinten zűr…Na ne! Eközben bőszen hajlongunk, köszönünk egymásnak, szinte becézgetve kérdezősködünk egymás hogylétéről. Regisztráció nem kell, csak egy kis ívet kell aláírni. Így praktikusabb, gyorsabb, na meg titkosabb is talán. Látok újabb arcokat is. Mi a fene, te is kibrusztoltad magadnak? Ki gondolta volna… A mosolyok olyanok, mint a szúnyogcsípések, de itt ez kell.

Csinosságok hordják az üdítőket, fél tizenkettő, délben ebéddel kezdődik a dolog.

Vajon ki jön le, hogy megnyissa ezt a megbeszélésféle tanácskozást? Csakis a minisztériumból jöhet, gondolom. „Én is a vöröset szeretem jobban. Talán az is lesz az ebédhez. Reméljük. Jól vagytok? Igen, remekül, a gyerek már egyetemista. Mi várható ma? Nem tudni, de még ne is gondoljunk rá. Igazad van, ráérünk akkor. Expozé is lesz, az biztos. Majd kiderül minden. Ahogyan az idő is tette ma. Jókor tette. Elhúzódik? Nem hinném, este kilencre vége lesz, aki akar, marad, aki nem, az mehet. Nem tudom, még gondolkodom, van elég szoba a kastélyban. Azért annyira nem kell megijedni, valamit kitalálnak. Kitalálunk. Igen, nekünk kell odalent megmagyarázni. Hát igen, fent könnyebb. Gondolod, hogy vannak, akik figyelnek bennünket? A résztvevőket? Nem hinném, ez már nem az a világ, bár lehet. Ki tudja? Jobb nem gondolni semmire. Vagy nem szólni. Mindenesetre nem ellentmondani. Ez az egyetlen garancia, hogy életben maradjunk. Mi igen, de az intézmények? Hát, az más kérdés.”

Még több mosoly, hasonló szövegek. Ennyire be vagyunk szarva? Ilyen rossz a helyzet?

„Te biztosan tudsz valamit, fentről jöttél. Csak azt hiszed. Hát igen, ki tud ma valami biztosat? Senki. Ez egyfajta Bilderberg, nem? Hát, nem annyira, nem hinném, bennünk csak megbíznak, azért lettünk vezetők. Lehet. De egyre romlik minden, és… És erről nem szabad szónokolni, mert mi lesz akkor. Igen, mi lesz akkor, ha. Ha, na ja, ha. De nem lehet ha. Ha-ha-ha-ha-ha!”

Jobb, ha leülök. Mi tagadás, magamba vagyok roskadva. Itt van mellettem X úr is, na most mosolyoghatok kenetteljesebben, mert öreg már, de megbízható. „Biztosan jó ebéd lesz. Hogyne, ki kell tenniük magukért, jó konyhája van a kastélynak. Biztosan késni fognak a nagyok. Hát, lehet! Most már kivárjuk! Úgy van! Na, de hozzák is a levest! Ó, finom húsleves, hát jó étvágyat!”

Beözönlöttek a többiek is, mint vérszagra az éji vadak. Most jobb nem jut eszembe. Fagyos csend lett, átvették a szerepeket a kanalak. Hála Isten, most nem kell beszélni, mélyen bele lehet bújni a tányérokba, megpróbálni nem gondolni semmire, élvezni a meleg lé szürcsölését, csorgását a gyomor felé. Istenem, bárcsak örökre tartana ez, ne kellene felnézni és más arcokba belenézni. Túl vadak, kihívóak a mosolyok, ami mindig vészjósló előjel, ezt már én is megtapasztaltam, de nem itt. Mintha mindenki mindenki cinkosa lenne, de éppen ezt a tényt kellene leginkább eltitkolni egymás elől. Áldozatok és végrehajtók vagyunk egyszerre, duplán cinkosok, de végső soron nem akarunk rosszat senkinek, nem lehetünk mindenért mi a felelősek. A legdühítőbb, hogy egyáltalán nem tehetünk semmit, illetve egyet igen; mellébeszélhetünk, amiben tán ma még fejlődhetünk is. Jön a fő fogás; sült hús, rántott hús, kétféle köret, párolt zöldségek, na és az italok; vörösbor, fehérbor. Minden, ami kell. De ki tud ilyenkor igazán lakmározni? Mert lehetne éppen, csakhogy a gyomrok kissé görcsbe vannak még szorulva. Nem lehetett volna utána?

