Keresés a honlapon:

Busa Hanna kisprózái (Újrajátszanám, Valóság?, Aranyhal, Egymáséi, Semmit érzek, Zuhanás)

 

 

 

 

Újrajátszanám

 

Sötét sikátorok, futva menekül. Fejében hangok, agyának fogaskerekei megállás nélkül kattognak, zajt képeznek. Adrenalintól túlfűtött teste most fáradtan esik össze. Közelednek, hamarosan ott lesznek, lerántják a mélybe, pedig már csak ez a fal és sikerül. Eléri a célját. Az egyik fekete alak gyorsabb, őt be akarja engedni az életébe, de csak hátráltatná. Nem teheti, őt senki nem befolyásolhatja, mindjárt erőt vesz magán, felugrik, átrugaszkodik az akadályon, mindent megkap, amire vágyik. Fülében szívdobogás, alkata bábu. Irányítják, pont úgy, mint mindenkit, ő sem dönthet a sorsáról. Elrugaszkodik, már majdnem átlendül, amikor utánakapnak. Az érintés emlék, múlt játszódik le, újra és újra ugyanaz a jelenet, nézi, könnyezik, utánakap, belemarkol, felszakítja a bőrt, vér csordul. Pár percig hezitál, végül hangos puffanással leesik a földre, a fénybe. Teljesítette saját versenypályáját, a maga ura, ami eddig történt, már nem létezik. Vakító fehérség, tiszta lap, jövő, kezdet. Ennyi számít

 

 

Valóság?

 

Keresztebe tett lábakkal ülök melletted a padon. Tenyered a combomon nyugszik. Elbambulok, kirántasz álomvilágomból, valóság van. Magyarázol, követem utasításaidat, hamarosan elkészül a tekert cigi. Szórakoztató ez is, bénázok egy sort, de csak nevetve mutatod hogyan kéne. A szenvedésem végeredménye borzalmas, kijavítod, biztatólag mondasz pár szót. Meggyújtjuk a cigarettát, égő dohány, távolba sikló füst, egészségünknek való tüdőkárosítás, ironikus ellentét. Mi is ironikusak vagyunk. Zene szól, hangosan énekelsz, megbabonázva nézlek, zöld szemed semmilyen valós dologra nem emlékeztet, talán mi sem vagyunk azok, lassan megcsíp valaki, iskola van. Óvatosan megérintelek, puha bőrödet simogatva leszek önmagam. Eggyé válunk szavak nélkül, kötelékek szövődnek közénk, összeragasztanak minket, majd magunkra hagynak. Megcsókolsz, ajkaink nehezen hagyják ott egymást, akárcsak a ragasztó a papírt. Ellépsz tőlem, elszakad minden, ami eddig összetartott minket. Távolodásoddal magaddal rántasz, lélektelen test, kezdődő rémálom, fülsüketítő zaj, ébresztő. Szemdörzsölés, résnyire nyitott szem, az a bizonyos zöld szempár. Valóság?

 

 

Aranyhal

 

Nem tetszett az emberi lét. A tüdőhöz sem tudtam hozzászokni. Magas házak, magányos parkok, plázák, szűk sikátorok, üdítőitalok, kipufogógáz, hangzavar, telefont nyomkodó, unott fiatalok. A füst zavarta az orrom, csípte a szemem, az étel száraz, forró, újdonság. Az emberek önimádóak, mindenki a saját dolgát tartotta számon. Rohanó világ, benne veled. Követtelek, te nem voltál unott, érdeklődő tekinteted megdobbantotta emberi szívem, tapasztalatlan érzés. Leültél egy elhagyatott parkba, megtelítetted élettel, kapott magának társat, nem kellett többé magányosnak lennie. Odamentem, leültem melléd, fürkészve néztél, nem ismertél meg, ami nem csoda, ebben az alakban még nem láthattál. Elmosolyodtam. Furcsa fogak, eltüntetném őket. Jöttem teljesíteni a kívánságod. Lefagytál, szívedhez kaptad a kezed. Megöleltél, megfogtad a kezem, mindent megtettem volna érted. Villódzó fehér fények, műszerek, orvosi beavatkozás, szívleállás. Mindkét életem elvesztettem, ezzel mentve téged, az utolsót, akinek az aranyhala lehettem.

