VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Remény háza (3. részlet) – Akit talál, Solo Citatum (forgatókönyv)
Akit talál
A vonathang megbicsaklott a dörrenésben. Eső surrogott, függönyt vont a pálya hosszúkanyarja elé (kamera a csatakos úton kiszáguldott a főútra, a tér telítődött víznyelői fölött nyugodott el). Felmorajlott az ég, cseppek szitáltak. Nézzétek az esőt. Gyerekkorom óta szokásom, hogy esőben felkerekedem, és bolyongok az utcákon. Előbújok, amikor mindenki a vackában marad. (Pocsolyákon árnyék simított, léptek vertek visszhangot.) Ezek az én lépteim. Igen, itt is vagyok. (Esőkabátos alak szemlélte a könyvesbolt kirakatát.) Arcom nem láthatjátok. Ilyenkor, ha találkozom valakivel, ügyet sem vet rám. Enyém minden utca. Ha kedvem támad, elkiáltok egy szót, talál, akit talál. Bámulom az esőt, némelyik gondolatom olyan ernyedt, hogy ki is vehetném a fejemből. (Kopogtattak.) Fenébe! (Ismétlődött a zaj.) Nem fogja abbahagyni. (A kamera meglódult, végigszaladt a sétálóutcán, bevágott a templom mellett, s a bronz diszkoszvető karján felcsúszdázott az égnek.) Nem fogja abbahagyni! A postás a kerekablakos, zöldre festett bejárati ajtó előtt várakozott. Újra megzörgette az üveget. – Fló úr, nyugdíját hoztam. Ki tud jönni? Belülről: – Magázott? Megázott? – Semmiség. Jó kabátom van. – A jó kabát fontosabb, mint a cipő. Cipőt is adnak? – Alá kell írnia. – Rövid csend. – Akarja, hogy bemenjek? Nyitódott az ajtó, nyílásában megjelent egy barázdált, őszülő fej. – Aláírok. Úgyis be kell zárnom a kaput. Reggel még könnyebben jártam. A postás letépte utalványról a szelvényt, és a pénzzel együtt átnyújtotta. – Sajnálom, hogy zavartam. Holnap megint megpróbáltam volna. – Jól van így. – Belefirkantott a postakönyvbe. – Van más is. Nyugdíjba megyek. Szélesebbre tárult az ajtó. – Többet nem jön? – Még két hétig. Kint várakozik a kollégám. Ő vált engem. Van kedve megismerni, vagy jelentkezzem holnap? – Holnap? Mi lenne holnap? – Tavaly ő helyettesített. Emlékszik? Ha kilép egy pillanatra, megláthatja. – Ismeri Sussanót? – Kit? – A vak embert. Jó időben padon ücsörög. – Néha beszédes. Amúgy nincs egyedül. Ápolónő jár hozzá. És a lánya is látogatja. Fló: – Lehet, hogy találkozunk még. – Felvette a lábtörlőn hagyott dagadó papírzacskót. – Persze. Így lesz. Isten vele. – Távozott. A kamera követte Flót, megmutatta a szoba topográfiáját. A falat diófarozetták tagolták, azokból is nagyobb mezők emelkedtek ki, rokokó hatást keltett. Páros, féldombor vadászjeleneteiket cikornyázott nikkelkarikák kapcsozták, hasonlók ahhoz, amit a bikák orrába fűznek. Az ajtó fölött két lampasztfüggöny osztotta meg a teret, belső firhangnak is használhatták volna egy pásztoridill előképéhez. A berendezéshez tartozott két párnázott karosszék, intarziás tükörasztal, szófa, kecskelábú teásasztalka. A fiókos szekrényen lábas-óra. Ablak alatt római gyámkődíszes kandallóoszlopok rögzültek a falba, melyeken görög levélminták rovátkoltak. Csavartcirádás mennyezetpárkányokat dús porcelánfüzérek kötötték egybe. Furnérozott bükkasztalon szilfagyökér szelence, terrakotta váza. A három pakisztáni bokhara csaknem egészében elfedték a padlót. A könyvszekrényben kínai alakokat formázó csontcsecsebecsék, asmáth szobrok, indián gyantafigurák, íjázó és buddha faragványok, négy sor jutott albumoknak. Fló kibontotta a papírgombócot, belseje cukorkát rejtett. Kinézett az ablakon. A szomszédban tíz év körül kislány hintázott. Amint találkozott a tekintetük, intett a gyerek. Fló ellépett az ablaktól, s amikor kilesett, üresen mozgott a hinta. Kihajolt, jobba-balra nézegetett; kertjébe nyúló diófaágon üldögélt a kislány. – Imádom az esőt – mondta a gyerek. – Mondtam már, hogy nem jöhetsz át. – Akkor ne meséljek? – Épp pihentem. – Persze. Ha nem hevernél annyit, nem lennél ilyen kövér. Szeretném, ha megtanítanál légpuskával lőni. – Lesheted. – Kitől kérhetném? – Nem érdekel. Nem értek hozzá. – Többet kellene kimozdulnod. Olyan helyeket mutatok, amiket nem ismersz. – Lárifári. – Akkor gyere velem. – Mondd a mesét. Azután becsukom az ablakot. – A navaho hegyet tornyos viharfelhők ostromolták. – Honnal veszel ilyen szavakat? – Nem veszem, olvasom. Kopár gerinc és sziklauszony között repültek át a vadlibák, s amikor már majdnem lecibálta őket a szél, szívet formáztak, így megmenekültek. – Kölök, te költöd a világ legrövidebb meséit. – Sztolipin Mongóról holnap mesélek. – Leugrott, eltakarta a sövény, majd kisvártatva felbukkant Fló fészere tetején. – Ismerek egy járdaevőt. – Persze hazudsz. – Megmutatom. Egyébként Otti vagyok. – Fló ablakot zárt, a kislány eltűnt a tetőről. A kamera a Müttler Antikvárium belsejéből közelített a kirakat előtt vacilláló Flóra. Nejlonszatyrából papírbokréta kandikált elő. Befelé meredt, s amikor nem látott senkit, benyitott. Fél tucat harangocska csilingelt. A tulajdonos, Müttler bácsi csoszogott elő hátulról. – Mi újság? – kérdezte Fló. Az öreg lejjebb húzta cvikkerét. – Könyvek között megbújik a változatlanság. A listájáról egyelőre nem tud kipipálni semmit. – Lefogadom, rég nem vásárol. Időnként, ha elfogy egy-két kötet, a raktárról pótolja. – Vesémbe lát. – Raktára tele könyvvel, élete végéig nem fogy ki. – Különben miféle örökséget hagynék hátra? – Lesz, aki vezesse a boltját? – Hogyne. Az antikvárium 140 éves. Ötször cserélt névtáblát, de a név ugyanaz. Fló: – Nézze csak. – Előrenyújtotta a papírcsokrot. – Jól mutatna a kirakatában. – Maga készítette? – Fló bólintott. – Tetszik. Tényleg szebbé teszi a kirakatot. Örülnék, ha választana egy könyvet. – Cserébe? – Akadnak ilyen szórvány gondolataim. Belépett egy vevő, Fló kióvakodott mögötte. A papírvirágot a lépcsőn hagyta. Fló pár lépésről figyelte a padon gubbasztó Sussanót. Csukott sakktábla hevert mellette. – Mi már ismerjük egymást – mondta a vak. – A fenét. – Pedig így van. Csokoládésperec-szaga van. – Hülyeség. – Akar sakkozni? – Nem tudok. – Nem baj. Magammal játszom. Kellene valaki, aki mozgatja a bábukat. – Hát látja? – Belül látom. Megjegyzem a parti állását.
– Mi a különbség? Tábla sem kell; se így, se úgy nem látja.
