Keresés a honlapon:

Tóth Csilla: Meglepetés

 

 

 

Meglepetés

 

Tegnap befestettem a hajamat. Nincs időm elmenni fodrászhoz, de már csinálnom kellett vele valamit. Én az a fajta vagyok, aki simán bele is nyír, ha arról van szó, de ez hangulat kérdése, tudom, hogy laposabb napokon csak elrontanám az egészet. Ilyenkor marad a festés. Mivel ritkán festem, nincs állandó és visszatérő szín, ha van, csak véletlenül, de az biztos, hogy ez nem az, amit már használtam. Ez valami tuti szer, amiben nincs semmi, full bio, semmi ammónia, semmi mesterséges színező, semmi fém, amitől ki is akadok, mert nem is tudtam, hogy az pedig van. A szín, amit választottam valami barnás árnyalat, amiről végül, hogy a termék ne legyen olyan tökéletes, festés után kiderül, hogy marha sötét. Nyelek egyet, úgy döntök, tetszik. Karácsonyi vásárra készülök, ott végül is úgysem tudják, hogy ez nem illik hozzám, hétfőig meg majd lesz valami.

Vendéggyerekek vannak nálunk, itt aludtak, a lakás úgy néz ki, mint ami épp túlélt egy kisebb népvándorlást, ezen kívül nem tudom mire hasonlít, de most csak legyintek rá, majd este. Megetetem a gyerekeket, aztán elrohanok, hogy kipakoljak a teremben, a vásár csak délután kezdődik. Nem találják a nevemet, asztal sincs, az emeletről kell végül lehozni, amit két arc meg is tesz, közben rohan az idő, pedig az autót vissza kell vinnem a férjemnek, mert még el akar valahová menni, mielőtt a szombati nap a lányokkal rázuhan.

Persze elkések, de nem baj, mert így legalább közösen meg tudunk ebédelni.

A szerelő, akit fél éve várunk, végre megjön, az ebéd közepébe betolja az új mosogatógépet. Ez egy új mosogatógép. Örülök neki. Lélekben már a délutánra készülök.

Remélem, hogy többen lesznek, mint tavaly, de rossz az előérzetem, lassú vagyok és kelletlen, már rég fel kellett pörögnöm. A férjemnek átadom a gyerekekre vonatozó szombati instrukciókat, kit hová és mikor kell vinni, kinek a barátnőjét honnan kell elhozni, majd utána hová kell őket elvinni és hányra, a barátnő apukáját értesíteni, hogy onnan most ne haza hozza a lányomat, hanem hozzám a vásárba, a kisebbik lányaim mikor és hová mennek, onnan ki hozza el őket, azokkal beszélni, a férjemnek átadni, hogy aztán születésnapra mennek, a cuccaikat összekészíteni, a kislány ajándékát útközben megvenni, lassan elvesztem a fonalamat.

Egy fontos táskát otthon hagyok, a buszbérletet, amit félévente egyszer használok, nem találom, aztán eszembe jut, hogy odaadtam a fiamnak csütörtökön, mert moziba mentek az osztállyal, – Saint Nicolas ajándéka –, az ő ingyenes bérlete elszállt a lakásban, majd egyszer lepottyan és valahol belebotlok, hát odaadtam az enyémet, amit a tanítónéni elpakolt, mert nem zárható a kisfiam kabátjának a zsebe, és elfelejtett visszaadni, pedig most nagyon kéne, mert most van a félévente egy alkalom és már késésben vagyok. Tíz perc kitérő a metró jegyautomatájáig, ahol rájövök, hogy itt már tényleg féléve járhattam utoljára, mert azóta csak feltölteni lehet a bérletet az automatában, jegyet venni nem, nekem ugye bérletem nincs, mert az az iskolában maradt, így vissza a buszhoz, ami tíz perc múlva jön, a vásár pedig már öt perce elkezdődött. Nem baj. Meg fogok így is érkezni, gondolom, és úgysincsenek sokan az elején.

