Keresés a honlapon:

Magén István: Fehér képek

 

 

 

 

Fehér képek

 

Elcsuklóan magas hangon nevetett, és megfogta a saját fülét. Ezzel mindenkinél jobban fel tudott mérgesíteni. Nekem az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy két alma, ezeket úgy képzeljük el, hogy nincs környezetük, légüres térben mozognak, nyugtalanok, meg idegesek, mert minden energiájuk arra megy el, hogy szorítják egymás kezét, szóval ez a két alma kering a föld körül, menekül üldözői elől. Egy tükör lógott a falon ártatlan szándékkal, de mondhatom ennél szemérmetlenebb tükröt még nem láttam. Mivel a következményeket nem áll módomban bemutatni, csak azt állíthatom, hogy átkutatták őket, és megpróbálták visszahelyezni saját környezetükbe a rájuk leselkedő veszélyek szerint.

Almák voltak azon a képen is, melyet a feleségéről festett. A feleség elsődlegesen tizenhét láb magas volt, és a fölösleges részletek megőrzése mellett is sikerült megőriznie nőiességének lényegi emlékeit. A festő úgy küzdött a mennyezetfelületért, mint ahogyan a hal küzd azért, hogy a vízben maradhasson. Az optimisták ablakot vágtak, és bársonyfüggönyt akasztottak rá. Fehér vásznak feszülnek a műterem lámpáinak fénykévéjében. Eljöttek fényképezni, és beszélgetni, talán még álmodni is, oda, ahol a csönd kerülgeti a választ.

Más nézőpontú képeket is festett. A levegő mennyiségével szabályozta a formáit, habár a hőmérséklet és a páratartalom zavarta ebben. Kirajzolódik a reggel, süvít a szél, hitetlenkedve néz végig önmagán a város. Öregemberek érkeznek, beállnak a sorba, úgy látszik, nincs más vágyuk, mint sötétben rajzolni. A rájuk vetődő testek legyőzik a színtelenséget, bizonyos tudást feleslegesnek tartanak, a pusztulás és a megváltás közötti háttérben. Előbb még volt neve és bibliográfiája, mióta meghúzták a választóvonalat, már csak elképzelései vannak.

Odalépett és tanácsot kért, ismét bonyolult munkát kellett elvégezni. Rátaláltam, sorompó szerepét töltötte be köztem és a külvilág között. Érdemes keretbe foglalni azokat a részleteket, melyek könnyen eltávolíthatók, és soha nem helyettesíti őket semmi. Szilárd vagyok és megkeresztelt, és szorgalmasan rakom egymásra a múlt vaskos rétegeit. Talán egyszer meghitt lakója leszek a legendáknak, melyeknek elválasztó határai nem lettek megcsonkítva. Az a hasonlóság az igazság és a hamisság között, hogy a hamisság az igazság archetipikus búvóhelye.

Leesett egy ág a fáról, és kereket oldott. A faágak kikandikálnak a több száz főnyi tömegből, átvágnak a táboron, és lámpát gyújtanak. Néztem a jeleket, óvatosan, beköltöztem a fák közé, álruhát öltök, ahogy a világ megkívánja. Szólnak, annyit válaszolok, hogy jó, megyek, megnézem a menetrendet. A szívem bal csücskében ugyanolyan fiatal vagyok, mint amikor megszülettem. Legyen-e egyáltalán múltam, vagy csak nagy erejű képeket látok? Közepesnél nagyobb volt a szívem, és intenzíven vonzódott a világ hívságaihoz. Elindultam, megbotlottam, és képtelen voltam gúnyolódni önmagamon, hogy lelkemet a tisztátalanságoktól megtisztítsam. Később meg elcsúsztam, ami nagymértékben összefügghet azzal, hogy néha elmélyedek, vizet iszom, megfésülködöm, futok, hogy elérjem a villamost. Felzúgnak a villamos motorjai, beszélnek és szónokolnak, zörögnek és csilingelnek a maguk felfogóképessége szerint.

Különböző vastagságú vonalakat rajzolok a vázlatfüzetem hátára (falára). A vonalak találkoznak, és már pusztán az önbizalom választja el őket, mert az asszonyok megfogják egymás kezét, körbe futnak, és feltekerik a vonalakat, megszólalnak, hogy rendben van, egyet értünk, aztán kilökik egymást a súlytalanságba.

A börtönben szereztem történelmi ismereteket. Ellenőriztem az olajrendszer szűrőit. Bizonyos teljesítményeket mérnek, mert úgy gondolják, hogy a tenger piszkos, szappanos és vizes. Nem azért mondom, de az örök visszatérésről szól. Ha végiggondoljátok ezeket, elindultok, kézen álltok, menekültök a szentség elől, és minden elől ahová kiterjed. Rajzolok, viszonylag nagy igénybevétel jut a fogamra. A rajz bölcs ember szemével láttatja a világot. Eszembe jutnak a kampóra akasztott csirkék, akik feltétel nélkül alávetik magukat az Ő akaratának. A színek segítségével vizsgálom a hangokat, krétával firkálok, abbahagyom, eszembe jutnak a sárkány, a papírlapátok meg a csuklónyomatékok. A háttámlám dőlésszöge generátorral felszerelt, és minden helyzetben szabályozható. A fejem levegőt tartalmaz, és szellőzőnyílások vannak rajta.