– Így gondolják a naivok. Ha valaki nem igazgatja a figurákat, sajna, összezavarodom. – Semmi értelme. – Testes hangja van. Jócskán felszedett magára. Üljön csak le, és nyissa ki a táblát. Gyaloggal nyitok. Fló: – Minden hónapban tizenöt kiló csokisperecet vásárolok egy gyártótól a bolti ár harmadáért. – Hátraarcot csinált, szuszogva haladt a macskaköves úton. Ajtaja előtt újabb zacskót talált, kipiszkálta a cukorkát és bekapta. Hinta nyikordult. Fló: – Mit jelent az Otti? – Így hívnak. – A gyerek felkapaszkodott a fára, és lehuppant Fló kertjébe. – Otília. – Nem szeretem, hogy szíre-szóra bemászkálnak hozzám idegenek. – Nem vagyok idegen. – Hol vannak a szüleid? – Apukám idős volt, amikor születtem. Flotti bácsinak hívták… – Jó hülye név. – …tanár volt. Négy éve meghalt. Szerették a diákjai. Sosem buktatott meg senkit. Szerinte hitványság buktatni, a tanár alkalmatlanságát bizonyítja. Ha a gyerekek nem szeretnek egy tantárgyat, valamelyikből még jók lehetnek. És ha mindenből rosszak, akkor nagyon elkél nekik a segítség. A tanárok disznók. – Ki nevel? – Nagymamámmal élek. Délutánonként szeret az ablak mögött kuksolni. Kicsit sükebóka. – Vigyázz a szádra! – Te vigyázz! Bolondot csináltok magatokból. Folyton csak bámultuk kifelé. – Hol az anyád? – Az ital tönkretette. – Rohadt részeg! A kislány nekiiramodott, átkapaszkodott a kerítésen. Fló becsörtetett a házba. Albumot vett ki a szekrényből, aztán a karosszékbe hajította; csokoládésperecet evett. Elszenderedett. Dübögésre ébredt; letoppant, fényküllő tört meg a cipőjén. Kikukucskált az ablakon. A kislány labdát pattogtatott. Fló csípőre tett kézzel mutatkozott. – Fel kellett húznod az orrod, hogy felhúzz? Mit tudom én, mi az anyád. – Akkor sem beszélhetsz így. – Persze. De már megtörtént. Ejtsük a témát. Mi van azzal a… Mongóval. – Sztolopin Mongó. – Aha. Ez az a járdaevő? – Versben beszél. Testes, mint te. Meg szokta vakarni a hátsóját és mást is, ahogy te. – Ennyi? – Mindenkihez, akinek nincs barátja, eljön és dalra fakaszt. Olyan a hangja, hogy nem lehet szomorkodni. Boldog-boldogtalan kedvet kap a daloláshoz, és addig énekelnek, amíg megpukkad valaki. Szerinte minden barátságot próbára kell tenni. – Nahiszen. – Padláson találtam egy légpuskát, töltényeim is vannak. Ha akarod, idehozom. – Nem érdekel. – A lövedék annyira gyors, hogyha villanydrótra lősz, beléd csap az áram. Ki akarom próbálni. – Meg ne próbáld. – Akkor csináld te. Ezzel megmutathatod, mennyire fontos neked a barátság. Fló dünnyögött, és visszaindult a házba. Földúton hajtott Simsonja nyergében, sarat vert; tócsák komorlottak a gödrökben, de már előkandikált a nap. Bányatavat került, lemászott a meredek parton, és a tiszta vízben megbámulta tükörképét. Nevetés ütötte meg a fülét. Kőhajításnyira egy pár ölelkezett, nejlonzsák alatt kucorogtak felhőszakadáskor. Fló motorra szállt, behajtott a Zsófia pusztára (a bringás lapos kerékpárját tolta a vegyesbolt mellett). Szentgál futballpályáján leparkolt, fűbe tenyerelt. Észrevette, hogy többen megnézik; elpöfögött. Csészében tea gőzölgött; kortyolt belőle, azután hogy csokoládésperecbe harapott. Zörgettek az ablakán. – Minek zárkóztál be? – kérdezte a kislány, amikor Fló ablakot tárt. – Így szoktam. – Tegnap csomagot tettem az ajtód elé, ki sem nyitottad. – Jó, majd megnézem. Kislány: – Itt van. Elhoztam. – Papírgombócot rakott a párkányra. – Éjjel megint zuhogott. Hallottad? – Vegyél sütit. Teám is van. A gyerek bemászott; a dobozból kivett egy édességet, és a szájába vette. Körbenézett. – Hű, micsoda szoba! – Örökség. Ahogy a ház is. A berendezésből árad valamiféle illat. – Miféle? Fló: – Hiába áztak, beszédesek maradtak a fák. Éjjel mélyebbeket lélegeznek. – Csak kitalálod. – Neked szabad? – Én komolyan beszélek. – Én is. Ennem kell, hogy kimenjen fejemből a felhő. – Nem bújtál még szekrénybe? Együtt lélegezhetnétek. Muszáj velem jönnöd. – Hagyjál szépen. – Nem kell találkoznod senkivel, titkos ösvényeket ismerek. Megmutatom a Járdaevőt. Kedvelnétek egymást. – Kötve hiszem. – Egészen fehér vagy. Akkor jössz? – Nem ettem meszet. – Eső után tisztán kivehető a nyoma. – Miért nem hiszek neked? – Tarthatnál kutyát. – Kaszáspók függ a sarokban; nincs tériszonya, vér sem szállt a fejébe. Annyi szeme van, talán táncra perdülnek. Gidres-gödrös aszfalton lépkedtek, a kátyúkat színültig töltötte a víz. Kislány: – Friss nyomokat kell keresni. – Honnan látni? – Hogy frissek. Két turista gyalogló botjaikkal közelített. Fló: – Ezek erre jönnek. – Persze. Te sem caplatnál a sárban. Fló bebaktatott a puszpángos mezőbe. Lány: – Megmondom nekik, hogy menjenek el. – Inkább ne szólj. – Eltávolodott. A gyerek néhány szót váltott a kirándulókkal, utána hozzászaladt. – Látod? Már el is mennek. – Mit mondtál nekik? – Hogy vigyázzanak. Járdaevő még itt lófrálhat. – Elmés. Láttam, hogy megijedtek. – Viszont nem vetted észre a nyomát, pedig mellette mentél el. – Előrenyargalt az útra, integetve hívta. – Tessék, ahogy mondtam. Éjjel harapott belőle. Fló letelepedett a kövekre, három csokoládésperecet tömött a szájába. Zihálva (bakancsban és térdnadrágban) kapaszkodott a sziklagerincre, fenyőnek támasztva a hátát rézgukkerral pásztázta a tájat. Tőzeges talajon ereszkedve kotorékra lelt, a lyukba kandikált. Lábszárán sárfoltokkal berregett az udvarába, csomagtartóján kétfejnyi szikla. Mikróban teát melegített, addig a doboz maradék pereceit nejlonzacskóba öntötte, és kikészítette az asztalkára. A kislány hangja hallatszott: „Dú, dú, dú, nagy hegedű, dú, dú, dú, kis hegedű…” Kopogtak. Fló teával a kezében megmerevedett (a dal két sora ugyanúgy ismétlődött). Lerakta a csészét, a bejárathoz óvakodott, s amikor újra zörgettek, feltépte az ajtót. A fiatal nő meghökkent. Névkitűzőjén Vida Vera volt olvasható, fekete mappát tartott és fényképes igazolványt. – Jó napot kívánok! A háztulajdonost keresem. – Hogy jött be? – Nyitva volt a kapu. – Ne hazudjon. – Nézze, nem volt csengő, a kapu nyitva volt és bejöttem. – Mit akar? – Ön a tulajdonos? – Fene viszi! Mondja már. – Vida Vera vagyok. – Mutatta az igazolványt. – Nyolcéves leukémiás kislánynak gyűjtök adományokat… – Hazug disznó! Nem fél, hogy pokolra jut? A jövevény hátralépett, az utcát kémlelte, ahol hasonlóan felszerelkezett nő várakozott. Fló: – Geda Vera, magára uszítom