Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Optika

 

 

 

 

Optika

 

A csapatok azért még összecsaptak. Talán egyszerű szimpátiának köszönhető az elv, a pontos fény architektúra, lökdösődések és ficánkolások a szabad térben. Egyetlen elhamarkodott pillantás lelki erőszaknak tűnik. Az áldás évezredekkel ezelőtti üzenet, ismeretlen szabályok szerinti árnyék és fény, csak tudni kell olvasni. Emlékszem a kecskelábú asztalkára, a rézmetszetekre, csapatostul voltak jelen, melyeket új akusztikai kombináció szerint raktunk össze, képzeletbeli hotel gyerekes eljárásokkal. Szerves tartozéka a szépségnek, mely hibának is nevezhető.

Nemsokára meghal, végrendeletet ír, rosszul mond dolgokat, amit magunkban akár hangosan is kimondunk. A fiktív regény százvalahányadik oldalán az olvasó par excellence cselekvő, szélsőséges, gyűlöli a metszéspontokat. Nem áldom meg őket, a nyomukba eredek, következésképpen újságpapírt tépek darabokra, és használom a levegőt, mint háttérképet. Nagy távolságot tartva egy festményt szemlélek, egyenesen felszabadító. Hosszú ujjai ruganyos erővel világítanak. Feltűnik a lábszár aranyló szőrzete, mintha egymáshoz közük lenne. Túlzottan megfeszítettem, látszik az érintettség, a koponya feltűnő, az arc sovány és sima, kikezdhetetlenül erős, amolyan végeredmény formájú. A látása fájt, vártam az eltűnését, hogy újra kereshessem. Egy nő, aki azt sem tudja pontosan, hogy ki bukkan elő a ruha sárga fodrai alól. Elcsúsznak, vitatkoznak, fekete anyagot keresgélnek, ennyi idő után lerövidülnek a dolgok.

Egy vastag ecsetvonásokkal megfestett asszony ujjacskái pálcikaként hatnak. Az ujja, melltartója, overálja, fehérneműje, melyre vér cseppent, piros tömeggé olvadt. Zihálás hallatszott, a sajtóhibát tartalmazó szövegek felolvasása közben. Létezik egy olyan kalap, mely a te fejedre is jó, szemügyre veszem lesoványodott, kisimult, napfénytől kifakult hajadat. Eszembe jutott, hogy a közönséges emberek azt tették veled, ami már volt, és mégis új. Egyetlen pillanatra, a tüzet magasra emelve láttam, hogy megmozdul (a kereszten), filmesek tolonganak körülötte. Törött kardok hevertek, játék volt, szabálytalan, spekuláció termékének tekintették, szellemes, meglepő optikai megformálással. Ösztönös volt, egy élesebb kontrasztokkal megrajzolt csoport, a megvetettek, akik a kín résein is áthatolnak. Megígérte, felhív, akaratot küld, nehogy másnap hátitáska nélkül menjek iskolába. A gyerekek egy hirdetmény nyomtatott névsorait köpdösték. A gyerekek fején összeborzolódik a haj, az egész Föld szabálytalanul lett elfoglalva. Gyomrát fájdalom kínozta, nem is szólva az optikai kifejezésekről. Foglyok fogtak körül egy vetkőző asszonyt, elgáncsolták, valami kimunkálatlan dolog csúszott a combjáról a padra. Telefirkálták, végigtapogatták. Kevés lány bőrének illata, combjának íze, lemásolása volt ennyire magától értetődő.

A mai bizonytalanság, mai érzés, élő árnyéka műhelyek anyagait mutató képességeinknek. A szín spontán, gazemberek vesznek részt a megelevenedés folyamatában. Négyszer-ötször gyorsabban állítható elő, félreértettem a szimbólumok asszociációit. Könnyítés, a tételek kiválasztása, mozgalmak, melyeket megdorgáltak, és melyek beolvadtak a termelés ágazataiba. Az üresség eredményes működésére van szükség.

Elég hosszan megnevettették a játékok. Felkészült a csapásra, felismerte mi, mire való. Néhány napja még csapatostól voltak jelen, még objektumokat ostromoltak. Ezek azok a dolgok, melyeket az öregek szájából hallottam. Félreeső területekről jöttek a hagyományban gyökerező erőforrásokkal együtt. Jeleket képeztek, és már évek óta kisbetűvel írtak. Maga köré csavarta a függönyt, a szándék még nem realizálódott, göröngyökkel díszített ruhában a téglaszínű Európa jött szembe vele. (A nagyjátékfilmek szilárd biztonságával szerettem ezt a jelenetet).

Csapatostól volt jelen az ország. A filmes eszközei, a kamera néhány horzsolással, karcolással, zavar, mely makogva üti a vállamat, nem tudom, miért nézek oda, erős mozdulattal lehajolok, erőt gyűjtök a lépéseimhez. Tegnap még jelen voltak, ma sivár a terület, holnap leborulnak ismét. (Ne hagyjuk, hogy Európa a kezükbe essen, illetve hagyjuk, rohanok feléjük egy nehéz szagú mezőn, mely az enyém lehetne ismét. Virágzik, kedves kincsek gurulnak át a határon.

Hagyom, hogy kínjaimért szeressenek).

 

 

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.