Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Így

 

 

 

 

Így

 

Elképzelhetetlen volt, hogy emberek léteznek a földön, és nem küldenek jeleket, hogy eljutottak odáig, hogy emberi mivoltukat illetően senki sem oktatja ki őket. Nem tanítják a görcsös és csomós emberi létet, és nem baj, ha az ember bosszúsan, elkeseredve távozik.

Könnyen mosolyog, ami azt jelenti, nem tudja az ígéreteit beváltani. Véletlenül csend támad, és percek is elmúlnak, míg valaki ordítani kezd. Kiküszöbölve a félreértéseket és a félremagyarázásokat, szükségesnek tartom megjegyezni, nem állunk olyan rosszul. Az ember élménnyel érkezett a földre, és eltelt egy éjszaka, és eltelt egy reggel, és a módszerei gazdagodtak.

Be kell vallanom, harmadosztályú kocsiban jöttem, és céltudatosságomon átütött a szeretet. Pedig nem szeretek senkit, és nem készülök bepótolni azt, amit elmulasztottam. Nos, ez sem igaz, mert a hegy is megrepedezik, szétcsúszik, hajszálerek szelik ketté. Nem voltam délután háromkor ott, ahol kellett volna. Nem engedtek be, nem beszéltek róla, nem gúnyolódtak. Bizonyos ügyekben tanácsokat kértem tisztelettel, és anyagot, és akitől kértem, zavartan pislogott, mert nem azért jött, hogy kutasson az emlékeiben. Összeestem, le egészen a földre, a betonra, és házaltam a mások tapasztalataival, szorongattam a kezemben, mint valami pisztolyt, elhelyezkedtem, és nyilvánvalóvá vált az évszázados kudarc.

Nagy képzelőerőre volt szükségem ahhoz, hogy elképzeljem, micsoda gyáva banda lehetett az, aki mindezt hagyta, tűrte, csinálta, végrehajtotta. Belekontárkodtam, jósolni próbáltam, és azt kérdeztem, újra ott vagyok-e, ahol már voltam, elképzeltem magasra ívelő karrieremet egy szál cérna végén. Megmentettem egy embert, aki elrejtőzött valamiképp. Olvasom az újságot, és törökülésben ülök az asztal tetején, megbeszélést tartok, és megkérdezem a feletteseimet. A bútorok hírüket, nevüket egymásra dobálva hevernek szanaszét, a világűr bútorai, kőhalmok és aszteroidák, melyek a Bibliával ellentétesen cselekszenek. Nem én kapaszkodom fel rájuk, hanem ők énrám, lobognak, mint az olimpiai láng. Nem rendelkeztem összetartó erővel, letettem a fegyvert, de olyan szilárd vagyok, mint azok, akiket a templom fala mellett temettek el alkonyati fényben.

Nem nyitok vitát, és nem akarlak benneteket kiegészíteni. Nyugodtan meghalhattam volna, eszembe se jutott, hogy éljek. A megváltás evilági teljesítmény.

A lelkem víg bohóc, ül az autóbuszon vagy a sörözőben, és fuldoklik a röhögéstől. Mindenkiben magamra ismertem, a város nagy volt és a sorsa beteljesedett. A lányok és az asszonyok dacoltak a lehetetlennel. Szaladgáltak az utcákon nyári ruhában, mindig olyanban, ami a legdivatosabb. Csak egy sérült meg, a szeme lecsukódott, a fogai összezárultak, eltitkolta, mit gondol, mint amikor valaki percekig töpreng. Voltak olyanok, kik aranyszínű nyakéket viseltek, és a művészetről csak ritkán esett szó, és ha esett is, felemelt kézzel mutogattak, azután mentek rendet teremteni. Bármelyik pillanatban feláldozhattak egy katonát, egy ezredest, aki jön, és elhagyja a bátorsága.

