Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Helyzetjelentés az üldözötteknek

 

 

 

 

Helyzetjelentés az üldözötteknek

 

Katerina végzi kötelességét, öltözik, vetkőzik, minden ruhadarabja patyolattiszta. Túl sokat beszélt, ami egyikünknek sem hozott örömet. Átkarolt, és ez úgy hatott, mintha lefogna. Ráncos gyökerű fák, az arc barna, a száj mosolyogni készül. Nekilát, zavarba jön, a hegyek közt töltött évtizedek paraszttá változtatták. Elemez, füstölög, meglepődik a diskurzus módjain, zavartalanul időz a szöveg belsejében. Harangszínű szoknyában jár, engedi megérintenem, egy-egy érintés egy-egy eseményt jelez. Az egész napos töprengés drámai körülmények között fejeződött be. Igaza volt, szólt néhány szót, meglepett, turista mozdulatokkal ledobálta magáról a bőrét, a haját, teljesen függetlenül a szerencséjétől, mely rövid időre kiesett az emlékezetéből. Közbülső kategóriát képez a tisztaság és a szentség között. Sohasem került még ilyen közel önmagához, óvatos volt, nyűgös, a fejében szálkás halak úsztak. A szív sarkában született halak nem adják át a helyüket, és nem áll módjukban uralkodni. Ha ilyen leszel, magyarázta, visszafordulok, és itt hagylak. A környék a legvadabbak közül való volt, egy szobácskával, és egy szekrénnyel. A szív bal sarkában patak csörgedezik. A lélek úszik benne, mely megtisztítja a vizet. A patak kiárad, nem tökéletes, azt jelenti, hogy még van benne, kanyargó, fehér erekkel kapcsolódik a testhez. Másol, vagy csak néz, és azt kérdezi: Tényleg lehetségesek ekkora sebek? Szipákoló sírdogálásba fordult, megpróbált átlesni a kerítésen, kémkedni a szentély felé, ami csupa gyönyör volt, mégis rejtélyes. A beszéd fénnyé válik, bizonyos esetekben szerelemmé, abban leli örömét, hogy szerelmesét tanulmányozza éjjel-nappal. Az elrejtett szerelemnek ne legyen módja a gyakorlatban kivitelezni a vágyait. Meglepő hasonlóságokat tárt fel. (Az ünnepélyes fogadalmat a családfők pecséttel erősítették meg. Nem rettentek vissza más, hétköznapibb feladatok miatt, rezzenéstelen arccal figyelték saját lépteik csikorgását.)

Katerina elmondta, hogy számít rám, és vitamindús ételmorzsákat szórt. Darabokat vágott le belőlem, megfőzte, lámpát gyújtott, kimászott a konyhaablakon, közben egymásra néztünk. Hajlottan jártam, botot tartottam a kezemben, friss ágat, a zöld leveleket is, vittem magammal utazásomnak erre a pontjára. Nem lepődött meg, egyszerűnek és világosnak látszottam, bár az első kérdése gyanús volt, azt kérdezte: Mire vagy kíváncsi? Kezdtem megérteni, hogy a falucska főutcája miért kerek, miért lüktetnek kísértetiesen a fák, mit mondunk egymásnak, ha semmit sem tudunk? Elhatározás kérdése volt, hogy megzavarjam-e, vagy meneküljek-e előle a hűvös és félelmetes szellemekhez, ahol hallgatnak a madarak is, nézeteiket sebekkel, bénulással, lüktetéssel jelzik. Drónnal szálltam fölé, megkülönböztettem a többi hajadon lánytól, akik testesebbek voltak, de korántsem kövérek. Az üzenetet értettem, át is másztam volna a kerítésen, de a kutyái az egész területet védték. Felfelé kúsztak a hegy kerekded oldalának sziklákkal teleszórt felszínén, mulattak azon, hogy fuldokolnak, felröhögött, mutogatott, mentegetőzni próbált. A fekete fából kifaragott tulajdonképpeni alakok már hozzáláttak dolgozni, pontosabban elkezdtek ráismerni arra a fiatalemberre. A fiatalember fakockákból összerakott testének résein áthatolt a rövid életű fény, összefüggéstelen dolgokat tett, és eszébe jutott az a pillanat, mikor egy lány vetkőzött a járdán, szalmaszínű hajának körvonalát mutogatta, ő pedig arra gondolt, hogy odakint sötét van, teljesen sötét. (Értéktelen szekér, négy ló húzza, a felsorolt tárgyak léteznek, a bizonyíték rájuk is vonatkozik.) Éber állapotban van, megszállták őket a dolgok, (a dolgozók), mintha új erő keletkezett volna, új szavak, új beszédek. Az arcán halvány festék, fűvel benőtt, mohos törzsű fák kérge, melyekhez ostoba dalocskákat énekelnek.

