Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Csőrongyok

 

 

 

 

Csőrongyok

 

Sohasem mernek igazi rongyot adni. Pedig én így mondtam mindig, egy darab rongyot kérnék, rongyot, bármilyet.

Adhattak volna mosogatót is, amiből nem jön ki a zsírszag, akkor se, ha kimossák, vagy felmosót, aminek meg olyan a szaga, mint a kopár és apró udvaron a csirkéknek. Nekem jók lettek volna nedvesen és büdösen is – amikor dolgozik az ember, nem nagyon nézegeti, mit fog, csak a hogyanra ügyel. Én észre se veszem, ha elpiszkolódnak az ujjaim, s még a munkásruhám is távolabb van valahogy a bőrömtől, nem simul úgy rám. Csak úgy van rajtam, mint a kezem. Sose szégyelltem, hogy a munkámhoz rongyok kellenek. Tudtam, hogy a festők meg harisnyát kérnek a háziaktól, azzal szűrik meg a festéket. Kezdetben érdekes volt, a mesterem is mindig engem küldött, azt mondta, nekem olyan megnyerő az arcom – hogy keressem meg a háziakat a rongy miatt. Mert a háziak inkább eltűntek, elbújtak a lakásban, ha mi elkezdtünk szerelni, aki megtehette, el is ment hazulról, először persze szépen bejelentkezett nálunk, hogy mikor fog visszajönni, vagy hogy melyik szomszédhoz adjuk be a lakáskulcsot. Érdekes volt, hogy még azok is meghunyászkodtak előttünk, akik különben a parancsoláshoz szoktak, ahhoz, hogy mások a félszavukból is értsenek – nekünk persze hosszan magyaráztak, de hamar kiderült, hogy nem értenek a munkánkhoz. Én igyekeztem minél előbb beléjük fojtani a szót, mert rossz volt látni, ahogy a hosszú magyarázat után a mi első megjegyzésünkre megszégyenülnek. Kezdetben jó volt, egy kicsit kalandos is, megkeresni, megzavarni a háziakat, akik azt hitték, hogy miután megmutatták nekünk a javítanivalót, nyugodtan elvonulhatnak, hogy elfoglalják magukat valamivel. Mert elmerülni valamiben nem nagyon tudhattak, hiszen mi is ott voltunk, bár a mesterem mindig arra tanított bennünket, hogy igyekezzünk minél kevesebb zajt csapni. Nem tesz jót az senkinek, ha a durva zajokkal úgy elvadítják az otthonától. Emlékszem, egyszer a konyhában volt dolgunk, s így az idős családfőre egy sötét, kis kamrában bukkantam rá, ott itta vagy iszogatta a reggeli kávéját. De a lábait ott se húzta maga alá, ott is elnyújtotta, majdnem átestem rajtuk, mert alig láttam a félhomályban.

Azért is kedves volt nekem a rongykérés, mert azt jelentette, hogy félig már elkészült a munkánk, félúton vagyunk. De a rongy nélkül nem dolgozhattunk tovább, azzal kellett betekerni a csövet. Volt, amelyikünk zsebkendőnek gondolta, ami felszárítja a cső könnyeit, volt, aki úgy bánt vele, mint egy kötéllel, jó szorosra húzta a csövön, volt, aki szép kis kötést csinált belőle, mintha kezet vagy lábat kötött volna be. Nekem sál volt mindig, valami könnyű, tavaszi nyaksál.