A nagyhajúak behódoltak, voltaképpen minden kommentár nélkül. Zavar támadt köztük, bezárkóztak az irodáikba, senki se zaklathassa őket, bizonyos szavakban egyetértettek, másokban azonban nem. Sírtak, és oly hevességgel zúdultak be az éjszakába, és zongoráztak és velem szemben álltak, hogy még az olyan derűs lelkű is, mint én, elszórakozott rajta. Valahogy feltámadt körülöttük a szél.

Azt sem tudtam, hogy az iskolai tanáraim az univerzumban repkednek, mulatoznak az égen. Az egyik megrémített, azután meghalt, én pedig fanatikusan töprengtem ezen. Azon vitatkoztunk, az emberek miért nem ismerik el a tévedéseiket. Megtörténhet, az ember hintázik, és közben fent jár a lépcső íve alatt, ilyen módon történt a kapcsolatfelvétel is nyugat és kelet között, illetve köztem és egy fejlettebb civilizáció között. Nem vitatkozom, hátra dőlök a kipárnázott ülésen. Arra számítottam, végigsétálok a körúton könnyű sétapálcával az ujjaim között, de egyenesen felém jöttek fenyegetően, felemelt kézzel mindaddig, míg fel nem szálltam egy autóbuszra.

Tanáraink fogyatkoztak, eltűntek az út két oldalán a mellékutcákban. Földbegyökerezett a lábam, amikor leírhatatlanul elkeseredett arckifejezésüket. Néhányuk csak állt egy kör alakú helyen, és kellemetlennek tettette magát. Megfordult, és az ujjával a levegőbe bökött. A legfontosabbnak az tűnt, hogy minden agynak, koponyának, fülnek, szájnak jutott egy-egy példa. (Ramszesz, a történelemtanár, ezer évvel öregebb azoknál, akikről mesél. Amikor leheletfinom mozdulattal leállította a repülőgépet, eltévedt, azonban a gép romok közül összeszedett alkatrészeiből nem derült ki semmi. A visszavonuló ellenség felrobbantotta az utánpótlási vonalakat. A korszerű utasszállítókban ma is megtalálhatók azok a fa és bronztárgyak, melyeket a gép falára felragasztottak.)

Tartsd féken a nyelvedet a beszédben, szívedet a gondolkodásban, és megkétszerezheted az erődet, olvastam valahol. Olvastam, hogy a legnagyobb veszély a tanítás titkossága. Azután azt, hogy a dolgok metafizikai problémája megközelíthetetlen, pedig fontos lenne szoros közelségből vizsgálni őket.

(Megállítom a gondolatmenetet, ugyanis eszembe jut, talán Jézus vonásait keresték, futólépésben szaladtak a kapuhoz vezető hosszú úton. Esztétikai pokol a zöld, idilli tájban.)

Valaki gyakorlott mozdulattal megfogja a kígyót, bevágja egy bokor alá, összeszorítja a fejét, és óvatosan kérdezgeti. A kígyó fogadkozik, hogy nem kell őt komolyan venni, kinyitja a száját, fröcsköli a mérgét. Az előzményeket kevéssé ismerő megfigyelő orrfacsaró illatot érez. Az emberek tiltakoznak, hisztériáznak, dühöngő őrültként halálba menekülnek. A kígyó még soha nem aludt együtt a végtagjaival a saját ágyában, soha nem evett fagylaltot, és soha nem sikerült neki valakivel kettesben sétálgatnia. A kezei barnák és barátságtalanok, a szemében saját torz tükörképe. Semmi nem utal arra, hogy ki lakozik a megvetett testben, hogy mi az a formula, ami körülveszi a hasát és a szívét. Hogy valóban felsőbbrendű-e, vagy csak nélkülözhetetlen? Létezik-e az átok, mely elmossa, félretolja és elteszi? Megbízhatatlan csavargó-e, vagy főhős, aki félénken beles hozzád a résnyire nyitott ajtón?