a kutyát. – Vicsorgott, és ugatva körbeugrálta az asztalt. – Pucoljon, maga marha, nem tudom sokáig tartani. A nő kifelé penderült. – Sztolipin Mongó-ú-úúúú! – Fló az előtérben felrúgta a zsámolyt, majd a szobában rávetődött a szófára. (Az ének a Hazug disznó! felkiáltásra elhallgatott.) Felkepickélt, kihajtotta az ablakot; üvöltött: – Hogy tehetted, Otti?! A lány feltűnt a diófánál. – Micsodát? – Kinyitottad a kaput, és betolakodott egy őrült! – Sosem mentem át a kapudon, ezért ki se nyitottam. Ne mondj ilyet. – Mégiscsak bejött. – Kicsoda? – Egy… egy nyavalyás! Ilyen sötét alakot életemben nem láttam. – Van teád? – Mim? – Igyál teát. Megcsinálom. – A rozzant négyfokú létrán felmászott a fára, és átlendült a szomszédba. – Harapj csokissütit. – Pokolian nem érdekel a csokissüti. Beállított egy szörnyeteg! A kislány eltűnt az úton, majd kisvártatva megjelent. – Elfordítottam a kulcsot. – mondta. – Szerintem az történhetett, hogy amikor hazatöfögtél, elfelejtetted bezárni a kaput. Néha a nagyival is megesik. – Ronda boszorkány. – Ha beengedsz, készítek a teát. – Fló elhúzódott; a lány a szobába szökkent, felkapta a csészét. A hangokból következtetni lehetett, hogy két helyre benyitott, utána mikró zúgott. Amikor megérkezett a teával, Fló a karosszékben terpeszkedett, tenyere élével dörzsölte az állát. – Fogd meg. – Fló átvette a csészét, a markában tartotta. A gyerek felkapta az asztalkáról a zacskót, és a férfi ölébe ejtette. Felült a párkányra. – Semmi – mondta. – Legközelebb jobban vigyázol. – Mennyire érted a dolgokat. – Milyen dolgokat? – Mindent. Csak úgy jön belőled. – Te vén vagy, neked kellene mindent jobban tudnod. – Ne húzz fel még te is. Fló két perecet dugott a szájába, és kortyolt a teából. Mandulás mellett ballagtak el a száraz héjakút mácsonyák között, és kilyukadtak egy pimpós szegélyű mezőhöz. Lány: – Tessék, mondtam, hogy létezik; ideje volna minden szavamat elhinni. – Ne etess. – Apa kedvence volt. Legalábbis ez derült ki abból a néhány oldal naplójából, amit megtaláltam. Nagymama bizonyára begyújtásra használta. – Felemelte a kezét. – De most légy szíves, ne szidd. – Ne mondd meg mit csináljak. – Ilyet a felnőttek is mondanak? – Fütyülök rájuk. – A gyerekeket szereted? – Utálom őket. – Recs… Csornaja Recskának hívta a helyet. Alighanem egy orosz író visszaemlékezése után. Legszebb könyvnek tartott, amit olvasott. Irodalomtanár volt. – Mitől különleges a Recska? – Hangulata miatt. Az a lap, ahol apa mesél róla, eltűnt. – Honnan tudta, hogy milyen volt? A lány vállat vont. – Nem mindegy? Ez az ő helye. És én elhoztalak. Még senkinek sem mutattam meg. Fló elkanyarodott. A lány rálépett egy vakondtúrásra, egyensúlyozott, és széttárta a karját. Fló piszmogott az antikvárium előtt, körülnézett, azután benyitott. Müttler bácsi egy könyvekkel teli gurulós asztal előtt sertepertélt, polcait töltötte fel. – Ismeri Csornaja Recskát? – Sosem hallottam. – Egy orosz író tanyája, vagy ábrándképe. Írt róla, könyvben is létezik. Tudni szeretném, micsoda. – Járnak ide olyanok, akiknek kisujjukban van az orosz irodalom. Könnyű lesz kideríteni. – Mikor? – Talán holnap. Vagy egy hónap. Több nem. – Szeretném a könyvet. – Nem ördöngösség. Meglesz a cím, szerintem hamarosan a könyv is előterem. – Kirakná a kirakatba? – Hogy ismer rá? – Ráírja, hogy Csornaja Recska. – Mindent a vevőért. Fló álmélkodva nézett körbe, mintha először járt volna itt. A lány a tornác felől jutott a nagyanyja házába. Az öregasszony útját állta az emeletre vezető lépcsőn. – Hol a pokolban voltál? – Akárhol. – Miért lófrálsz mindig a szomszédban? – Nem lófrálok. – Ne feleselj. Most is onnan jöttél. – Ha tudod, minek kérdezed? – Három éve lakik itt, de még kétszer sem köszönt. Kicsoda ő, és miért jársz hozzá? – Ne faggass! Senkit sem hozhatok ide. – Más nem is hiányozna. Felforgatni a házat. – Felmehetek végre? – Többet ne járj ahhoz az alakhoz. Rosszban sántikál. Lány: – Nem sántikál, csak fáj a lába. Te is bottal jársz. – Elsiklott mellette. – Amíg ebben a házban laksz, tégy lakatot a szádra, kisasszony! Nem tűröm a flegmaságot! – Felfelé kiabálva: – Minden gyerek olyan jól elvan. Csak neked vannak fura hóbortjaid. Nem tudom kitől örökölted. Anyádtól biztos nem. A lány sírva hajolt át a korláton. – Hagyd békén anyát! – Nézd már, hogy felvágták a nyelvét! – Fent becsapták az ajtót. – Kinek képzeled magad? Szemtelen tacskó. Flóhoz beszűrődött az ének: – „Dú, dú, dú, nagy hegedű…” – Kikullogott a fa alá. – Hívtál? – Nem. – Tegnap veszekedést hallottam. – Nagyi nem vette be a gyógyszereit, ilyenkor ingerült és kötözködik. Fló: – Mutatok valamit. – Visszafelé indult. – Mit mutatsz? – Bent van. – A lány követte a szobába. Fló karosszékre bökött (előtte halom könyv). – Ülj le. – Szemben foglalt helyet. – Mit látsz? – Könyvek? – De miféle könyvek? Nézd meg. A lány megbolygatta a stószt, elolvasott néhány címet: Regélő kövek, Gyógyító kövek, Kövek művészete, A kövek története, Stone Arts. – Legfelül a legújabb. Ito Hirotoshi 2014-es kalendáriuma. Majdnem mindet kedvelem, amit a kövekkel csinál. Bámulatos. Egyszer szeretnék kijutni japánba, hogy a többi művész munkáit is lássam. Olyanokét, mint Hase KyoOsamu, Atsuski Inoue. Ki nem hagynám Matsumoto Múzeumot. – Tényleg elmész? – Naná. – Egyedül? Fló zavarba jött. – Belevágnék. – Nagy felelősség. Kell valaki melléd. – Nem láttál még mindent. Gyerünk ki. – Kinyitotta a fészer ajtaját. Széles sorokban különböző formájú és fajtájú kövek hevertek egymáson, némelyiken látszott a vésés, csiszolás nyoma. Egy kisebb gúla tetején szürke kőzetet mutatott. – Gleccserfaragta diorit. Rendeltem. Pokoli kemény, látszódnak benne a kvarcszemek. Öt év múlva elkezdhetem a kerítést. Lesznek benne beülők, árkádok, szegélyek, különféle hullámvonalak. Majd mutatok rajzokat. Kavicsokat is beledolgozok, másutt termésköveket vegyítek márgával és bazalttal. Eltart egy ideig, amíg elkészül. – Csornaja Recska. – Ahogy mondod. Nemcsak körbezár, kicsit gyógyír lehet a léleknek. Kívülről ugyanúgy hat. És ne hogy azt mondd, hogy önző vagyok, apáddal nem versenyezhetem. – Oldalt hajtotta a fejét, szemlélte a gyűjteményt. – Tudják sorsukat, és örülnek. Fló begurult az udvarra, hátizsákja dagadt a kövektől. Csomagtartójáról levette az Apa feliratú darabot. Az öregasszony