Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Kiűzetés

 

 

 

 

 

Kiűzetés

 

Futva követte. Felismerte, végre meglátta, hogy milyen. Bár kifejezéstelen arccal követte, kidudorodtak az izmai. Jó alkalom, hogy eláruljam magam. Ki az a büszke, aki megjelent körmeit pattogtatva? Hajnali háromkor történt szétvetett lábakkal a fal előtt. Megformálta a helyet, ahol bármi megtörténhet. Totya király katonái a szabad ég alatt táboroztak. Azt mondta, hogy nem szokása elveszteni az eszméletét. A fejében kavargó számok rögeszmévé váltak. Megtanulta, hogy a vallomás kegyetlen játék. Az is lehet, hogy a színek kényszerítették arra, hogy imádkozzon. A fal súlyos, esetlen testektől volt véres. Akik már meghaltak, mások szemével néztek, semmivel nem indokolható tolakodással.

Somfai azért helyezkedett el ott rövid időre, hogy ellensúlyozza a lefelé menőket. Elvadult, nem értette pontosan, csupán érezte. Menekültek voltak. Megpróbált átvágni, megzavarták, mögé kerültek, egyirányba néző fegyverekkel. Megváltoztak, látszólag semmi. Föl kellett lázadni, az önbecsülése kívánta ezt. A szépséghiba csúnyának ítéltetett. Azok magasra borzolódott szőrrel hiába kuncogtak, cincogtak. Vártak, álcázták a vágyat, hogy nem csupán, nem akkor, és nem a sötétben. Ott fenn, a csúcson, a sziklán húzódott a terület. Beszélgettek a túlhevített levegőben. A kar beláthatatlan, a csarnok inkább fedett térnek való, belefúródva az agyba, véletlenül. Az elvágyódás hagyományát hallani, bogarakat, darazsakat, méheket. Akkor jött oda. Úgy, mintha lefogná, érthetővé tenné. Szilárd történelmi helyzetébe kapaszkodott, állt a színpad közepén, magzatvízben, körülötte embriók úszkáltak.

Mértékkel és céllal válaszoltam. A naptár segítségével ritmusokba igazítottam. A fogyó napnál, a szárazság érzékeny levélcsomóiban hinta lengett egy oldalág mellett, aztán gyorsan feledésbe merült.

Az utca belénk nevelte, a gyökerek egészen a reneszánszig nyúlnak vissza, konkrét részletekkel szemben engedett a kísértésnek. (Valahol a kommunizmus is ilyen, az igazságnak egy másik formája.) Néhány lépést tett valamitől letaszítva. A csöveken átugorva, magukat elrejtve közeledtek. A nyelvük hegyén ízléstelen gömböcskék nőttek. A barlangokból bújtak elő fejükben azok nevével. A parancsnokságon megfogalmazott dolgokat dobálták a cél érdekében. Élvezték a hatalmasok tiszteletét, a rangot, mely felülmúlta a szokásokat. Azok voltak a világ legirgalmasabb emberei, bajnokok, akiket végül sorsára hagy. Akarsz valamit tőlem? – kérdezte Szilvia, miután elolvasta az idézetet. A belső egyensúly megtartása játék, küzdelem. Szilviát zavarta, nem akart megsemmisülni. Mindnyájan testvérek vagyunk, mondta azoknak, akiknek parancsolt.

Nem tudni hol, melyik újonnan véglegesített testben, árulkodó foltocskában kellett látszatot kelteni. Felsikoltott, tenyerébe temette arcának domborulatát, szimbólummá vált. Megfordította a sorrendet, hogy saját nézeteit elfogadtassa. Szilvia maga az észrevétel, az észlelés pillanata. Egyesek azért szerették Szilviát, mások nem. Nincs története, lassan lép a szélben, jobban kiegyenlíti a fogalmakat. Kedvelték, meztelenül néha a lábához kapott, hogy egyetlen alkalommal se találják meg, amit keresnek. Megérintette, suttogta, itt állok, és várok az ajtó előtt. Úgy kezelte a gépet, hogy megbicsakló hangon a nyakához kapott. Látom magukat, folytatta, végtelenül szép bűzlő mocsár, valami olyan, amit Somfai sorsában felfedeztem.

