VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: KILÓGATÁS – Unálmos hun alma (Stand-up)
KILÓGATÁS (Unálmos hun alma) Stand-up
A dobogó hátulján (középen) szék, előtte kettős mikrofon. A fények terjedelmes kört világítanak. Jobbról érkezik az előadó
Ha volna lányom, szeretném… a vőmet. Feltéve, ha volna. Már ha volna lányom is. Higgyék el, nem bonyolult. Havonta egyszer, családi látogatás örve alatt összedugnám a fejemet a vőmmel és apámmal, és megvitatnánk szorult helyzetünket. Nyomorunk nyomós oka asszonyaink, akik miután gyenge pillanatunkban megkaparintottak, és immár házassági okmánnyal is hivatalosan az övék lettünk, nyakunkon ülnek, többé nem eresztenek. Vőm – már ha lenne, blablabla, nem kezdem újra – nem vethetné szememre, hogy nem szóltam, mert igenis figyelmeztettem a várható bonyodalmakra, minthogy mindenkit óva intenék, aki benősül a családba. S ha lebeszélni nem is tudnám, javasolnám, hogy nyissunk közös frontot. Nem tehetek róla, ha valaki akkora hülye, hogy elveszi a lányomat. Annyi más ember lányának adhatta volna nevét, aki miatt le kellene mondania apró örömeiről, erre pont az enyémnek kell bekötnie a fejét, hogy tetézze lelkiismeret-furdalásom. Nem felelek más botlásaiért, magaméit is ki nem állhatom. Okom lesz kételkedi vőm értelmi képességében, hiszen oltár elé vezette a lányomat. Persze én meg az anyját, de ma már biztosan nem tenném. Gúnyos vigyorral kihátrálnék az ajtón, amikor meglátnám ravasz pofáját azon a szilveszteri éjjen. Sőt, hogy egészen biztosra menjek, el se mennék abba a rohadt buliba, magamban rostokolnék, ahogy addig az év minden utolsó napján. Egyszer mozdultam ki, és élethosszig tartó gyötrődéssel fizettem. Apám az összejöveteleinken kuksolna csendben; nagy pácban van, őt már az anyám fogja eltemetni. Talán én megúszom, sikerül kitörnöm a házasság igájából. Akkora szerencsém úgy sem lesz, hogy én mondassak misét asszonyomnak. A nők túlélnek minket. Vagy ha mégsem, már mindegy, kifacsart rongyként odahagytak. Ebek harmincadjára. Egy özvegy sem venne már a nyakába, hogy aztán eltemessen. A tanácsozásokon terveket kovácsolnánk – apám kummog, őt majd úgy kell kilopni a házból, az övéből, harminc évig gályázott érte –, hogyan oldjunk kereket. És miként álljunk talpra, amikor mindenünkből kiforgattak. Mert a gatyánk is rámegy a válásra, számkivetett pasasok leszünk. Ismerőseink megvetéssel leplezik irigységüket. Lenéznek és elkerülnek. Mert függetlenek lettünk. Apámat nem számítva, mert ezután kolonc lesz a nyakamon (elvárom, hogy a vőm pácban hagyja az öregét, nem vett részt üléseinken, főjön csak továbbra is saját levében. Úgy kell neki. Miért nősült meg). Apámat megsajnálom. Jár neki néhány nyugalmas év, amit nem tévé bámulásával tölt. De alighanem a vőm is éppolyan tutyimutyi, amilyen én voltam az ő korában. Se sütni-, se betennivalója. Aligha apologetikus, ahogy én sem. Persze más sem. Ki hallott a hitvesétől ilyen mondatot, hogy: „Milyen korán keltél a Koránnal.” „Éjjel nem hallottam, hogy beindítottad volna a vasútmodelled.” „Mentolos krémet vettem, nem szívódik gyorsan, fél órával tovább dörzsölhetlek.” „Amióta a telekhatárra szarsz, drágám, a kutya is odacsinál.” Kit Korán keltet, vadakat ellet. Hopp, ez félresikerült. Sztornó. Nagyon akartam, hogy röhögjenek. Én sosem tudtam magamon. Nem is értem, eljönnek ide, fizetnek egy krapeknak, és időnként nyitott szájukból furcsa hangokat hallatnak, néha a fogukat is látom. Nem lenne jó, ha mosolytalanul távoznának, nem ezért jöttek; ha fene fenét eszik is, egy-egy röhintés nélkül nem kászálódnak fel székeikből, maguk dolgozó emberek, nem szórják a pénzt. Szórakozni jöttek, hát fognak is. Punktum. Ettől nem tágítanak. Nem érdekes, mennyire vicces alak, aki a színpadon povedál. Nem is értem mit derülnek rajtam. Annyi szellemesség sincs bennem, mint egy marhavagonban. Szövegemre egy pszichiáter sem csapkodná térdét (igaz, maguk sem), rögtön gyógyszereket írna, egy barát szuterénjában felajánlana egy szobát, ahol átmenetileg meghúzhatnám magam. Néha olyan depressziós vagyok, hogy lúdtalpam nő. Ha ugyan az nő és nem inkább süllyed, amíg bír; nem lenne jobb inkább egy sérvhasonlat, mint akit az élet súlya agyonnyom. Minden bajom oka feleségem, őt kéne hazavágnom. Egyszer megteszem, és már itt sem vagyok. Pápá. Többé a színpad közelébe sem megyek. Akkor már egy viccet is elmondanék. Sajnálom magukat, regrutákat, hogy ide is el kellett hozniuk feleségüket. Hitesem – ahogy Balzac mondaná – hegyes orra csípős szellemre vallott; hiába volt országos esőnél unalmasabb, arcán egész nap meg tudta őrizni a gúnyos Voltaire-mosolyt, akkor is, amikor rágott, pedig annyit evett, mint egy kapás. Tudják, mi férfiak tartsunk össze; bevackolódhatnának a családomba. Ha arról értesülnék, hogy valamelyik barátom válik, felcsillanna a szemem. Nem lennék olyan, mint az álbarátok, akik lebeszélni akarnának, hanem szurkolnék e jeles vitézeknek. „Ez igen!”, örvendeznék. „Ne engedd, hogy teljesen kifosszon, aztán még a kölke után is te fizess! Mert ezek szaporodnak, pajtás.” Ha depresszióba esnek, csak azért, mert hirtelen nincs kire kivetniük a hálójukat. Olyan após sem volnék, aki megorrolna vőjére, mert lelépett, inkább felnéznék rá. Dörzsölném a tenyerem, tán ragadós lesz példája. Nemrég az apa, Leopold Mozart sírjánál álltam. Kora reggel volt, épp odasütött a nap. Takaros út mellett található az obeliszk, közel a kapuhoz; könnyen odatalálnak, ha nem hiszik, hogy el van rekkentve. Mert nincs. Ott van mindjárt szem előtt. Ha tudják, merre nézzenek. Oldalába temették menyét, Constanze-ot, annak második férjét, von Nissent, Mozart első biográfusát. Amikor az idős Constanze-ot Novello házaspár Mozart-könyvükhöz férje sírjáról kérdezték (tapintatosan elkerülvén, miért temettette tömegsírba, nem voltak nincstelenek, ajánlkozó is akadt, aki vállalta volna a koporsós temetés költségeit), azt mondta, Mozart koponyáját ezer közül is felismerné. Értik ezt? Leopold sírjánál nekem nem jutott eszembe kiásni egyikük fejét sem. Talán, ha nő lennék. Akkor. Legfeljebb. Melyik férfinak jutna eszébe felesége bőrtelen koponyáját nézegetni, he? Nem mondom, ha még én földeltem volna el a sajátomat egy viharos szóváltás után, esetleg fölébe ásnék, miután a vállalkozó egy hét múltán bejelentkezett, hogy megcsinálja a teraszt, épp nejem nyughelye fölött, amiről izgalmi állapotomban megfeledkeztem, akkor, mondom, akkor esetleg kutakodnék utána, ám rothadó húsának bűze biztosan eltántorítana. Bizonyosan nem turkálnék nőm szügyéig, mert ha csak meglátnám kihányt göröngyökre kenődött szembogarát, vagy akármijét, biztos letenném a szerszámot, várnék még pár évet a terasszal. Mert nem vagyok gonosz. Falunyi embernél többet még nem akartam egyszerre kiirtani. Két emberfajta létezik. Egyszerű. Te és én. Közöttünk a szakadék. Van még egy harmadik is. Az asszony. Ő a visszhang. Tegyenek vagy mondjanak valamit, rögtön rezonál. Így vannak konstruálva. Tudják, negatív amplitúdó. Imádom a szójátékot, csak kár, hogy mindig balul üt ki. Nős vagyok, tehát hatalmas a restanciám a szexből. Ha nem volnék házas, nem lenne kevesebb a hiány, viszont nem tépelődnék, minek élek olyan emberrel, akitől folyton szabadulnék. Összeköltözésünk első hónapjától sóvárgom a szabadságot, esténként másra se gondolok, mint hogyan lehetne külön hálószobám. Ha megpendíteném éjszakai elszeparálódásom, nejem egy hétig kizárna az életéből, néma buborékot vonna körém. Ahelyett, hogy örülnék a