A gyászmenet lassan vonul a szemközti temetőbe. Ha Katerina eltéved a labirintusban, ellenségei egy névvel megrövidülnek. Annyit tudott, hogy a szabály alól jelentős kivételek vannak. Úgy szerette a nevét, mint az erdőt, a füveket, a csigákat. Az emberek talpát perzseli a forró hamu, tegnaptól megváltozott a múlt, melyről azt hittük, szilárd tárgy. A törvényellenes cselekedetek okai vérfertőzésről és öncsonkításról szóltak. A gyászmenet bekanyarodott a temetőbe, jelenteni valói voltak az Úristennek, aki majd felismeri értékeiket. (Azt akartam, hogy így legyen, és boldog vagyok.) Katerina nem ijedt meg, kiválasztott egyet, merev meggyőződéssel haladt a labirintusban, az volt a kérdés, megbocsáthat-e, ha úgy akarja, annyira célszerű volt. Egyáltalán nem nyugodott meg, úgy állt a dolog, hogy az időt szerette volna kitölteni, szüksége volt rá. Megtanulta, hogy az ilyen helyek veszélyesek. Csak úgy általánosságban volt megadva az irány, mérnöki módon. Hallgatózott az örökké zárt ajtók előtt. Nyugodtan kellett volna megmagyarázni, csak az eredményt nem fogta fel senki. Somfai másutt volt, ráadásul elengedte a nevét a füle mellett. Leereszkedett a labirintusba, a zajban nem lehetett érteni mit mond. Felkapott egy zsákot, és azt kiabálta:

A megtorlás ennél szigorúbb lesz.”

Fásult lelkesedéssel közeledtek a lovagok, a fegyverhordozók, a hadapródok, eltelt velük az idő. A tömeg és az öreg fák igazolták egymást. Egy sovány medve feküdt az asztalon. Szerettem volna tudni, mi odaát a rend, kinek a szeszélyeit kell elviselni. Katerina izmos volt, telt, és tudott annyit, amennyi elég lett volna. Besötétedett, aki megfordult a labirintusban, az félt. Úgy ugrott rá a sötétség, mint egy fekete macska. Azt hitte, hogy vizsgálódásaival megoldja a problémákat. Érezte, amit a fák éreztek, és meghallotta a fűszálak zizegését. (Körülötte megtanultak célozni, de ez említésre sem méltó.) Felfüggesztették a megoldásokat, amit szóltak, helyénvaló volt. (Egyes részletek mértékét is mások határozták meg.) Előző nap tudta meg, mikor a szántóföldeken járt, ahol nem ismerik, és ő sem ismeri ki magát. Nem szeretett volna nagy hűhót csapni az ügy miatt. Órák óta keringett az egymásba tekeredő utakon, kezdett megőrülni, még mielőtt különcnek vélték volna.

Somfai a kezét vizsgálgatta, apró karcolás volt rajta. Az ajtóban állt, Katerina megérintette, más megoldás nem volt. (Nem szokta meg a sajátos emberi létezést, a kiterjedést sem, mely egészen általános, és amit az a csoport foglal magába, mely menekül üldözői elől.)