átkiabált. – Tudom, miben settenkedik. – Nem tud semmit. – Hagyja békén a kislányt. – Megtanítsam magát ugrókötelezni? – Akkor legyen nagylegény, amikor bilincsben vezeti el a rendőr. – Mikor beszélgetett Ottival? – Ahhoz semmi köze. – Próbálja meg, hogy nagy levegőt vesz. Nekem, ha nem felejtem el, néha beválik. – Felfújta az arcát, letette a hátizsákot, és fél lábon szökdécselt a házba. – Magának zárt osztályon a helye. Elvadult telkű ház végén Fló fóliába csavarva csomagtartójára erősített egy vörös mészkőlapot. Megjelent egy férfi. – Hová szállítja azt a sok követ? – kérdezte. – Építem a házam. – Mikor lesz kész? – Mikor leszünk tökéletesek? – Maga tudja? – Tudok egy utat. Ki temeti el az elgázolt macskákat? – Megeszi a róka. Temetőben, szérű határához ásott, nálánál magasabb tölgyfakeresztet csavarozott. Felbukkant egy öregember. – Ide tizenöt éve nem temettek senkit. Halottak napján alig ég már néhány gyertya. Szép, amit csinál. Kár, hogy nem tűrik meg sokáig. – Kit temetett ide? – Feleségemet és a lányomat. Máshol is állít emléket? – Bándon már végeztem. Pölöskére megyek. – Mi van ráírva? – Olvasta: – A haldokló szív még átüt a sanyarú élet szőttesén. – Szeretne a sírra köveket? – Ötven év múlva nyoma sem lesz. – Tetteknek elevenek a visszhangjai. Kő a nyughelyük. A kérdés megmarad: Honnan a feneketlen gyűlölet és irigység, ami az emberekből árad? Kilátó alatt álldogált. Középkorú pár szaporázott az esőben. – Elázott? – kérdezte a férfi. Fló: – Szívesen. – Hogy? – Vártam már. – Á! Délig még zavartalan napsütésben hittünk. Szívós fajta. De ha élvezi, miért nem engedi a nyakába? Fló esőfonalakban bandukolt az erdő felé. A lány és Fló focipályának használt mező szélén, egy támla nélküli rönkpadon ült a fűzfa alatt. Fló: – Csornaja Recska, Fekete folyó, Andrejevék utolsó lakhelye. Ábrándokkal teli, mint A nagy Meaulnes. A könyvben az író fia visszaemlékezik gyerekkorára és apjára. – Elővette zsebéből a kötetet. – Apádnak igaza volt. Különleges hangulatú könyv. – Beleolvasott: – "Körülfogott a gyermekkorom, minden porcikámmal éreztem, mint az imént a Csornaja Recska vizét, megfoghatatlan gyorsasággal merültek fel emlékeim, egyik a másik után..." – Átnyújtotta a Gyermekkorom-at. Lány: – Egyszer elmegyek. Ha akarod, velem jöhetsz. Fló hümmögött. Lány: – De előbb Japán. Tudsz japánul? – Mit kezdenék vele? – Beszélhetnél a kövekhez. – Azoknak mindegy. Egyébként pedig minek mindig beszélni? – Azt akarod, hogy ne beszéljek? Fló: – Meg tudod állni? – Talán egy percig. – Jó. – Ha ennél több, akkor már duzzogok. – Aha. – Ha három vagy öt… – Legyen csak egy perc. – Jó, csak azt akartam mondani, hogy olyankor a nagyival ebédelek. – Értem. – De az alig több pár percnél. Úgy csattog a műfogsora, hogy elviselhetetlen. Fló elterült, és az égre bámult. (A gyerek nevetése hallatszott.) Trafóház mellett álltak, nem sokkal a távvezetékek alatt. Fló (kezében légpuskával): – Tehát, ha odalövök, meghalok. – Agyoncsap az áram. – Tévedhetsz. – Félsz? Fló célzott, és elsütötte a billentyűt. – Tessék, tévedtél. – Nem volt benne lövedék. – Miért csináltad? – Akkor most nem lenne barátom. Fló: – Csaltam. Kissé félrecéloztam. – Mennyire – Pár centire. – Méterekkel kellett volna, hogy ne halj meg. – Világos. A lány megfogta a kezét. – Van egy ló. (Távolodtak, lassan elhalt a hangjuk.) – Miféle? – Egy teli vérű. – Szuper. – Most mondhatom, vagy nem…? Vizes kövön meghittebb lépteim nesze, többet nézem az árnyékomat, mint a komorló falakat. Az ázott kövek mesélős kedvűek, kitárulkozók. Olykor megérintem a hámló vakolatot. Ha kihordanánk egy öreg házból minden bútort, tárgyat, haszontalan holmit, és kiáltanék, visszhangot verne, persze, de ott a kövek mélyén, tudom, atomnyi, napnál erősebb fény is megmoccanna. „Dú, dú, dú, nagy hegedű…” Istenem, nincs más nótád? „Dú, dú, dú, kis hegedű…” A padon Sussanó és a lány a sakktábla két oldalán foglalt helyet. A vak megszólalt, Otti átnyúlt, lépett a fehér huszárral. Fló szavától a gyerek felkacagott. „Dú, dú, dú…” Csak beszélj, beszélj, már el tudok aludni. (Color: Fényes kövek) Fló a nedves, éjszakai utcán battyogott, s amikor betért volna a kockaköves sikátorba, megfordult; szemből mutatta a kamera, ahogy a kirakatok tócsákat festő fényei felé lépdegélt.
Solo Citatum
Fokk Benjamin (ötven év körüli, magas, éles vonású, hosszú, szürkülő hajú), Neg kapitány (szikár, középkorú, lógó bajuszú), Kaku (fiatal, alacsony, kondor, tömpe orra tövénél benyomott) az étterem teraszán palacsintát evett. A kamerasín a kétszárnyú nyitott ajtón vezetett át; a felvevő egy fiút és egy idősebb nőt kísért (mindkettő arca komorságot tükrözött), és amikor elérték a parkra vezető lépcsőt, a szőke, ritkás szakállú rendező hangja harsant: – Rendben! Gyertek vissza. Pali, keresd Kata szemét, csak azután nézegesd a cipőd orrát. Még egyszer. Hátratolták a kamerát (a három palacsintázó férfi papírtányérjára újabb palacsintákat raktak, négy-négy lett mindegyik előtt); csapó a bárpulttól indított, újrakezdődött a jelenet. Rendező: – Ennyi! Fokk: – Neg kapitány! Hányadik filmed is? Neg: – Kilencedik, barátom; fényképpel szerepelek a filmgyárban. Tíz éve Kornis direkt engem akart, hogy elmondjak egy mondatot a Veronika idejön című filmjében. Kaku új, én hoztam ide. Jó gyerek. Hoppá!, ne hagyjátok itt, lenne rá száj. – Kétrét hajtva a palacsintákat, egymás után tűntette el a szájában. Kaku: – Most mi lesz? Neg: – Majd szólnak, kisfiam. Az is lehet, hogy itt fenekelsz délutánig. Kaku: – Maradunk a medencénél? Neg: – Ha korábban végzünk, talán megmártózunk. Kaku: – Vacsora is lesz? Neg: – Ne viccelj. Ezek nem angolok. Levegő vagy a saját fajtádnak. Figyeld csak meg a producert, aki a zsét hozza, úgy megy el majd melletted, mintha nem is léteznél; kezébe nyomja a kiscsajnak a dohányt, nem áll szóba velünk. De előtte még jól megvárakoztat. Kaku: – Máris utálom. Neg: – Ja. Ő még utálatával sem méltatna. Öltönyös, kopasz, pufók fiatalember aktatáskával érkezett a motel halljába, láttára elcsitultak a statiszták. Neg Fokknak és Kakunak: – Jól van, pajtikák, a guba megjött, azonban a pofa még ide-oda riszál. Simán átadhatná a zsozsót, és leléphetne, de ahhoz túl beképzelt. Benja, ne vedd a szívedre, amiért nem hívtak holnap. Hat nap alatt kétszer simán bekerülhetsz. Kár, hogy nem