A rajzolás érték, a kiválasztottak egyfajta ügyessége, nem szerepel a Tízparancsolatban. A vírusok megszálltak minket, alaposan, komótosan. Kiszélesedik az út, a Duna kilép, deszkafalakat épít, és szögekkel kapcsolja össze. Remeg a hajlék, a reteszek áttörnek a fúrt lyukakon, és összefognak. Apátlan, anyátlan árvák felgyújtják a csipkebokrot, szegények, éhezők, bizonyos esetekben ez már szemléletváltás, tükörbenézés, vágyakozás a konfliktus után. Nevetnek, vérzik a nap, a tenger, botladozik a társas kapcsolatok gyakorlása. Gyámoltalan kérdésemre senki sem ad válaszol, a fák ledobálják a terméseiket, a hajléktalanok, felszedegetik, megjelenik az angyal, ez abszurd, mert nem képes megérteni a félelmeimet.

Hárman ülnek az asztalnál, az egyiknek kilóg a kabátból a hosszú karja, a másiknak a nyelve, a harmadiknak a feneke. Egy nő szűkre szabott ruhában mozog azért, hogy egyetlen probléma se maradjon feltáratlan.

Joó magyar tájat fest. Észreveszi, hogy épp fordítva kellene hozzá közeledni, kézen állva, ezért megfordítja a vásznat. A fák kifordult gyökere már rég megformálódott. Az égbolt felé kúszik. Az öregedés az élvezetek forrása, és mikor eljön, élvezzük az egész napos bámészkodást. Joó megfestette a képet, mely olyan, mint egy kő, kiemelkedik a tájból és körüljárható. Körbe fut az ecsettel, most portrét csinál.

Reménykedve jöttem, látom, hogy a festmények már másmilyenek, a sárgás esti lámpafényében. A legszerencsésebb hasonlat, jelekkel és hanggal szólni, bevonulni, lényegében hozzájárulni ahhoz, hogy visszavigyenek és eltemessenek. Joó is leteszi az ecsetet, nem mer visszanézni, nyújtózkodik, az oszlopokra ragaszt plakátokat. Erősnek érzi magát, ingerült, de elégedetlen, hümmög, tetszhalottként fekszik a földön.

 

Megretten az ember, ha elfordítja a kulcsot, és meghallja a próféciát. A mutatóujjával néz, a tenyerével hallgat, beül a kávéházba, lemond, csak ne haljon meg az idő, pesti vicceket mesél, hozzálát átdolgozni egy tölgyfa leveleit, a letört ágacskákat visszaragasztja, felhív telefonon, nemsokára szemerkélni kezd az eső. Csupa kérdés.

Átúsznak a folyón magyar zászlócskával. Fiatal nők ugrálnak a vízbe a jelenet szereplőiként. Összegyűlnek, átölelik egymást, kilopódznak, kettétörik a hurkapálcikát, úgy látszik, ez a játék vége. Az áldozatokat megáldják, az ember fia harangszóval ébred, elferdítik, és tovább magyarázzák. Semmit sem értünk meg belőle a tanításból. Elérkezett az idő minden idegen szó eltávolítására.

Megérdemli a nevét, hű könyveit, akik szeretik. A piros, fehér, zöld szalagot lobogtatja a szél, eldübörögnek mellettünk, elárultál. Körbe kell futni a földet, közben felemelkedni, futni tovább, mert ha belebuksz, nézhetsz a szemüveged felett. Fuss, mert ártatlan vagy, és ha meghalsz, még ártatlanabb leszel. A székek huzata is ugyanolyan színű, a támlája is, hozzá támaszkodhatsz. Gábor átfesti a képet, az ecset, mint a cápa foga, a gesztenyefa levelei elmozdulnak, összeomlanak, mint a kártyavár. Térbeli akadályok választanak el tőlem, nem foglak elfelejteni. Bűnösnek érzem magam, fehér a tér, vezess keresztül a kihalt városrészen.

Reményteljes a március, mindig más kezében, az enyémben csak ábránd. Zászlókat szúrnak a földbe, és a tantermekben maszkokat osztogatnak. Hárman ülnek az asztalnál a civilizáció keresztmetszetében. Fent a város felett forognak a csillagok. Gyere nagy szorultságodban, és válassz ki engem. És jelenj meg azon a helyen, és… – mondja. És válassz ki egyet, és telepedj le… – mondja.

Szerszámmal a kézben gyűltek össze a kocsmában, becsukják az ajtót, simogatással elküldik a gyerekeket. Nevetségesek, a fehér fényben, a fehér takaró alatt. Táncolnak, a táj lényegét tekintve hullámzó, mint a lányok haja, nekik való, mint a tenger, melynek partján élvezi az ember meglengetni a zászlót. A tárgyak fényesek, mint a csillagok, és szétfolynak egy közös rendezői elvben. A formák tökéletesek, mint a prófécia, mégis elenyésznek. Úgy jelzik Őt, mint a cselekvőt, akitől létrejön a térben való mozgás. A lapokat lezárták, új támadást kellene szerkeszteni. Gyülekeznek a felhők, a bőrönd még tele, ez a szabadság ára.

 

Állnak még a hosszú, kubista házak, és a tölcsér formájú hegyek. Együtt vannak ezen az estén a rojtos virágok, bólogatnak, mint a karcsú lányok Budapest felé, és az éjszaka egyre magasabbra emelkedik. A festő fest, ha emlékezni tudna, emlékezne rá, hogy elkótyavetyélte az életét. Ha együtt, ha külön, az emberek bezárják ablakaikat, felírják a megcáfolhatatlan matematikai törvényeket, hogy megkülönböztessék őket Isten parancsaitól.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-09-15 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.