VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Remény háza – Krampampuli, Megmondtam előre (forgatókönyv)
REMÉNY HÁZA Krampampuli
A szoba sarkában rozzant fotel, fejtámasza elfeketedett, negyedrészét zsebkendő takarta. A foszló szőnyegcsík felpöndörödött, a szegély vonalában látszott csak a parketta lakkozása. Gardróbszekrény tetején megült az elsárgul tapéta, színes üvegvázák fogták a port. Tákolt polc lapjain félig-harmadáig könyvek sorakoztak. Ablak mellett csap csöpögött a linóleumra, tartóján borotva és szappan, kampón törülköző lógott, érintette a szegre erősített zsebtükröt. Gázkonvektor előtt hevenyészetten bevetett ágy, a bordó, plüss falvédő fölött spanyolgitár függött. Asztalon mikrósütő, kenyértartó, tányéron főtt brokkoli maradványa. A nyitott ablak fogantyújára és falba vert kampóra csomózott zsinegen zokni és alsógatya száradt. Hintaszékben középkorú férfi görbedt, plafonra meredve motyogott: – „Voldemar, az egyetlen cél: embertársaid szeretete, a boldogságukért való munkálkodás. Ha szeretet kiapad a lelkedben, semmit sem tehetsz, minden munkád önámítás lesz, mert csak a szeretet teremthet maradandót és élőt, a büszkeség terméketlen, mert nem érdekli semmi önmagán kívül…” – Nekifeszülve a karfának, előre-hátra ingatta magát. Felberregett a kaputelefon. A lakó beleerősített, némán mozgatta a száját. Kavics koppant a padlóra, majd egy újabb a térdét találta. Hevesen hátralökdöste magát a falhoz. Kisvárta az utca felől robaj hallatszott, utána egy kopasz fej jelent meg az ablakban. – Karakun úr, én csengettem az imént, a köveket is én hajigáltam, sajnálom, most viszont bajba kerültem, leomlott alattam a ládasor, meg kell engednie, hogy belépjek önhöz. Fájlalom, hogy zavarom, tényleg. Shira tanára vagyok. Még nem találkoztunk, de számomra nagyon fontos a mostani ismeretség. Ennélfogva, ha nem akarja, hogy összezúzzam magam, kérem, engedje meg, hogy szilárd talaj kerítsek a lábam alá. Aztán megyek is. Illetve még elmondanám jövetelem okát. – Nyögve feljebb húzódzkodott. Rövid erőgyűjtés után félig betüremkedett a terjedelmes test. Karakun felpattant, kivágtatott a szobából, becsapta az ajtót, hallatszott, amint ledöngetett a lépcsőn, s már az utcafrontról, a ládák mellől pillantott felfelé. A tanár kikandikált. – Lemenjek én? – kérdezte. – Nincs kulcsom. – Értem. Beengedem. – Eltűnt az ablakból. Hamarosan újra ott termett. – Hol a kulcs? Karakun felállította a ládákat, és visszamászott a szobába. – Mit akar? – Húga kórházba került. Rosszul lett a munkahelyén. Nem tűnik komolynak a baj, de néhány napra megfigyelésre bent tartják, és Shira… Shira egyedül van. Mivel önnek nincs telefonja, édesanyja megkért, hogy tolmácsoljam: arra a kis időre töltse náluk az éjszakát. Semmi különös. Reggel útnak indítja Shirát az iskolába, azután este meglátogatja, hogy legyen társasága. Semmi komoly. Talán vacsora még, tévé, ilyesmi. – Barátnők? – Tessék? Karakun: – Hol vannak ilyenkor a barátnők? – Hintaszékbe huppant. Alsó fogsorával dörzsölte ajkát. – Nem tudok róluk. Csupán annyi a szerepem, hogy közöljem, milyen életbevágóan fontos a jelenléte. – Benyúlt a zsebébe, pénzt tett az asztalra. – Shira édesanyja megkért, hogy ezt adjam át. Semmi lényeges. Váratlan kiadásokra, tudja, vacsora, efféle. – Lesznek pókok? – Hm. Talán. – Nézzen körül, itt hányat talál? A tanár megvakarta a nyakát. – Ezt nem értem. Ha Shirát nem tudja vállalni, akkor végül is szívesen látjuk nálunk. Szimóna – szabadkozó mozdulatot tett –, tudja, nem is tegeződünk, nagyon a lelkemre kötötte, hogy kérjem a segítségét, meg Shira is ragaszkodik a saját kuckójához. Szerintem várja magát. Mikor találkoztak? Karakun leakasztotta a gitárt. – Hol van most Shila? – kérdezte. A G-húrt kapirgálta. – Ez egyszerű. Egyszerű, de igaz. – Otthon. Számít jövetelünkre. Semmi bonyolult. Nos, ha gondolja, elindulhatunk együtt. – Az utcák persze járhatók. – Semmi szokatlan. Rendben van. Akar beszélni Szimónával? Felhívom, aztán átadom a telefont és dűlőre jutnak. – Előhalászta a mobilját. Karakun: – Kiütést okoz. Az, amit az orrom alá dugdos. Kifacsarom, mint egy citromot. – Levegőbe kapdosott, mintha legyeket hajkurászna. Tanár: – Sajnálom, hogy zavartam. Ne haragudjon. Semmi az egész. – Tétován az ajtóhoz lépett, próbált kijutni, majd még inkább habozva megkezdte az ereszkedést a párkányról. Karakun a hintaszékbe omlott, maga elé: – Lehetetlen. – Hangosan: – Nem is ismer. – Felfortyanva: – Persze jól kifőzték. – Az ablak irányába: – Egyedül nem fogok menni, jobb, ha tudja. Morzsákat csipegetek. A tanár felbukkant. – Jöjjön hát, odavezetem. A tanár mellékutakon hajtott, s amikor fordult, lehúzódott, megvárta, amíg Karakun megközelítette, azután gurult tovább. Balkonos lakóház előtt leparkolt (minden lakás virágoktól tarkált), kaputelefonba beszélt, végül hátrébboldalgott a lottózó sarkához. Amikor a házból előjött egy tíz év körüli kislány, bólintással üdvözölte, Karakunnak már biztató mosollyal intett és beszállt a kocsijába. Shila a kezét nyújtotta. – Helló! Képen láttalak. A hajad