Csattognak, csilingelnek a kések és a villák, villognak a mosolyok, aztán koccintások jönnek. Egyre gyakrabban koccintunk, és egyre nehezebben eszünk. Bárcsak már vége lenne ennek is, de még biztosan jön a desszert is. Nem tudom megenni az egészet, mint ahogyan legtöbben, de nem csoda. Aztán szinte egy csapásra hátradőlünk, félmosolyokkal körülnézünk. „Finom volt. Igen, mondtam, hogy jó a konyha. Ide érdemes lesz máskor is eljönni. Igen, később, talán szabadságon. Igen. Most már minden pillanatban itt lehetnek. Igen. Megebédeltettek bennünket előbb, rendes tőlük. Hát igen, de ők is függenek tőlünk. Bizonyos tekintetben igen, bár ami a kinevezéseket illeti… Na igen, az egy másféle kérdés. Is. Igen, az.”

Hozzák a tortákat. Négyféle nagy, kerek torta, majd egy szépség nekilát felszeletelni, egy másik pedig szép farhederéssel elénk helyezi a tányért. Kisvilla, kis mosoly, tortázás. Ismételt belehajlás a tányérkába, van, aki mindegyikből eszik. Meggyőződésem, hogy lelke mélyén az itt megetetett többség szeretne láthatatlanná válni, vagy önmagába süllyedni, és holmi passzív megfigyelővé válni. Nagyot lehet itt hibázni, alighanem. „Kemény játék” – dudorásztam magamban a dalt…

Játék, játék, játék, pedig komoly is lehetne, de valahol az az érzésem, hogy ez az egész itt nem komoly. „Felelősség és mellébeszélés” – hangzatos cím… Hát, nem is tudom. A mellébeszélés fogalmának feszegetése, a megfelelő politikai széljárásnak és az éppen aktuális gazdasági csődnek megfelelően. Nem hinném, hogy valaki is feltételezi rólam, hogy rájöttem az egészre. Nem volt nehéz, de fáj valahol nagyon. Nem érdekes; szilárdság, közönyös tekintet, fölény, sima modor. Ez kell ide, és nem is kevés.

Hát, ez is megvolt, elég az édességből. Émelygek, kihúzom magamat. Jelentőségteljesség fokozás…Rohannak a feketével, de arra már nincs idő, mert nyílik egy hatalmas ajtó, belép Valaki és néhány kísérő alak, a tekintetek megdermednek, varázsütésre egyfelé fókuszálnak, vicsori mosoly ül ki az arcokra, megvillannak a protézisek s a még ép fogak. Vannak, akik nyakkendőjük után kapnak és zavartan igazgatják, mintha fulladozni készülnének a nyakukra kötött csomótól, majd, mintegy katonai vezényszóra, mindenki felpattan a helyéről. Nagy zörej tör ki, a széklábak végigsértik a parkettát, feszes vigyázz következik, aztán jön az önkéntelen meghajlás és felhangzó köszöntés, ami értelmetlen káoszba fullad. A „Nagyfőnök”, akit én még sohasem láttam, széles, magabiztos mosollyal fordul alattvalói felé, majd furán sikerült ércességgel kiált: „Jó napot, uraim!” Kezeit kissé széttárva, mint egy főpap, tesz még egy megjegyzést: „Remélem, ízlett az ebéd!”

Igen, hogyne, persze – ordít a csorda.

Nem is rossz, úgy hatvanas, jó megjelenésű, százhetven centi körüli, kopaszodó pofa, kicsi, sunyi szemekkel, biztosan szürkék. Most elkezd körbejárni, és mindenkivel barátságosan kezet is fog, pontosabban ő nyújtja kezét másoknak, „azoknak”. Csak le ne fejelje valaki, mint az a Mr. Bean-ben volt, amikor a királynőt fogadták. Röhöghetnékem támad, de komolynak kell lennem, és mi tagadás, ahogyan közeledik felém, egyre alaposabban megismerem a mosolyát, és tán még egy kis meghatottság is erőt vesz rajtam. Nem is rossz fej, gondolom, és már sokkal kevésbé tartok az egésztől, mint eddig. Aztán megtörténik az aktus, tovább suhan mellőlem, én kissé megkönnyebbülök, enyhe tachycardia kereng bennem, és természetesen másokhoz hasonlóan állva maradok, és udvariasan utána fordulok, amint elhalad mellettem.