Katerina elhasznált metaforákat zengett, meg jeleneteket, meg láthatatlan szövegekből olvasott fel. Látnia és hallania kellett, amint a makkok és a gesztenyék hangos koppanással lefékeződnek, és jelentéseket küldenek az üldözötteknek. Sötét este van, még sohasem rejtették el ennyire a napot. Végeredményben a gyakorlatlan nem tudja, hogy a környezetében egzakt tárgyak találhatók, félreismert igazságok, melyeket harsogva túlkiabálnak. Egymásba kapaszkodtak, elegáns, zöld fűpárnán feküdtek, és a szüleikre gondoltak. Katerina megérintette Somfait, aki olyan volt, mint egy üvegdarab. Már a meghívás is veszélyes volt, vissza kellett volna utasítani. Néhányszor találkoztunk, Katerina a parton hagyta a szandálját, mielőtt lekuporodott. Attól kezdve nagyítóüveg alatt kereste a megoldást, nem felelt mindjárt, sokat tudott az elfeketedett, agyongondolkodott hónapokról. Éveken át figyelte, képes lett volna szembe szállni vele. Felborzolódott, vinnyogott, ágakat tört le a széltől borzolt lombkoronáról.

Mentőövet dobott, ott fityegett az oldalán a kés meg a málnaszörpös üveg, majdnem kizuhantam a repülőből, a hadrendben gyülekező felhők úgy álltak, mint a csorda. Gyakran az Úr csoda folytán hagyott életben, hagyott repülni, miközben a kezét a pisztolyán tartotta, néha elájultam, vagy forogtam a gyönyörben, hogy az Úr dorgálását elkerüljem. Somfaival a levegőben találkoztunk, olyan állapotban, ahogy a fű nő, ellenkező irányba repültünk, ejtőernyő nélkül, halkan beszélt, olyan szavakat használt, mintha unatkozna. Az ég tele volt zuhanókkal, láttam, telefonáltam, vitatkoztam, de látszólag semmi sem változott. A nap felszívta a pocsolyákat, és kék fényt árasztott az égbolt. Egyelőre még nincsen baj, négyezer méter magasan vagyunk, és már régen nem kaptunk eligazítást. Az órámra pillantottam, kikapcsoltam magamat, tartottam a kötelékben meghatározott helyemet. Sohasem értettem meg törekvő ügyeiket, ahogy a csomagjaikat átkötözték, majd rövid tárgyalás után elkezdték a harcálláspontot kialakítani. (Elhúznak mellettem közömbösen és érzelmesen. Amíg ugyanis működik a rendszer, az ejtőernyős túljut a célponton, és már a késleltetés sem elegendő, mert a működés bekövetkezett.)

 

A sárkányok bibliai számítógépek, gondoltam, egy apró betűkkel teleírt levélben könyörögve kérik Őt, ártatlannak vallják magukat, az igazságszolgáltatás kompromittálódott, ez volt az egyetlen lehetséges válasz. Sasoknak nevezték azokat, akik kiugrottak a sötétedő viharfelhők között. Egy nyílegyenesen felszökő helikopter vezette az állatseregletet. Főként halakat, akik halszemeikkel nagy érdeklődéssel tekintgettek. Néhány perccel azután a fegyvert a fejünk fölé emelve keltünk át a folyón. Az éj leple alatt szálltunk szembe a rossz ösztön butaságával, azokkal, akik megrohamozták a kórházakat, ilyenkor magam is böjtöltem, azután pedig még hallgatagabbaknak látszottak. Szenvedélybetegek voltunk, gyengék, akik nehezen uralják ösztöneiket. A faragott kövek keresztülrohantak a testen, mint egy kocsi. Szeretem a kőből készült bibliai számítógépeket, elégedetten sétáltam a parton, meglepődve tapasztaltam, hogy elvesztettem azt a képességemet, hogy mint a sirályok szálldosok a délelőtti égbolton. A monitor volt Isten arca, aki a számoknak, betűknek átadja a helyet. Ha elveszted a türelmedet, és benyomod a gombot, és a magasan szálló égből visszaparancsolnak a földre, ahol egyedül laktál egy barlangban, melynek csak a mennyezete volt, ne felejtsd, hogy milyen védtelennek érezted magad. Hol van az igazság, ha ezek a lelketlen, nagyhangú gépek átevezhetnek rajtad? Feladatuk volt a világ tudomására hozni, hogy egy madár diadalmas csattogással összecsapta a szárnyát. Ugrásszerűen felemelkedett, és arra gondolt, hogy jó ürügy lesz fitogtatni, és szájon nyalogatni egymást, ami azt jelenti, hogy elkezdődött a vihar. Felébredt, eszébe jutott, hogy karácsony van, vagy újév, és ez felvillanyozta.

