Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Hoppál-Kovács Edit: Láthatatlan tetoválás

 

 

 

 

Láthatatlan tetoválás

 

Mamikám, van olyan az életedben, amit utólag megbántál? – kérdezi váratlanul Rozi. Az unokám gyakran meglep engem. Felpattan a hintaágyból és vár. Felhúzott szemöldökkel, szúrósan néz, csípőre tett kézzel.

Mérlegelem a helyzetet, ködösítés kizárva. A tizenhárom éves, vörös copfokat röptető, megszámlálhatóan végtelen szeplő birtokosa választ követel.

Nem kell ám anyukádat utánozni, terelem a szót ügyetlenül. A te lányod, vág vissza, és máris kuncsorog tovább. Az a házi magyarból, hogy felkutassunk egy történetet a családban, amit homály fed. Mamika, veled annyi minden történt, volt vagy ezer tanítványod, dörgöli a cipőjét a papucsomhoz.

Kis zsaroló.

Biztosan eszedbe jut valami, kérlel tovább.

Szégyenfolt, amit kitörölnék. Jó kis feladat. Honnan veszed, hogy történt velem ilyesmi, bújnék ki, próbálkozom.

Majszolja a körtét, ami az imént pottyant a fűbe. Enyhe fuvallat sodorja felém az édes illatot, ahogy rágcsál. A copfok harciasan csapkodnak. Rozi meg sem hallja gyenge kísérleteimet. Oké mamika, csetelek a barátnőimmel, mire visszajövök, jusson eszedbe valami, húzza össze fenyegetően a szemét, én meg vesztesen nevetgélek.

Ücsörgök a hintaágyban, alig mozdítok rajta, épphogy lábujjhegyen ringatózom. Hirtelen bekúszik néhány emlékfoszlány. Pont ez, csóválom a fejemet, de Rozi már jön is vissza, hallom, csukódik az ajtó. Lehuppan mellém egy zsiráfos füzettel a kezében. Összeszedem magam. Ne haragudj, kislányom, ezt nem tudom neked itt hirtelenjében csak úgy elmesélni, mondom eltökélten. Néz rám az okos szemeivel, kergetőznek a szeplők, megint ötlete van, látom az arcán.

Mentő szirénázik az utcánkban, hallod, mondom ez a Doppler-effektus, amikor közeledik magasabbnak hallod a hangot, amikor távolodik, mélyebbnek. Tudod, miért van ez, drágám, kérdezem, de átlát rajtam. Mamika, ne ködösíts, múlt héten magyaráztad el. Itt hagyom a laptopomat neked bekapcsolva, holnapig lepötyögheted, nem több mint három ánégyes oldal. Látom, bele is szeretett egyből a tervbe, mit mondhatnék, jó terv. Nem adok puszit mondja, nehogy megfertőzzelek.

Figyelmes gyerek, hiányzik az ölelése. Anyu megjött, azt üzeni, hoz le neked húslevest, én most rohanok matekozni, kiáltja vissza. Nagyszerű, mondom, de már máshol járok. A külső lépcsőn szalad az emeletre, én meg a szoba felé tartok. Egy csík sós étcsokit török útközben, ha izgatott vagyok, muszáj ennem egy kockát. Most az egész táblát megenném. Rozikám, íme a történet, írom bevezetőként, aztán sokáig csak nézek ki az ablakon.

Fiatal tanár voltam, szingli, így mondjátok mostanában, gyakran kért fel a többi kolléga, kísérő tanárnak az osztálykirándulásokra. Ezúttal én jelentkeztem, nem tanári minőségben, utasként. Egy hét London, húsz óra busszal, harminchét diák a négy évfolyamról. Az egyik kolléganőm megkért, hogy vigyek el egy csomagot a férjének, aki Londonban ösztöndíjas, fizikus. Élveztem, hogy nem volt különösebb feladatom. London, ez az óriásváros meglepett bennünket. Vakított a nap, állítólag ötven éve nem volt egyhuzamban ilyen száraz, derült idő szeptember végén. Igazi kis csoda. Délelőtt tizenegy körül értünk a városszéli diákmotelbe. Alig vártam, hogy belegázoljak a város sűrűjébe, bár fogalmam sem volt, mennyire hatalmas lesz. A tényszerű adatok a fejemben kavarogtak, elképzelni sem tudtam a valóságot.