Midőn befejezte eme protokollt, ismét szembefordul velünk és közli:

Uraim, fáradjanak utánam, elsétálunk a tanácskozás színhelyére!

Szépen sorban elindulunk. („Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére…”)

 

Foglaljanak helyet! – szól kedves hangon, miközben kíséretével felmegy egy kis dobogóra, előkapja táskájából a papírjait, majd egyből a pulpitushoz siet és beszélni kezd.

 

Mindeközben ÉRDEK és BECSÜLET irdatlan belharcba kezdenek egymással, és oly mértékben elpüfölik egymást, hogy romhalmazaikból csak a MEGALKUVÁS, mint saját szemébe beleköpni képes kígyó, kerülhet ki győztesen.

 

Uraim! Kollégák!

Merthogy itt egyetlen nő sincs.

Először is, egészségükre váljék az ebéd! Mint azt önök jól tudják, nem mondhatjuk, hogy rózsás az oktatás helyzete, de az tény, hogy az elmúlt években elmozdulás történt a fejlődés felé. Ennek további elősegítése érdekében hoztunk létre egy „kancelláriának” nevezhető hivatalt, mely konceptuálisan is segíti az intézmények vezetőinek munkáját, de ugyanakkor felügyeleti jogkörökkel is bír, röviden; bármit ellenőrizhet, bármire befolyást gyakorolhat. Higgyék el, ez is a színvonal emelését szolgálja. Egyetlen vezető sem dönthet ezentúl felelőtlenül, példának okáért; nem emelhet fizetéseket, nem költekezhet, mert annak az egész rendszerre nézve katasztrofális vége lehet. A bürokrácia is csökken, hiszen az államtitkár mellett, alatt már van egy kancellária, az alatt a rektorok, aztán jönnek a dékánok, intézetek, intézetvezetők, de ne feledjük, hogy van közoktatási miniszter is, így aztán minden szépen egymásra épülve működhet.

Jól tudjuk, hogy mit örököltünk a megbukottaktól, de legalább tisztában vagyunk azzal, hogy mily’ nagy feladatok várnak ránk. Nálunk kizárt a korrupció, kizárt a felelőtlenség, kizárt a rossz gazdálkodás. A mi jelszónk; tisztességgel, felelősséggel előre a fejlődés útján! Megbeszélésünk, konferenciánk is azt az igényt hordozza magában, hogy bármit is teszünk, bármit is mondunk, a lényeg, hogy azt felelősséggel tegyük, mely felelősségnek vissza kell tükröződnie a mindennapi munkában, és a vezetők mindennemű megnyilvánulásában, hisz’ ne feledjük, kedves barátaim, hogy mi felelős vezetők vagyunk! Minden szót meg kell fontolnunk, mert felelőtlen kijelentésekkel elveszthetünk minden bizalmat. Sohasem hazudhatunk, de az is világos, hogy nem lehet sokkolni a közvéleményt, még akkor sem, ha – ne adja Isten – válságosra fordulnának a dolgok. Tudjuk, hogy válság van, pontosabban válság és fejlődés egyszerre, mondhatni az egész világon; válság és fejlődés a gazdaságban, az oktatásban, és sorolhatnám. Felelősséggel kell tudomásul vennünk, hogy ennek az állapotnak a súlya elsődlegesen minket, felelős vezetőket nyom.

Ma már nem lehet csak úgy kicserélni egy izzót, nem lehet csak úgy kijavítani egy elromlott ajtót vagy ablakot, ma már nem lehet csak úgy befűteni, ma már nem lehet számolatlanul szórni a golyóstollakat és papírt a munkatársaknak, ma már nem lehet telefonálni, csak saját költségre, ma már nem lehet új bútorzatot beszerezni, nem lehet felelőtlenül könyveket és folyóiratokat rendelgetni, nem lehet minden könyvtárat megtartani, hiszen amúgy sem olvas már a hallgatóság, és nem lehet minden intézményben autókat fenntartani, nem lehet nyakló nélkül tankolni, és nem lehet menzákat fenntartani – mindenki egyen ott és úgy, ahogyan tud –, és ma már nem lehet szállásköltséget téríteni, holmi kommunista hagyaték gyanánt létező napidíjakat kifizetni, és főleg nem jutalmakat osztogatni, legalábbis csak azoknak, akik teljes felelősséggel szolgálják ügyünket.