rám szakadt csendnek, nyugtalanság kélne bennem. Már alig jelent valamit, hogy férfi vagyok, három év házasság felpuhította énemet. Csekély öröm, hogy depresszív napokon nem érzek szúrást a méhemben. A feleségem a mindennapok nagy kotyvasztója, élet semmiségeivel szöszmötöl. Fajsúlyosabb momentumaira is szemet vet. A házaséletünket koordinálja, ettől van nyeregben. Szex saját privilégiuma, csakis ő támaszthat igényeket. Néha eltűnődöm, miért nem otthonunkkal lépett frigyre. Szimpla házfüggő. A ház végenincs rendrakással macerálja, legfeljebb holtában böffentené ki magából. Ha nincs elmosogatva, feltörölgetve, élére állogatva, lesimítva – nejem ingerült; ha besegítesz (újdonsült férjek leggyakoribb hibája), nem lesz kurtább a dolga, talál másikat: régi fotókat rendez, hímzőkészletét matatja, tuszoknyi kusznikat huzavonagol csetreszeinek. Azt hiszem, szorongás és a szembenézéstől való félelem rugója túlmozgásos életének. Én is félek, különben odahagynám nőmet a házban. Csináljanak egymással, amit akarnak. A ház lappang, mossa rezeit. A ház nem pofázik vissza, ad elég munkát, viszont nagy hibája, hogy nem egyenlíti ki a számlát. Arra ott a férj. Erre való. Hogy gürizzen, a vérét adja. Egy olyanért, aki sosem szerette. Ha elhasználódott, terem másik; a folytonosság ideig-óráig törik meg, a ház befogadja a következő delikvenst. Közönyös, amikor a férfi beadja a kulcsot. Hehe. Ravasz a ház, nagyon ravasz; nem ő szolgál, van, akit egzecírozhat. Néhány hallgatóm felhánytorgatta, hogy a színpadon nem káromkodom, és nem szövegelek a szexről. Szerintük a stand-up comedy lényegi eleme a vulgarizáció. Hovatovább végezetül arra vetemedtek, hogy megróttak az útszéliség hiányáért. Először is a pódium nem az élőhelyem, mutattam rá a cáfolhatatlan tényre, otthonomból pedig a közönség hiányzik, nem kagylózhatják, miket mormogok a fogam között, amikor a feleségem hallótávolságon kívül került, miután kihúzta nálam a gyufát és alaposan felcukkolt. Másodszor pedig nem beszélek olyanról, ami nincs. Rég nincs; már akkor sem volt, amikor megnősültem, így sorstársak vagyunk közönségem egyik felével. Eltűnődtek már azon, miért van az, hogy mindenkinek olyan feleség jut, akit fél év után lecserélne? És azt meg tudják magyarázni, miért generális tendencia, hogy az elvált nő élete végéig bármennyi pénzt bezsebelne volt férjétől? Talán mert szép orgánummal bír? Nem, nem hiszem, hogy gráciával színezné vokálját. Ha simulékony lenne is tónusa, ugyan mit kezdene vele? Előbb-utóbb felemeli a hangját. Vagy amikor ócsárol, figyel az artikulációra? Legutoljára ezzel törődik. Legfőbb szabály: legyen tömör és érthető. Kellően velős. Két szavával nagyobbat üssön, mint egy páncélököl. Gyűlöl; ügyes lator… manipulator, kölyköddel gyorsan megutáltatott, ennek ellenére a nem is degesz, csupán gebesz malacperselyedre fáj a foga. Elmond mindennek, barátnőinél kíméletlen szavakkal felruház (úgy felaggat, hogy gyászáruháznyi konfekció kitelne belőlük), és sosem vágja a fejedhez, hogy ilyen féreg alaktól legutoljára a mallérja kell, sőt még ő fizet, ha a sarkon innen nem közelíted meg a lakásod, amit tőled happolt el. Nem tesz ilyet, viszont szemedre veti, micsoda élhetetlen alak vagy, amiért csak ennyit tud legombolni rólad. Cseppet sem bánja, hogy hajléktalan légy, csakhogy birtokolja mindened. Hovatovább ezt is szeretné, vagy legalább börtönbe kerülj. „Rohadj meg ott, végre nyugtom lesz.” „Nyuvadj meg, és karácsonyra nem kérek semmit Jézuskától.” Á, kuncognak, szóval nem csak nekem dörgölték a képembe. Gondolom, elégszer látták már filmekben, hogy a feldúlt apa beront régi ingatlanába, mufurc vérét keresi, akit már kellőképpen beoltott az anya, hogy szenvedélyesen hibáztasson, és akkor az új pasas megindul, hogy kiebrudalja a betolakodót, de a régi hitves egy szavával megállítja: „Ted, ne tedd! Én gondom; mondom, megoldom.” Na jó, ez hét. Akkor is értik a lényeget. Talán egyszer én is megértem, ha megérem, hogy valaki elmagyarázza. Mit hisz az új krapek? Hogy vele ez nem történhet meg? Csak ilyet lát, miért gondolja, hogy kivétel? Miért hiszi, hogy megússza? És tudják mire jöttem rá? Hogy nem is hiszi. Lelke mélyén tisztában van, hogy úgyis felszeletelik. Ezt látta az apjától, ismerőseitől, mindenkitől, csak megismétli a sémát. Abban bízik, hogy az a kis idő, amíg még nem mérgesedik el a helyzet, képes megírni egy könyvet, felmászik a Kilimandzsáróra, feltalál valamit, azután üt be a krach. Csakhogy szörnyen kevés az idő. Sokszor már a nászút sem múlik el komolyabb összezördülés nélkül. Legtöbb férfi ódzkodik a házasságtól. A férfi felelős élete párja hangulatáért. Vagy ismernek olyan nőt, aki elkottyantotta volna, hogy segített a férjének a ház körül? Mindig a hím az, aki asszisztál, bevásárló helyekre szállít, takarít, olyan, mint a nő segédigéje. Olcsó munkaerő. Enni kér, ám keresetéből telik rá. Hallottak olyat a nő szájából, hogy patronál bárkit is? Ápol egy-két hónapig, megvan a hozadéka, széltében-hosszában terjeszti jóságát, aztán tizenkilenc éves fiát elmarja, „én ugyan el nem tartom! Sose nő be a feje lágya. Egészen az apjára ütött”. Közben folyvást nyújtogatja csápjait, hogy meglelje, aki elhordja mellőle a felelőséget, és megszabadítja a munkába járás kínjától. Rájöttem, hogy uniformizált nőnek lenni betegség. Semmiben sem akadályozza őket csekély tehetségük; javak halmozói, olajozottan működő fogaskerekek minden kabinetben. Mocsokban dagonyázás nekik tivornyázás, dőzsölnek a képmutatás tengerében. Hazugságuk taraján evickélnek, narkózis számukra az ingyen ebéddel járó pozíció is; ripsz-ropsz eljön az idő, amikor lózungok szajkózása közben képesek elérzékenyülni megnyilatkozásaiktól. Már államtitkár korukban átitatja őket a szervilis gondolkozás, cinkosaik támogatását bírva lesznek merészek. Ugyanazok foglalkoztatják valamennyit, mint feletteseiket: „Tudok-e szemrebbenés nélkül hazudni?” „Meglátszik-e a szegények iránti megvetésem?” Még nagyvonalúak is lehetnek: „Hatalomban tartóim presszióikor legfeljebb nagyobb dölyffel törlesztek a nyomorultakon.” Már egyszerű bizottsági tagként átérezhetik az államfő és a többi közjogi méltóság vívódását: „Nem voltam nagyon engedékeny, hogy csupán vagyonom két százalékáért löktem végképp gyarmati sírba az országot?” Ha interneten segítségnyújtásról látnak videókat, nő akkor szerepel bennük, ha kismacskát menekít át az utcán. Pedig a nők tiszta képlet hordozói. Ugyanúgy átláthatók, akár a politikusok. Választók fele négyévente leadja voksát, valószínűleg nyolc éve ugyanarra a maffiaképződményre szavazott, esetleg tizenhat éve is, és majd négy év múlva – harmadszorra is csalódva a győztesekben – ismét a régi alakulatban látja a reményt. Nincs mit tenni. A hülyeség kövületté tesz, ósdiság pattogzódik róluk, ahogy a fiatalság máza. Tudják, meredélyen az öreg havon megcsuszamlik a friss, de a betokosodott személyiséget nincs mi megindítsa. Születésem után apám kiötölte, hogy nem beszél hozzám. Amikor közeledési kísérleteim rendre kudarcba fúltak, még egy ideig magyarázatát vártam: minek neki család, ha látni sem bír? Már kinőttem a gyerekkorból, amikor beállítottam odújába, ahol agylágyulásig bámulta a tévét, és számomra is váratlanul kiszakadt belőlem: „Elfelejtettem minden rosszat, apa.” Nyolc év óta, amikor ki-ki saját szobájában kísérletet tett, ki tud nagyobbat szellenteni, ez volt első kapcsolatfelvételre tett próbálkozásom. Rám bámult; először azt hittem, fel se fogta szavaim, azután