Keresés a honlapon:

Cselenyák Imre: Csigabiga

 

 

 

 

Csigabiga

 

 

Sötétben botorkáló szerzet, ki vagy? Ja, magam. Néha tisztáznom kell alapvető kázusaim árnylényemmel. Nem ittam sok sört, igaz mindegyik mellé társult egy kis gyorsító, de az tegnap volt. Ma már ma van. Hazaérek, a kulcs akadozva fordul el a zárban, az elvarázsolt kastély fahéj illatával fogad, s zár méhébe. Villanyt gyújtok, belebámul elégedett képem a falitükörbe, mormolom a varázsigét:

 

Hol itt a fekete kefe?

Hol itt a fehér kenyér?

Hol a zöld föld?

Hol a kék ég?

Hol itt a darázs Balázs?

Hol itt az alibi Tibi?

Hol az anya banya?

Hol az apa kapa?

 

És sorba előpattannak ők a végtelen tükörből. Rita kisiet a konyhába, Balázs, Tibi kérdőn rám bámul − Apa, hoztál valért? („valami érdekes” az ő nyelvükön.) Nem hoztam valért, biztosan ettetek elég nyamit ma már. Rita jön vissza, körözöttes kenyeret nyom a kezembe, melynek fahéjas az illata. − Nem kaptak ma valért, elfelejtettem venni, nem káptalan a fejem, mindig nekem kell észbe tartanom a valért meg mindent...

Fotelbe ereszkedem, falom vacsorámat, fél szemem rajtuk. Balázs hanyatt veti magát a szőnyegen, fölfújja hibátlan gyermekarcát, két labdacsot gömbölyít, aztán kis öklével mindkettőt kidurrantja, puff, puff! Tibi lendületet vesz, nekiugrik az anyjának, és mászik föl rá kitartóan, ahogy egy kölyök koala. Már Rita ölében ficánkol, és eldőlnek. Rita a heverőre dönti fiát, és dögönyözi, csiklandozza. Tibi nevet, göndörön, ahogyan csak ő tud nevetni, Balázs pukkantgatja a képét, a macska kaparja odakintről az üvegajtót, Rita kiabál − Na mit akarsz! Na mit akarsz? Medvebocs! Mit akarsz?

Tömöm magamba a körözöttes kenyeret kedvetlenül, hogy ily hepajban kell táplálkoznom. – Későre jár, a fiúknak illenék lefeküdni. Na sipirc! − Minek, még fél nyolc sincs − veti oda Rita. Ja persze, nem tegnap van, hanem ma.

Bort töltök, leöblítem a vacsorát. − Milyen bor ez? – kérdezem. – A lerakatban vettem − közli Rita. − Nem jó? − Fene tudja. Itatja magát, de mintha lenne valami gej utóíze.

− Most aztán fekvés, fekvés! − kiabálja nőm. A fiúk nem is hallják, vidor képpel éneklik a maguk által szerzett dalocskát.

 

Egyenes tea a templomkép, a templomképen fű.

Kukac, hogyha átmegy a hídon, ott terem az egyenes tea.

Lufik pukkadnak, durrannak, a hőlégballon is így jár.

De a hőlégballon nem tud járni, ezért terem a fa.

Ó, az egyenes tea.

Éjjel kijárok, görcsöl és hajt a hasam, jé, úgy csobog a széklet, mint a vizelet. Mit követtem el már megint, hogy szenvednem kell? A bor! − hasít a fejembe − a bor! Holnap utána kell járnom. Mert az ilyet le kell rendezni. De miért történik velem ilyen és miért nekem kell lerendeznem. Mindent nekem muszáj lerendeznem! Nekem kell konfrontálódnom a buszon, reklamálnom a pénztárnál, morognom a körzetinél…