(Egy kis fellélegeztetés.)

De, kedves uraim, azért nem mondhatunk le mindenről! Minden évben meg kell tartanunk a tavaszi, nyár eleji, őszi gardenpartikat, a karácsonyi és újévi bálokat, mert ezek nélkül odavesznének intézményeink történeti tradíciói! Egyébiránt, tudjátok, hogy mindig voltak, vannak és lesznek olyan pályázatok, melyeket csak mi nyerhetünk meg, így bizonyos körök számára a jövőben sem fognak korlátozás alá esni a külföldi tanulmányutak, konferenciák – és így tovább. Ezért is fontos az eredményes lobbizás!

(Megkönnyebbülés.)

A legfontosabb: a beosztottak fokozatos hozzászoktatása a lemondáshoz, hogy szinte észrevétlenül vessék alá magukat az elkerülhetetlen következményeknek.

Az alkalmazottaknak mindenkor tudomásul kell venniük a korlátokat, sőt, perspektivikusan kell tálalni a jelenségeket, legyenek azok akár számukra lehangolók, így például munkakörülményeikben bekövetkezett negatív változások, vagy életszínvonaluk fokozatos és folyamatos csökkenése. Elmondhatjuk, hogy ebben is sikeresek voltunk, ugyanis ki gondolta volna még pár évvel ezelőtt, hogy ma már nem rohangál senki a titkárságokra tollat vagy papírt igényelni? Ki gondolta volna, hogy különösebb traumák nélkül került tudomásulvételre több könyvtár megszüntetése? Mellesleg az antikváriumok is egymás után szűnnek meg az országban. És ki gondolta volna, hogy ily’ könnyen belefásulnak az emberek fizetéseik emelésének reménytelenségébe? Ki gondolta volna, hogy az oktatásban ma már nem akadály, ha nincs tankönyv? Ki gondolta volna, hogy az intézmények szinte egy csapásra lemondanak az új bútorzat vásárlásáról? Ki panaszkodik már arra, hogy télen hideg a szobája, vagy folynak a radiátorok az előadótermekben?

(Megkönnyebbült sóhaj.)

Mindezen eredmények annak is köszönhetők, hogy hatásosnak bizonyult az a kommunikáció, melyet az elmúlt esztendőkben lefelé folytattunk. Szigorúság, figyelemmegosztás, figyelemelterelés, mint előkészítő és permanensen fenntartandó, lélektani állapotokat befolyásolni képes módszerek alkalmazása, és legfőképpen a mellébeszélés, mely utóbbinak retorikai értelemben felbecsülhetetlen az értéke.

A tömeges elbocsájtások is megtanították a beosztottakat arra, hogy legföljebb csak magukban hőbörögjenek, hiszen ráébredhettek, hogy pozícióik milyen ingatagok, így jobb, ha tűrnek és van kenyérrevalójuk, mintsem tiltakoznak és mehetnek az utcára.

Sokat jelentettek – és jelentenek ma is – a rajtaütésszerű ellenőrzések, melyek az intézmények dolgozóinak fegyelmezettségét érintik, például a jelenléti ívek vezetése tekintetében. Be kellett látnunk, hogy a félelemkeltésnek kettős szerepe van: egyrészről egyeseket menekülésre késztet, de leginkább fegyelemre szoktat, hiszen a félelem regulálja a gondolatokat, óvatosságra nevel, és óhatatlanul is növeli intézkedéseink érvényre juttatásának esélyeit. A már említett figyelemmegosztás és figyelemelterelés, mint a mellébeszélés hatásos eszközei, nem csupán közvetlen módon, hanem a média felhasználásával, mintegy közbeiktatásával is sikerrel alkalmazhatóak. Ily módon tehát ebben nekünk személyesen nem is kell minden esetben közreműködnünk! A média számtalan hírműsorában személyes tragédiák bemutatásával, számtalan figyelemelterelő és megosztó műsorával, ugyanakkor az oktatásügy fejlesztése érdekében tett grandiózus, elszánt cselekedeteink népszerűsítésével is segíti eredményességünket. Ide sorolhatók a különböző épületfelújítások, miniszteri beszédek, sportlétesítmények (például stadionok) építése, új beruházások emlegetése – satöbbi. Fontos a múlt ostorozása, feljelentések, bűncselekmények részletes, rendszeres bemutatása és megismétlése, mely önkéntelenül is formálhatja a tudatot, sőt híveket is szerezhet nekünk, ami politikai tekintetben is rendkívül hasznos lehet.