mégiscsak nekidurálta magát: „Ha elfelejtetted, hogy mondhatod, hogy elfelejtetted?” „Nem emlékszem”, válaszoltam, és roppant komoly ábrázatot öltöttem. „Persze, mert hülye vagy”, vágta el a beszélgetés fonalát öregem, de azért kifelé tartva sikerült egy életerőset eresztenem. (Felemelte a lábát, koncentrált képet vágott) Hiába nevetnek. Nem tudnám produkálni azt, amit akkor. Különben is zavarban vagyok. És ha valaki megbotránkozva felállna, hogy elhagyja a termet, elsüllyednék szégyenemben. Igazán szerencsésnek érzem magam. Nem vár otthon senki, és ez igazi boldogság. Telefonom azért van, hogy az ügynököm macerálhasson. Amikor előadás után hazafelé vezetek, megered a nyelvem, próbálom feldolgozni az est történéseit, leülepíteném magamban a seregnyi benyomást, amit nem értek honnan kapirgáltam össze. Minden fellépés előtt jegyzeteket készítek, poénokat vések a füzetembe, s amikor kiállok a színpadra, valamennyit elfelejtem. Néha kívülről látom, amint kerepelek, ilyenkor mindvégig nyomást érzek a szívem tájékán, rettegek, hogy kifogyok a szuszból. Csodálkozom, hogy képes vagyok végiglocsogni az estét, és ezt a képességemet a kocsiban mindig meg kell beszélnem magammal. Egyik énem folyton hibákat keres, a leglármásabb rákontráz, hogy nemrég vallottam csődöt. A konyhában valamit kotyvasztok, általában tésztát főzök, hamar elkészül; cipőben járom be a lakást, ha feleségem lenne, levettetné velem, különben is mindent úgy csinálnék, amihez hozzászoktatott. Mert amióta itt szaporítom a szót, elváltam, és a nejem évekre visszamenőleg eltűnt az életemből. Vacsorázás közben végiggondolom, leültem-e olyan helyre, amiről nem lehetek biztos tisztaságáról, és ha nem tudok felidézni ilyet, kihagyom a zuhanyozást, csak beledöglöm az ágyba, és többnyire elalszom egy filmen. De még nem tartok ott. A tésztát meghintem valamivel. Karosszékem kartámaszára evezőket erősítettem. Ha valami nagyon nyomaszt – minden műsorom után ez történik –, mély kilégzésekkel húzok a lapátokon. Még azt is elhiszem, hogy nem halok meg korán. Nyolc óra előtt semmiképp. Korai halált nem szeretem. Kedvelem a járművek zaját, és azt, hogy semmi sem változatlan, minden tülekszik tovább. Halálom legyen egész jelentéktelen. Egy ideje üdvözlésül megcsörrentem apám telefonját. Múlt hónapban visszahívott, kussolt, persze, csupán a tévéje zajongott, nyilván akkor is a korpalemezeit csipdeste a fejbőréről, zsírosan és fehéren megülnek a vállain, mint a kajla hó. Végül nem bírtam tovább és kiböktem, hogy sose adott semmilyen szót a számba. „Első fok reciproka”, válaszolta. „Volt valaha eszednek tőkesúlya?”, nyomult tovább. Talán jobb, hogy sosem beszélgettünk. „Csináljak unokát?”, vetettem fel. „Ha erőlködsz, úgy maradsz”, zsémbelt. Nem hittem neki, de már olyan veszettül eveztem, mintha a Niagara szippantana magába. Még egy mondatot odatolt: „Az életed az, amit gyömöszölsz?” Amikor megszakadt a vonal, jó volt a világba kiáltani, hogy legközelebb kifigurázom őkelmét. Továbbra sincs egyetértés a fingásunkban. Enyém változatlanul agresszív, övé silány episztola. Él és haloványan virul egy nővérem. Lefogadom, akinek már van egy példánya, nem akar többet. Alig tudok róla valamit, noha egy térben nőttünk fel. Legélesebben a száradó haja illatára emlékszem. Szüleink válása után szenvedélyesen ápolta hullámos loboncát, mindenféle kivonatokkal pakolta, kenceficéktől csillogott sörénye, egy időben szinte csak törülközőből tornyozott turbánban flangált. Kényszeres volt, már akkor láttam. Dadogása gyakran elszórakoztatott. Besavanyodott, azután becsavarodott, megmérgezte az életét, hogy gyerektelen. Már kamaszként búskomorságba esett, ilyenkor két hétig alig nyitotta ki a száját. A főiskola után négy-öt hónapnál tovább nem bírt egy állásban sem megmaradni, viszont az utolsóban, egy növénynemesítő laborban, ahogy tudom, nyolc éve kitart. Az utcán meglestem. Töredezik a haja, a festék alatt kivirít a tompaszín régi. Zöldségesstandnál ácsorgott, arcát egészen átitatta a majré, arra készült, hogy nagy slunggal a lovak közé csapva szavát vegye az árusnak. Dadogás mindig mintha az agyát is kiszívta volna. „Van padlizsán?”, akarta kérdezni. A „pad”-ig jutott, megakadt, szökkenéssel billent túl az akadályon. Kárba veszett igyekezete, az eladó értetlenkedett, újra nekidurálta magát: ”Van pad…” Hopsz! (Szökellt) „…lizsánuk?” „Igen, itt van.” „Az nem cuk…” (Ugrás) „Cuki-ni?” „Nem, az ott van.” Találkozott a tekintünk. Övé egészen beködösült, ilyennek sosem láttam. „Látod”, fordult-mordult már felém, „minden az akar lenni, ami volt.” Körbenéztem. „Ni”, tereltem a szót, „van itt minden dögivel”. S mintha csak rohamom lenne, fél lábbal körbeszökdécseltem az árukészletet. Azt akartam, hogy eltűnjön dermedtsége. (Galoppozott, nyerített) Szemében utálat borongott, emberi érzéstőke legkevésbé omlatagabbja, s úgy bámultak rám az eladóval, mint egy kísértethajóra. Hoppá, emberek, lehet, hogy nem tudom abbahagyni. Néha előfordul. Meg kéne ragadnom valamit. (Lassított) Az utcán azért könnyebben ment. Mindegy. De ne cukkoljanak a cukkiniért, se más egyébért. Nem öröm ezt csinálni. (Megállt, vállai mozogtak) Tesóm megkövült, egészen elképedt, mintha nem ismerte volna ezt az oldalamat. Beszéde is rendbejött. „Nem ismerem”, közölte az eladóval. „Öcsém, de nem ismerem.” „Elhiszem”, dorombolt a másik. Majd közös platformról figyelték, ahogy távolodom. Nevezőjük is közös lett. „De… de…!” Nyökögésem olyan idegennek tetszett, mint egy szíven lőtt mosolya. Szívélyességük annyit sem mutatkozott, amennyit csata hevében lehet. Ábrázatukra a méltatlankodás akkora súllyal pecsételt, ahogy csak egy szívroham képes. Hamarosan nővérkém léptei kopogtak a kövezeten. „Most már ismersz?”, méltatlankodtam. „Nem; nem tudom ki vagy. Te ismersz meg engem. Sose mondom ki a neved. Pá padlizsán”, s bemutatott egy piruettet. „De padlizsán”, biggyesztettem a tökféle elé a nemesi partikulát, s ahogy elnéztem kónya száját, egy pillanatra elhittem, hogy így szép az élet. (Miután gitárral bejött Zselenszky Tamás, a szövegelő hanyattfeküdt [az énekes hangolt], megkapargatta a nyelvét, majd kifürkészhetetlen arccal felfelé meredt [Elkezdődött a Középen című dal]. Tarkója alá csúsztatta a tenyerét, felhúzott térdén landolt jobb bokája. A zenész távozásakor feltápászkodott, leporolta a térdét) Tudják, régi vágyam, hogy felüljek egy elefánt hátára, vagy legalábbis a feleségemére, és körbeszambázzam a szobát. Mindkettő lehetetlennek tűnik. Ugye? Mekkora szoba kell, hogy elefánttal ügeteljek! Asszonyomat pedig csak a pénz noszogathatja. Karácsonyestéken az utcákat róttam, szeretetmorzsák után kémleltem a világos ablakokat. Sose láttam. Gyerekétől albérletébe hazaballagó apát mindig. Űzött, kóricáló embereket folyton. Ünnepi készülődés idején kölkeiket tereken terelő apákat gyakorta, de ez nem érdekelt. Szülőknek szimpla szeretetdózis véreik izgatottsága. Kolompoló Mikulások nem tűntek el egészen, az egyik előtt, aki csini vattaszakállat kötött, és duzzadt pofalemezén pubertáskorból visszamaradt vimedlihegek virultak, legyökereztem, s bátortalan mosollyal nyújtottam a kezem. Magam mögött hagytam már a gyerekkort, persze, de a Mikulás tehet-e kivételt? Aligha. A Mikulás nem lehet akkora dög, hogy kizárólag a vakarcsokat favorizálja. Azonban az enyém ezzel nem volt tisztában. Vagy csak engem pisztergált. „Kinőttél már ebből, nem?”, ugatott. „Miből?”, hüledeztem. „A hülyeségből”, genyózott. Apám szava; egészen paff