Katerina leereszkedően közölte, hogy az ő története egy nevetséges marhaság, hogy ő Katerina három méterrel a föld fölött jár, kigombolt, piros blúzban, és a combját csapkodja örömében. Érzem, mondta Katerina, hogy könnyebb lesz, a falakon ablakok, és a kapuk kinyílnak, és nem tehetünk semmit. A levegő fénylik, és az egyik villám felszakította Katerina testén az ütőeret. Nem hiszek abban, hogy valamilyen individuális csapattá változhatunk, mondta. Egy kamera készített róla különös, trükkös felvételeket. A vírusok az anyagcsere szabályozójaként beágyazódtak a pajzsmirigy lapjai közé. Az energiaháztartásra is hatással van. Töméntelen pénzt láttam, melyet elsüllyesztettek a játékgépek. Egy festékkel összekent újságdarab himbálódzik a levegőben.

Ragyogó gyerekek voltunk, a harci szekereket a völgyben hagytuk, elestünk, vagy fogságba kerültünk, elkalandoztunk, mint egy kormányozhatatlan repülőgép. Somfai csurom vizesen, a talpával felfelé térdel a folyóparton, és várja míg valaki mellé térdel. Rálép egy aknára, de nem robban fel. Ezek a vad harcosok kiegészítésekkel dolgoznak, módszeresen és könyörtelenül, lehet látni őket a padlón, a felhők között, a vécén ülve, meg amikor súlytalan alkatrészeket szerelnek. Közös a nyelvük, olyan, mint egy bevetés, különösen, amikor csodálatos asszonyaikat megtermékenyítik, hátra hajolnak, aztán meg előre, asszonyaik leszögezik őket, kihallgatják, hátha bűnösök, mozdulataik soha nem gyorsak, és nem lassúak, hideg agyagból gyúrják gyermekeiket, zümmögnek és vigasztalóan mosolyognak.

(Ilyenkor az Örökkévaló angyala szól.)

 

A holdon leszállt lények nem szerettek (engem), egy új hatalom napja volt felkelőben, pedig intelligens kisugárzásuk volt. A hold meghódítása jelentette az erőt, melyet más területekre is kiterjesztettünk. A holdkráterek kinyíltak, és a fegyverek rászegeződtek a védtelen földi célpontokra. A katonák magasra ugráltak a ritka levegőben, és hintáztak előre, hátra, amikor a hév elkapta őket. Gyanakvó szemű emberekre emlékeztettek. Még kőkockákat faragtak az imént, erősködtek, hogy nem lázadnak fel, és csak félelmetes módon halhatnak meg. A zűrzavart kihasználva az üldözést maguk a vezetők támogatták. Megjegyeztem, hogy méltányosnak tartanám márványból kifaragni őket, vagy sziluettjüket belevésni a hold ragyogó arculatába. (Jobban mondva kifaragni őket, ám rám se hederítettek. Hosszú utat jár be a hit, míg Isten meghallgat.) Még néhány percig csetlett-botlott az ember, majd címet cseréltünk, meghívtam őket holdbéli lakásomba, figyelmeztettem, hogy sötét szemüveget tegyenek a bajuszukra, és bújjanak el azok elől, akik halálra keresik őket. Megrakott szakajtókat láttam, meg széklábakat, meg az űrközi mentőszolgálatot.

 

(Somfai egy darabig még csetlett-botlott, letérdeltem mellé, kezemben papírjaimmal, a hideg, eláztatott, holdbéli tengerparton. Abban a pillanatban, amikor megláttam őket tudtam, hogy faragatlanok, kibírhatatlanok, teljesen kifordultak önmagukból, még virágzó szerelmi ügyeiket sem hajlandók elmesélni.)