A kolléganőm férje a szálláshelyünkre kettő körül jött a csomagért. Találkoztunk néhányszor, mielőtt megkapta az ösztöndíjat. A fiai ikrek, hatévesek voltak, amikor elutazott Londonba. Úgy tudtam, egyre ritkábban látogatott haza, az anyjuk sokat sírt.

Rögtön kiszúrtam a nyurga alakot, ahogy belépett a forgóajtón. Rozsdavörös velúr kabátot viselt, fekete farmert, garbót és Martens bakancsot. Haja hosszabb volt, mint emlékeimben, sűrű tincsekben göndörödött a válláig. Az egyetemről egyetlen igazán jóképű fiúra emlékszem, matematikusnak készült, de annak az egynek nem voltam az esete A többiek látványosan természettudósok voltak, minden sárm nélkül.

Ültem a kopottas plüss fotelben csomaggal a kezemben. Amikor észrevett, egyenesen felém tartott, és megcsillantotta az összes fogát. Tudod, Rozikám, ez a fiatalember hirtelen enyhe szívdobogást okozott nekem. Begyömöszölte magát a másik fotelbe. Elvette a csomagot, és záporoztak a kérdései. Nem emlékszem, hogy ismertem volna lenyűgözőbb természettudóst, mint ő. Talán Attenborough-t, bár vele csak egyszer találkoztam életemben, és jóképűnek nem mondanám. Az én fizikusom mindent tudott a kvantummechanikáról, az űrkutatásról, csillagászatról. A fejébe vette, mivel kötetlen a munkaideje, rám szánja a délutánokat, vagy reggeleket, és megmutatja a kedvenc helyeket. Kérdeztem a gyerekek felől, féltem, rosszul értelmezem az igyekezetét. Rajongással mesélt róluk.

Vibráló tekintettel nézett rám, újra és újra, én meg önként adtam magam a gyűjteményébe. Reméltem, hogy különleges példány lehetek. Kivette a kezemből a gondosan megtervezett napi menetrendet. Szokásos tanulmányi kirándulás nyelvoktatással. Felszabadult nevetése egyre távolabb sodort a várostól, ahova tartoztam, a barátaimtól, a hétköznapi életemtől. Úgy mosódott el normális életem keretrendszere, mint a hirtelen jött nyári zápor idején, a kerti asztalon felejtett szénrajz. A furcsa bizsergés, amit a jelenléte okozott, egyre csak erősödött. Több száz hangya futkosott a combomon, a hasam tájékán, az agyamban.

Már hajnalban várt rám a szállásunk előtt. Bolhapiacra csak korán érdemes menni, mondta búcsúzáskor, és amikor másnap reggel álmosan lebotorkáltam hozzá, a kezembe nyomott egy isteni, sonkás-uborkás szendvicset, majd meg sem álltunk a Portobello piacig.

Nem bántam meg, hogy matematika tanár lettem. Annyi magántanítványom lehetett, amennyit csak bírtam. A szorgosan félretett pénzecském egy részét elkölthettem csecsebecsékre. Futkároztam az árusok között, ő csak mosolygott a háttérben. Apró, csokis süteménykockát ettünk barna papírból, és frissen darált szemekből ittuk hozzá a tejeskávét, a cukor már nem is hiányzott.

Már a Nothing Hillen szaladtunk a színes házak között, sok elhíresült film helyszínére. Aznap teljesen elszakadtam a csoporttól. London és ő elragadtak engem, mint ahogy a héják csaptak le a kiscsibéinkre, gyerekkoromban. Nem bántam. A lelkiismeretem cserbenhagyott. Nem éreztem bűntudatot. Kézen fogva rohantuk át a városon, csak egy rokokó kertben, valószerűtlen virághalmaz közepén lassítottunk. A Holland Park az egyik legbájosabb park, amit valaha életemben láttam. Míves kovácsoltvas kapun keresztül jutottunk be, és maradtunk órákig. Aztán Greenwichbe mentünk, a csillagászati obszervatóriumhoz. Ez volt az igazi terepe az én fizikusomnak. Mesélt a legújabb kutatásokról, a doktori disszertációja témájáról. Később csak ültünk és ebédeltünk a monumentális építményt körbe ölelő tágas parkban.