lettem. Esküszöm, átcikázott az agyamon, hogy távozásomkor jóatyám felpattant ülepnyomott foteljából, magára kapkodta a tapló télapójelmezt, és taxival iderepesztett a templomhoz, hogy macerája az aprónépet. Persze sosem tette volna, gondolatom elárulta gyarlóságom. S a szivar már lengette a kolompját, jelezvén, hogy táguljak innen. „Nincs szaloncukra?” „Kopj le!” Eloldalogtam. Betontartójából gyökerestől kitéptem egy büdöskebokrot, letörtem róla a földlabdás részét, s a pók kopoltyújához vágtam. Tényleg nem hittem, hogy a firmának annyira felpezseg mérge, hogy vágtatni fog utánam, mégis ez történt. A marha repesztett mögöttem a pilinkélő hóban, lobogott snájdig szakálla, s nem hagyott kétséget felőle, ha megcsíp, nem rest a beste vekni öklét is bevetni. A Rádiótelep felé kerültem, addigra kifulladt, alkoholos léggel pumpálta nett vattabozontját, lépe sem akarta, hogy sokat lépjen, úgy megállt, mint az aknamező szélén. Svungja közel sem annyi már, mint régen kraftja volt. Megkerültem a tömböt, és egy fagyott sárröggel adtam a kókuszának. Megint ringbe szállt, taszigálta idege, de már hiányzott belőle a bengáli tűz, lábát kósza defibrillátor sem üthette volna ki jobban, térde meg-megroggyant, átropott éjszaka sem tesz ilyet, egy tízéves is simán kenterbe veri. Megtartva előnyöm, berontottam a Hátrányos Sorsúak Intézetébe, ha ugyan ez a neve, nem pedig Kulipintyó Nehezen Szült Aráknak, és a színpadon teremve a mikrofonba rikkantottam: „Mondtam, hogy elhozom!” Taps duzult… vagy duzgott, na! egyszerűen olyan szépen dúsult, amilyet mindig kapni szeretnék. A székeken és a fal mellett is ütemeltek a tenyerek – mindmáig ez volt a legnagyobb sikerem. A nagyszakállú tajtékzott: „Ismerik őt? Ismerik őt?” Már az ajtóban hallottam a porontyok kórusát: „Neeem!” Kis időre szívembe zártam a flott flottát. Akkoriban erősen törtem a fejem, mivel tudnám magam produkálni. Sikálhatnám a gitárhúrokat, de sosem tudnék annyi pénzt összekaparni, hogy tisztességes hangszert vegyek. Elképzeltem, hogy műkedvelő színtársulatban játszom, ám macerásnak találtam szerepeket tanulni. Csupán öt év múlva fogalmazódott meg bennem az ötlet Sihu bácsi nevetőizmait dolgoztatva, hogy másképp is megjelenhetek a színpadon. Karácsonykor meglestem Pilár nénit, amint fanszőrzetét fésülgeti. Negyven éves alig múlt, mégis arca hússzal többet árult el, folyton füstölt, csillapíthatatlanul rángatózott szája sarka. Kerekes bevásárló szatyrot tolt, görbedten járt, minduntalan vizsgálódó tekintetet vetett háta mögé. Két angyalszárnyszerű fenyőágat tűzött a tartóba, piros gömbök lógtak rajta, párba kötött fakó szaloncukrok, mint a kakukkos óra súlyai. Az asztali lámpa fényében ügyködött. Szaggatottan szedte a levegőt, kis lapos melle is meg-megemelkedett, akár egy pihegő madár. Szép képnek láttam, ahogy sokadozott a lélegzete a gömbölyödő macska mellett. Apám felkapirgálja a korpalemezeit, Pilár néni közepén funkcionál, Sihu bácsi pedig, Pilár néni főbérlője, térd alatt vakarózik. Sihu bácsi olyan öreg volt, hogy élete derekán még blokkmesterként dolgozott, váltókat tartotta karban. Komótosan mozgott, nem volt könnyű megnevettetni, aztán ha bemelegedett, külső ingerlések nélkül is kurta nyerítéseket hallatott. Antidepresszánsoktól reszketeggé vált, depressziós rohamaiban a szoba szőnyegén fekve várta a halált. Apám, Pilár néni és Sihu bácsi egy kombóban. Vajon hogy szólna, ha trióban megszólaltatnák életük húrjait? Gyászos katonaindulónak képzelném, disszonáns felhangokkal. Számomra idegen a világ, ahol Pilár néni rőt gyapját fésüli, és amelyben Sihu bácsi egyedül tölti karácsonyait. Ha már idéztem Balzacot, rádobok még egy lapáttal, különben sincs köze semmihez: „Egy férj akármilyen jó is, vajmi nehezen jut el a tökéletességig.” Nagyapám bűvész volt, néhány plakátja bekeretezve függött a falán. Sosem méltányolták igazán, egész életében küzdött az elismertségért; többnyire nyugdíjas klubokba és kultúrházakba hívták. Tízéves koromban derítettem ki, hogy létezik, ugyanúgy nem beszélt apámmal, ahogy apám sem velem. Nagyanyám szorgalmasan próbált hidat verni közöttük. Rejtély maradt előttem, mivel bánthatták meg apámat, mindenesetre nem titkolta, hová kívánja őket. Egy alkalommal beszöktem nagyapám műsorára, és végignéztem hókuszpókuszát. Mindenféle kunsztokat mutatott kártyákkal, egészen elbűvölt; olyan szerettem volna lenni, mint ő. Egy trükkjével egészen elkápráztatott. Kifeszített kendőn labdát görgetett, majd eltűntette, mígnem elődudorodott az olajzöld atlasz közepén. Nógattam nagyapát, árulja el titkát, de csak kuncogott, vagy elkomorodott, és aznap már levegőnek nézett. Rogyásig bámulta a tévét, ebben is apámra hasonlított, illatos dohányt pöfékelt, és néha irtózatosat sózott a fenekemre. Ezért meg tudtam volna ölni. Közben már javában gyakoroltam. Senkinek sem árultam el, meglepetésnek szántam, elképzeltem, hogy saját kis produkciómmal elismerést csikarok ki nagyapámból. (Sétapálcát húzott elő zakója hátuljából, és két nyitott tenyere között ugráltatta) Ha fejükbe vennék, hogy utánam csinálják, tudniuk kell, hogy még mindig napi négy órát gyakorolok. Az istenért, ne vegyék el a kenyerem. (Arra hajítja, amerről érkezett; fájdalmas kiáltás harsant) Az ügynököm volt. Ha egyszer rám unnak, és ügynököm nem csörrenti meg többé a telefonom, átnyergelek szemfényvesztőnek. Amikor nagyapa hasa tájékán valami böködte a kendőt, illetlen gondolatom támadt – lehet, hogy nagymamát is ez zavarhatja? „Miért nem tűnteted el a nagyit?”, kérdeztem egyszer. Hogy programján változtasson szó sem lehetett. „Mondasz valamit, kölyök.” Ahányszor együtt láttam őket, feszültség vibrált a levegőben. Bolhapiacon övéhez hasonló selymet szereztem. (Előkapott egyet, kinyújtotta, s máris egy labda gurult végig rajta) Látják? Fogalmam sincs, hogy csinálta. Sosem avatott be a rejtélybe. Ahányszor előrukkolt vele, arra gondoltam, ha elengedné a kendőt, így (megtette; a lepel felső fele leomlott, de a duzzanat nem változott), tovább látszana a dudor, akkor szégyenben marad. Kívántam, hogy ez sose történjék meg. (Rántott a kendőn, lehullott, ugyanúgy kidagadt. Meghökkent) Bocsánat, nem vagyok nagyapa, sosem sikerül. (Meg akarta fogni a kupacot, ám az földet söpörve odébblódult) Látják! Látják mekkora szemét! Most már tudják, miért ne hívják elő múltjukból az árnyakat. Mindig ez van. (Elcsípte a kendőt, zsebre gyűrte, a labdát pedig elrúgta a sétapálca után) Ügynököm idegesítő alak, örülhetnek, hogy nem ismerik. „Valamikor ráérsz?” Ezzel kezdi mondandóját. „Hova rángatnál?” Rám tör a frász, sokáig tart, amíg megnyugszom. „Megmutathatnád bámulatos fizimiskádat, feltéve, ha nem veszed elő Miskádat.” Egyből szorongás ugrott a gyomromba. „Mikor van?”, ágáltam, mint egy növény. „Amikor a hold jól odapiszkol”, hepciáskodott. Rohadt újgazdag buli, legjobban rühellem, de a fazont nem érdekli. Zseton kell neki bármi áron. Ott nincs színpad, az emberek sokkal bizalmaskodóbbak. Akármi megeshet. Még az is, hogy lekevernek egy pofont, vagy én mosok be valakinek. Sokan meghülyülnek a tömegben. Egyszer egy kölyök papírrepülőkkel dobált. „Ha felültetlek rá, elrepülsz”, vicsorgattam; habzott a szám. Szívesen lenyomtam volna torkán a vigyorát. Az anyja elhúzta, és olyan tekintetet lövellt rám, hogy hosszú szünetjelet iktatott mondandómba: „ööööö…” Akaratlanul makkomon tartom markom, tarkóm bizseg, fehéren égnek agyamban az ürességek. Rájöttem, így fura vagyok, berogyasztottam, s mint a kéregető, kitartottam