Tehát utóbbiak alkalmazásával pusztán tényeket közölve beszélhetünk mellé, és alakíthatjuk alkalmazottaink, de egyben egész társadalmunk szemléletét. Néha akár két legyet is üthetünk egy csapásra!

(Derültség.)

Igen fontos a külfölddel történő folyamatos összehasonlítás, elsősorban az elmaradottabb országok tekintetében, továbbá az UNIO szerepének hangsúlyozása. Utóbbit különösen a jövőkép alakítása érdekében érdemes emlegetni, mint lehetséges, nagy jelentőségű, biztosra vehető perspektívát, továbbá, pillanatnyilag, egyfajta, a válságból való kiút demonstrálása ürügyén. Ugyanakkor, ha szükséges, akkor bizonyos fokon ellenségképnek is használhatjuk, hangsúlyozva hazafiságunk, nemzeti elkötelezettségünk melletti kiállásunkat. Ezzel párhuzamosan, mintegy növelve az önbizalmat, permanensen dicsérni kell teljesítményünket, beleértve a beosztottakat is, és közülük kiemelni, kitüntetni, esetenként előléptetni azokat, akik ugyan nem bírnak magasabb végzettséggel és kiemelkedő tudományos tevékenységgel, de feltétlen engedelmességükkel hatékonyan támogatják oktatáspolitikánkat. Erre kiválóan alkalmasak például a „címzetes” kinevezések, melyek gyakorlatilag semmi mást nem igényelnek viselőiktől, mint feltétlen hűséget. Itt bizton apellálhatunk a kevésbé tehetséges rétegek karrierizmusára, melyet kitüntetések adományozásával még növelhetünk, és a bennük fokozatosan kiteljesedő egoizmus lesz a mi egyik legfőbb védőpajzsunk. Gyakorlatilag átverjük ezeket a középvezetőket, vagy egyes helyi intézmények vezetőit, de ebből nem éreznek meg semmit, mert addigra már teljességgel elhiszik, hogy ők valamiben is dönthetnek, uralkodóknak tekintik magukat szemétdombjaikon, holott csupán saját hiúságuk körül forognak.

(Derültség, gúnyos moraj.)

Ők majd elintézik, illetve, ahogy szoktuk mondani, „helyükre teszik” tehetségesnek mutatkozó beosztottjaikat, akik netán más véleményt mernek képviselni…

Vajon ki érheti tetten ilyen stratégia mellett a mellébeszélés tudományát, vagy inkább művészetét? Na és, ha valakiknek fel is tűnik ez a politika, hát jobb, ha hallgatnak, vagy fel is út, le is út. Utánpótlás mindig van, és lesz is! Senki sem pótolhatatlan, és ez minnyájunkra érvényes!

Hazudtunk mi valaha? Ki meri ezt állítani? Várom a referátumokat!”

(Viharos taps.)

 

Megkönnyebbülés. Aztán mosolyok, hunyorgó szemekkel összepillantások, melyek mögött félelem is bujkál. Úgy tűnik, hogy a jelenlévők is meg lettek kissé regulázva. De mit mondok otthon? Rövidesen mi is megkapjuk a szót. Már nem akarok előadást tartani, vagy referátumot. Nem tudom. Kicsit lazul a tömeg, felkelnek egyesek, az elnökség vizet iszik, ki-ki mozgolódásba kezd.

Jó volt! – hajol oda hozzám egy talpnyaló. (Én nem vagyok az?)

Igen. És lényegre törő. Igen.

Aztán hátat fordítok, most nem akarok előre ülni. Úgy középtávon megfelelne, de nem ülök le. Megszólal valaki a pulpitusnál, és szólítja az első hozzászólót. Én meg a még el nem ült forgatag kellős közepén kislisszolok a teremből a kukutyinba. Hánynom kell. Egy nagyot öklendezek, aztán néma csend. Csak nem feltámadt a lelkiismeretem? – jegyeztem meg félhangosan, kétségbeesve. Vajon ki vett észre, ki jegyzett meg?