 

Megnöveltem a bölcsességemet, abba az irányba fordultam, lobogott a tűz, bombázógépek dobták le terhüket, mi beültünk egy étterembe, és szépségünk tudatában brassói aprópecsenyét ettünk. (Végül megtaláltam a gyújtót, és megértettem, hogy a fényképezőgépeket hogyan kell elhelyezni. A fúvókákon keresztül áramló üzemanyag mennyiségét csökkentettem, hogy a kiáramló gáz könnyebben kijusson a szabadba.) Csukott szemmel és nyitott szájjal a tenyerembe rejtettem az arcomat. Ürügyet kellett találnom, hogy eltűnjek, miközben a tervezett kéziratom megírásához összegyűjtött anyagot rendezgettem. Tengervíztől csillogó homlokkal, és egy fényes nyúlfintorral, olyannal, amelyik bármelyik pillanatban tovaterjedhet az arcomról a szerveimre, például a májamra, ami bevetés alkalmával szükségtelen, még szórakoztam is a gondolaton. A szemem elé emeltem egy papírt, nem láttam, mert összetört a szemüvegem, csak hallottam a zizegését.

 

Lángolt a világ háromnegyed része. Láttam őket meghátrálni, penészes színűen, idegesen. Kérdéseket suttogtak olyan hangon, mintha idegen, undorító tárgyakat rágcsálnának. (A megvalósulás dátuma, elviselhetetlen részlet, megtanít arra, hogy milyen előjellel történik majd a jövő.) Bebizonyítottam, hogy Istennél minden lehetséges, az ellenkezője is, és az ember tudja, hogy ha a végórája közeleg, a harangok az ő nemlétezését bizonyítják majd. Nem haragudtak, mert tudták, hogy én vagyok az, aki hallom a fűtőtestek zümmögését. (Ebből a szempontból még a tömegek lelkiállapota sem volt fontos.) A lámpa fényébe tolakodtam, hogy megmutassam az elsajátított mozdulatokat. Az utca hirtelen kanyarodik, kapualjba torkollik, az ember mentegetőzik, hogy rosszul lett, de nem hiszik. Megpróbáltam kimenekülni, hallottam a hasznavehetetlenségről, amikor mindenki végül a türelmét veszti. Mitugrászok voltak, szertelenek, akiknek egy éltesebb asszonnyal már meggyűlik a bajuk. Katerina képtelen volt levenni a kezét a vállamról, ha együtt voltunk. Mielőtt kijött, és elment, megtörölt a saját törülközőjével. (Telt volt, és mindig ugyanaz a kérdés foglalkoztatta.) Rohanni kezdtünk, hogy kijussunk a harcok sújtotta területről. Alakítható volt, apró hegek sorakoztak a bokája fölött, elsőnek a keskeny derekára gondoltam, meg az arckifejezésére. Aztán valami sátáni kacajjal üldözött tovább, szerencsére már túl fáradt volt ahhoz, hogy reszkető ujjaival letépje a fejem. (Tevékenységem az ő kísérletező hitvallásának szellemében folyt, céloktól függetlenül.) Hálatelten felsóhajtottam, mert úgy gondoltam, hogy minden bűnöm feloldozást nyer.

(A hegy körül gyűlik a sereg, miért van ez így ezen a földön? Éppen ellentétben a polgárokkal, ezek a gazok éjnek idején odatelepszenek.) Katerina elsősegélyben részesített, úgy láttam, hogy elkaptam valami négyszögletes sebet.

 

Kötekedő mosollyal ott ült hosszan, és biztonságban érezte magát. A közvetlen környezete szépnek találta, szerették, már el sem tudták képzelni azt az időtlen, zsibbasztó állapotot. (Vészteljes közhangulatot kialakítva, hol ebből, hol abból a városból űzték ki őket.) Azok a jelek képezik ezeket az elméleteket, melyek megteremtették az egységes, hangos, kiabáló, visszafelé írást (a múltba). Szépen összecsúsztak a szavaink, nem válaszoltam, örültem, ő magyarul beszél abban a fönséges pillanatban. Kiszálltam a holdon, ő repült tovább. Katerinának a súlytalanság állapotában erőfeszítésébe került a járás. Magas volt, gesztenyebarna, és a teste több ezer alkatrészből állt. Azzal bíztatott, hogy forduljunk vissza, olvassuk el, ami olvashatatlan, és tűnjünk el a francba. (Így.) Vissza akart rohanni, hogy azt az érzést váltsa ki (a bevándorlókból), hogy helytelenül cselekedtek. Erőszakot kellett volna alkalmazni, hogy uralmát folytonossá tegye azok előtt, akik elgyávultak. Faggatódzásomra soha még ilyen elfogadható módon nem válaszoltak. Egy magyar szót mondott, mely jelen esetben egészen helyénvaló volt. (…) "A hold fölöttébb kimerítő a számomra", válaszoltam.