összes kezem. Ettől még bénább lettem, de már kezdett elmúlni agyamból a zsibbadás. „Ne menjen!”, nyiladoztam. Ennél ostobábban nem reagálhattam volna. Egy pillanatig azt hittem, tényleg marad, beestem volna a szék alá. Úgy meg tudnak zavarni, hogy szétindáznak gondolataim, ilyenkor annyira vagyok objektív, mint egy harci tök. Mit találjak még ki erről a megátalkodott példányról? Rissz-rossz sírfeliratokat restaurál. Elhiszik? Hiába nem, így van. Walter Scott-regényben olvasott ilyenről, s most aranyoz és vés. Néha, amikor mobilján szövegel, hallom, amint kalapál. „Van gyereked, Ruksz?”, ugrottam egy négymérföldest. Azt hittem, a képén termek. „Minek neked? Vigyed, ha kell.” „Pofán csapnám”, hagytam helyben. „Azért mert hülye vagy?”, gurgulázott. Talán mindenkiben apám vére cirkulál, csak én vagyok elfajzott. Láttam Ruksz ritkaszakállú pofázmányát, amint kiölti nyelve hegyét, s próbál nem kijönni a vájatból. Ilyen akarással el se kellett volna válnia, mindegy hol flungál. „Amikor egy férfi hatalomra jut, úgy dicsérik, mintha már a sírfeliratát szerkesztenék; de ha nyomorog, sokkal több bűne van, mint a tékozló fiúnak.” Balzac. A nővérem olyan pedáns, hogyha papuccsal kulin dobnám, előbb a párja mellé illesztené az ágy előtt, csak azután fejelne le. Ezért nem dobom fejbe, mert lefejelne. Neki nyilván megfelelne. Azután lepetyelne. Kegyetlen dühéből vedelne. Nem adna kegyelmet, simán egyelne, uccu neki fegyelme! Nincs, akinek felelne. Pedig néhányszor hókon nyomnám, amiért nem képes úgy enni, hogy ne lenne zsírtól fénylő az ajka. Amikor fitymál, szája duzzadtabb lesz végbelénél, kiül rá csömöre. Rukszot sem billentem farba, mert megsértődne. Szeretnék olyan emberrel gagyarogni, akit előtte lehordtam a sárga földig, eljöhetne velem vacsorázni. De nincs ilyen, akármelyik letorkollt kivetne életéből. Emiatt nem beszélek senkivel, megelőzöm a bajt. Valójában rohamaim nélkül sem kedvelnek, nem lehetek sehol példakép. Harapóssá válok, ha nem a kedvem szerint cselekszem, ingerel, valahányszor nem akarnak kedvezni nekem. Sosem képzeltem, hogy jó szülő lehetnék, csodálkozom, hogy más elhiszi magáról. Minél pocsékabb valaki szerepében, annál eltökéltebb meggyőződésében. Legeszelősebb a legkisebb kritikára is acsarog. Jó szülő, ha volna ilyen, folyton bizonytalanságban élne. „Vajon kritikámmal nem ütöttem gyógyíthatatlan sebet gyermekem lelkén?” „Nem engedtem, hogy elrontsa az életét, nem fog ezért örök életében megvetni?” „Lelkesebben is dicsérhettem volna, nem zúztam össze önértékelését?” S még számtalan ilyen mondatot fogalmaz, amikor húsz év múlva végre teljes joggal megnyugodhat: fütyülnek rá! Senkit sem lehetne úgy feldicsérni, hogy ne hinne az ömlengés igazság magvában. Meggyőződésünk, hogy ránk szórt vádaskodások alapja hazugság, még azok sem fedik a tényeket, amiket legtöbbször fejünkre olvasnak. Nem hisszük, hogy indulatos szavak megrajzolhatnák jellemünk, tapasztalatból elvetjük a jobbító szándék létét, kioktatásra kötekedéssel felelünk. Nem hibáztatom magam, amiért nem lehetnék ideál. Aki szememre hányná, lecsepülném, de magamnak keserűség nélkül akárhányszor megállapíthatom eszmény-képtelenségem. Sorolhatnám még hibáimat, ám csak olyanokat, amiket másokban szemernyit sem viselek. Sajátjaim sosem terhesek, könnyedén elboldogulok velük, míg a többieké zavar, amit azzal magyarázom, hogy azok sokkal súlyosabbak az enyémeknél. A gyerekek kiismernek, többé nem jelentenék számukra semmit, ha már nem tarthatnak tükröt elém. Lemondanak figyelmemről. Nem kérnének védelmemből, meg se kapnák, letennének rólam is. Ezentúl nem hisznek már bennem. Nem lennék elnéző irántuk, elfajzottnak vélném őket, külső okokban keresném kitaszítottságom. Vétségeket bárkiben könnyen felfedezek, magamban a legkevésbé. Nem akarom, hogy a gyerekem rám üssön, haragot tartson, és senkivel se álljon szóba. Berzenkednék, ha más felnőttmintát találna. Nálam mindenki rosszabb, különösen, amikor alig viselem el magam. Fagyos napjaimban hibáim felnagyítódnak, kölyköm még csak nem is lesz kamasz, amikor szembesít velük. Megrendülnék pillantása súlya alatt. Ő tudná ki vagyok, többé nem leplezhetném. Nincs kibúvó. Mérlegre tett és könnyűnek találtattam, torzítások nélkül átlátna rajtam, feltéve, ha nem különbözne anyjától. Megkönnyebbülhetnék, de anyját egy példányban sem szenvedhetem. Hisz valaki Istenben? Magunk között vagyunk. Nekem elmondhatják. Fel a kezeket. Bátran. Lám, lám, elég sokan. Gondolom, aki nem emelte fel a kezét, az tudja, hogy létezik. Templomba nem jár, oltára saját teste, harmadik szeme belső világokra nyílt. Nem akarnak egy hajléktalant örökbe fogadni? Azért mert alkalomadtán szendvicset nyomnak a kezébe, nem nő angyalszárnyuk. Fizethetnék albérletüket. Amíg még nem kezdi ki őket az alkohol, nem tűnnek tehernek. A nőktől nem várom, de a férfiak kiléphetnének gubóikból. Az utcai lét ott kezdődik, amikor a férj, még válás előtt, rálegyint a nő monológjára, mi mindent hozott a házasságba. Valójában semmit, mindet a rokonok teremtettek elő, azonban a sok kacat közös háztartásba került, tehát az övé. Az asszonyé. Sosem felejt, mindent számon tart. Tudják, ki válik el az átlagtól? Aki nem fárad el az adásban. Aki cserbenhagy, annak a világhoz kötözöttsége epe. Ismertem egy hajléktalant, Kalim Pálnak hívják. Lehetetlen, hogy így neveznék, de minek kételkednék? Létezik valaki, aki készpénznek veszi egy hajléktalan egyetlen szavát is? Sokan azt hiszik, életük sincs. Kalim fekete körme égett gesztenye, szakálla vágatlan gyökérkefe, szeme és bőrbuggyos környéke, akár a keselyűé. Meleget gőzölgő szellőzőrácsokon vészelte át a telet; nap nap után láttam, mígnem egy este átvillámlott rajtam a felismerés: ha nem teszek érte semmit, nem lesz semmim, ami mint egy akkordot, megpendíthetné bennem a teremtést. Alamizsna kínálása hitvánnyá tenne, pusztítanám vele Kalim lelkét. Faházamból nem hiányzott a víz, villany. Zuhanyzót szereltettem be, tulajdonképpen a tálca és a csaptelep már megvolt, használható tízliteres bojler is akadt a padláson – alig került valamibe, két hónapig lemondtam az édességről, ennyi. Ruksz a mobilommal fényképet készített a helyiségről, megtanította, hogy jeleníthessem meg, s egy nyirkos őszi estén megmutattam Kalim Pálnak új lakhelyét. „Nem látok semmit”, értetlenkedett. „Kedves uracskám, megtisztelnél, ha hozzám költöznél.” Bal szemén a hályog, mint a hold, félig már rákúszott szembogarára. Megvallottam, még sohasem találkoztam olyannal, aki védelmébe vett volna, ahogy jó szót sem mondott rólam senki. Ha ő révén megízlelhetném a magasztos oldalt, megcsókolnám a kezét. Gyarló vagyok, nem tudnám testemmel melegíteni, mint Jézus, tele vagyok hitványsággal, de mégis engedje meg, hogy ezt a csekélységet megtegyem érte. Magam miatt. Túlteng bennem az egó, most viszont Isten tán olyat bízott rám, amit gyalázat félresöpörni. „Jöjjön bátyám…, testvérem, kapaszkodjék belém.” Nem hagyta, hogy támogassam, magától baktatott a házig. Szekrénye volt, tiszta derékalja. Amikor ételt vittem neki, komótosan vette szájába a falatokat. Kazakevics és Szerafimovics műveket olvastam fel. Somolygott, amikor egy Kazakevics-kisregényben, Szlepcov elárulja varázsszavát, amely állítása szerint minden gyereknél csodát tesz (szótagolva): Sze-kes-fe-her-var. A 3. Ukrán Front valamennyi katonájának majd beletört a nyelve. Tizenegy évig éltem ott, fertelmes hely, fekély. Kalim Pál fát hasogatott, begyújtott, dünnyögve megrakta