Nem sokat érdekel, de nem is fontos, hiszen senki sem merné bántani „sorstársát”. Persze biztos, hogy vannak ott a teremben boldogok is. Rátelepszem az ülőkére, előkapom a telefonomat, és csak úgy gépiesen olvasni kezdek. Már eltelt vagy félóra. Most mit tegyek? Felhúzom a gatyámat, kezet mosok, de minek, aztán lábujjhegyen az ajtóhoz osonok, lenyomom a kilincset. Csend van. Kinézek, a folyosó hosszú és kihalt. Bemenni már nem lehet. De ha itt valaki észrevesz, akkor mi a fenét mondjak neki? Évekkel ezelőtt ezt nem mertem volna megtenni. Lehet, hogy már nem vagyok annyira karrierista, vagy csupán elértem egy határértéket, amin már nem bírok lelkileg túlzuhanni. Becsületesebb lettem? Tudtommal mindig az voltam. De hosszú ez a folyosó! Elmenekülni? Mert ez most menekülés lenne? Talán az előadásom nem annak tűnne? Vagy inkább egy kis hosszabbítás elérése? Kicsit megijedek magamtól is. Már nem félek annyira, már nem gondolok a rettenetes következményekre, melyek várhatnak. És ha őszentsége megtudja, hogy nem tartottam előadást? Meg is árthatott az ebéd – akár. Miért is ne? Kutyaszorító, mint mostanában rendesen. Ott a portás. Kit érdekel? Lassan, kicsit imbolyogva közeledek, bólintok egyet, s mire megszólítana, már megyek is a kapu felé. Elmenekültem! Háááát! Be a kocsiba, indulás. El innen! De vajon hová, ahol mindezt elmondhatom, ahol megértenének? Van, de kezdetben jobb lesz hazudni.

 

„A mostani nép otthon oroszlán, a küszöbön kívül róka. Herkulesre, elképzelni se lehetne ennél jobb hazát, csak emberek élnének benne. De hát ez idő tájt szűkölködik, és ebben nincs is egyedül. Nem szabad hát válogatósnak lennünk, mindenütt ugyanaz az ég van felettünk.” (Petronius: Satyricon, p. 46.).

 

„Here I’m, will you send me an angel?” (Scorpions). Harsogott a dal.

 

„Az egyént egy egységelv és egy folyamatossági elv határozza meg, amitől valaki egy bizonyos ember, és nem valaki más, az, aki, és nem az, aki nem. Egységelv, amely – a test által – először is térben valósul meg, azután pedig cselekvésben és szándékban.” (Umamuno: A tragikus életérzés, p. 11.).

 

Nincs mese, nem mehetek haza. Még vagy egy órányi út van előttem. Anarchia van bennem, nem érzek semmit, és gyűlölök mindent, mindenkit. Romhalmazzá vált az életem. De azt nem lehet, józanodnom kellene, de miből? Miért, tán berúgtam? Nem, csak úgy érzem, hogy egy különös mámor csapott meg, bizsereg minden porcikám, néha erekcióm is van, aztán meg kiver a víz, de nem annyira. Mégis, ilyen nyugodt még sohasem voltam, szinte bradicard vagyok, alig ver a ketyegőm, de legalább nem várható infarktus.

Csend van, a motor zúg, és valami szürke, ködös felhőben úszom. Kihalt a zötyögő út, miért is ne lenne kihalt? Ki az a marha, aki ilyenkor nekiindul? Hülye kérdés, nem ez a fontos most. Zene kellene? Nem, most nem, magamra kellene figyelnem megoldást kellene keresnem, valahova be kellene menekülnöm az élet elől, a pozícióm elől, a nejem elől, önmagam elől. Az elől a magam elől, aki ezt akarta, vagy nem is akarta, csak sodródott, mint egy elszabadult uszály a háborgó folyón. Mert itt mindig minden háborog, hullámzik, kiönt, kicsap, amitől folyton megfázik az ember, hideg lesz, mint a friss patakból kifogott haldokló hal. Úristen, miket gondolok én, a mindig kimért és józan, akire építeni lehet, akár intézményeket is, akiben meg lehet bízni, és így tovább, és így tovább.

Mi vagyok én? Valami korhadástól örökre megóvott oszlop? Nem, hát azért mégsem, bár nem vagyok magammal tisztában, ez biztos. Csak megyek, haladok, rohanok, vezetek, zúg körülöttem minden, aztán a fejem görcsöl, kapkodok a levegő után, na nem most, csak sokszor érzek ilyen kaotikus érzeteket. A megoldás csak Zárójel lehet, oda kell most hajtanom, nem mehetek haza, mi lenne, ha tizenegy után állítanék be? „Kirúgtak, édes?” Na, ez lenne az első szava a nejemnek, köszöntés helyett. „Megmondtam én előre, illetve tudtam, hogy be fog következni” – mondaná fölém magasodva. De miért éppen ezt mondaná? Talán belém lát? Jézusom, hát nem is tudom, nem tudok semmit, csak azt, hogy két fejjel magasabb nálam.