 

Elragadtatva imádkoztam, hogy Katerina ilyen remek gyereket szült nekem. Ezek lennének azok az erőfeszítések, kérdeztem önmagamtól, melyekkel be akarják fagyasztani a történelmet? Felüvöltöttem és kibontakoztam. „A nap 24 órájában harcolni kell”, üvöltöttem. Következetlennek tetszett a pillanat, legszívesebben visszaléptem volna, azonban nem tudtam megindokolni, miért nem vagyok tréfálkozó. Megerősítettem elragadtatásomat, hogy karmolhassak, és haraphassak, hogy érvényre jusson az egyenlőtlenség megváltoztathatatlan törvénye. (Hangos nevetésemen hallatszott, hogy csendre vágyom, mert nyomorult vagyok.) Hazudni fogok, gondoltam a kelleténél hangosabban, közönségesnek és durvának neveztem őket, az arcomon tündököltek a ráncok. Kiszögellések között élek, a fiatalság megfeszíti a karomon a bőrt, a holdbéli Király utcában, ahol nem sikk (…) lenni. (Valamennyien imádkoztak, teljes mértékben, azzal a céllal, hogy tovább ápolhassanak, mint ahogy a növényeket és az állatokat szokták. Elgondolkoztam azon, hogy milyen rémisztő dolgok történnek a kerítés túlsó oldalán. Elszántan, tévedésből, meg sem próbálták a problémát elhessegetni. (Üldözték az eretnekséget.) Katerina érezte, hogy gyógyul, hogy érzelmileg nem sérült, hogy sikerül előre haladni, pedig fogságban van.

Egy hídon kellett átmenni, egy csövön, mely a szerkezetet locsolta. Sűrű drótháló akadályozta meg, hogy belepje a hasznavehetetlen por. Katerina egyedül lakott a toronyban, melynek a teteje sötét felhőkbe volt zárva. Voltak percek, mikor fájdalmas keserűség tört ki Katerinából. Ilyenkor szembe szállt a veszéllyel, és szabadnak érezte magát. Titokban azt remélte, hogy erőre kap, és gondolkodni kezdett. Mögötte furcsaságokhoz szokott férfiak ültek. Szép, magas, jelentős emberek voltak, olyanok, akik csak véletlenül szoktak belekeveredni az eseményekbe. Szálasak, egyenes tartásúak, kamaszos arcúak. Katerinát nézték, amint egyik lábát a másikon átvetve ül. A folyó túloldalán kémlelőhelyek emelkedtek ki a földből. Történeteiket primitív, provizórikus dolgoknak tekintettem, meglepőbbeknek az eddigi kísérleteknél. "Ez a fény évezrede" mondta egy hang, hajlongott, lapozott a könyvében, az arca egy rádióhoz hasonlított, melyet fénycsíkok ölelnek. "Ha kilépsz" mondtam neki, "behatolsz a negyedik dimenzióba."

 

A cső alsó vége a kényszermunkatáborba volt bekötve. Katerina biztos volt benne, hogy ha magányra vágyik, több kilométeres sétát kell tennie. Valaki ült az út mentén egy ládán és cigarettázott. Amikor felállt és a folyóhoz ment úszni, ugyanúgy nevettek rajta, mint másokon. Figyeltem az arcát, nem tudtam eléggé megdicsérni, fegyver volt nála, azzal lökdösött. Belém vágott, majdnem merőlegesen, és visítozott, mint egy sirály. Olyan mozdulatokkal mozgott, mint amik letagadnak valamit. Vannak dolgok, melyek szavakban léteznek csupán, az elmékben nem. Fogékony vagyok, oda engedem magamat azokhoz, akik hatást gyakorolnak rám. Valaki úgy találta, hogy új erő keletkezett bennem. Akkor, egy másodpercre sikerült a tekintély legmagasabb fokára felkapaszkodnom.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2020-10-09 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.