mosolyogsz annyit. Fokk: – Oké. Neg: – De azért jól adod. Holnap megemlítelek a kiscsajnak. FoKk: – Mentek valahová? Neg: – Még legurítunk némi töményet. Többször nem csábítunk. – Azért nem bánnám. Neg: – Helyes, akkor csak gyere. – Kakura kacsintott. Szürkült. Fokk a telefonfülke készülékén számokat nyomkodott. Nő: „Halló!” (Számítógépes játék hangjai szűrődtek át.) – Üdvözlöm. Fokk Benjamin vagyok. Velem beszélt tegnap. Sajnálom, amiért későn hívom, azt hittem, korábban elszabadulok. Alkalmas, ha most megkeresném? Halkabban: „Vedd le a hangot, mert már szétmegy a fejem.” (Lejjebb került a hangerő.) „Mikor érne ide?” – Tíz perc. „Rendben.” Fokk kertes ház kapuján csengetett. Alacsony, molett nő jött elő a házból. – Könnyen idetalált? – kérdezte. – Persze. A behajtani tilos táblát kerestem. – Jöjjön a kertbe. – Mutatta az utat. – Iszik valamit? Teát? – Nem, köszönöm. – Foglaljon helyet. – Egyik tönkülőkére mutatott. Asztal végén ő is letelepedett. – Miről volna szó? – Elkészült egy forgatókönyvem, és keresek…, és szeretném, ha lefordítaná. Elvinném a legnagyobb moziszínésznek New Yorkba. – Csak úgy betoppan hozzá? – Miért rázna le? Ha nem találkozhatom vele, otthagyom valamelyik színházban, ahol játszott. – Küldhetné interneten is. – Nincs internetem. A nő elmosolyodott. – Nem akadály. – Köthetünk olyan megállapodást, hogy fele-fele arányban részesednénk a bevételből? Ez legrosszabb esetben is sokszorosa a szokásos fordítói díjnak. – Azt akarja, hogy kockáztassak? – Egy lehetőség, amit megfontolásra ajánlom. – Nézze, két gyerekem van, ilyen munka sokáig lekötne, nem tehetem meg, hogy hozomra dolgozzam. – Persze. – Máshol is próbálkozhat, de nem kecsegtetem. Nem tudok olyanról, aki ilyet bevállalna. Legalábbis profi nem. – Világos. – Ha megvan rá az összeg, bármikor sort keríthetünk rá. Öt négyzetméteres szobában az ablaknál üldögélt. Mögötte heverő volt, még egy szék, meg szűk, linóleumos folyosó, amin az íróasztalig találhatott. Földön rezsó, rajta főzőedény. Mellette oldalára állított tévédobozban ruhák, fehérneműk, tetején viseltes barna bőr félcipő. Polcon edények, fűszerek, cukor, liszt, olaj, filteres tea, három csomag száraztészta, dióreszelék, vizespohár és két bögre, kancsó, egy mély és két lapostányér, ugyanannyi evőeszköz, két kiskanál, fogkrém, nyűtt fogkefe, vekker, szappan. Sarokban fél zsák krumpli, kannában víz, újságpapíron két kötegnyi zöldség, négy karalábéfej, nejlonban hat cső kukorica. Szegen hátizsák és dzseki lógott, egy nagyobb kampóra törülközőjét akasztotta. Kezeügyében két vaskos dosszié (selyempapíron morzsák, sajtkrémmaradvány), cetliken szavak, egysoros feljegyzések; laptopján írt. Kopogtak; szeplős, vörös hajú lány dugta be a fejét. – Láttam a fényt. Tudod, hogy éjjel két óra van? Bejöhetek? – Lezöttyent az ágyra. – Milyen volt a forgatás? – Pocsék. Nézni is rossz volt. – Te filmed milyen? – Nyom nélkül múlik el a világban, Ada. – Akkor minek írod? – Mert kikívánkozik, és nem fogom fejbe verni, ha jönni akar. – Mikor indulsz New Yorkba? – Amikor megvan a pénz. – Mennyi hiányzik? – Egy valaggal. – Miért nincs komoly állásod? – Két műszakban robotolsz, és ilyen mocsokban élsz. – Jó, de én férjhez megyek. – Sok szerencsét. – Visszajövök és kifizetem neked a repülőutat szőrőstől-bőröstől. Vagyis oda-vissza. Fokk: – Tojni fogsz rá. – Becs’ szó. – Miért nem alszol? – Felébredtem, és kíváncsi voltam ügyködsz-e még. Te sosem fáradsz? – Mi van a barátnőddel? Ada: – Melbával? Megcsinálta a szerencséjét. Öreg szivar hetekig ezreseket dugdosott a bugyijába, aztán műsor után elhívta színházba. – Csak etetsz. – Isten az atyám! Haza se jött, már ha ilyen lepra hely „haza”. Melba amilyen ravasz kígyó, esküszöm, holnap már a pasashoz költözik. Tényleg szerencsés. – Irigyled? – Egye meg a fene. Előbb megyek férjhez. Belépett a színészbejárón. Az öreg portásnő mosolyogva fogadta. Rámutatott a tároló szekrényre (rekeszek kétharmadán színésznevek, némelyiket félig, negyedéig küldemény töltötte). – Látja, eltette. Nemrég érkezett a próbára. Akarja, hogy szóljak neki? – Megtenné? – Csak ne érje csalódás. – Bezárta a portát, és felment a lépcsőn. Fokk a faliújságra tűzött kritikákat és színészinterjúkat böngészte. A portásnő kövérkés, szőke, negyven év körüli színész mögött érkezett. Portásnő a színésznek: – Ez az úr kereste már többször is. Érdeklődött, hogy megkapta-e a csomagot. – Kinyitotta a portát, és leült a helyére. Fokk: – Ne haragudjon a zavarásért. A színész biggyesztett. Fokk: – Statisztaként szerepelek egy vígjátékban. Hallott a forgatásról? – Igen, néhány kolléga a vendégházban lakik. Nézze, megkaptam az irományát, de még nem tudtam foglalkozni vele. Nyakunkon a bemutató, és minden nap játszom, néha délután a kamarában is. – Nem akartam zavarni. – Hogy jutottam eszébe? – Láttam a színészek tablóját a bejáratnál. – Miért nem küldi el a darabját a dramaturgnak? – Hallott olyanról, hogy válaszoltak egyetlen küldeményre is? – Miért ne? – Mert lehányják. Nincsenek rászorítva. Mindenki átlép a másikon; érdekek mozgatnak, haszonlesés. Rájuk is áll, hogy hasra vágódnak azok előtt, akiktől várnak valamit, és van képük foghegyről beszélni azokkal, akikre már nem számítanak. Ha az én darabomat próbálnák, nem magas lóról beszélne velem. Beülnénk egy italra, igaz? – Erre nincs időm – Hát persze. A darabom, amit magára bíztam, pillantásra sem érdemes. Mert egy senki küldte, aki csak úgy bemerészelt sétálni az utcáról; persze hogy dühös. Kinyomtatása egy nap statisztálásomba került, s nem örömöt érez, hogy ilyet kap, hanem a fogát szívja, amiért leereszkedést gyakorol. Sajnálom, hogy zavartam. – Elfogta a portásnő pillantását. – Köszönöm a kedvességét – búcsúzott tőle. Befordult a motel udvarára, szerteszét tekintgetett. Amint észrevette Neg kapitányt és Kakut, intett nekik. Neg: – Mi szél hozott, cimbora? Egyelőre még várunk. Ha végre megérkezik a színész, az utcán fogunk korzózni. Lesz egy autósüldözéses jelenet is, fegyverek ropognak. Kaku és én hasra vágódunk. Szóltam érdekedben a kiscsajnak, tett is egy ikszet a neved mellé. Holnap meg holnapután kétszer ennyien leszünk. Szerintem nyolc körül rám csörögnek, hogy kellesz nekik. – Megyek Amerikába. – Mész a fenét. Azt sem tudod, eszel-e egy hét múlva. – Elmegyek Hoffmanhoz. – Kihez? – Philip