Aztán béke és összefüggéstelen zokogás. Este hétre már kimerültek a tartalékok, nyolcra már elszívta az utolsó cigarettáját. A vécében valaki meggyújtja a villanyt, fények cikáznak, bekapcsolják a számítógépeket, a rádió hadijelentést üvölt. Megrángatják az erőtlenül lengő kabátujjat. Egy úszómedence az egész, a víz lebeg, reszket. Berendezkedem a centrifugában, rápördülök és megérkezem. (Láttam a nyomát annak, amikor az ember mihamarabb és minél kényelmesebben kirabolja a másikat. Cigarettásdobozokat meg matracokat cipel, és észre sem veszi, hogy túllőtt a célon. Vitaminokat eszik, salátákat, nyomelemeket, magának követeli a munka nehezebbik részét. A Kárpát-medencében minden rendben, ez meggyőződés kérdése, a kijárathoz oson, eszébe jutnak a régi ügyek, hazafelé indul.)

Az emberek túl bonyolultan teszik fel a kérdéseket. Azt sem tudják, hogy a hegytetőn, a kéményekben meg a padlásokon égő anyag miből készül. A szívem pulzál, hozzápréselődik a fény. Nem tudtam, merre van a Duna, milyen messze az országhatár, és azon gondolkodom, hogy a természet miért ment fel a legfontosabb kérdések vizsgálata alól? A rendelkezésemre álló lehetőségek törvényszerű folyamatok. Ki tudja, hogy fejlődőképes lény jön-e napvilágra vagy valami szörny? Talán azért szeretek patakból inni, mert azt hiszem, hogy a tenger szélén járok.

Hol kell rá felkapaszkodni? Mikor kell másképpen gondolni arra, ami a víz felett van, és arra, ami alatta? Egy ízben elhamarkodtam a kutatást, túl gyorsan akartam végezni. Egy híres norvég filozófus feküdt ott, a fejét, melyet a halak eszményeinek szolgálatába állított, leszakította a sodrás. Persze a halak nem túlságosan szövevényesek. A filozófus kurblival húzta fel őket reggelente, fejjel lefelé, magányosan. Rákényszerítik a vizekre a rendszert, amely kínálkozik.

Vigyáznom kell, erőlködnöm, hogy válaszként tegyem a dolgom. Bemegyek az erdőbe, a fényszórók hol az ösvény egyik, hol meg a másik oldalát hasítják ki a világból. Az emberek épek, a szobában ravatal van, a halott hevesen zihál. Felhőszakadás csap le a tájra, esélyem sincs rá, hogy megérjem a reggelt.

Az ablakból nézem a macskát, ahogy az esőben toporog, hiányzik a jel, a belépés az űrbe, az édenkert. A macskákat a Duna jegén nem engedték letelepedni. Ha macska lennék, teleraknám a várost karácsonyi dekorációval. Az én macskám kihúzta magát, felkapaszkodott a háztetőre, és iszonyú erővel áriázott, ám nem tudom, hogy a sok gyönyörű dallam, melyet hallottam tőle, megnyilatkozott-e a valóságban. Mutatványosként egyensúlyozok a kéményeken, táncolok a tönk szélén és megkapaszkodom, a gerincoszlopom függőleges, vízszintesen tartom a fejem, a szívem a hajamban dobog. Az emberek behajlítják a térdüket és szétszélednek. Egy asszony a szerelemről szól, kedves fiának szólít, és a jövőt akarja biztosítani számomra. Veríték fut le az orromról a számra, a számról a torkomra.

A Duna fenekén fekvő emberek írásait lefordították halnyelvre. Hiányzom a feleségemnek, azt gondolom, a falnak dőlök, és két oldalt megkapaszkodva felhúzódzkodom és csinálok néhány fekvőtámaszt is, aztán kinyújtom mindkét tenyeremet, és beletörlöm a padlóba. Hozzáfogtam leküzdeni a vágyat. Már csak a kézivezérlés maradt, a kísérletezés meg a sűrített levegő. A halaknak az a sorsuk, mondta valaki, hogy elszenvedjék a türelmetlen, haragos embereket. A halak, ha kellő magasságban vannak, és ha megtanulnak repülni, reggelig is kihúzhatják.