 

Egymáséi

 

Egymáséi voltunk, nem én alakítottam így. Akaratlanul olvadtunk össze, mint a viasz. Közösülés nélkül váltam a részeddé, mintha oldalbordádból születtem volna. Megtanítottál szerelembe esni abban az időszakban, amikor szeretni se voltam képes. A szemed meggyőzött, egyetlen nevetőráncod által, nekem is megjelent a szemem sarkában, és mint két párhuzamos, úgy siklottak végig a hév kerekei alatt. Ugyanazzal a lendülettel éltük a mindennapjainkat, versenyt szaladtunk az idővel, próbáltuk belesűríteni az élményeket, mindent, amit csak együtt tehettünk meg. Nem vettem észre, hogy napról napra a hátam mögött hagylak, lelassulsz, nem bírsz velem lépést tartani, a homokszemcsék nem képeznek biztonságos talajt a lábad alatt, elsüllyedsz.

Helyetted is sírtam, próbáltam belekapaszkodni kezedbe, de már nem volt rá több alkalmam.

Nem voltunk többé egymáséi.

 

Semmit érzek

 

Nem voltam tisztában az érzéseimmel, közben valahogy mégis sejtettem, hogy csak elnyomom őket. Hisz ezt teszik az emberek, nem? Titokban tartják, hogy ne sérüljenek. De mindig előbukkannak, a legrosszabb pillanatban, és csak léteznek. Nem élek, csak azt hallucinálom. Kifújom a füstöt. Bent tartottam, hátha ezzel minden felgyülemlett dolgot magába szív, és mindent egyszerre fújhatok ki, amellyel az összes problémám megoldódik. Ez sem segített, csak a károsító anyag ivódott bele a tüdőmbe, hogy az is romlani kezdjen, ahogyan a lelkem. Elszuvasodott érzések, egy pillanat alatt tesznek tönkre, sírnék, az sem elég. Érzem a semmit. Semmit érzek. Egy hullócsillag. Kívánok. Nem fog teljesülni, azért csak én tudok tenni. Akarok tenni? Elbizonytalanító. Kérdések cikáznak végig a szemem előtt, ahol minden fekete vászon, a kivirágzást várja télen. Idióta klímaváltozás. Fehér krétával, kunkorodó betűket firkálva, valaki kérdést formál rá. Körülöttem mindenki jelentkezik, engem szólítanak fel. Nyilván. Ki vagyok én? Nem tudom a választ, de a csikk megéget, odakapok, vizes rongyot szorítok rá, megbuktam. Leveszem a cipőm, félemberként az ágyhoz megyek, bedőlök. Ki kell pihennem magam, holnap szóbeli.

 

Zuhanás

 

Próbáltam összerakni a képet, ami előttem terült szét a fehérre meszelt falon. Fejjel lefelé rajzolták, miközben összevisszaságot vittek bele, amitől drasztikussá és kibogozhatatlanná vált. A kezemben szorongatott ecsetre néztem, belemártottam a vérpiros festékbe, elkezdtem felrajzolni a kuszaságba a saját történetemet. Nem volt különb a többitől, mégis más alkotókból tevődött össze. Megnéztem a végeredményt, kiemelkedett frissessége miatt, hamarosan valami más kerül fölé, végtelenségig játszott pillanatok, olyanok, mint a napjaink, újra éljük őket, amint rájuk nézünk. Sosem felejthetjük, gondoskodtak róla, a rossz dolgok mindig megmaradnak. Feketébe mártom, befestem az egész területet, nem szeretnék nyomot hagyni, kezdjük tiszta lappal, elölről. Újra itt állok, lopva odapillantok, lelketlen üresség néz vissza rám, folytatom, lehetetlen abbahagyni, keresem a megoldást, de csak a fekete űrt látom. Lehet, hogy ez volna az? Egy próbát megér. Ugrok.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-10-16 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.