Seymour Hoffmanhoz. Nem fog lerázni. Kezébe nyomom a forgatókönyvem. – Hát sok sikert. – Nem, Neg, nem érted, ekkora tehetség nem teheti meg, hogy félvállról vegyen. – Hogy beszélsz vele? – Fontosabb mondatokat leíratom és bemagolom. És két hónap alatt valamennyire megtanulok angolul. – Ó, fiam, bár lehetnék még ilyen lelkes. Na, már mozgás van, papírokkal jön a kiscsaj. – „Kint hánysz vagy a kocsiban?” Neg: – Ez könnyű. – Vigyorgott. – „Itt is, ott is.” – Elszelelt. Fokk belépett a fordítóiroda forgóajtaján. Névtáblákat szemlélte (nincs közöttük férfié). Köves Elena ajtaján kopogott. „Szabad!” Fokk bedugta a fejét, azután megállt egy lépéssel a küszöbön innen. – Fokk Benjamin vagyok. Üdvözlöm. A nő íróasztal mögött ült, laptopja képernyőjén grafikont nézegetett. Visszafogottan: – Üdvözlöm. Miben segíthetek? – Írtam egy forgatókönyvet, és szeretném, ha valaki angolra fordítaná. – Ó! És miről szól? Fokk tenyere élével végigsimított az állán. – Dylan Thomasról. Egy amerikai színész, Philip Seymour Hoffman alkatára szabtam. Akkor volt a legjobb, amikor különleges figura bőrébe bújt. Capotét játszotta, vagy egy transzvesztitát a Hibátlanokban. Látta ezeket? – Keveset járok moziba. – A fordítónak a díjazásom felét kínálom. Vállalná? – Nyakig vagyok munkával, uram. És nekem is be kell fizetnem a számláimat. Nyilván Hoffman ügynökségénél, vagy Hollywood berkeiben vannak magyarok, akiknek, ha elküldi írását, és megtetszik nekik, saját költségükön lefordítják. – Hűvösen, összeszorított szájjal meredt a férfira. Fokk az előadóterembe kandikált. – Ez az angol tanszék? A professzor kedélyesen: – Elkésett diák? – Jókedvű morajt keltett. – Angolul jól tudó embert keresek. – Itt van dögivel. Vagyis remélem. Segítettem? – Felírhatnám a táblára a nevem meg a címem? – Szeretné? – Igen. – Ne zavartassa magát. Akár elő is adhat, amíg bekapok valamit. Derültséghullám szaladt végig a hallgatókon. Sugdolózás támadt. Fokk lendületesen felírta a táblára: Fokk Benjamin – renovaturamuhely@gmail.com – Tudják, nincs internetem. De holnap a könyvtárban megnézem, hogy írt-e valaki nekem. – Rendben, vettük az adást. Akkor végeztünk is. – Írtam egy forgatókönyvet Dylan Thomasról. Szeretném lefordítva eljuttatni Seymour Hoffmannak. Arra gondoltam, személyesen viszem. A Labyrint Theater Companynál volt művészeti igazgató. Broadwayen is játszott és rendezett. Az ügynök halálában Willy Lomant alakította. Szóval valahol csak elcsípem. – Mondatával kuncogást élesztett. – Ha valaki elvállalná a fordítást, megosztom vele a honoráriumomat. Egy fiú hátulról: – Hoffman meghalt. – Mi? – Meghalt tegnapelőtt. Drogtúladagolás. Heath Ledgert kopírozta. – Ebben egészen biztos? – Teljesen. Egy másik kajánul: – Nézze meg a könyvtárban. Professzor: – Ezzel azt hiszem, a gondja is okafogyottá vált. Ha megbocsát… Fokk elhagyta a termet, a professzor pedig letörölte a táblát. A kiállítóteremben a kamera Beretvás Csanád szobrain időzött (Egy palack pezsgő anatómiája, Napraforgók, Idő, Fáradt hajó). Szakállas, kócos szobrász az iskolaudvarban bazalttömböt kalapált. Fokk megszólította: – Tényleg virágkertész? – Valamikor így kezdtem, ma már sokkal inkább fafaragó volnék. – És dolgozna velem? Honlapján ilyet is olvastam. – Mihez ért? – Egész évben különleges helyeket próbálok felfedezni, amelyeket át meg átszövi a csend. Ez a szenvedélyem. Azt gondolom róluk, mintha lenyomata lenne a lelkemnek. – Azt hiszem, értem. Másoknak is ajánlaná? – Méghozzá jó szívvel. S ha Szigetújfalun él, akkor a szaploncai Vidám temetőbe invitálnám, vagy mondjuk Székelykőhöz Torockó mellé. – Tudnánk együtt dolgozni. – Reméltem. New Yorkba repülök. Próbálom üstökön ragadni a szerencsét. Már ha egyáltalán a közelembe téved. Lehet, hogy ott fogunk együtt alkotni. – Ahogy gondolja. Nem sietős. Éjjel kopogtattak Fokk ajtaján. Neg nyitott be. – Hol a ménkűbe’ csavarogtál, Benja? Azt hittem haza sem jössz. – Hol maradtam volna? Neg: – Nálad sosem lehet tudni. – Beljebb nyomult. – Telefonált a kiscsaj, de csak az én nevemet írta fel. Próbáltam győzködni, hogy téged is vegyen fel a listára, de hajthatatlan maradt. – Nem számít. – Dehogynem. Biztos voltam benne, hogy te is jöhetsz. Ráadásul holnap az utolsó alkalom. Még két napig maradnak, de már nem kell statiszta. – Nem érdekel. – Ugye nem okolsz? – Dehogy. Utáltam elszórni az időm. Miért nem alszol? – Mit tudom én. Megébredtem. Hülyén érzem magam. – Mondtam, hogy nem számít. Többet nem tehettél. – Pityeri mamát elvitte a mentő. Megint nem talált a zárba, de legalább most nem feszegette csavarhúzójával; pótkulccsal kinyitotta a portás. Aligha jön vissza. Megkaphatnád a szobáját. – Persze. És szívhatnám az öregszagot. – Nincs ilyen, hogy öregszag, Benja, dajkamese. Nekem is öregszagom van? – Csak ha hülyeségeket karattyolsz. – Hülyeségeket karattyolok? – Csak amikor már kérdezgetsz. – Tudod milyen a fejem. – Káptalan. Tedd le magad, ha már nem hoztál nőt. – Neg elvigyorodott. – Vizet forralok a teának. Neg a másik székre telepedett. – Nem akarsz inkább a gépen kopácsolni? Fokk: – Ha akarok, meg is teszem. – Kannából vizet öntött a bádogedénybe, és bekapcsolta a rezsót. – Sitty-sutty, húsz éve én is összehoztam egy regényt, a Kazánkutyát. Aztán csak a nagynénémet tudtam rávenni, hogy elolvassa. Azonban utálnám, ha lelépnél, cimbora. Legalább kitalálhatnál valamit, hogy én is mehessek. Nem vagy talpraesett, már ne is haragudj az őszinte szóért. Nem tudsz megjelenni. Képtelen vagy magadért kiállni. Úgy tárgyalsz, hogy egy gyerek is lefőzne. Fokk végigdőlt a heverőn. Alkarját homlokára támasztva meredt a plafonra. – Tegnap mondta valaki, hogy tudna együttdolgozni velem. – Csudabogár lehet. – Nem az a lényeg, hogy ne olyanokat láss mindig, akikből tele a padlás? – Csupán egyszer voltál még nős, Benja. – Hogy jön ez ide? – Hogy a józan eszedet még megőrizted, akármennyire is elvesztetted. – Nem akarok a józan eszemről tudni, kapitány, mert csak elbőgném magam. – Csak ne engem hibáztass. – Kapitány, valamelyik nap tüzet gyújtok, és nagy bölcsen bámulunk belé. „A világ madzag nélkül csak káosz.” Neg megrázta a fejét. – Most nem fog az agyam. Ada az üzletben a tükör előtt nézegette nagyarasznyi sarkú cipőjét. – Egész jónak tűnik. Fokk: – Vedd meg. – Jól áll? – Persze. – Nem sokat segítesz. – Ez csak egy