VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kovács Katalin: Ablakszem
Ablakszem
Ablakszem, mely a végtelenre néz, S a végtelen, mely halvány ködbe vész. A múltból előgomolygó tompa fényű fák, A híd alatt a ház, a sűrű szőrű állatok, A nyárutó, az ősz, a tél, ezüstruhák, S árnyként bolyongó néma vándorok.
A festő megállt az ablak előtt, ecsetjét a párkányra helyezte. Általában szerette tisztán tartani műtermét, és viszolygott tőle, ha a festék lecsöppent a földre, most azonban mégsem foglalkozott vele, hogy az ablak elé helyezett borítékon, amelyen a neve és címe volt olvasható, haragoszöld festékcsík kígyózott végig és foglalta szeszélyes keretbe az An der Elbe 33 feliratot. A cím pillanatokon belül tökéletesen olvashatatlanná vált, és a zöldre színezett boríték a széleinél gyámoltalanul felpöndörödött. A festő szórakozottan végigsimította a borítékot. Mozdulatlanul, a párkánynak támaszkodva állt az ablak előtt. Kifelé nézett a messzeségbe, szemét egy láthatatlan pontra szegezte. Vitorlás hajó úszott el az ablak alatt, árboca méltóságteljes lassúsággal imbolygott. A festőt enyhe szédülés fogta el, amikor szemével követte. Olyan nagy hullámokat vetett az Elba vize, hogy majdnem felborították a távolban elsikló, törékeny csónakot. A túlpartot szegélyező nyárfák lombja zizegett a szélben, s mögöttük párás ködbe burkolózott Drezda városa, amelyből halványan bontakoztak ki a favázas házak körvonalai. Alacsonyan sütött be a műterembe a téli nap, sugarai különös formájú árnyékokat rajzoltak ki a falon. A festő kíváncsian figyelte a szinte pillanatról pillanatra változó árnyjátékot: a magányos apátságot, a lombját vesztett tölgyfát, a vészjóslóan károgó varjakat, a ködtengert szemlélő vándort. Tekintete csak akkor komorodott el, amikor megállapodott az ablakpárkányon heverő levélen. Eszébe jutott ifjú felesége, az új műterembe való költözéssel járó felfordulás, a rakodómunkások borízű kiáltozása. Hátrébb lépett a párkánytól, s ideges mozdulattal betette az ablaktáblákat. Különös rángatózás lett rajta úrrá: mintha teste átvette volna a víz fodrozódását, először csak a tekintete vibrált, aztán a feje rázkódott meg, majd elvesztette egyensúlyát, megbicsaklott a lába és a párkányba kellett kapaszkodnia, hogy el ne szédüljön. Egész testébe beleköltözött a rángás, szinte emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy parancsolni tudjon mozdulatainak. Mély lélegzetet vett. Karja elernyedt, feje előrebillent, s pár percig meredten bámult maga elé. Tekintetében hirtelen felgyúlt a láng, kitárta az ablakot és széles ecsetvonásokkal festeni kezdett. Maga előtt látta a szerzetest, akit egy hajdani vízparti séta során pillantott meg, bár az is lehet, hogy nem szerzetes volt, hanem farkas vagy hegyorom, csak a halvány fényben nem tudta kivenni a körvonalait. Arra azonban határozottan emlékezett, hogy az aprócska alak háttal állt a homokos tengerparton, és néma kérdőjelként simult bele a tájba, ahol fekete volt a víz és éjsötét az ég. A festő ecsetje nyomán megelevenedett a szerzetes, a hófödte táj, s életre keltek a katedrálisként a fény felé törekvő, hatalmas jéghegyek. Lassan beesteledett. A távolban apró foltnak tűnt a vitorlás árboca, a kis csónakot pedig teljesen elnyelte a sötétség. Amikor a festő odalépett az ablakhoz, hogy a lemenő nap fényében még egy pillantást vessen az Elba túlpartján magasodó nyárfaligetre, a műterembe beszökő fuvallat elsodorta a zöld borítékot.
Megjelent: 2021-02-15 20:00:00
|