a kályhát, s amikor megbeszéltük, hogy kézikocsin hulladékfát hozunk az erdőről, feltéve, ha ezért nem vernek agyon minket, nekem szegezte a kérdést: „Gyógyul már a lelked, komám?” Kérdéssel feleltem: „Hányszor lehetek még nevetséges?” „Kinek akarsz még megfelelni?”, bazsalygott. Már nem bírt leszokni az italról, nem vihettem magammal a lélek belső útjain, Mesterem képére közömbösen tekintett, ellenben ha bevégezte földi útját, tudni fogom további sorsát. Semmit sem kért, időnként pénzt hagytam az asztalán; cigarettát vett, talán alkoholt is, valahonnan mindig szerzett. Néha hullámokban elöntötte a rosszullét, olyan lett az orra hegye, mintha lemeszelték volna, ilyenkor arra gondoltam, nem éri meg a reggelt, végül mégis megjelent, kiült a botjával, s egyszer olyat tett, amitől azt hittem, Isten került a házamba. Olykor tüzet gyújtottunk, szerettünk belemeredni, s egy ízben, amikor magára hagytam, mert már fázott a hátam, az ablakból meglestem, ahogy a parázsba meríti a tenyerét. Arcához emelte az izzó kupacot, és sziporkákat fújt le róla. Bámult a felszálló szikrák után, s eltűnődtem, szürke hályogján át mit láthat szeretettől kótyagos szemével. Már a jó szándék is kémiai változást indít el az agyban, örömhormonok szabadulnak fel, s a lélek felpezsdül a belső világok hívásától. Csukják be a szemüket. Képzeljék magukat egy illatos, pompázó kertbe. Szóval szemet behunyni. Valakihez odalopózom és jókorát sózok a fejére. Fizetett érte, megérdemli. Édesanyja ne sirassa. Jópáran hunyorognak, pajtikáim. Nem lesz jó vége. Kinyithatják a szemüket. Nem fogok a sorok között gyüszmékelni, és karmát sem csinálok magamnak. Fél terem párokra oszolva otthon úgyis hajba kap egymással. Sajnálom. Szeretné valaki kiosztani a párját? Férfiak ennél bölcsebbek. Egy alkalommal a feleségem rám mutatott az utcán régi iskolatársával és férjével folytatott diskurzus során: Nézzétek ezt a fancsali pofát! Elképzeltem, ahogy fellódítom a bronzpartizán puskatusára. Kényes lépések megtételét sokáig odázom, és amikor már elég elszántságot érzek a nekiveselkedéshez, késő. Mindig mindenhez késő. Talán az élethez nem, akármikor nyakig belévethetném magam. Ahelyett, hogy végleg kivonulnék. A napszakok algoritmusához elmém sóvárgásai fűznek. (Oldalra tekintett) Lehúz a föld. (Letelepedett. Gitárjával a mikrofon elé ült Nyeső Mari) Muzsikáljon a szívük. (Az énekesnő Johnny című számát adta elő. A főszereplő percig izgett-mozgott, tekintete a színpadot söpörte, karját kitámasztva nyugodott el. Egy sort együtténekelt a szerzővel: …fejedtől a szalmakalap… A dal végén felegyenesedett) Tudják, ha innen hazamegyek, Adam Elliot Családi trilógiájához készítek magyar feliratot. Kiüresedve és zaklatottan ülök a gép elé, azt képzelem, hogy a fellépésem során nem adtam elég örömöt, s valamivel rá kell dolgoznom, hogy értelme legyen a napomnak. Keaton, Chaplin, Lloyd, „Fatty” Arbuckle életműve ilyen esték után lettek feldolgozva. Két év, s már semmilyen filmhez nem tudnék hozzányúlni. Lehet, hogy Rukszot elküldöm melegebb éghajlatra, és a feleségemet is, ha addig még nem tettem volna meg. Jót tesz az önbecsülésnek időnként egy-egy nagypofájú nőnek elkenni a száját. Tehát, ha innét eltávoznak, jusson eszükbe, hogy minden a teremtő kirakójának darabkája, kevés haszontalanabb az aggodalomnál. Persze nem sürgetem magukat, szinte már a székükhöz nőttek. Mit keresnek még itt? Nincs követelőző családtagjuk? Na mindegy. Addig sem csinálnak galibát, amíg itt teppednek. Amúgy felnőtt megőrzést is vállalok, ha nem kell sakkozni. Nincsenek jó szomszédok. Még szerencse, ha nem ásnak lövészárkot. A fák a legártatlanabbak, legtöbbször mégis azok okoznak komplikációt. Előbb-utóbb valamelyik a szomszédságba hajlik, s addig ingerli zöldjével a tulajdonost, hogy az lemetszi. S ennyi még nem elég, az ágat is áthajítja. Hulladék a telkén az ő lelkén szárad, de tagadja, hogy az övé lenne. Olyasféle meggondolásból, hogyha megölné szomszédját, amit észjárása szerint megérdemel, mert növénye karnyi hosszan behatolt privát szférájába, nem neki kötelessége elföldelni. Arra ott a rokonság. A gyász is az övék. Elégtételt követelt és kapott, ezután mossa kezeit, akár még az özvegy köszönését is fogadná. Az emberek bármekkora igazságtalanságot eltűrnek, csak ne legyen jobb másoknak. Amint kitörne a háború, lakosság kis része menekülne fejvesztve, a többség előbb még igazságot szolgáltat, erőszakot tesz, imitt-amott megmeríti kiszolgáltatottakban bökőjét. „Viola… rohadék, százasom a portád előtt veszíthettem el tavaly, te csíphetted fel, ismerlek. Tessék…!” S döf. Harmadszorra eltalálja az artériát. „Bendegúz, te szemét…” Durr! (Lenézett a kezére) „Fiam, a gyilkot azért jobban csináltad!” De ha már belejött, kikergeti a délkeleti portaszomszédokat, közös kútból egyszer többet öntöztek, s rájuk bízza, hogy futólépésben elkotródnak-e a kocsijukig (a régihez, kisteherautójuk neki kell), mielőtt vadászpuskájából tüzet nyit. Rabszolgaállamban egyelőre a vazallusi lét engedélyezett a kifosztottaknak. A sok evickélő, mint tejben a béka, tapos, csak legyen még, akinek a vállán feljebb rugaszkodhat. Ami nem az enyém, romboljuk, ami a tulajdonom, kerítsük el. Már csak aprócska földdarabkák léteznek, amit nem érdemes letarolni. Szeptemberben, kőhajításnyi területen, látom a galagonyalepke második populációját, másutt – száz kilométeres sugarú körben sehol egyebütt, egy völgysüppedés szélén – bikapókot, rablópillét, admirálislepkét és még magyar szitkárt is megfigyelhetek. Kacsafarkú szenderek bezúgnak a kertekbe, varázslatos ékkövek; minden más élő eltűnt vagy visszaszorult. Alvók milliói szavazás kürtjelére megelevenednek, s ahogy elindulnak meginvitálni a bűnözőket otthonukba, még szenderegnek, utána visszasüppednek foteljukba, béta hullámaik amplitúdója húsz százalékkal csökken, kognitív folyamatok lassulnak, taktilis ingerléskor is csak szusszannának e jómadarak. Jó éjt, kedvesem! Meg sem ijednétek, ha lefesteném, milyen a világ, s hogy tettétek ilyenné. Kapcsolatok egyre törnek, mállanak. Negyvenéves barátságok apró félreértés miatt szétpattanhatnak. „Gúnyos kis mosolyát alig tudta leplezni; kíváncsi volnék, hogy oldotta volna meg a helyemben.” „Nem hívott fel karácsonykor, akkor soha viszlát.” Loli bácsi nem közvetlen szomszédom, harmadik ház az övé; sajnálom, amiért nem ablakára esik a tekintetem. Elképesztően széles öregúr, egyik gatyaszárán átlagos felnőtt simán átcsusszanna. Viszont a lába oly gebe, hogy nevetésre ingerel, ahányszor nadrágját meglobogtatja a szél. Az egyetlen, aki akkor is üdvözölne, ha szórakozottságból nem köszönnék előre. Háta is jóindulatot sugároz. Fél délután elviselném szuszogását, de két óránál többet sosem tölt nálam, zsírt játszunk, csak azt, sosem un rá. Mesevárat eszkábált unokájának, Kalim Pál Mentsvárnak nevezte, ketten segítettük a tetőt a helyére emelni. Loli bácsi izmai nem húzódnak, ernyedtek és puhák, munkára hasznavehetetlenek. Pál körbejárta az építményt, közben dünnyögött: „Isten ment!”, „Jesszus retúrban!”, „Uram bocsát!”