cipő. – Felpróbálom még azt a kéket is. – Tulajdonképpen minek neked ilyen flancos példány? Ahova felvehetnéd, oda meg kellene hívnia valakinek. – Olyan lehetetlen? – Könnyebben menne, ha nem hajtanál senkire. – Ne beszélj így. Egyedül nem tudom kifizetni a szobát. Keresnem kell valakit társnak. De ki jönne ilyen mocsok helyre? – Nem szóltam. Fő, hogy egy pasas nyakába varrd magad. – Kár, hogy az apám lehetnél. – Nem ez a szerencse? – Mindegy. Szegényebb vagy, mint én. Nem a földön jársz. Csak álmokat kergetsz. Belehalnék, ha ennyi idősen így kellene élnem. – Hagyd békén a koromat. Adom a karomat. – Nyújtotta, mintha támaszul kínálná. Ada: – Na jó, ez tényleg túlzás. – Leült, lehúzta a cipőt, elvette a kéket. – De az is lehet, hogy meggazdagszol. Amerikában sokan csinálják. – Csak a mesében, Ada. Nekik is befellegzett. Nem jönnél velem? – Elhívnál? – Nem. De attól még akarhatnád. A lány már a kék párban parádézott. – Végigmegyünk a sétálóutcán? – Oké. Néhány kirakat még belefér. Fokk a könyvtár számítógépén azokat a fotókat nézte, amelyeken virrasztásra érkező barátok, családtagok láthatók. (Egyik képen Hoffman virágokkal körbeszórt kocsiból terpeszt kifelé.) Áthaladt az üdülő kapuján. Kinyitotta a sufni ajtaját; cetlit talált a munkapadon: „Megérkeztek a virágok”. Rossz cipőt húzott, sortot váltott. Vödörrel, kesztyűben és szöges bottal járta a parkolót, eldobott hulladékokat és csikkeket szedegetett. Kocsiból kiszállt egy fiatal férfi, felé indult. – Rossz, hogy nem tudom elérni telefonon – mondta. – Tegnap megérkeztek a virágok, jó lett volna elültetni. – Ma se rossz. – Ne hagyjon ki egy napot se. Most van a csúcsidény. Reggel vagy este szedje össze a szemetet. Ahogy a legjobb magának. Nem szólok bele. – Ételutalvány egy része pénzre váltható? – Nem; nehéz volna elszámolni. Komoly adóvonzata is lenne. – Persze. – Más lenne, ha alkalmazásban állna. Ha fel is tudnánk venni, szigorú munkarendben dolgozhatna. Nyáron is kicsivel többet kéne vágnia a füvet. – Hát hogyne. – Felszúrt egy csikket, azután odébbállt. Neg és Kaku szobájukban (ide két szekrényt állítottak) kártyázott, Fokk az ablaknak dőlt, a forgalmat fürkészte. Neg: – Benja, Pityeri mama beadta a kulcsot. Nagyobb helyed lenne nála. – Meg a költségek is. – Olyan az a lyuk, akár a kripta. Mire használhatták? És egyáltalán kinek jutott eszébe kiadni? – Létezik egy vízummentességi program, az ESTA. Útlevél, plusz 6 rugó, és 72 óra múlva utazhatom. – Szép álom, Benja. Ha féláron eladod az élelmiszerutalványaidat, már azokat, amik megmaradtak, miután ezért a kriptáért fizettél, és nem eszel, a retúrjegy ára majdnem két év koplalásodba kerülne. Feltéve persze, ha nem betegszel meg. – Ezek szerint számolgattál. – Fejben megvolt. Hogy lesz ebből utazás? Szállást meg sem említem. – Tudod, hogy tüzelj fel, kapitány. – Reálisan nézem. Magadat képtelen volnál eladni, ahhoz túl gerinces vagy. Úgy tűnik, itthon maradsz, Benja, már ne haragudj. Tudod, családomban nem volt szokás a párbeszéd. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem tudsz érvényesülni. Nem tanultad meg azokat a kommunikációs fortélyokat, amelyeknek gyerekkorban kell beívódniuk. Szüleim egymással voltak elfoglalva, kölykeiknek csupán testi szükségleteikről gondoskodtak. Apám meghalt, és anyám pedig, aki törődést igényelt volna, kiszorított maradt. Családjából, kellő szavak híján, nem tudott senki közeledni felé. Ezért aztán elsorvadt. – De te nem ilyen vagy, kapitány. – Később pótoltam, amit bírtam. – Akkor nekem is sikerülhet. – Nem, mert nem is érdekel. Kívül vagy benn, és ezt soha senki sem fogja elnézni neked. Tudom, mi ez nálad, én kedvellek – hány ilyet mondhatsz még? Kaku felemelte a karját. Neg: – Kakuról megfeledkeztem. Néha totál idióta. – Kapitány, csak a szállón mondhatsz hegyibeszédet, máshol kiröhögnének. – Így vagyunk egy csapat, pukkancs. – Fokk kifelé tartott. – Hová császkálsz? – Elfelejteni ki vagyok. – Jó, csak ne hagyd, hogy emlékeztessenek rá. – Fokk után becsukódott az ajtó. Éjszaka nedves kövezeten kopogtak léptei. Templom mellett baktatott, oldalhajóhoz toldott paplak végéből aszfaltozott sikátor nyílott; sárgafényű kandeláberek világítottak. Kapirgálásra neszelt. A fal tövéből kéz kandikált elő, s amikor lehajolt, homályosan egy fejet is felismert. – Segítsen! – Ki az? – Fokk letérdelt, bekémlelt a lyukon. – Segítsen! Elraboltak! Fok megpróbált kifeszegetni egy újabb téglát. – Bemegyek. Kihozlak. – Ne menjen el! – Nem megyek. Nem tudlak kihúzni. – Bekormozódott kezére nézett. – Szenespincében vagy? – Nem bírom! – Mindjárt kiszabadulsz. Fokk átmászott a kapun, végigosont az udvaron; mozgásérzékelő lámpák gyúltak. Elért a tárlónak használt téglaépületig. Az ablakrács egyik fele kijárt, el tudta hajlítani, utána kiütötte az üveget. Bent villanyt kapcsolt. Szerszámok sorakoztak a falnál, régi talicskát szőtt be a pók, locsolótömlőt evett a por, polcon permetező, növényvédő szerek, metszőolló, ág- és sövényvágó. Csákánnyal lecsapta a lejáró lakatját. Lépcsőn újabb ajtóig jutott. Fülelt. – Itt vagy? – Itt vagyok! Kívül volt a kulcs, elfordította. Sötétbe meredt; kapcsoló után tapogatott, felkattintotta: bura nélküli lámpából halovány fény áradt. A háromszor három méteres helyiséget borospincéből választották le, vezetékvájatra simított malter elütött a régi vakolat színétől. Vaságy végében fedővel letakart vödör, háromlábú asztalon kenyérmaradék. Nyolc év körüli kislány a járdaszínt magasságában kibontott fal előtt kucorgott (elbillentett, hámló téglák elfedésére szolgáló palánknak dőlt), szerszámát markolta, egy százas szöget. Bokáját bilincs szorította, méteres lánca falba betonozott horgon rögzült. Fokk a csákány élesre köszörült végével a kampóra sújtott. – Mindjárt kiviszlek. Ősz, karinges pap jelent meg mögötte (az, akivel Peng beszélt). – Mit csinál itt? Fokk megpördült, megfeszített karral maga elé emelte a csákányt. Pap: – Láttam már magát. Itt lakik a szállón. – Mint rebegő madárszárnyat, úgy tartotta fel szétfeszített, izgő ujjait. – Természetes, hogy kicsit felindult. – Beljebb lépett. A lány rettegve kuporgott a matracra. – Senkit sem bántok. Sosem tudnék ártani. Az unokahúgom kicsit bolond. Nem akartam intézetbe dugni, hogy ne szenvedjen. De olykor, kis időre, be kell zárni. Hogy ne tegyen kárt