Ismét összeszedem minden erőmet. Mit tehetnék. Ilyen egy szériahibás egyed. Én jóval nehezebben mondok le az illúzióimról, mint honfitársaim. Bádogbögrét fogok a kezembe, nyargalok a lerakatba. − Jó napot. Itt vette tegnap nejem a vörösbort? − A lerakatos ismer, rámondja az igent. Eléje tartom a bögrét. − Megengedi, hogy mindegyik borába belenyaljak? Furcsállja, de teljesíti a kérésem. Kirak a pultra három kánnát, az elsőből löttyint egy kortyot bögrémbe, felhajtom. Ugyanezt megismételjük még kétszer. Elő kell vennem a jobbik eszem, a probléma józanságot kíván. Sajnálkozó hangot ütök meg − Nem vagyok szakértő, de ezek a borok sosem láttak szőlőt. Mind a hármat vegyipari eljárással készítették. Ha önnek nincs lelkiismerete, akkor csak árulja ezeket a kotyvalékokat. Törzsvásárlóinak életét évekkel fogja megrövidíteni. Ezt akartam elmondani. Viszont látásra.

Kószálunk a régi szőlőben. Rita megmutatja a parcellát, amely az övék volt valaha. Vagyis sváb elődeié, a nagymama még művelte, ő kislányként segített neki. Már ha az ide-oda szökdécselést annak lehet nevezni. Fiaim fülelnek, ha az ősökről van szó, mindkettőben atavisztikus nosztalgia ébred, elmerengenek a múlton, Tibi gyakorta kifejti, milyen jó lett volna akkor régen élni. Volt új Lada meg tyúkól, és kályhában tüzeltek az emberek. Friss vizet iszunk ismerős gazda fúrott kútjából, vasmentes ízére most is emlékezik a nyelvem.

Szabadon nyüslető, dühös kutyák ugatják sétánk, a lurkók ellesik viselkedésem. − Legjobb az ebet észre se venni, magabiztosan folytatni az utat, mintha a négylábú a világon se lenne. Mi vagyunk az intelligensebb lények, meg kell mutatnunk, hogy nem félünk. − Balázs csigát talál, tetszik neki a mintás mészház, hozza a tenyérében. Tibi is akar magának, keres és talál. Erre mindkettő fölpezsdül, már csak csigákból áll a világ, fa tövében, bokor alatt, gallyrakás mélyén kutakodnak, gyűlnek a puhatestűek. Nem fér a kezükbe, minket is bevonnak − segítsünk vinni a zsákmányt. Találok eldobott műanyagpoharat, kettőt is. Lelkesedésük nem lankad, teleszedik éti csigával az alkalmi edényeket. Valamiért dorogi csigának nevezik.

Balázs az egyik kibújni készülő puhatestűt lefüleli:

 

Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki!

Kapsz tejet, vajat, holnapra is marad!

 

Tibinek tetszik a mondóka, ő is elkezdi. Mindkét fiú hangos szóval kérleli a nyálkás teremtményeket, mire azok még beljebb töpörödnek. Fiaink képén csalódottság meg életöröm.

Otthon a hátsó kertben, a komposztáló környékén szórják széjjel zsákmányukat. A vasárnap délután süket csöndjében senki nem tiltakozik az eljárás ellen. Sőt, mintha bazsalyogna az ég kupolája, átkacsintana Pista bácsi a szomszédból.

Ősszel már mutatkozik a szaporulat. A csigalétszám megtízszereződik, szerencsétlen jószágok bodzára, orgonára kúsznak, más nem lévén, pedig egyik sem tartozik a kedvenc csemegéjük közé. A következő év tavaszán tengersok csiga tenyészik kertünkben. Ilyet még soha nem láttam, fűszálakra képesek fölkapaszkodni a táplálék reményében. Nincs olyan növény, amelyet meg ne kóstolnának, ami gyom, gaz sarjad a kertben, mind ellepik, ádáz és kétségbeejtő az életbemaradásért való küzdelem. Nyár végére a populáció eléri a fölső határt, és néhány nap alatt valamennyi elpusztul. Tele a kert kiszáradt mészházzal, fiaim kislapáttal rakják meg játéktalicskáikat, s hordozzák zörgő terhük egyik szögletből a másikba.

A mészházak még évekig ropognak a talpunk alatt, mígnem a gyógyító és mindent elrendező anyatermészet rehabilitálja a kertet. Meglehet, kétszáz millió év múlva ezért az invencióért valakinek lakolnia kell.

 

(2016.)

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-03-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.