. Loli bácsi ihaj-csuhajozott, majd szólt, kapcsolódjam a vállához; szuszmorgott, miközben hárman – szoros láncban –, áttrappoltunk a kerten. Utcáról nem fedezték fel az emberi trént, csupán Loli bácsi asszonya vágott különös arcot, mintha belül pergő filmet figyelne; vigyorogtam, elképzeltem a bácsi gatyáját vitorlának. (Nagy léptekkel körbejárt) Tekerem, tekerem a bringát, rohanok a széllel. Esőben is hajtok, felverem a tócsát, kendővel takarom az arcom, szememet sem láthatják, sötét motoros szemüvegen nem hatol át pillantás. Aranybarnára festett a világ. Ferdevázas a biciklim, magasra állítottam a kormányt, valósággal az út fölé növök. Hat órát pedálozom, hogy másfajta tudatállapotba kerüljek; mintha magam is része lennék a látványnak, amit emelkedett lélekkel szemlélek – illúzió páráll, újabb csap le rám: a menny négyszeres tükröződésében suhanok. Az erdők mindenütt haldokolnak, lassanként ligetekké sorvadnak, de az a fél óra kiszakítottság a természet véráramára hangol. Dörgicse-Füred útvonalon KUU 873-as rendszámú busz közlekedik. Tizenöt kilométeres szakaszon jövet-menet összeakadhatok vele, légféke belesivít a fülembe. Egyszer annyira leszorított, hogy majdnem fejre álltam; aznap történt, amikor sárral dobtam meg az ápolónőt. Loli bácsihoz járt, s a felesége, aki minden hétvégén karácsonyt várta, mindannyiszor húszezrest tukmált rá, meg egy szatyor ételt nyomott a kezébe, előtte pedig az orvost is feltankolta. Nem érzi, kérdeztem tőle, hogy kihasznál két beteg öregembert? Felszisszent, mintha a tyúkszemére léptem volna. Távolodtában szórtam meg sárral. Kevéssel utána a KUU-s Őrült majdnem átgázolt rajtam. Másnap bocsánatot kértem. Bár kitömhetném pénzzel, vagy jóvátehetném vétkem, sopánkodtam. Maga a beteg, morgott, hamarosan magához is mennek. Rám ne számítson.” Amint megneszeltem a KUU-s Őrültet, félreálltam, azonban olykor lanyhult éberségem. Végül sárga mellényre ráírtam, hogy VOLÁN PANASZIRODA, s egy számsort telefonszámnak. Azóta rendesen kerül, még indexel is. Nehezen emésztem, hogy sárral dobálóztam. Amióta ultrahangos riasztóm van, bátrabban közlekedem, tanyák mellett is elkanyarodok. Ha működtetnem kell, hátsó zsebemből előkapom a bizgentyűt, s a kutyába belécsap a mennykő. Hullámokat vet homlokán a bőr, lábuk helyett, mintha rugó taszítaná őket odébb. Leszoktam a köszönésről. Csupán fogadják üdvözlésem, közel sem azonos intenzitással. Inkább kánkánt néznék a Balkánon. Minap megszakadt egy történetem. Kalim Pál meghalt álmában. Félig hunyt szemmel feküdt, mintha viaszból öntötték volna. Szerették-e valaha?, tűnődtem. Benne él valaki emlékeiben? Bal keze megtöretett pózban a szívén nyugodott, halála előtt néhány pillanatra talán még öntudatára tért. Elmondtam Loli bácsinak, hogy Pált a löszfal tövében szeretném eltemetni. Nem volt deszkánk koporsónak, helyette szőnyegbe csavartam, és kézikocsin toltam az akáccserjék sűrűjébe. Felhívtam Rukszot. Mobilja hangpostára kapcsolt, később kiderült, kütyüje bizonyos számokra reagált így. Fejhangján karattyolt. (Utánozta) „A sípszó után tolhatsz egy kis talicskát.” Rövid szünet, majd: „Még mindig csak te erőlteted.” Újabb másodperc elteltével: „Na figyelj, 40%-kal tisztábban vehetsz levegőt.” Ezután következő hármas kürtszignó kísértetiesen emlékeztetett a tenyér és a hónalj együttmozgásakor keletkező hangokra, melyekkel a Hogy szól a pina? kérdésben bennefoglalt homályt lehetett eloszlatni. (Hóna alá dugta a kezét, s behajlított, pumpáló felkarjával bemutatót tartott) Ruksz állította, a hanggal csupán a dinnyerepedést imitálta. „Ez megmagyarázza tökéletlen fejedet, Ruksz”. „Inkább üdíthetnek áporodott gondolataidon”, tette-vette girbegurba önmagát. „Elmúltak a daliás idők”, keseredett; „azóta friss szelek fújnak, cimbora.” Szellentett. „Futó g4”, hajdinálta, akármit is jelent, ez az ökör. „Hát így állunk, Ruksz!” Tudta, mit gondolok a sakkról, azt hitte, nem kontrázok. Helyette letromfoltam. Löketem annyira volt bájos, mint paraszt a szekerén. Mélyről bőgött, ahogy útgyalu gázfröccs után, apám legjobb pillanatait idézte. Kifaragta Kalim Pál nevét, alátettem horogkészletemet. Továbbra is lövészárok a világ. Nagyapám nemcsak szemfényvesztéshez értett, hernyász volt és madarász, magányos utakat tett, alkalomadtán horgászni vitt a sürjés mellé. Varsa és háló használatát szégyenletesnek tartotta; halak eszességére okított, s amikor belezte őket, a befolyásolás haszontalanságáról hablatyolt. Időnként szeretetrohamok törnek rám, elmúltukkor búnak adom a fejem. Kölykök mellett hibáim felnagyítódnak, Kalim Pál közelében eloszlottak. Szent volt vagy Isten. Milyen nap van?, kérdezte gyakorta. Már tudom a választ, Ruksszal sírkövére vésettem: Amilyet szeretnél. (Oldalt baktatott; padlóra huppant, merengő lett) Apa, miért…? Hogy miért? Elmondja a költő, Rigó János. (Bejött Rigó János, mikrofon mellől elszavalta a Miért jöttél Apa? című versét. A költővel együtt mondta a vers utolsó sorát: „Szép jó éjszakát!”) (Felegyenesedett) Veszélyben a gyerekeink. Nekem nincs; röhögök azokon, akiknek van. Úgy kell nekik. Megérdemlik. Porontyod eltemet téged is, de együttérezni egy macskával fog. Az iskolák hulladékhelyek, odagyűl a megtévedt tanítani. Néhány éves átmosás után a kölykök lesznek veszélyesek ránk; nem kell már sok idő és alkalmassá válnak tanárnak. Vagy orvosnak. Ráérnek eldönteni, hogy érzelmekkel manipuláljanak vagy gyógyszergyártók ügynökeiként munkálkodjanak. Osztott személyiségek, nem piszkálja őket a lelkiismeret. Ha a feleségemet zavarja valami, egyszerűen rám hárítja hordalékát, engem okol, még a magányérzetéért is felelőssé tesz, én meg csak mélán várok, mikor dörgölhetem sérelmeimet az orra alá. Megsuhintanám utálatommal. Beolvasásommal alighanem nem szegném hangját, legfeljebb elevenébe vágnék, dörgedelme annál nagyobbat szólna panaszomnál. Infantilis kreatúra a zsarolásban mindig nagyobb potenciát lát. Szétmaszatolja kisstílűsége, felnőtt korában már csak felemelt hangja jelzi helyét. Észrevették már? Társaságban a feleségek nem rontanak férjeikre, fenntartják a látszatot – pedig minek? nőinket ugyanabból az anyagból gyúrták, tudják ezt jól –, tónusváltással utasítanak rendre. Egy srófra jár az agyuk. Jelrendszerük is azonos, amit a férfiak dekódolnak. Felfogják, amikor egy sarokban szabadon egybegyűlhetnek. Asszonyaik nélkül. Sorstársaim között megvidámodom, úgy érzem, bármit elszabotálnék. Akár a házasságomat is. Mert mi jóval kecsegtethet a jövő, amikor a tanárok többsége feleség is. A nevelők egyenszabottak és központosítottak. Végiggondolták már mennyire értelmetlen buktatni? Hatalomfitogtatás megvetés palástjában. Kezdő tanárok fél év után a karám zsoldosai, vagy inkább kosztosai, talán még nem fásultak, azonban már tömve fejük téveszmével, bábok, nincs eredeti szavuk a világról, de bejárnak az iskolába és mérgezik a gyerekeket. Ragályt terjesztenek. Hogy az a...! Fészkes fekély! A terem burája (!) alatt felmondják a leckét, szünetekben kávét szürcsölve eltrécselnek, jöhet kis konspiráció is, egymás furkálása; zsigerből utálnak, lázongás helyett motyogásra telik, s ha magányos kölköt látnak, szívesen odébb-billentenék. Ósdi mechanikák, evőszerkezetek; több száz buktatásrátával a hátuk mögött vonulnak nyugdíjba. Nejem szokások rabja, beíratná gyerekünket az iskolába, aki addigra ugyanúgy a fizikai világot hiszi valóságosnak, pedig elmondhatnám, ha érdekelné, hogy van egy másik hely, az igazi, a csend birodalma, de porontyom akkorra úgyis kioktatna, amiért nem eszem húst. (Összeszorította száját, homlokát ráncolta. Kifújta a levegőt) Végre jól állba gyűrném asszonyom. (Suhintott) Jókorát kapna, felnyalná a padlót. Nem is puffanna. Önmagával betömném a száját. (Szétvetett lábbal meggörnyedt, püfölte a láthatatlan testet; oldalt lépve rúgott néhányat) Most pofázzál, rinya! Várjál! Kicsit szemben állok magammal. (Oldalt került; hátát mutatta