magában. Időnként rohamai vannak, mint most is, azután elmúlnak. – Visszaillesztette a téglát. – Időnként ministrál. Ha jár templomba, láthatja vasárnaponként. Hétvégén is ott lesz, mert addigra rendbe jön. Saját érdekében muszáj néha fegyelmezni. De holnap már a szobájában aludhat. Szerencsére túl van a nehezén. – Menjen előttem. – Miért nem beszéljük meg higgadtan? Ugye nem akar megtámadni? Mi itt békés életet élünk. Maga pedig betört ide. Ha nem távozik, hívom a rendőrséget. Fokk lecsapott a csákány hegyével. Lábujján talált pap felüvöltött, elvágódott kínjában. Oldalára dőlve nyögdécselt; bevérezte a padlót. – Ha nem tud menni, másszon. A pap falon tapogatózva felegyenesedett. – Figyeljen. – Megnyalta az ajkát. – Fizetek magának. Aki olyan helyen lakik, minden pénznek örül. Így van? – Ha nem indul, a combjába vágok. A pap kibicegett. Fokk a kislánynak: – Rögtön visszajövök érted. Az udvaron világosság gyúlt. Oldalajtón jutottak a templomba. A pap az evangélium-oldalon megtámaszkodott. – Nézze, itt van a pénzem. Mindet odaadom. Százezer nem kevés. Vasrács védte a sekrestye bejáratát, Fokk megzörgette. – Nyissa ki. A pap kinyitotta, a kisajtó kallantyúját is elfordította. – Ötszázezer! Egy vagyon. Ne tegyen tönkre. Semmit sem ártottam a kislánynak, esküszöm. Mindent ő akart, hagytam, hogy belerángasson a játékaiba. Szépen hazaküldöm, és elfelejtjük. – Befelé. A pap villanyt gyújtott. Szűz Mária kép alá állított rokokó asztalkához billegett, faragása mögött kikapcsolta a riasztót, utána a fiókból acélkazettát vett elő. Felpattintotta a fedelét. – Itt van mind. Másfél millió. Szépen elmegy, és nem jár el a szája. – Mi van még a dobozban? – Kötegelő látszott, amit a rendőrségnél bilincs helyett használnak. – Tágítsa nagyobbra a hurkot, és dugja bele a kezét. A pap lerakta a kazettát. – Vegye el. Magáé. Ne habozzon. Utolsó esélye. – Tegye, amit mondtam. Pap tágított a hurkon, rácsusszant a kezére. – Kinyújtott karral jöjjön előre. Szép lassan. A pap elindult. – Vagyont ajánlok önnek. Majdnem kétmilliót. Mikor szerez ennyit? Ha hívja a rendőrséget, keresztet vethet rá. – Nyújtsa a kezét. Amikor szorosra húzta a kötegelőt, a pap az ágyékába térdelt. Fokk meggörnyedt, taszítás kipenderítette a térdeplőre. Retesz kattant. Szószéken megragadta a rezezett gyertyatartót, talpával az ajtóra sújtott. Harmadik csapással betörte. A pap arccal a fal felé feküdt; a borotva, mintha nem érintené a földet, redőzés nélkül folyt el alatta a vér. Fokk három köteg pénzt markolt ki a kazettából. A negyediket bent hagyta, a fiókba tette. Visszatért a kislányhoz. A horgot a csákány ötödik suhintásával szakította ki a falból. Felemelte a gyereket, és kivitte az utcai lámpa alá. – Már vége. Senki sem bánthat. – Anyához akarok menni. – Odamész. Látod ott a telefonfülkét? Segítséget hívok. – Szedte a lábát; hátrasandítva tárcsázott. Beszéd közben néhányszor gesztikulált, azután letette a kagylót. A kislány reszketve hevert a padon. Fokk ráterítette a felöltőjét, fölétornyosulva mondta: – Jönnek érted. Mindjárt hazamész. – S amikor kék fények villództak, futásnak eredt. Szobájában borítékra írta: Ada, utána átfutotta a levelet. „Kedves Ada! Költözz Pityeri mama szobájába, amíg nem találsz férjet. Ha új címed lesz, hagyd meg a kapitánynál. Sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni. Benja” Fél tucat bankjeggyel a borítékba zárta, végül noteszt kerített, és első oldalára feljegyezte: TARTOZÁSAIM. Alája: 2x120 000 forint. Tömötten felvette a hátizsákját. Becsúsztatta a lány ajtaja alatt a borítékot, majd Negnél kopogott. A kapitány dünnyögve ajtót nyitott. – Mi olyan sürgős? Fokk befurakodott mellette (falilámpa világított), Kaku ágya sarkára telepedett. A kapitány sóhajtva egyik székre ereszkedett. – Búcsúzom, kapitány. Megyek New Yorkba. – Anyád kínját. – Komoly képpel fürkészte. – Örököltél? – Kölcsönt kaptam. – Az rossz. Nagyon rossz. – Nem annyira. De nem ez a lényeg. – Borítékot húzott elő, az asztalra pöccintette. – Vehetsz egy pecabotot is. Ez volt szíved vágya, igaz? – Nem tudom helyes-e. – Egy csapat vagyunk, nem? Isten veled, kapitány. – Én ezt nem értem… Ezek szerint úgy eltűnsz, mint a déli szél? – Nem örökre, nem örökre. Búcsú nélkül nem mehettem. Benne van az e-mail címem, ideje, hogy neked is legyen. – Hohó, hapsikám, már indulsz is? – Hetvenkét óra, ne felejtsd, de azt nem itt töltöm. Talán szobrot faragok addig. – Pácban vagy? – Reggel fel kell hívnod az üdülőt. Te, vagy Kaku elvégezhetnétek a munkát. Isten veled. Neg megcsóválta a fejét. – Te még híres leszel, édes komám. Pirkadatkor Fokk a horgásztó körül őgyelgett. Könyvtárban a Pulzus fordítóiroda ajánlatkérő kérdőívét kitöltve csatolta a leveléhez, majd kattintott a Mehet gombra. Megérkezett a vonat Badacsonytördemic-Szigliget vasútállomásra, Fokk felszállt rá, kibújt a bugyrából, és elfoglalta helyét az utolsó kocsiban. Kihajolt az ablakon. Alugyel Szics után szólt: – Itthagyta a mobilját. Szics: – Nem kéri? – Nem. – Köszönöm. – Szics elindult a telefonnal. Fokk leült, kinézett: a szél átfésülte az eget, felhőpalást terült a dombok köré. Árva énekes: Tavaszi szél vizet áraszt/Virágom, virágom/Minden madár társat választ/Hát én immár kit válasszak?/Virágom, virágom/Te engemet, én tégedet/Virágom, virágom… A népdal beleolvadt Mac-Talla Griogal Cridhe-jébe. A pásztor karikírozott settenő léptekkel, mint egy lassított felvételen, vonult a tájban. Csuparánc bácsi bocskaiban, pörge kalapban mosolygott a kamerába. Egy másik öregember darutollas kalpagban, bolharáncos gyolcsingben, szöcskelábaival tekert, vázon vitte pruszlikos, főkötős, rakottszoknyás asszonyát. Egy csapat dülöngélő férfi libasorban, egymás vállát érintve, tekeredő felsőtesttel hatolt a mezőbe. Újabb csoport tűnt fel jobbról, imbolyogtak, mint akik egyensúlyukat vesztették. Fentről, hátukon összekulcsolt kézzel, merev lábukat kaszálva újabbak érkeztek – akár a robotok. A kép jobb sarkából kötelékben mindenféle nemzetiségű ember ünnepi öltözetben, kitárt karokkal billegdélt. Valamennyien befelé szűkülő kört alkottak, mind többen megmerevedtek, ezeket kikerülték; a kép szemcsésedett, a szürke foltok gólyát formáztak, amely elhussant, felhőket, napsugaras szirteket hagyva maga után. (Brave Belt: Holy Train)
Megjelent: 2017-12-16 17:00:42
|