hosszabb, meg őszülsz. Karakun tarkóján matatott. – Shila… Régi lány. – Anya szerint beteg voltál. Már nem vagy az? Karakun megrántotta a vállát, ínyére húzódott felső ajka. – Hát mi vagyok én. Shila fürkészőn figyelte. – Mesélte, hogy fura dolgokat műveltél. Te normális vagy? – Mi az, hogy normális? – Olyan, mint más. – Akkor nem. – Vannak dobozos kaják, amiket csak melegíteni kell. Én is meg tudom csinálni. Mit szeretnél? – Szerethetnék... Persze. Shila félreállt az ajtóból. – Fáradj be, nagybácsi. – Vigyorgott. Karakun felnyögött, körbekémlelt. Foga közé szúrta kisujja körmét, utána térdkalácsát vakarva, bicegősen az előtérbe nyomult. Shila nyomában lépett a lakásba, előtérben ácsorgott. Nem követte a kislányt a szobába. Shila (bentről): – Nem hoztál semmit? – Mi kellene? – Pizsama, könyv, fogkefe, alvómaci. – Utóbbi szava csúfondárosan hangzott. – Nem alszom itt. – Anya elevenen felfal, ha egyedül hagysz. – Hol a frászba’ vannak a barátnői? – Elíz néni? Toncsi néni? Az egyik Portugáliában, a másiknak elszakadt a térdszalagja kocogás közben és most gipszben lábadozik. – Nyomatékkal: – Megvárom, amíg bejössz. Nem fogok kint ácsorogni veled csak azért, mert azt hiszed, mindjárt bombára lépsz. És pizsama nélkül is alhatsz. Jobb, ha nem látod milyen, amikor anya kijön a sodrából. – Apád? – Utál. – Vigyázz a szádra! – Te vigyázz! Azért mert eljöttél, nem fogsz nekem dirigálni. És árulkodhatsz anyának, hogy felvágták a nyelvem, úgysem fogja érdekelni. Bocsánatot kért tőlem; azt mondta, nincs is ilyen hülye pech a világon, amiért hozzád kellett fordulnia. Karakun már a küszöbön tipródott; ajtótokba kapaszkodva megdőlt, szimatolt. Shila: – Anya szobája; nem szereti, ha itt tévézek. – Kihívóan méregette. – Most azt csinálok, amit akarok. Fel kell őt hívnom. Karakun leereszkedett a szőnyegre, az erkély felé fordult. A lány a mobilján számokat nyomkodott. Shila (a telefonba): – Igen, itt vagyunk. Persze, jó. Már megcsináltam. Adom. – Nyújtotta a mobilt. – Anya veled akar beszélni. Karakun lesütötte a pillantását, imbolygott. Shila: – Most nem tudja átvenni. Hát… Nem tudom… Jó. – Karakunhoz: – Odateszem a füledhez. – Ahogy közelített a mobillal, a férfi oldalra zuhant. A kislány a telefonba: – Így sem jó. Jól van, kihangosítom. Mehet. – Egy méterre tartotta a férfitől. A hang sodrón (kordában tartott indulattal): Figyelj, ne szúrd el! Soha semmit sem kértem tőled az életben. Nem nagy dolog ez sem. Holnap péntek, vasárnap már itthon vagyok. Hallod? Figyelj oda, mit eszik, tízkor parancsold ágyba, nincs kibúvó. És ne bámulja a nyüves tévét! Szereti, ha felolvasnak neki. Csak ennyit kérek. Pofon egyszerű. Holnap újra hívlak. Na jól van, leteszem. Shila! Shila (füléhez tartotta a készüléket, másodpercek múltán): – Jól van, anya, minek hajtogatod, tudom nagyon jól. Jó, hívlak. Szia! – Apád? – Már kérdezted. – Válaszoltál volna. – Összecsomagolt és lelécelt. Nem keres, nem is érdekel. – Meglátjuk. Egy nő sem becsüli a férjét. Ne hidd el szövegelésüket, ne legyél olyan, mint ők. Addig meresztheted a szemed a tévére, amíg kidőlsz előtte, közben elronthatod a gyomrodat mindenféle katyvasszal, nem izgat, de holnap felkerekedünk. – Mi? Holnap iskola. – Megmondtam. Látni fogod apádat, és utána merd mondani… amit mondtál. – Meg vagy húzatva. – Legtöbben csak vagdalózásban és süketelésben menők. – Tisztára buggyant vagy. – Mars ki anyádból, unalmas. Gyereket akarok látni, vagy legalább valakit, aki vágta közben patkolja a lovat. Shila bekapcsolta a tévét, csatornákat váltogatott. Duzzogott – Azt mondom majd, hogy elraboltál; nem is tudod, miket mondott még anya. És még vacsorát is kell készítened. – És az ajánlatod? – Meggondoltam. – Pakolj a fejemre mindent, amit tudsz. A gyerek felugrott, díszpárnákat, bútorhuzatot kapdosott fel, és ráborította Karakunra. Figyelte mozdul-e, majd a férfi arcába nyomta az ülőpárnát, utána plüssfotelbe telepedve lejjebb vette a hangerőt. A kamera Karakun ábrázatát mutatta, 90 fokot fordult, s amikor távolodott tőle, az ebédlőasztalnál ült, a pizsamás kislány tányérján pizza égett darabja, Karakunén diótörmelékes konzervananász. Két szál gyertya égett. – Nem illik ételt meghagyni – mondta a kislány. – Bagoly mondja. – Az enyémet elégetted. – Persze. Szavak jobban pörkölnek. – Miért ég gyertya? – Ha sokáig nézem a lángját, mintha rózsaszirmokon eveznék. A lapátok nem csobbannak, hanem citerahúrokként pendülnek. – Két kézzel pöckölte a levegőt. Szaglászott. – Illatuk is erős. Lerakom az evezőket. – Nyújtózott. – Miért utálnak a kölykök fogat mosni? – Én nem utálok. – Akkor tessék. A gyerek szaladt a fürdőszobába. – Mese lesz? – kiáltotta onnét. – Anya azt mondta, színdarabokat írtál, amiket senki sem olvasott. – Írni: szálka a köröm alatt. A regény hal meg utoljára. Már a filmek érdekelnek. Mondhatok bűt-bát. Elmesélek egyet. Legalább békén hagy. – Tudok utána aludni? – Ahogy akarod. Shila bebújt az ágyba, lőcslábú manót ölelt. – Kérem a mesét. Karakun bevonult a szobába, lezuttyant a padlószőnyegre. – Arhangelszkben játszódik. Mert… mert