a közönségnek) Nem akarok koporsós temetést, te rohadt! Rég porig aláztál, szórják csak szét a hamvaimat. S ne ebben az országban, ide sem tartozom. (Felordított) Add csak ide a loccsos nyelved! (Lenyúlt, rántott a karján; maga elé emelte bezárt öklét) Hova tegyem? (Ülepéhez érintette a kezét) Akkora a pofád, hogy nem tudok melléütni. Ni, már dagad is. Ne!, nyelved lepedékes cafat. Ezért volt bűzös a szád. Azt hittem, a gyomrod nem zár. Mert a fogaid épek voltak. Idáig. Bestiális vagyok, de ha te aprítanál, a déli hírekben szegény megtévedt asszonyka volnál, aki már nem bírta tovább mellettem az életet. Hát én még nem dőltem ki, itt a rohadt nyelved is. (Visszadugta) Porold le magad és főzz vacsorát. Én úgyis hideget eszem. Megint. (Megroggyant, ábrázatára hökkenet rajzolt. Új személyisége kerekedett felül, handabandázott:) Zein the Aryan... és most a zsida. A zsida! Kübli sauerkraut mit the Juden. Bedöngölén üze mize, stucce, ketra luff; berezetlen ketymety, loccsra poccs! Hej!, spiccen tapiccen; pék meg cipéd, verotipég-hörrtopéd. Európa... pernye! Ejnye! Bigyuszria! – Náci karlendítéssel szalutált. Odébbkacsázott. Ah, ze muss! Keresztmélia! Hej! Hej! Lunden funken! Fentereg! Pesztonka rittem! Csipisz! Miccén pöccen, belem ont. El Harapózia! Józanabb, konspiratív énje vette át az irányítást (a hang tónusa megváltozott, a test nyugalomba jutott): – Charlie, elég volt! Hagyd abba! Majd vissza pusztító szerepébe: Mi a kettyem lótya ez! Fileken fittyen itt...! De a zsida! Kraccs! Azután sok smok sokk, töröl-tetem kaput, hejehuja kéj; hej, pindiri darabontom, rontom-bontom fájgele. And the ghetto… – Erős átéléssel, kitörésekkel: – Ez a zsida! Nyifi-nyafi kendif. Kanyivári zigóta, kis lókec; pintyörög; kanavász csak máz; ki pöröl, az porol! Sipár vanyágon kolompos monusz. Mig rém bluk. – Lehiggadva, monoton hangon: – „Mack! Ötös szektorra nagyobb sebességet. 407-re.” – Megmarkolta a cipőjét, egy lábon ugrált. – Ne edd meg a cipőd, Charlie. Nincsenek benne szögek. Inkább foglalkozz egy kicsit az asszonnyal. Dalra gyújtott (közbevetések vágtak a sorvégeken): Dear Sir or Madam, will you read my John… It took me years to write, will you take a John! …so I want to be a paperback writer, paperback writer. – John, ez Paul dala. Lerogyott. Oldalára hevert, pillanatokig nadrágja elején matatott. – Most mit csinálsz? Ez nem Onán köztársaság. Inkább nősülj meg, te szerencsétlen. Tovább szövegelt felettes énjét reprodukáló, higgadt része: – Ne feküdj, ki fog hullani a hajad. – Ne feküdj, rád megy az életed. – Ne feküdj, felszentel a pap. – Mogyoród töri a kóboráram. Másik darabja: – Egyet mondj, amitől én is röhöghetek. – Megfordulnak a fogaid… Kitörik a szemed… Tessék! ikezek! Szádig ásik a végbeled! – Ha nem állok fel, meghomokosodom. (Hunyorgott, megrökönyödött képet vágott) Valahogy más lett a pofázmányuk. Ej, itt járt az Éj királynője? Vagy már megbokrosodtam? (Rámeredt a kezére, ábrázatán kiütött az utálkozás; természetes hangján: Adjanak egy zsebkendőt, spermás lett a kezem. Vagy ez a nyálam? Ilyet a ló sem köp. (Beletörölte tenyerét a hátsójába. Igazított elől a nadrágján) Nem nagy eset. Az óramutató járásával megegyezik… Láttak már olyan focistát, hogy amikor a kamera mutatja, ne köpne vagy ne taknyát fújná a fűre? Ha színesen finganának, azt sem rejtegetnék. Minden fejben dől el. Szövetségi kapitányként elől-hátul zsebeket varratnék a mezekre, zsebkendőket tartatnék bennük, és ha már használnák a játékosok, valamennyire az eszük is megjönne. Emelkedni fog a morál és a játék színvonala. Rólam elterjedne, hogy vaskézzel irányítok, „Vastüdős”-nek hívnának a hátam mögött, és nem bogozhatnám ki az okát. Csupán azt érnék el, hogy még nagyobb szigort tartsak. A minap a Lelki Elsősegély-szolgálatot hívtam. Vagy fél tucatot. Nem ez a heppem, elhihetik, de nyilván maguk is csinálnak olyasmit, aminek sem értelme, sem látszatja nincs: örökség után ácsingóznak, nyaralásra gyűjtenek, vagy éppen utóduk fogantatását várják. Ha tudni akarják, kis trafikálásra vágytam, ezért nyúltam a telefonhoz. Gondolnák, hogy ahol a hívásokat fogadják – kis tömbházakban, irodák alatt vagy felett, lakó közvetlen szomszédságában – mindig szól a zene? Nem apátlan metál, thrash, death vagy black, nem is ipari rock, inkább szelídebb glam vagy AOR, utoljára aréna rock és gótikus rock fúziójából létrejövő alternatív Journey–Van Hallen–Dokken–Scorpions-hibrid cirkalmazta fémes glisszandókkal a teret. Kamaszkölykük tesz próbát egy ilyen zöldszámmal, mielőtt komolyabban megkísérelné elemészteni magát. De ne aggódjanak; sokkalta kevesebbszer teszik meg a szívleállásig vezető utat, mint amennyien nekicihelődnek. Itt-ott meg-megmetélik karjukat pengével, vagy csak hat-hét szem gyógyszert nyelnek, s ha rákérdeznek véres ruhájukra, megszaladt késről hadoválnak, elhiszik, holott tudják, ha nem fabrikálnák össze szendvicsüket, önállóan sosem fognának hozzá (műtésre várva ott duzzad minden ehető alapanyag a szemük előtt, mégis képtelenek szendvicshez hasonlóvá kreálni). Sápadtságukat szimplán elcsapott hasukkal magyarázzák. Torkosság klappol önök téveszméjéhez. Látják már, milyen könnyű magukat orruknál fogva vezetni? Nő veszi fel a telefont; ő az, aki mindig ráér, lazul a melegben, jól jön a könnyű kereset. Előtte az otthoniakkal trécselt, szájukba rágta, melyik Electrolux edényben vagy kerámiatálban találják a vacsorát, amit csak mikrózni kell, vagy a takonypócra csörgött rá, miféle élményekkel tért haza az iskolából. „Padtársam ujjait forgatom a zsebemben, anya; tudtad, milyen nehéz valakinek kitépni a körmeit? Fogait könnyebben kivertem.” „A tesitanár tudod milyen szemét, anya, egy percre a padon hagyta a sípját, kihasználtam az alkalmat, és csőrével kicsit feltoltam magamnak – most aztán fújhatja!” „Ja, a gizda trottynak kampó, többé nem hőbörög a falevelek miatt; damilt feszítettem az ajtaja elé, és amikor belebotlott – láthatod is, mobilomra vettem! – frankón a lereszelt fejű szögekre bukott. Kicsit spriccelt is, ezen majd jót derülsz.” Ojjé! Süldő pszichológustanoncoknak oktatóik fejükbe öntötték, mi az, amit semmiképpen sem tehetnek, ha felemelik a kagylót, mégis mindig elkövetik a hibát: tanácsokat osztanak! Vizsgákon felmondták: kizárólag befogadni szabad, nem formálunk véleményt, az tilos, de hiába, ők is a tilalomfák tengeréből kepickéltek idáig, elméjük marionett-bábui, eldudogják a hozzáfordulónak mit kellene tennie: járjon rendezvényekre, legyen kezdeményezőbb, számoljon el háromig, mielőtt kifakad, ne dajkálja a haragot, vajkrémmel egye a kutyalábat… Csupa olyasmit citálnak, amiben sosem jeleskedtek, különben nem is lennének pszichológusok. „Te rohadt!”, üvöltöttem a hatodiknak. „Uram, ha…!” Ha… Ha! Hahaha! „Sima indulatátvitel, szipirtyó, első szemeszter ideje alatt olvashattál róla!” S nem tudod feljelenteni. A pihekönnyű fikarc vakon megbukott, nem éred el, hogy eltávolítsák. Egy buszvezetőt jóval könnyebb kipateroltatni. Ha nagyon rám tör az álmosság, egyszerűn csak felakasztom magam a fogasra, alszom, mint a hatökör; ilyenkor néha álmodom, keresztülzúgok a városon, csomó alvó arcára odanyomok valamit, motyogok, utoljára még egyet nyalintok és rebegek. Nem hallom szavaim, magam sem értem pusmogásom. Arcomat matatom. Ma dajdajozom. Felcsípek egy nőt, és megkérem a kezét. Hölgyeim és Uraim, köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel. (Biccentett) Isten velük. (Oldalt távozott)
Megjelent: 2018-03-16 05:50:09
|
