Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kovács Katalin: A mormotás vándorzenész

 

 

 

 

A mormotás vándorzenész

 


Jean-Antoine Watteau
, A mormotás fiú, 1716, Szentpétervár, Ermitázs

 

Beethoven dalára gondolok, arra a dallamra, amelyet, ha egyszer meghall az ember, soha nem felejt el: belekúszik a fülébe, a zsigereibe, s aki hallgatja, eggyé válik a zenével.

 

A dallam disszonáns hangjai már messziről megütötték a fülét. Mintha nem is zene szólt volna, hanem valami keserves nyöszörgés. Nyikorgó-tekergő hangtöredékek kúsztak feléje a domb mögül, a szél hol felerősítette, hol elhalkította őket. Kintorna! – ötlött eszébe a szó, amelyet nagyszüleitől annyiszor hallott, de még sohasem látta ezt a furcsa nevű eszközt. Óvatosan lemaradt egymással beszélgető testvéreitől – szerencsére senki sem vette észre távollétét – és átmerészkedett a domb túloldalára, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hang forrását. A futástól kimelegedve megállt a domb aljában és körülnézett.

Túl hirtelen hallgatott el a zene és lett nagy a csend. Az ócska ruhát és cipőjére boruló, bő nadrágot viselő vándorzenész olyan közel állt hozzá, hogy megrémisztette a hat év körüli fiúcskát. Mintha nagyanyja valamelyik esti történetéből elevenedett volna meg egy mesealak. – Pierrot vagyok – bökte ki sejtelmes mosoly kíséretében a fura figura. A fiúcska válasz helyett ijedten hátrahőkölt, egyszerre vonzotta és taszította a zömök alak. Leginkább a vándorzenész oldalára csatolt kintorna tekerője csigázta fel az érdeklődését – szerette volna megérteni, hogy működik –, de ennél még jobban izgatta a zenedoboz tetején fészkelődő mormota. Nem értette, hogy került oda, hiszen az előző pillanatban még hűlt helye volt. A kis állat kényelmetlenül érezhette magát, bajusza idegesen mozgott, talán szimatolt valamit. A fiúcska bátortalanul felemelte a kezét, hogy megsimogassa a mormotát. – Nem harap – dörmögte erős szavojai tájszólással a vándorzenész és komótosan pipára gyújtott. Elnézett messzire, a hegyek felé, ahol a hűvös idő beálltával társaival együtt egy kunyhóban húzódott meg, onnan vándorolt tavasszal a környező völgyben fekvő városokba, hogy zenészként némi pénzt kolduljon.

Pierrot letette a pipát és megforgatta a kintorna tekerőjét. Amikor újra felhangzott a nyekergő dallam, a mormota két mellső lábára ágaskodva körbekémlelt és füttyentett, mindig akkor, amikor a refrén következett. A fiúcska kikerekedett szemmel bámulta a kis állatot, amely mintha hirtelen óriásira nőtt volna, olyan nagyra, hogy szinte eltakarta a látóhatárt. A fiú megrettent, mert úgy látta, hogy az állatnak furcsa, bőrből való szárnyai nőttek, amelyekkel jobbra-balra csapkod, és fejjel lefelé csüng a kintornán. – Bőregér – suttogta riadtan és szeme elé emelte kezét. Nem látott még denevért, de nagyanyja elbeszéléséből tudta, hogy létezik. Amikor langyos nyári éjszakákon nem jött álom a szemére, többször is elképzelte ezt a vitorlás szárnyú állatot.

A vándorzenész szótlanul állt, mintha nem vett volna tudomást a denevérről. Mögötte a háttérben felsejlett a Bièvre folyó melletti templomtorony zömök sziluettje. A vakítóan erős napfény égette a sárga tarlót, a fák ágai lágyan hullámzottak az enyhe szélben. Köddé foszlott a hatalmas denevér, s a zenedoboz tetején újra a mormota trónolt. A fiúcska minden bátorságát összeszedve kezet nyújtott a koldusnak. – Jean-Antoine vagyok. – törte meg a csendet. A vándorzenész barátságosan bólintott és szájához emelte a parázsló pipát. A távolban, a hegyek felől vihart ígérő fellegek gyülekeztek.

 

  

  
  

Megjelent: 2021-03-05 20:00:00

 

Kovács Katalin (Győr, 1972), romanista, szakterülete az irodalomtörténet és a művészetelmélet, a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékének oktatója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.