ebben a névben harangok laknak, és én szeretem a bongásukat. A hangok áradnak, mint a lassú vízesés. Bim-bam. – Eldőlt. – Egy órás, aki leginkább zenélő órákat javított és világ legkisebb pónijait tartotta, garázsában kényelmesen elfért mind a fél tucat, befogadott egy árva kisfiút. Távoli rokonával élt, aki váratlanul hunyt el, és úgy tűnt, órás az egyetlen, aki jót cselekedhet vele. A kisfiú hallgatag volt, szeretett egyedül játszani, a pónikhoz sem merészkedett közel, csupán messziről figyelte nyargalászásukat. Furcsa szavakat talált ki. Például, amikor megjegyezte az órás, hogy „Mai repertoár epertorta”, rávágta: repertorta. Egyik nap azt mondta az órásnak, felezzék el a pónikat, de továbbra is mindenki cíbelődhet mindegyikkel. Az órás rábízta, felezze el ő, neki megfelel, ami jut. Aztán másnap az állatokat két darabban találta, mintha valami elnyisszantotta volna őket. – Mi lehetett? – Nem tudom, az írás majd felfedi. – Miért nem te? – Hát ki vagyok én? Egy kéz, amit vezetnek. Amit Isten egybefűz, semmilyen erő nem választhatja szét. Néhány aranycsillag hiányzik a plafonon. Szerencsés vagy, ebben a szobában meleg árnyákok nyugodnak. – Arrébbfészkelődött, ahol a hold csíkja az arcába szelt. – „Bouilhet megérttette velem, hogy a kitartó munka és a mesterség alapos ismerete – a tisztánlátás, a lendület, az elragadtatottság egy napján –, ha szerencsésen szellemünk minden hajlamával megegyező témára bukkanunk, világra segítheti a rövid, egyetlen és a tőlünk telhető legtökéletesebb művet.” Az út mellett gyalogoltak; kislányon táskája, Karakunon csatos hátizsák, tetején feltekert hálózsák. Mindkettő sportcipőt húzott, Shila szoknyát, Karakun foltos farmersortot viselt. Shila: – Így sosem érünk célba. Az is lehet, hogy apa már nem lakik ott, anya egy éve nem beszélt vele. – Egyszer már anyán lesz a sor, hogy meglepődjék. – Jobb lett volna iskolába menni. – Oda bármikor mehetsz; élvezd az utat. Shila stoppolt. Karakun: – Mit művelsz? – Stoppolok. Sosem csináltad? Karkun válla közé húzta a nyakát, meglódult. Összepréselte a száját. – Itt hagy a lábam. – Már pedig nem fogok talpalni. Ez a minimum, ha már elcipeltél. Megállhatnál végre. Senki se fog felvenni. – Megszaporázta lépteit. – Ugye tudod, hogy így sehova sem érünk. – Stoppolt tovább; kocsik húztak el. Karakun távolabb húzódva az úttól, lecövekelt. Megállt egy jármű, a kislány odaszaladt. A sofőr leeresztette az ablakot, váltottak néhány szót, majd továbbhajtott. Shila visszafordult. Shila: – Rossz irányban állunk. Túloldalra megyünk. – Keresztülfickándozott az úton, Karakun komótosan követte. Karakun: – Gyalogolni jobb szeretek. – Ha akarod, visszafordulhatunk. – Neked találkozód van, én meg fürdőzöm a fényözönben. Mínea a padkára kormányzott. – Elvihetem magukat? Shila: – Keszthelyre megy? – Badacsonyba. Addig megfelel? – Egy pillanat. – Karakunhoz galoppozott. – Én majd beszélek. Csak szállj be és kész. Rendben? – Visszanyargalt, mint egy kiscsikó. A nőnek: – Jó lesz. Köszönjük. – A kislány kinyitotta Karakun előtt az ajtót. A férfi betüremkedett. Karakun: – Biciklivel kevésbé bírtuk volna. Üdvözlöm. – Messziről jönnek? A kislány befészkelődött az első ülésre. – Két órája caplatunk. – A Ford Fiesta csatlakozott a forgalomba. – Látogatóba készülünk. Meglepetés. – Örömteli meglepődés lesz, lefogadom. Karakun kifacsart pózban dőlt el az ülésen. – Idegen rendszáma van a kocsinak. Valamiféle reményszagot hoz. Állatai nincsenek. Mínea nevetett. – Jó a szimata. Milánóból jövök, és a kocsit kölcsönkaptam. Néhány napig maradok, azután fordulok vissza. – Tovább is mehet. – Még az is megtörténhet. – Kocsija régi pora nem sokat vegyül az újjal; ujja különb érzeteket kíván. – Biztos régi utazó. – Kár, hogy nem tarthat velünk. A nő biggyesztett, mereven nézte az utat. Kiszálltak a Kisfaludy-háznál, és elindultak a Ford után a Római úton. Shila: – Vonatra szállunk és kész. Éhes is vagyok. Karakun az utcai kútból engedett vizet, a műanyagflaskát is megtöltötte. Szendvicseket halászott elő hátizsákjából, és megfelezte a kislánnyal. – Vonat? Hogy mutatom meg a kilátót? Alig van már olyan, amelyiknek nincs fedele. Nem is gondolnád, milyen mennyei tetejükön forgolódni. Shila: – Alvás nélkül is reggelig koptathatnánk a cipőnk. Azért, ha néhány megállót utazunk, nem olyan baj. – Legközelebb felkészülök. Bringával gurulunk. – Kérhetek csokit? – Simán. – Nekem is van pénzem. Karakun: – Hát ez mi? – Százasokat markolt ki a zsebéből. A kisboltot nézegette. Shila a mobilján gombokat nyomogatta. – Anya megint keresett. Muszáj visszahívnom. Ebből vihar lesz, tudod. Szereted a tejet? – Jöhet. És még zsömle is. A kislány benyitott a boltba, Karakun helyet foglalt a kerítésen. A csendes utcán egy turista sem lézengett, Karakun az eget kémlelte. (Lejjebb egy alak lelapult kerekű biciklijét tolta.) Amikor Shila visszatért, mobilján beszélt. – Akkor felhangosítom. Már hallja. – Karakun felé fordította a telefont: Nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen vagy; fel nem fogom, mi jött rám, amiért