Keresés a honlapon:

Magén István: Gyerekrajzok – Az elrajzolt ország

 

 

 

 

Gyerekrajzok – Az elrajzolt ország

 

(Az esett volna jól, hogyha kitalálta volna, vagy megtalálta volna.)

Megpillantotta a valóság ágacskáit. Nehéz azokat az ember formájú kőalakzatokat elképzelni, a vékonycsontú, izmos lányokat, akiket egymásra dobáltak. Az volt a vágya, hogy belépjen a testükbe, szúrós tekintettel széttördelje őket, amikor a közelükben van. Még nem késő visszafordulni, és menetelni a vacogó emberekkel, akik arra törekednek, hogy csákánnyal nyílást üssenek. (Te viccelsz a bölcs dolgaiddal, azzal, hogy a nők vére hígabb a férfiakénál?) A részlet egésszé formálódik, bezáródik, átalakul harmóniává. Az emberek egymás arcába köpnek, és megölik egymást, mintha saját akaratukból tennék. A molekulákat egybefűzik, egyesülnek a szégyenteljes vigalomban. (A legszívszorítóbb a gyerekek látványa, akik kézen fogva lépkednek a koporsó után.) A levelek, melyek az ember szemérmét takarják, tele vannak kukacokkal, és rágcsálás nyomaival. Azért jártam ott, hogy az emberek szántsanak, vessenek és arassanak, (és lerombolják a krematóriumokat), kézen járva rohantam az utcán, amit ő olyan fontosnak tartott. Úgy vettem észre, hogy utánozta, és feldíszítette, és működött is, hatalmas lángja volt.

Megkérdezte, hogy ez a dolog összefügg-e a külsejével? Zárt hadrendben álltak a felhők alatt pajzsokkal és dárdákkal, aztán szerszámokat kezdtek gyártani, és megkezdődött a munkamegosztás. A katonák Európába repültek, és megfulladtak a kipufogógázban. (Valami satnya virág volt a vállán, és a füléig kúszott. A gyöngysor a nyakában döbbentette rá, hogy ő tényleg halott. Rosszul tájékoztatták, valószínűleg azért, mert szűk szoknyában járt, meg szűk cipőben, és harciasan fekete pólóban. Az arckifejezése üres volt, megpróbálta lihegve elkapni magát zuhanás közben.) Saját akaratából himbálódzó gyöngysor lógott a nyakában egy képpel, mely azt a pillanatot ábrázolta, mikor az emberek a metróba menekülnek. Kínlódott, de ugyanakkor lelkesedett is azért, hogy gyerekkori pajtásával testi kapcsolatba kerülhessen. A metró falait vörös és zöld tapéta borította, és kínos tisztaság volt. Furán bámultak rá, ettől elővigyázatosabb lett. A színpad mögött nincs se helyiség, se padlás, se pince, a nők a színpad bal oldalán öltözködtek, a férfiak pedig a jobbon. Lehetőség nyílott arra, hogy az emberek egymásra ismerjenek. Egy gyerekkori pajtását utánozta, akitől bíztatást kapott valamikor, a személyét elragadó erők irányították, lelki élmények, melyek az „én” tisztulását eredményezték. (És akinek szűzi combját simogatta.) Bizonyos előírásoknak, melyek öngyógyító hatást fejtenek ki, az emberi szervezet erőinek befolyásolására, léteznie kellett. (Egy kislány a mi utcánkból, azok után, hogy elkezdődtek az 1900-as évek. Orrvérzésig ismételgette ezt a jelenetet, hiába hazudtam és próbálkoztam csak azért, hogy megértse, és formába öntse. Valami megmagyarázhatatlan csoda a falra vetítette annak a kislánynak a fejét. A képet, melyért lelkesedtem, mázolmányok vették körül. Az elegáns jelző szemek módosították a tekintetet. (A jól leplezett szemérem kinagyított képe, meg az elegáns jelző szemek?) Ez könnyen sikerülhetett, mert a részleteket elkülönítették, nehogy valaki felismerje a testén a betegség tüneteit. (Másrészt viszont könnyű volt színpadot építeni.) Ünnepélyesen meghajolt, és a holmiját szétdobálta a padlón. A kislány testéből áradt a szépség, de nem közeledett semmilyen eszményhez, mint az, aki ámította magát. Megvillantotta a bokáját, és hátravetett fejjel ünnepélyesen felkacagott.