Amikor a hídnál az örvények közé estem, arra gondoltam, hogy ő csak ólálkodik, és az árnyékokat bámulja, és azért jött, hogy ezer másikra hasonlítson. Túlságosan meleg nap volt ez, a halak mind fent ültek a fán, én meg azon gondolkodtam, mit csinálnak az emberek, ha magukra maradnak? Nagyra nőtt, magas, halfejű emberekről volt szó. Fényesek voltak a pikkelyeik, és kérés nélkül letelepedtek az asztalomhoz, szipogtak, az arcomba bámultak, jelezték, folytatják a locsogást, ám egyetlen hangot sem adtak ki többé. Egy nép, mely bármit is cselekszik, bárhol is jár, vagy tesz, csak ül a járdaszélen.

Mozgatta az uszonyait, mutatóujjával rábökött egyre-másra a levegőben. Zsebre dugta a kezét, kissé feltápászkodott a helyéről. Mindenféle képek villantak fel, bíztattak, hogy kerüljek beljebb, nézzek csak körül, úgy tettem tehát, mintha érdekelne az, amiről nem tudtam eldönteni semmit.

A százévesek beletapossák egymást a földbe, a mocsárba, a lébe. Ha nem így lenne, állnának a levegőben, és szirénáznának, mint egy mentőkocsi. Becsapódik és felébreszt az előszobába vezető ajtó. Elálmosodom, semmit sem érnek el velem. Nézem a nőket, olyan gondolatom támad, mely nem árt meg nekem, egy asszony eszmecserét folytat, megengedi, hogy emberi lény legyek. Szépen, egyformán lelkesedem. A katonák kihámoznak az ágyból, hogy a fegyverüket használhassák. Pereg tovább a fantasztikus történet a részeg asszonyról, a kihalt udvarról, meg a kapucsengőről, a részeg, drogos nőről, aki miatt rosszul fekszem. Meglapulva várom Isten közeledtét, és a Láthatatlan egyenletesen működésbe lép. Kiderül, hogy nem kötünk üzletet, hiába vesztegettem az időmet, mindennek ellenére idegen maradok.

A százéveseknek egy falra van szükségük, melyre a nehéz útipoggyásszal a hátukon felmászhatnak. A tudás oltáráról deres fejjel vegyük el a tüzet, keverjük össze a struktúrákat, és alakuljunk meg, hogy ne unatkozzunk. Ekkor kíváncsivá válunk, de megőrizhetjük hidegvérünket. Száz évesen azért ordítok, hogy védjem Magyarországot, de én tudom, ezt egy bizonyos anyag csinálja bennem. Szívproblémáim nincsenek, nézetem szerint az agyam gondolkodik.

Egymást követve másznak felfelé a falon. Már egy sereg anyaghoz kapcsolódnak, valamennyi új, és energiát szabadít fel. Darabonként vonják felelősségre a felfelé törekvőket, ismert szavakkal elkeseredettségében rádióbeszédet mond. A rádió szól, sugároz, a híreket apró csomagokba csomagolja. A falról kiderül, tévedtem vele kapcsolatban, szétterülnek az építőkövek, felismerem köztük az időt. Igyekszem jelentést küldeni, hatástalan maradni. Nézetem szerint csak az agyam gondolja ezt, kísérletezem, egyre nehezebben vagyok elérhető. Erőteljesen rövidül az idő, most kezdődik az este. Ez a hiba keresésének módja. Megegyezünk, megduplázzuk a falat, jó fogást keresünk rajta.

Sok száz cipő, papucs és csizma csoszogását hallom. Ráterelődik a figyelem a feszes szoknyákra, gyalogos vagyok, szívesen nézek fel az égre. Nincs mindig minden rendben azokkal, akik felmásznak a falon. Elég ok lenne ahhoz, hogy egyszer visszajöjjenek, hogy kormos, piszkos lámpákkal világítsanak, és megnézzék, mi történik.

Hátrébb húzódom.

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.