a segítségedet kértem. Azonnal forduljatok vissza és szálljatok vonatra. Nem tréfálok. Nem tudom, mi jutott eszedbe, de ennek most véget vetek. Amikor fél óra múlva hívlak, azt akarom, hogy a vonaton üljetek. Felfogtad? Ne csinálj zűrt. Kifelé bámultak a vonatablakon. Shila: – Kigondoltam valamit a filmedről. Nem kell, hogy rosszul végződjön. – Nincsenek is rossz végződések. – A pónik újra felélednek. – Kutatón nézett a férfi szemébe. – Természetesen. – De ezután fordítva lehet megülni őket, különben moccanni sem hajlandók. – Hogyne. És az órák visszafelé kezdenek járni. Majd amikor a gyerek megsejtette, hogy osztozkodással magát is kirekeszti, utolsó kérdése ez volt: felöltsék-e a csillagokat? – Valami mégiscsak kifecsegte a történet végét. – Bár nem vagyok a krónikásuk, de amikor a nyáréji égbolt alól megjelentek a völgyből, csillag szeplőzte mindegyiket, arcuk elmosódott. Csörgött a telefon. Shila: – Vonaton vagyunk. Igen. Jó. Szólok. Le kell tennem. Nem sietek. Persze. Szia! – Eltette a mobilt. – Gyanakszik. – Ha újra hív, felvilágosítod, hogy apádnál vetettünk horgonyt. – Meg fog ölni. Nem ismered. – Jó, lapítson ki az aggodalom. – Hallottad mit mondtam? – Derűd sajnálod apádtól? Györöki Temető utcában baktattak. Felkapaszkodtak a Szent Mihály-dombra, a tetőről verőfényben látszott a keszthelyi öböl és a berényi partok. Karakun: – Csak nem bánod, hogy itt lehetsz? – Kár, hogy anya nem örül. – Szeretsz rajzolni? – Ühüm. – Egyszer kedvem támadt megfesteni a tájat. Hoztam vízfestéket, ecsetet, papírt, azt hittem, könnyű, aztán csupa paca lett az egész. – Minek akartad megfesteni, ha látod? Karakun: – Vannak ilyen gógyis elhatározások. Végül észhez tértem. – Akkor fess, ha nincs előtted a képe. – Már nem érdekel. Elképzelni még mindig tudom. – Utolsót aggódhatok? – Gyerünk. – Hogy pillantjuk meg apát? – Egyszerű. Az irány jó. Már csak egy nagy lélegzet kell. A kislány sóhajtott. – A bicikliúton haladunk, köpésre egy falu. Talán elcsíphetünk egy buszt. De vonat is szóba jöhet. Ugye nem akarsz a szabad ég alatt éjszakázni? Rühellném. – Mindenre gondolsz. Minden simán gördül át rajtad. – Anya mesélte, hogy fiatalkorodban gyakran nyakadba szedted a lábad, elkódorogtál valamerre, olyankor frászt hoztad mindenkire. – Nézd meg a tenyerem. Kéznél van. Látod. – Ihatok a tejedből? – Vér a vértemből. Shila a rönkasztalon hagyott hátizsákot bontogatta, amikor megszólalt a mobilja. Ránézett a kijelzőre, és a kápolna mögé sietett. Karakun ráfeküdt az asztalra, lábát felhúzva motyogta: – „Felség, ne kívánja tőlem, hogy mások bűneit bevalljam. Hiszen senki sem gyónhatja meg mások vétkeit, csakis a sajátjait.” – Apa volt. Anya felhívta. – A jó apák. Helyére kerülnek a dolgok. – Idejön. – Természetesen. Honnan tudta, hol vagyunk? – Nem tudta. Én árultam el. Tábláról olvastam, hogy ez Szent Mihály-domb. Beférnél előre a kocsiba, de gondolom, jobb szeretnél a platón utazni. Viszont le kell bújnod, mert tilos így közlekedni. – Aláfekszem a felhőknek. – Két bicajt is hoz. Háza előtt kevéssel majd tekerünk. Tényleg jó volna hajtani egy kicsit. Karakun elmerengett. – Figyeld, ezek a nagy erdeifenyők növekedés közben lemondanak alsó ágaikról, előbb-utóbb a szél letördeli őket. Ismertem egy helyet, ahol egész nap megmaradt a suhogás, csak éjjel hallgatott el. – Dünnyögött: – „Tudja ugye, drága barátném, hogy mindig rajongtam az esőért és a sárért, s most isten kegyelméből alaposan kiélvezhettem mindkettőt.” – Apa ma hazavisz, anya nem engedi, hogy nála aludjak. Az egyik bringát megkapom, s ha nem akarod, hogy velünk utazz, eltekersz vele, én meg a hétvégén elugrom érte. – Sima út. – A vonat majd elvisz. Visszatértek a domb lábához; a bicikliút előttük fordult, letelepedtek a padra. Karakun: – A föld gyomra misztikus bendő. Kifordított gyomron ülünk, szívesen lemennék a föld alá. – Sárkányrepülő! – Fukarkodik az árnyékával. Apádnak lesznek meglepetés dolgait. Egy ló talán. Az apa egy kicsit most kinyitja a jövő szárnyait. Ez a jó az apákban. Már nem is kell, hogy haragudj. UAZ terepjáró érkezett. Kiszállt belőle egy magas férfi, a kislány felé indult. Megérintette a vállát, megcsókolta a homlokát. – Kis szökevény – mondta. – Nagybácsit okold. – Magadtól nem is jöttél volna? – Hát, de. Karakunnak: – Helló, pajti! – A felhők egyre nagyobb árnyakat fialnak, a nádast is befirkálták. – Köszönöm, hogy elhoztad Shilát és vigyáztál rá. – Ő már kiterjesztette szárnyait. Érti a világ minden csínját-bínját. Én már csak ide-oda kucorodom. Ne gondold hibának. – Elvihetünk? Shila: – Persze. Út végéig mindenki kitart. – Igazából ebéddel is várnánk. – Vannak lovaid, apa? – Egy kevés. Éppen hogy két nyereg alá férjenek. Karakun: – Most már minden négy lábon áll, nem borulhat semmi. Akkor én futok, meglátom, tudok-e ugrani. – Megiramodott a behajtón. (Ivan Pratch rondójának első hét üteme szólt a C-dúr zongoraszonátából) A kamera kísérte, ajtó csapódott, felbődült a motor, s amikor Karakun a kocsi mellé ért, rávetődött a platójára. Kihajtottak a főútra. A felvevő előresuhant, már