Elnyúlva feküdt az asztalon, mint egy jaguár, és mikor a dolog komolyra fordult, és lámpával a szemébe világítottak, éppen csak megfordult, hogy lássa a bölcseket. Feltűnt, hogy elégedetlenkedik, és hogy a jelentékeny dolgok felmorzsolódnak az emlékezetében. Nemzetközi vonalkoncentrációt szervezett, törekvést, mely újra felfedez, és szokatlan arroganciával újra írja a határokat. Bent egy paksaméta hevert, félreismert zeneművek, és egy szakadt turistacipő. Az érzelmek nem mások, mint a szeretet és a félelem ágacskákra bomló részletei. Háború volt, és az élményeket lehetetlen volt dokumentálni. A határ két oldalán fejmozdulatok segítségével beszélgettek, és a sötét kapualjakban a zsebükbe süllyesztettek egy névsort, egy ítéletet, és véglegesen és üzletszerűen forogtak a hangosfilmek. Bizonyára azt javasolták, hogy a munkabírásuknak megfelelően rombolják le a határt. A kislányból egy amorf szörny lett, egy képződmény, egy határvonal. Szép kis fehérneműjét vastag, fehér vászonból varrták, és címeres katonagombokkal díszítették. Csacsogtak éjjel-nappal, az éjszaka közepén is. Az ország kétharmadát elégették a krematóriumban. Nem vagyok biztos abban, hogy gondoltak-e valakire, vagy csak úgy megmásították. Hallgatag emberek voltak, időrabló munkát végeztek, bizonytalan, hogy megérte-e a fáradtságot.

A vonalháló ócska bútordarabokból, és kerti szemetekből állott. Országrész, melyet egy zsákba gyömöszölnek, aztán meg ellentmondást nem tűrő hangon kijelentik, nem tudni, hogy ki volt, nő vagy férfi? Saját hajfürtjei borultak a szemére, szeretett volna többet megtudni. Könnyű munka, ez eddig még senkinek sem sikerült, akik átbicikliztek, és ott maradtak a túloldalon, mint egy kávéscsésze.

Lecsúszik a meredeken, és vöröslő folt támad rajta. Az emberek teste fényes fekete. Korommá égtek néhány perc alatt. Azért cselekszik olyan kétségbeesetten és lassan, hogy kiélvezze az élet utolsó pillanatait. Egyetértésre jutottunk óvatos szimatolás után, a lány lenyűgözött biztos érzékeivel. Természetesebb szállást nem is találhattunk volna, mint a háztetőt. Aztán meg ő maga is tehet valamiről, tehát olyan rosszul mégsem áll a dolog. Könnyen kerülhet azoknak a befolyása alá úgy, hogy nem tudja, ki mellé szegődött. Nem könnyű megfelelően hallgatni, és törekedni.

A lövészárkok műanyag lemezekből készültek, a kísérletek révén tökéletesedtek, meglehetősen primitíven, anélkül hogy észrevételeinek bárki hangot adott volna. Eredetileg még helyes kérdéseket lehetett feltenni és megválaszolni. Kiszámított szabályozható fény világított az égből. (A szív közepes, a világosság fölényben van a sötétséggel szemben.) Nincs elég hely, ami ehhez hasonló. Ismételgetem a tanult anyagot, mert az volt a szokás, hogy a tanítvány elismétli.

Körüllövöldözték a várost, annyira elmerültek a lövöldözésben, hogy már azt is elfelejtették, hogy keményen meg kell küzdeniük. Elővettem a kalapácsot, és a szerelmes ember teljes elfogultságával püföltem a szöget. Amikor felgyújtották a villanyt, az emberek kiugráltak az ablakon, és akik életben maradtak, óvatosan másztak tovább azzal a jelentősnek szánt kérdéssel a szájukban, hogy nem is volt olyan fontos, hiába csináltak úgy.

Ancsikát elrémisztették a hírek, miszerint a szerelmet nem lehet eltitkolni. A nagy távolság beszédessé tette a némaságot, szépen dolgoztak, kenyeret sütöttek, és újabb megrendeléseket vettek fel. Csaba elkínzott tekintettel, szorosan össze volt kapcsolva velük. Egy ünnepség néhány órájának tartotta a szerelmet, az udvarlást, a történeteket, melyek nem megbízhatók. Ancsika hosszú combja simának tűnt, mint egy franciaágy. Megtanulta, hogy tilos egymás ölébe hullni, maszkot kell viselni, hosszú orrot, mely olyan, mint egy ormány. Szemlélődés közben kiismertük őket, meg a részleteiket, meg az éles vonalat a szájuk körül. (És be kellett tartani a rituális előírásokat.) A maszkok alatt koromtól üszkösek voltak az arcok.

Ancsika alapjában véve nem volt szép, csak vonzó. Azért ment ilyen messzire, hogy csak azt lássák rajta, ami általánosságban érvényes. Titkolódzott, árnyakkal beszélgetett, és azt súgta, „Segíts nekem!” Felsikoltott úgy, hogy mindenki összeborzadt, aki látta. A bent lévők kifelé igyekeztek, és ez csak növelte a zűrzavart.