Kezdetben érdekes volt, azt hittem, ha rongyot kérek, azonnal egy kicsit meghökkentek, talán zavarba is ejtek mindenkit, de azért aztán olyat tesz vagy mond az illető, amit eddig soha életében. Ne legyen más, csak egy kicsit, csak egy pillanatra. De nem történt semmi különös. A tiszta, vagyis inkább portalan lakások háziasszonyai mindig tudták, hova kell nyúlni egy darab használt, de tiszta és vasalva is fertőtlenített holmiért. A rendetlenebbje pedig gyorsan feláldozta az első keze ügyébe akadt, akár értékesebb ruhaneműjét is,, nehogy szégyenben maradjon, ha sokáig turkál, s időt hagy nekem, hogy szétnézzek a szobájában vagy a szekrényében. Azt hittem, az emberek törekszenek arra, hogy az otthonuk meleg legyen, barátságos. De nem, a hasonlóság a fontos – a lakás és őközöttük. A kicsinyeskedő határozatlan – akinek a rövid tengeri hajókázásból is a hányinger marad meg emléknek – a legtágasabb szobákból is zsúfolt magánraktárat csinál, az még arra is ügyel, hogy a szék ugyanoda kerüljön a takarítás után. Hogy a szőnyegen ugyanott legyen bemélyedés a széklábak alatt – a rongya pedig kicsi, többszörösen hajtogatott vagy göngyölített, sok rongya van sok helyen, de egyik helyről se feledkezik meg, mindet számontartja. Hogy mi mindent tudnak összehordani és megtűrni az emberek az otthonukban! Aki elhúzódik a buszban a rosszul öltözött, sokszatyros néniktől vagy melósruhás férfiaktól, az nyugodtan beleül a foteljába, amin foszlott és megfényesedett a huzat, a karfa meg fekete a kéznyomoktól – de rongya az nincsen, alig tud előteremteni egy kifakult, gyűrt darabot. Az ilyen rongynak éle van a gyűrődéseknél, olyan vékony szegény, könnyen lelapul. Volt olyan is, aki már ráncolta a homlokát, mikor ajtót nyitott, de nem ránk haragudott, megszokásból volt rosszkedvű, mintha saját magára neheztelne folyvást. Mikor kértem tőle a rongyot, kinyitotta a szekrényét, a ruhásszekrényét, és azt mondta, válasszak kedvemre.

Egyszer egy nőtől kendőt kaptam, olyan nekem tetszőt, háromszögletűt. Nem volt túl színes, barnás volt, sokféle barna volt benne, középen világosabb folt, mint egy világos, barna nap. A lakás is tetszett, pedig nem volt túl nagy rend. Sarkai nem is voltak a szobának, valahogy eltűntek a bútoroktól. Az volt az érzésem, hogy mindenen van valami, de nem felhalmozva, hanem betakarva. A befogadásért hálás, kóbor állatok szoktak így elheverni, mint ahogy ott egymáson hevertek a holmik. De nem elhagyatottan, mert az látszott, hogy mindennap mozdítanak, igazítanak valamit a szobában. Nem volt feszesre húzva a takaró, de mintha mindig máshol lettek volna rajta a ráncok. Fényezetlen volt a szekrény is, abban a szobában nem csillogott semmi, pedig besütött a nap, arra emlékszem. Amikor végeztem a munkával, szóltam neki, hogy nézze meg. Szoktunk szólni a háziaknak, ha végeztünk, tudtuk, hogy nem tudják ellenőrizni a javítást, mert nem értenek hozzá, és ezt ők is tudták, de mindannyiunknak jólesett az a kis ácsorgás a be is vakolt fal előtt. A nő állt egy darabig, mosolygott, de láttam rajta, hogy nem szívesen mosolyog, csak miattam örül. Az is hiányzott, hogy megtapogassa a friss, nedves vakolatot, mert azt úgy szokták a háziak, azt kevesen tudták megállni. azt hittem, a kendőjét sajnálja, arra gondoltam, a kedvéért kivésném újra a falat, és visszaszerezném a csőtől azt a kendőt. Friss falat könnyű kivésni, igaz, még sose csináltam, nem kellett még magam után újra bontani. De nem a kendő miatt bánkódott.
Azt mondta, most elrontottam a képet. Amit a csőből szivárgó víz rajzolt a falra. Egy kalapos, kacagó nőt, legyezővel a kezében. Azt mondta, kíváncsi volt, milyen is lesz a nő ruhája. Azt mondta, kíváncsi volt, rajzol-e a víz egy másik alakot is a nő mellé.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-01-04 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.