ketten tekertek. Karakun a Csepel Cruiser vázán ült, komolyan szemlélődött, majd a pedálon állt peckesen. A diófa alatt főtt zöldséget evett. A ház hosszú árnyéka délnek fordult, az út megült a csendben, égett sarjú legyezte, szél simogatta porát. Egy nő és Shila közelített egy pulival. Shila Karakunhoz szökdécselt. – Itt a mobilom. Felhangosítottam, eltarthatod a füledtől. Ráragasztottam a kezelési útmutatót. Minden ismerőst felhívtam, lediktáltam az új számom. Akkor nyomd le a gombot, ha a nevemet látod a kijelzőn. Én kereslek. Tessék a töltője, azon is megtalálod, hogyan használd. Ha megyek hozzád, én is feltölthetem. Shila átölelte, Karakun csücsörítve a dombok vonalát pásztázta, pipiskedett. – Krampampuli. – A vonatjegyet megveszem. Figyeld az úton a jelet, hova rejtettem, csak elő kell halásznod. Apa is odaért. – Felemeltem az ülést. Karakun: – Most könnyű. Ha nem fal, nyakunkba nyal a napocska. – Markába fújt. – Csak tettetem, hogy etetem, te tetem. Tehetem. Shina beszállt a kocsiba. – Kövesd a jelet. Karakun nyeregbe pattant, kidagasztott arcát mutatta az odabólintó nőnek (Lena Horne: The Fool on the Hill), és rázúgott az útra. Kereszteződésben sárga nyíl virított. Rozstábla mentén pedálozott, emelkedőn kocsik kerülgették. (Szigorú ábrázattal ballagott, a kerékpár két lépésnyire gurult utána; fatuskón pihent, bicikli a vállának támaszkodott, kormánya a térdének billent.) A hídkorlátra papírcsík simult, balra jelezte az irányt (írást is keretezett: Krampampuli, a p hasa mosolygós arcot formált). Karakun arra fordította a kormányt.
Renaissance: Love Is All (1971) Lena Horne: Rocky Raccoon (1969) Megmondtam előre Középkorú férfi (farmerban, kék, rövidujjú ingben) az állomás kasszája előtt várta, hogy az előtte levő hátizsákos pár végezzen. Hiányzott lábáról a cipő. Bal nagylábujja kitüremkedett a sárga zokniból. – Végállomásra kérek – mondta a pénztárosnőnek. – Melyikre? – Melyik a legközelebbi vonat? – 8.40-es Balaton Expressz. – Jó lesz. A vonatablakból bámulta a tájat (túlfelől Alugyel Vilár); felerősödött a konferanszié hangja: „Hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel…! Szics Guzmán!” Előadó: „Jól van, öregem, nem a kerítőm. Nem habzsolunk. Egyelőre elég csipetnyi szeretet. Maguknak mennyi van? Tudják, nem bánom, ha valamennyit átáramoltatnak belőle. Ha savanyú képükkel szembesülök, tudom, hogy utálnak, és hazafelé fájlalni fogom, amiért ebbe a porfészekbe vetődtem. Végig azon morfondíroznék, minek is jöttem.” Egy néző: „Pénzért!” Humorista: „Bemutatom Bélát, a beépített emberemet. Az a dolga, hogy megjelenítse a tökkelütött közönséget. Tehát ő Béla, a beépített ember. Mindig igaza van. Pontosan azt mondja, amit leírtam neki. Ilyenkor szoktam elővenni egy húszezrest, repülőt hajtogatok belőle, és elhajítom. Ma nem hajtok, nincs hozzávalóm. Addig birtokolok ekkora címleteket – legfeljebb két napig –, amíg kifizetem legégetőbb adósságaimat. Sebaj, ha nem tömhetek be velük minden lyukat, legalább nem tespedek el, ilyen ótvar helyeken is előfordulok, mint ez itt. Ez az alsó, vagy már Nagymucsa?” Előző bekiabáló: ”Röcsöge-Ketra.” Guzmán: „Béla régi barát, nem kér sokat enni, gyakran bevásárol. Porszívózáskor nem szívózik, kecses, akár egy kecske.” A kamera Szics Guzmán (cipőtlen a vonatról) műsorát veszi: „Ha volna lányom, szeretném… a vőmet. Feltéve, ha volna. Már ha volna lányom is. Higgyék el, nem bonyolult. Havonta egyszer, családi látogatás örve alatt összedugnám a fejemet a vőmmel és apámmal, és megvitatnánk szorult helyzetünket. Nyomorunk nyomós oka asszonyaink, akik miután gyenge pillanatunkban megkaparintottak, és immár házassági okmánnyal is hivatalosan az övék lettünk, nyakunkon ülnek, többé nem eresztenek. Vőm – már ha lenne, blablabla, nem kezdem újra – nem vethetné szememre, hogy nem szóltam, mert igenis figyelmeztettem a várható bonyodalmakra, minthogy mindenkit óva intenék, aki benősül a családba. S ha lebeszélni nem is tudnám, javasolnám, hogy nyissunk közös frontot. Nem tehetek róla, ha valaki akkora hülye, hogy elveszi a lányomat. Annyi más ember lányának adhatta volna nevét, aki miatt le kellene mondania apró örömeiről, erre pont az enyémnek kell bekötnie a fejét, hogy tetézze lelkiismeret-furdalásom. Nem felelek más botlásaiért, magaméit is ki nem állhatom. Okom lesz kételkedi vőm értelmi képességében, hiszen oltár elé vezette a lányomat. Persze én meg az anyját, de ma már biztosan nem tenném. Gúnyos vigyorral kihátrálnék az ajtón, amikor meglátnám ravasz pofáját azon a szilveszteri éjjen. Sőt, hogy egészen biztosra menjek, el se mennék abba a rohadt buliba, magamban rostokolnék, ahogy addig az év minden utolsó napján. Egyszer mozdultam ki, és élethosszig tartó gyötrődéssel fizettem.” Szics leszállt (előadás nem szünetelt), köpött, elhagyta az állomást; platánok alatt baktatott; kertben gyerekek tollaslabdáztak, egy férfi kereket cserélt. Egy termetes, bikinis nő hasán terült el a cseresznyefa alatt; parkban is napoztak, kislányok vizet fröcsköltek a kútból. (Lapos gumijú kerékpárjával feltűnt