Zárójel nem olyan, nem kérdez semmit, csak beenged, magába is, meg mit tudom én még hová. Lényegében nem ismerem, de minek megismerni alaposabban? Nincs, avagy nem volt eddig rá idő. Nem fontos? Ő sem fontos? De igen, mindenki fontos valahol…

A legfontosabb persze én vagyok, mindenkinek önmaga a legfontosabb, teljesen hiába hadoválnak az empátiáról, szeretetről meg egyebekről. Hülyeség az egész, úgysem lehet megvalósítani az életben, a való életben, melyben dagonyázunk. Higgadj már le végre! Ilyenkor hiányoznak igazán a relaxációs gyakorlatok, meg egy akupunktúra… Azok ki vannak ebrudalva az egészségügyből, de minden tagadó velük gyógyul. Ez is undorító. Igen, az undor a legjobb kifejezés az egészre. Sosem gondoltam bele, és most itt vagyok hirtelen, itt vagyok hirtelen egy feneketlen mélységben, mintha valami bűzbe zuhantam volna, zsíros pofával röhögő urak közé, azok közé, akik mindent leszarnak, és szándékosan csinálják az anarchiát, a káoszt, hogy mindenki le legyen foglalva a bajok egyre súlyosabb halmazaival.

Kiúttalanság, amit fejlődésnek lehet nevezni. Bűnszövetkezet! Az, semmi más. De most mi legyen, mit tehetek én, aki senkivé fokoztam le magamat? Persze nem lehet sohasem tudni. Akár meg is ijedhetnek a hirtelen távozásom miatt, mert hogy észreveszik hiányomat, az bizonyos. Az is biztos: ha maradni akarok, akkor valami bazi nagyot kell húznom, egy lépésből kell mattot adnom az egész bagázsnak. De most nem kell ezen morfondírozni, különben is veszélyesek ilyenkor a rossz utak. Csak a fülem ne zúgna így, kicsit biztosan felment a vérnyomásom, de nem csoda, és nem is ittam eleget, vizem sincsen, gyorsítani kell, és Zárójelet rögtön fel kell hívnom. „Bocsáss meg, édes, de nem tudtalak előbb hívni, szeretném nálad tölteni ezt az éjszakát. Örülök, hogy örülsz, igen, édesem, nem ez lesz az első és utolsó, hiszen tudod, hogy szükségem van rád. Kábé félóra múlva vagyok nálad, köszönöm, hogy vársz. Csókollak.”

Még szerencse, hogy nem mondtam neki azt, hogy szeretlek. Pedig rászorulok, az biztos, és talán sokkal jobban, mint gondolnám. De mikor tudok én gondolkodni? Hiszen most is ezt csináltam, és talán sohasem volt olyan világos a fejem, mint most, miután gyáva kutya módon megszöktem.

Végre megérkeztem. Pokoli hosszú volt ez az út. Rideg csend, köd, nyirkosság mindenhol, fázom, reszketek, valahol mélyen félek, futok az ajtó felé, benyomom a csengőt, és végre hangot hallok, ami nekem szól, csak nekem. Belém vág a boldogság egy pillanata. Igen, ez itt nyugalmas, és ő, aki kisebb nálam, lágy, szép barna szemeivel vizslat végig, kicsit aggódva, aztán megölel és betessékel a nappalijába. Szinte egyből kiterülök, diplomatatáskám kipottyan a kezemből, és eltölt egy végtelen üresség. Ismét azt csinálnak velem, amit akarnak, de most én választhattam meg az alanyt. A tus végképp elandalít, szinte lebegek a semmiben, Zárójel puhán átkarol, és én elveszítem az eszméletemet. Rózsaszín felhőkön úszom, lubickolok, mély, sötét lüktetésben kószálok, kifejezhetetlen az egész, valami túlvilági, valami félelmetesen szép, és vége.

 

(Részlet „A kollázsember” c. könyvből. Novum Publishing, Ausztria, 2021.)

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-05-20 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.