De vannak, jönnek és jönnek, de nem vesznek semmit. Mért nem vesznek. Jaj, de szép, jaj, de egyedi, mosolyognak, nem vesznek. Nem baj, majd vesznek is. Mindig vesznek, most is fognak, mondom magamnak. Ha nem ma, akkor holnap. De közben, hiába, mert frusztrál, érzem, hogy a mára jutott halvány lelkesedésembe kezd belekavarogni a reggel óta MINDEN és azt veszem észre, hogy egész szerencsétlennek érzem magam, ami röhejes, kapok észbe, de már késő, mert már az ide nem illő tekintetemmel nézem én a világot, ebből nem lesz eladás, csak valami, ami nem hiányzik ide. Marhára nem. Tudom, hogy látni rajtam, mindjárt megkérdezik, hogy fáradt vagyok-e vagy mi a gond. Meg is kérdezik. Ez a vég. Most el kellene menni. Tudom. Mért nincs nekem kereskedő arcom, vénám, hozzáállásom a világhoz, ehelyett az jár az eszemben, hogy hány millióan vannak, akik árulják ezt a sok szart made by Karácsony alatt, az nem segít, hogy én is köztük vagyok. Jobbra nézek, eladnak egy madárkás díszpárnát, édes istenem, egy madárkás díszpárna, szemben egy rohadt csicsás táskát, esküszöm örül, aki megvette, NEM ÁLL JÓL NEKI, balra viszik az Adventi Kalendárium száznyolcvanhatezredik változatát. Hogy züllöttünk idáig?

Tőlem mért nem vesz senki ma semmit?

A néni, aki velem szemben ül, és falevelekre fest, annak sincs nagy forgalma. Hogy juthat ilyen eszébe, hogy falevelekre fest? Megbolondult? Vagy neki van egyedül ép elméje ebben a kommersz világban? Őszintén tisztelni kezdem, elképeszt és az ilyeneknek egyszerűen örülök. Ha nem adok el semmit, már miatta érdemes volt eljönni, mélázok el, aztán észbe kapok. Ez egy vásár, te hülye. Abszurd. Abszurd az egész.

Ekkor jönnek meg a gyerekek, anya eladtál már valamit? Még nem. A múlt héten igen, most nem. Még nem, mondom nekik.

Nem akarok sokat, de valamit, visszajelzésnek, mit tudom én. Nem kell sok, nincs is sok. Nincs nagy készlet, csak aktuális, nem tudom hová tenni. Végre jönnek többen. Kérdeznek valamit angolul, az egyik lányom belemorog a beszélgetésünkbe, unja az egészet. Elegem van, egy nő a technikáról kérdez, amit használok, a másik lányom pedig azt, hogy anya mit kérdez a néni? Nem fogok kitérőt tenni magyarul, mert épp egy lehetséges vevővel beszélgetek. Mért csinálják ezt? Mit csinálok itt? Lassú kétségbeesés.

A gyerekek most már látványosan megsértődnek, hümmögnek.

Nem beszél itt senki magyarul, de azt biztos értik, hogy valami nem stimmel, próbálom nyugira inteni őket, bírják ki ezt a tíz percet, közben arrébb oldalognak azok is, akik megálltak egy pillanatra, a nő pedig, akivel az imént hosszasan angolul beszéltem váratlanul Ferencek szólítja a pasiját. Ferenc eddig nem szólt egy szót sem. Én sem szólnék, ha arra figyelnék, hogy mit dumálnak magyarul körülöttem, az egyébként francia közegben. Én ezt nem is hiszem el, fut át rajtam.

Rohadtul adja magát, hogy ha még egy szót szólnak, én a gyerekekre öntöm ezt az egészet, de azért sem fogom őket megbántani. Nem lennék normális. Kimegyek a mosdóba. Arcmosás, elmúlt. Egy nő megvesz egy gyertyát, elektromosat, a boltban vettem, csak dekoráció, de eladom neki. Semmi munkám nincs vele, annyiért adom el, amennyiért vettem. Semmiért. Olyan gyorsan teszi el, mint aki lopta. Ekkor megjön a férjem, és elviszi a gyereket a szülinapra.

Anya, neked fekete a hajad, csodálkozik rám búcsúzóul a kisfiam. Kivéve itt, mutat a fejemen valahová hátra. Annyira, annyira, annyira, de annyira helyzet van, hogy totálisan megnyugszom.

Mire a férjem visszajön, összepakolok, az elektromos égőket lekapcsolom.

A kocsiban a rádió nyomja a slágert, hadd sírjon, akinek olyan kedve van. Az első pár ütem után már nem figyelek rá.

Egy autó, ami előttünk megy indexel bele a világba, már a sokadik utca óta csak megy és nyomja a balraindexet, majd elkanyarodik a másik irányba.

És ekkor pontosan éreztem, meg tudtam határozni, hogy hol tart bennem a boldogság. Még nem tölt ki egészen, nem is egynemű, vegyes az egész, de itt mocorog bennem közép tájon és egyre növekszik, követelőzik és helyet akar.

Nem tudom megmagyarázni, megérteni se, csak annyit érzek, hogy az enyém lehetett ez a nap, hogy itt vagyok, hogy részese lehettem, hogy itt kavarog bennem és körülöttem is a világ, és egy szeletben, egy egész apró szeletben benne vagyok, így kitéve a fel-lehullámzásnak, és csak azt érzem, hogy ez jó.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-01-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.