Gyors mozdulatot tett, szomorúságát vad nevetéssel ötvözte. Látom, te vagy az egyetlen, aki végigmegy ezen a lépcsőn. Észrevette Szilvia kiteljesedett hangját és szépségét. Görcsbe rándult, hangosan kiabált, nem zavarta a konyhaszekrény, melyben a világ testrészei voltak. Külvárosban, meredek tetejű házakban rabolta össze őket. A hormonzavaros rend olyan, mint a pillanatnyi hányinger. Végigfut a testen, másra nem jellemző, meg kell ismételni. Kiszökdösött a Paradicsomból, mert egyedül akart lenni. Visszalökte a fiókot, nézte, ahogy keze a fiókban matat. Az ajtót csökönyösen nyitva hagyta, hogy újrateremthesse, újra bezárhassa. Az ablakon át, a hullámzó tajtékokon összetorlódtak a lehullott falevelek. Ez még nem betegség, gondolta, csak következő cél. Vigyorogtak, várták, amíg kialakul a pillanatnak megfelelő rangsor. A konyhaszekrényt nincs módomban megerőszakolni, mondta Somfai, és elindult a fényesre, síkosra koptatott lépcsőn. Megkereste a konyhaszekrény szívét. Fegyelmezett volt, hogy megfelelő súlya legyen, és a szépség törvényein mulathasson. Szilvia zsebkendőt tett maga alá az autóbuszon, mikor leült. Igényeinek megfelelő hímzett zsebkendő volt, kicsiny szoba, melynek nevét imádság lenne kimondani. Somfai igyekezett bebizonyítani, hogy a férfiak hisznek a gyötrelemben. Most értek először egymáshoz, jó lenne, ha gyorsan besötétedne, gondolták.

A felkelők a szomszéd utcákból jöttek. Ütésre és rúgásra alkalmas fekete kabátot viseltek. Akivel kapcsolatba kerültek, megtudhatták, melyik oldalon jó. A kérdésről nem vettek tudomást, nem is hallották. A jelenlét észlelése fontos volt számukra ehhez a megrázkódtatáshoz. Felmerült, hogy majd csoportok alakulnak, fiúk születnek, és megformázzák őket. Ugráltak, és táncoltak, és buta képet vágtak hozzá. Erényesnek tekintették őket egész életük során. Baszd meg! - kiabálta valaki egy halom gyom között. Otthagyott tudósok kavicsokat szedegettek a földről. Bizonyos zöldségágyasokat feldúltak, már nem szereztek rossz tapasztalatokat, bizonyos napokon mintha ördög bújt volna beléjük.

Számtalan értelmezéssel találkoztam, de amire én emlékszem, az a második emeleten volt látható. Nem rendelkeztek utakkal, helyekkel, olyanokkal, melyek bejáratosak voltak. A tudósok nem fordítottak elég figyelmet a csillagok tanulmányozására. Nagy hegyet képzett a szobában a sötétség, és a piramisok lába olyan volt, mint a cipő.

Somfai behízelgő suttogással ásni kezdett. Tökéletesen ásott, úgy, ahogy mi csűrjük, csavarjuk a rendet. Lemérte a szélességet, magasságot, és lapátjával aránytalanságokat terített szét. Kérdéseket tett fel, melyektől gyanút fogtak a kígyók, és lefelé lógtak a faágakról, hogy az emberek próbáljanak leszűrni valami bölcsességet Húsevő növények állatokat ettek, és már az embereket kezdték. A fordulat lényege, hogy megelégelték a fegyvereket. (Célba lőttek Jehovára és Szent Ferencre, és Arisztotelészre, és mindenkire, aki zavarában egyetlen sort is leírt.) Példátlan volt annak felismerése, ami a kiűzetés után történt. A Paradicsom szűk volt, tele volt gyomokkal és kártevőkkel, melyeket bizonyos módokon hasznosítottak. Különös lett a sors. Ami legszebb, az mások szerint legcsúnyább. Csodatettek, híradások, filmek emberi cselekedetekről szóltak, a hagyományból fennmaradt szövegek szerint.

És Szilvia dísztárgy lett, kör, filozófia az előkelő testben. A felszálló égitestek bizonyos sugarai is szerepet játszottak. A tanácsadókat elbocsátották néhány próbálkozás után.

Szilvia és Somfai égkékjében úszkáltak, tenger mélységeibe merültek, sebeket ejtettek, balsikereket magyaráztak, ellenállásra bíztatták híveiket, és gyakran éheztek. Fülükbe orbáncfűolajat csöpögtettek, mielőtt gyötrővé váltak a hangok.

 

 

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.