a férfi.) Egy teniszező mérgében a salakos földhöz vágta az ütőjét. Sétány padján olvasó nőt látott, leleste a könyv címét: Zord-folyó. Csendes utcában járt, néhány portán olasznád borzolódott, kerítéseket lila hajnalka vagy golgotavirág hálózta. Kúp- és zergevirág-foltokkal pettyegetett háznál csengetett. Testes, erősen őszülő nő jött elő. „Apám az összejöveteleinken kuksolna csendben; nagy pácban van, őt már az anyám fogja eltemetni. Talán én megúszom, sikerül kitörnöm a házasság igájából. Akkora szerencsém úgy sem lesz, hogy én mondassak misét asszonyomnak. A nők túlélnek minket. Vagy ha mégsem, már mindegy, kifacsart rongyként odahagytak. Ebek harmincadjára. Egy özvegy sem venne már a nyakába, hogy aztán eltemessen. A tanácsozásokon terveket kovácsolnánk – apám kummog, őt majd úgy kell kilopni a házból, az övéből, harminc évig gályázott érte –, hogyan oldjunk kereket. És miként álljunk talpra, amikor mindenünkből kiforgattak. Mert a gatyánk is rámegy a válásra, számkivetett pasasok leszünk. Férfiismerőseink megvetéssel leplezik irigységüket. Lenéznek és elkerülnek. Mert függetlenek lettünk. Apámat nem számítva, mert ezután kolonc lesz a nyakamon (elvárom, hogy a vőm pácban hagyja az öregét, nem vett részt üléseinket, főjön csak továbbra is saját levében. Úgy kell neki. Miért nősült meg). Apámat megsajnálom. Jár neki néhány nyugalmas év, amit nem tévé bámulásával tölt. De alighanem a vőm is éppolyan tutyimutyi, amilyen én voltam az ő korában. Se sütni-, se betennivalója. Aligha apologetikus, ahogy én sem. Persze más sem. Ki hallott a hitvesétől ilyen mondatot, hogy: «Milyen korán keltél a Koránnal.» «Éjjel nem hallottam, hogy beindítottad volna a vasútmodelled.» «Mentolos krémet vettem, nem szívódik gyorsan, fél órával tovább dörzsölhetlek.» «Amióta a telekhatárra szarsz, drágám, a kutya is odacsinál.» Néha olyan depressziós vagyok, hogy lúdtalpam nő. Ha ugyan az nő és nem inkább süllyed, amíg bír; nem lenne jobb inkább egy sérvhasonlat, mint akit az élet súlya agyonnyom. Minden bajom oka feleségem, őt kéne hazavágnom. Egyszer megteszem, és már itt sem vagyok. Pápá. Több a színpad közelébe sem megyek. Akkor már egy viccet is elmondanék. Sajnálom magukat, regrutákat, hogy ide is el kellett hozniuk feleségüket. Tudják, mi férfiak tartsunk össze; bevackolódhatnának a családomba.” A nő: – Hol a kocsid? – Bedöglött. Javítják, vagy lopják belőle az alkatrészt. Na, bemegyek, vagy itt verek gyökeret? A nő félreállt: – Mi történt? Szokásosnál is mogorvább vagy. Guzmán elindult: – Tudom, hogy felvidítasz. – Félrefordult. – Ne köpj az útra. – Hova köphetek? – Ne az útra. – Finganom szabad? – Csak ne halljam. Szics Guzmán megtorpant a teraszon, belevetette magát a karosszékbe. – Apa? – kérdezte. – Egy hete rosszabbul volt, de megint jól eszik. – Szóval? Abba kéne hagynod a nővérkedést, nővérem. Fizetem apa ápolását, mondtam, te meg kicsit levegőt kapsz. – Megvan a levegőm. Szics: – Babáid is megvannak, mégsem alszol velük. – Vállat vont. – Azt csinálsz, amit akarsz. Nővére kopogott az ajtón, bedugta a fejét. – Apa, itt van Guzmán. – He? Ki? – Guzmán. Látni akar. Belépett a férfi, nővére széthúzta a függönyöket, azután távozott. Szoba középvonalában baldachinos ágy, faragott, virágmotívumokkal festett oszlopokkal, tetejét áttetsző piros tüll pótolta. A berendezés masszív tölgyfa bútorokból, mályva zsenilia huzatú karosszékből és üveges könyvszekrényből állt. Amfórában és két kaspóban friss kardvirág illatozott. A szobabelsőhöz tartozott még tévé, videó, stósz DVD-vel. A japán teázó asztalon köteg napilap, kancsóban citromos ital. – Szervusz, apa. Kopasz, borotválatlan, horpadt arcú öregember, feje félig süppedt a párnahuzatba. – Még mindig káromkodsz? – Nem annyit. – A nem annyi is sok. – Tudom. – Még… – utálkozón – fellépsz? – Kevesebbet. – Nem vagy már vicces? – Lehet, hogy sosem voltam. – Rám nem ütöttél. – Jól vagy? – Hogy lennék? Legyél te jó. Savanyú a képed. Így jössz apádhoz? – Ilyen van. – Nekem nincs ilyen. Tudtam, mikor milyet öltsek. – Látom, már jobban vagy. – Felőlem. Szaladni nem fogok. Én sosem kallódtam. Egy hónappal előre mindig tudtam, mit fogok csinálni. Mindennek a végére értem. Bírtam erővel. Találmányaim is voltak. – Friss maradtál. – Friss hulla! Lábamról nem tehetek. Mindig vigyáztam magamra. Füstölsz még? – Nem. – Nővéredtől úgyis megtudom. – Nem hazudok. Valamiben rád ütöttem. – Nem vitted túlzásba. – Voltak saját… – Lárifári. Te meg az ambíció! Nézd csak meg! Hülyeségekkel röhögteted az embereket. – Az emberek szeretnek röhögni. – Ennél sokkal komolyabb voltam. – Oldalára fordult, behunyt a szemét. – Most is az vagy. Még visszanézek. Nappaliban bukkant fel. Nővére rózsákat igazgatott a vázában. Nővér: – Készítek ebédet. – Nem kérek. – Kicsit harapós ma. – Volt rosszabb is. – Valahogy mindig kifogod. – Ne hagyjak itt pénzt? – Nem kell. Mikor szerepelsz? – Nem tudom. Lehet, hogy soha. – Komolyan beszélsz? – Csak ismétlem magam. – Akkor neked kéne lazítani. – Mindig lazulok. – Apa kirúgott? – Mondhatjuk. – Visszamész