Csabi céltalanul tekingetett a folyosón, és annál idegesebb lett, minél hangosabb volt a kopogás, még akkor is, ha hangtalanul szóltak hozzá, olyan mondatokat mondott, melyek nem szerepeltek a jegyzőkönyvekben, sem a tanító feljegyzéseiben, sem sehol, ahol megbocsátják (elnézik) a komiszságot. Csabi mindenkit eltakarított, akinek nem vette hasznát. Négy lába volt, és az embereknek meg kellett hajolniuk, és ez időveszteséggel járt. A fogait egymásra rakosgatta, szorgos, hozzáértő lénynek látszott, a legnemesebb értelemben áradt a lelke. Voltak, akik megjegyzéseket tettek, és kitátották a szájukat, hogy betóduljon a víz. Leülnek, a látogatás rövid, segíteni kell. Ancsika képes volt olyan dolgokra, melyek tetszettek a közönségnek. Csabi elképedt, mikor Ancsika a féltékenység kifejezéseként elnáspángolta. Kikötötte egy csőhöz, felhúzta egy csigán, a karjait hátracsavarta, a feje volt legalul a padlón, ott hagyta lógni, elment és csak órák múlva tért vissza. Összevérezte magát, miközben kibérelt egy emeleti szobát, beszélgetett, csupa narancs és citrom volt a hangja. És amikor végre hozzá nyúltak, azt hitték, hogy meghalt. Amikor odavonszolták, már alig mozgott. Ancsika visszatért egy hosszú, hegyes szöggel és egyensúlyozni próbált. Valószínűleg bosszúságában akkorát ütött, hogy a szög elgörbült. Ekkor Ancsika a szöget Csabi halántékára tette. Finom mozdulatokkal ütögette, de az kicsúszott, és egy üres telekre esett, ahonnan egy lapos arc ragyogott fel, olyan volt, mintha kapával egyengették volna. Ancsika felfelé kiszélesedő, ovális arca kiemelkedett a homályból. Egy botot tartott a kezében, és a pulzusa úgy vert, mint a gőzkalapács. Oda akart még vetni pár fillért ezeknek a „kódisoknak”. Megcsavarta a testét, és hosszú ujjaival megdörzsölte az állát, mentes volt mindenféle manírtól, meg izzadmánytól, meg filmtől, amik nélkül álmodni sem lehet. Megfordította az embereket, fejre állította őket, és a fülükbe súgta, hogy nem adhat tanácsot. Összekente őket, hogy igazolva lássa valamely elképzelését. A fehér nem volt fehér, és a világűrt pontok, meg vonalak hálója töltötte be. A zöld és a kék egymás mellett álltak, mintha valamely pályaudvar peronján állnának. Ritkán látni ennél hivalkodóbb festményt. Tudta, amit mindenki tud, ami az embernek hirtelen szokott eszébe jutni. Tisztában volt a lágysággal és a keménységgel, és annak valamennyi fokozatával. Még fiatal volt, de a bőre száraz volt a töprengésektől, meg azoktól a kérdésektől, melyeket meg kellett válaszolnia.

Folyékony nátrium szaga érződött a levegőben. Csaba meggyújtotta az anyagot és forrásba hozta a kazán vizét. A hidászok hazatértek, és kifutottak a hídra, mely alatt lapátkerekes hajók bújtak át, meg torpedók, melyeknek hossza és szélessége nagyobb volt, mint a magassága. A gyár, mellyel a gépek szállítására szerződést kötöttek, vontatókat, meg terepjárókat gyártott. Csaba összeszerelte a gyújtószerkezeteket, és beélesítette őket. Bele lehetett harapni a gyújtószerkezetbe. Kúszva indult el a gyújtószerkezettel a fogai között

A magánéletemmel foglalkoznak, gondolta, aminek a valósághoz semmi köze. A belső folyamatok izgalmasabbak a valóságnál. Ők irányították az építkezést, ráncolták a homlokukat, mely kifakult, és elvesztette sárgásszürke színét. A vonalak összekötötték az emberiség felét, még valamivel többet, és Ancsika eltakarta a szemét, és gyökeret eresztett a földbe, gyökerei a harmadik dimenzióba furakodtak. Sietett arra a helyre, ahol nincs senki és semmi, még a családtagok sem. Az ember kiokosodik, távolodnak a prédikátorok, a siralom panasszá válik, és egy fényreklám dolgozik, meg egy színzongora. Hogy a szellemét felszabadítsa, megpróbált számottevő lenni. A tapintásukkal érzik a fényt és a tradíció tekintélyét.

Lehet-e íróvá válni azután, kérdezte, hogy az ország területének kétharmadát elvették? Ráncos ruhába bújt, és egyetlen, folyamatos vonallal rajzolt. Nagy szigorúságában sápadt színeket festett, lerajzolta azt a padot, a kijárat közelében, ahol már ült a vesztegzár alatt. Aztán a polchoz lépett, és sírt, és a könnye esővíznek tetszett. Lármásan énekelt, mint egy delfin. Addig rajzolt, míg elkopott a ceruza hegye. (Kiszívta a vizet az akváriumból.) Figyelmes volt és temperamentumos. A lányok tobzódnak, mondta, mindenki csendéletet fest. Védekeznek, elpanaszolják a kezelőorvosuknak, hogy gyengék felkelni, és értelmetlen szobrokat (női fejeket, meg fenekeket) faragni. Nem zavarják, megy lezuhanyozni, de minden hiába, mindenki ellenkező irányba fordul.

Csodálatos nőalakok magasodnak az út mentén. Minden zöld és kezdetleges. A hangárban néhány gyermek játszik. Meg sem próbálják azt, amit véletlennek hívnak.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-10-26 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.