Feküdtünk a hátunkon, olyan zöld színt nem láttam azóta sem. Bámultuk a tiszta, kék eget. Ott kaptam az első csókot. Szálltam az égen, mint egy papírsárkány, és ő röptetett. Az üveg felhőkarcolók között együtt zsongtam a tömeggel, aztán újra kettesben.

Engem már szorongatott a tudat, hogy hamarosan hazafelé hajózom a budapesti valóságba. Örökre emlékezetembe akartam zárni a piros emeletes buszokat, a piros telefonfülkéket, a piros zubbonyos őröket a Buckingham Palota előtt, a metrót jelző táblákat.

Mind the gap”, nézz a lábad elé, figyelmeztetett a felirat, nap, mint nap, amikor beszálltam. Egy hétig nem vettem róla tudomást. Az utolsó estén habos, barna sörrel könnyítettem a lelkemet az egyik közeli pubban. Nem értettem őt. Ez most egy részeg álom, vagy valaminek a kezdete. Úgy láttam, óriási adag szeretetre vágyik. Tőlem minden pillanatban kiemelt figyelmet kapott, szavak nélkül rezonáltunk.

Az utolsó napon már újra a valóság határán csúszkálva, az otthoniaknak vásároltunk ajándékokat. Hazafelé is vittem csomagot. A fiainak és a kolléganőmnek. Tettük újra a dolgunkat a rendes világunk szerint.

Kivételeset adtunk egymásnak, nem kellett fényes papírba csomagolnunk. Hordozom magamban azóta is, mint egy láthatatlan tetoválást. Egy másik dimenzióban, elvárások nélkül repültünk. Másnap már a metrón utaztam, a Moszkva tértől a Pillangó utcáig. Sehol egy felirat, vagy hangos bemondó, „Mind the gap”. Azt is jelenti, légy résen! Tömegnyomor volt a kocsiban. A hátizsákommal együtt passzíroztak minden irányból. A metrókocsi tetejét bámultam. Kiraboltak, persze, de legalább az irataimat leadta valaki az Őrs vezér téren. Az egész havi lakbér odalett. Megérdemeltem. Nincs tovább. Nem lesz több lopott pillanat.

Egy évvel később hazajött elköszönni, a család nélkül végleg Cambridge-be költözött. Egyszer találkoztunk. A kolléganőm mesélt róla időnként, amikor a gyerekek meglátogatták. Tudta nélkül emlékeztetett, mekkora terhet cipelek magammal. Enyhítő körülmény, hogy kolléganőm is továbblépett, és nem sokkal később én is megismertem boldogult nagyapádat. A fizikusom tavaly halt meg, nagyszerű tudós lett, több cikket is olvastam róla.

Kisunokám, azt hiszem így is túl sok részletet osztottam meg veled egy kamaszlány világismeretéhez képest. No, nem baj. Majd kigyomlálod, ami nem illik a dolgozatba. A többit meg elteszed emlékbe, kicsi Rozim.

Nem szabadna ennyi csokit ennem, mégis befalom az egész táblát, elfáradtam, megvirradt közben.

Bóbiskolok, hallgatom a híreket, dübög a lépcső, Rozi jön maszkban, belerepül az öreg fotelbe. Magára húzza a bolyhos, kockás takarót, olvas. Nagy a csend. Aztán néz. Jaj, biztos kellett ez?

Mamikám, ti csak csókolóztatok, az nem is annyira gáz. Nem te romboltad szét a házasságukat. Persze, kincsem, nem, de a lelkünk összefonódott egy időre, és én ezt sosem mondhattam el a kolléganőmnek.

Drágám, ne haragudj, véletlenül kattintottam egyet a gépeden, és a facebook megnyílt, mondom Rozinak. Csináljunk nekem is egy ilyen saját oldalt, mint a tiéd, régóta tervezem, csak nem értek igazán hozzá. Megnéztem néhány ismerőst, írnék nekik.

Nagyi, te szörföztél a profilommal, néz rám tettetett haraggal. Kitalálom, rákerestél a kolléganődre.

Igen. Arra gondoltam, megírnám neki, hogy bocsásson meg. Ne akarja tudni, miért, csak úgy.

Nagyi, most annyira megölelnélek, kiált fel Rozi. Keresek dögös fényképet rólad, és csinálok egy profilt még ma, ha megjöttem a suliból.

 

 

  
  

Megjelent: 2021-03-09 20:00:00

 

Hoppál-Kovács Edit (Győr, 1965) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.