hozzá? Guzmán kifelé nézett, a sövény mögött hinta piroslott. Kislányt fedezett fel az ablakban. Berregett a mobilja. Nő: – Nem veszed fel? – Ruksz. – Mi? – Menedzserem. Hátam közepére sem kívánom. Nővér: – Mi történt? – Pillanatokig fürkészte. – Itt akarsz maradni? – Az a kislány a szomszédban… – Mi van vele? – Büntetésben van. Bámul kifelé. Szívesen játszana a kertben. – Mióta érdekelnek a gyerekek? – Rühellem őket. – Mindenkit rühellsz. A neoncsövek betonoszlopaikról gyenge fénnyel világították meg a panelház parkolóját. Szics portól, időtől szürke szállóra nyitott be (kerítése nem volt, másfél méter széles földes-murvás sávban csenevész fű nőtt, ajtó fölötti lámpán hiányzott a búra). A portás tévét nézett. – Jó estét! Mivel szolgálhatok? – Jó estét! Szobát szeretnék. A portás feje fölött leakasztott egy szobakulcsot, azután kinyitotta a portakönyvet. – Ismerem magát – mondta. – Tévében láttam. Biztos, hogy itt akar szobát? Közös a vécé és a fürdő. Társalgóban van csak tévé, szobában zsámoly nagyságú szekrény, ágy és a nagy csupasz fal. – Jó lesz. Elétolták a könyvet. – Ide kérem a nevét, és írja alá. Hatezer forint lesz. Szics a szobában elhúzta a függönyt, a Plázára látott. A raktárajtónál kartonlapokon két hajléktalan hevert. Figyelték, amint átvág a sötét játszótéren. – Akar valakit felhívni? – kérdezte attól, aki távolabb nyúlt el a faltól. – Akar a rosseb. – Azért tudja használni? – Lopta? Körözik? – Nem. – Most melyik? Szics nyújtotta a készüléket. – Nem kérdezem újra. – Oké, cimbora, nálam jó helye lesz. Köszönöm. Rendes tagnak nézem. – Elvette a mobilt. – Pénze nincs? – Már Szics hátának mondta: – Piája? Azért nincs harag, remélem. Szics a napfelkeltét nézte a busz ablakából. Amikor leszállt a buszpályaudvaron, leginkább a korán munkába indulókkal találkozott. Néhány jármű futott az utakon. Pénzbedobós telefonfülkében noteszt böngészett; számokat nyomkodott a készüléken. Kicsengett. – Halló! – hallatszott. – Szóval… – Mit szóval?! Hol a fészkes fenében kujtorogsz?! Éjfélig percenként hívtalak. Tudod hány óra van?! – Egyszerre csak egy kérdést, Ruksz, vagy aludj, ha ennyire odavagy. – Mi történt? A kocsid miatt rágtál be? – Csak egyet, Ruksz. – Hol vagy? Szics: – Várj. – Kiszólt egy járókelőnek: – Megmondaná, hol vagyok? – Eltévedt? – Nem… – Guzmán pénzt dobott a telefonba. – Csak tudni szeretném a hely nevét. – Mátészalka. – Köszönöm. – Kagylóba: – Mátészalkán. – Mit keresel ott? – Ide kéne jönnöd. Rühellek utazni. – Hol a nyavalyába’ van? – Kit érdekel. – Lefti lebetegedett. Nyolckor be kéne ugranod helyette. Csipet plusz zsé. – Utálom. – Tudom. Ruksz kocsiján hajtottak. Ruksz (vagy húsz évvel fiatalabb, választékot hord [valamint bőrcipőt, farmert, sportzakót és nyakkendőt]): – Kibököd végre mi a hétszentségre készültél? – Nincs mit böknöm. – Miért van kikapcsolva a telefonod? – Másnak adtam. – Hülyülsz? – Nem, Ruksz. Nézd a pofám. Ha belemben lenne, most kivehetnéd. – Nem tudom, mi jár a fejedben, de ha valami nyomja a bögyödet, tessék, hallgatlak. – Feleséged hogy viselt el? – Ne térítsd a szót. Amikor elváltunk, okok között téged is felsorolt, hogy komoly ember öt méternél közelebb nem merészkedne hozzád. – Alig emlékszem rá. Bevágó nadrágja dudorosan osztotta el lába közét, amitől úgy tetszett, mint két megérett szilva. Mi baja volt? Sokat ült a szádon? – Jól van, ne kímélj. Kürtöld csak szét a színpadon. – Ne hisztizz. Vénasszonyságod nem olvasta a fejedre? – Tessék! Ebből hogy mászol ki? Feleségem mit tudott volna szememre hányni vaginája okán? Na, halljuk, nagyokos. – A szádat. Ha tátod, kiröhög belőle az ádámcsutkád. – Látod, ezért nem szednek szét a népek. Nincsenek ütős poénjaid. Ruksz Kozma Andrea kiállított képei előtt szemüveges, középkorú nőt győzködött. – Minden rendben; kezdés előtt legfeljebb húsz perccel mutatkozik. Ez a heppje, sajnálom. Mindenki így ismeri, és új helyszínen nem is jut eszembe, hogy megemlítsem. – Pedig említhette volna. – A dolgokon mit sem változtat. Pontban nyolckor színpadra áll. – Ugye nem ittas? – Megbízhatatlanságnak gyorsan híre kél, hölgyem. Különben sem szerződne borisszákkal, igaz? – Persze, de először lép fel nálunk. – És nyilván nem utoljára. Akkor idegeskedhetne, ha késne. De itt van. Majdnem az orra előtt. Meg akarja nézni? – Szívesen látjuk az épület falain belül. Az öltözőben frissítő várja. – Igénybe is fogja venni. – A nőre meredt. – Na, ne mondja már, hogy nem találkozott fura alakokkal. Ismerek egy kulturigazgatót, aki egy Nagyon Fekete Könyvet tart a fiókjában. Ez a neve. A könyvének. Nagyon Fekete Könyv. Már négyszer jártunk intézményében. Ha beszélne vele, hallaná, hogy Szics Guzmán neve nem szerepel e kritikus lapokon. És másutt sem jegyezték fel. Aminek igen egyszerű az oka, senki sem hozta még forgalomba a Nagyon Fehér Könyvet. – Szics úr mikor teszi tiszteletét nálunk? – Hiszen itt van. Koncentrál, erőt gyűjt. Olyan szokatlan ez? Ruksz megjelent a kocsinál. – Oké. Tíz perc kezdésig. Azt hiszik, szellem vagy. Nagyon szívózott az öreglány. Szics: – Vedd feleségül. Téged már úgyis bedaráltak. – Kiszállt; Ruksz gombnyomással zárta az ajtókat. – Kolonc vagy, vagy tolonc. Magoddal magölöd magadat. Vagy felőlem csinálj még gyereket, szórd szét a világban. Legyen csak sok Ruksz. Majd meglátjuk, hogy a tízből hány Ruksz rúg labdába. – Ne hívjak mentőt? – Hívj kotlóskocsit. Annyit vartyogtál, hogy lehetnél keltető. – Te disznó! Ez már poén volt. Vissza fogom hallani a színpadról, igaz? – Mit gondolsz, miért tartalak? Kicsit még a főztödön javíthatnál. Ruksz a paraván mögött sertepertélt, egy tűzoltó női divatlapot olvasva üldögélt. (Behallatszott az előadás) A büfénél Ruksz halk hangon: „Kérek egy kávét.” Fehér alátéttel gőzölgőn előtermett. „Köszönöm.” Ruksz fizetett, s kitartott kisujjal kortyolt az italba, utána csücsörítve bólintott. „Finom. Tényleg. Mindig maga csinálja?” A fiatal nő kasszába tette a pénzt, blokkal együtt kirakta a visszajárót, azután elfordult, törölgetni kezdte a pultot. „Születésem után apám kiötölte, hogy nem beszél hozzám. Amikor közeledési kísérleteim rendre kudarcba fúltak, még egy ideig magyarázatát vártam: minek neki család, ha látni sem bír? Már kinőttem a gyerekkorból, amikor beállítottam odújába, ahol agylágyulásig bámulta tévét, és számomra is váratlanul kiszakadt belőlem: «Elfelejtettem minden rosszat, apa.» Nyolc év óta, amikor ki-ki saját szobájában kísérletet tett, ki tud nagyobbat szellenteni, ez volt első kapcsolatfelvételre tett próbálkozásom. Rám bámult; először azt hittem, fel se fogta szavaim, azután mégiscsak nekidurálta magát: «Ha elfelejtetted, hogy mondhatod, hogy elfelejtetted?» «Nem emlékszem», válaszoltam, és roppant komoly ábrázatot öltöttem. «Persze, mert hülye vagy», vágta el a beszélgetés fonalát öregem, de azért kifelé tartva sikerült egy életerőset eresztenem.” (A kamera Szics Guzmánt mutatta; háromnegyedig telt a nézőtér) „Nem vár otthon senki, és ez igazi boldogság. Telefonom azért van, hogy az ügynököm macerálhasson. Amikor előadás után hazafelé vezetek, megered a nyelvem, próbálom feldolgozni az est történéseit, leülepíteném magamban a seregnyi benyomást, amit nem értek honnan kapirgáltam össze. Minden fellépés előtt jegyzeteket készítek, poénokat vések a füzetembe, s amikor kiállok a színpadra, valamennyit elfelejtem. A konyhában valamit kotyvasztok, általában tésztát főzök, hamar elkészül; cipőben járom be a lakást, ha feleségem lenne, levettetné velem, különben is mindent úgy csinálnék, amihez hozzászoktatott. Mert amióta itt szaporítom a szót, elváltam, és a nejem évekre visszamenőleg eltűnt az életemből. Vacsorázás közben végiggondolom, leültem-e olyan helyre, amiről nem lehetek biztos tisztaságáról, és ha nem tudok felidézni ilyet, kihagyom a zuhanyozást, csak beledöglöm az ágyba, és többnyire elalszom egy filmen. De még nem tartok ott. A tésztát meghintem valamivel. Karosszékem kartámaszára evezőket erősítettem. Ha valami nagyon nyomaszt – minden műsorom után ez történik –, mély kilégzésekkel húzok a lapátokon. Még azt is elhiszem, hogy nem halok meg korán. Nyolc óra előtt semmiképp. Korai halált nem szeretem. Halálom legyen egész jelentéktelen. Egy ideje üdvözlésül megcsörrentem apám telefonját. Múlt hónapban visszahívott, kussolt, persze, csupán a tévéje zajongott, nyilván akkor is a korpalemezeit csipdeste a fejbőréről, zsírosan és fehéren megülnek a vállain, mint a kajla hó. Végül nem bírtam tovább és kiböktem, hogy sose adott semmilyen szavat a számba. «Első fok reciproka», válaszolta. «Volt valaha eszednek tőkesúlya?», nyomult tovább. Talán jobb, hogy sosem beszélgettünk. «Csináljak unokát?», vetettem fel. «Ha erőlködsz, úgy maradsz», zsémbelt. Nem hittem neki, de már olyan veszettül eveztem, mintha a Niagara szippantana magába. Még egy mondatot odatolt: «Az életed az, amit gyömöszölsz?» Amikor megszakadt a vonal, jó volt a világba kiáltani, hogy legközelebb kifigurázom őkelmét. Továbbra sincs egyetértés a fingásunkban. Enyém változatlanul agresszív, övé silány episztola.” Kocsiban utaztak este. Ruksz: – Jól vették a lapot. Siker a javából. Mintha kettő lett volna belőled a színpadon. – Ja, tükörből láttam magam. Megint ellófráltál. A büfés maca nem kért a dedikált fotómból? – Az akkor mosolyog, amikor fényképezik. – Nem úszod meg, ha ez vigasztal. Lerí képedről, hogy balek vagy. Ha megkörnyékezel valakit, olyan mintha könyörögnél. Fel fogok bérelni valakit, Ruksz, sajnálom, már eldöntöttem. Most csehül állok, de istenemre megteszem. Miután kellőképp körültáncoltad a nyifit, s már sérvet is kaptál, cumit nyom a szádba, így tudod meg, hogy felültettek. – Jól van. De akkor többet nem látsz. Ha azért nevezel baleknak, mert kitartok melletted, elfogadom. Senki se viselné el rigolyáidat. – Én vagyok az egyetlen, aki ennyi ideje megtart, Ruksz, két év után mindenki lepöcköl. Úgy hívnak már, hogy Gittes Ruksz. Puha vagy; azt hiszik, szívességet tesznek, amiért alkalmaznak. Érzelmeid dohszaga lengi át szerencsétlen életed savanyát, miközben gondolatod is avasít. Miért lettél menedzser? Visszaszívom, mert nem vagy. Miért nem tereled egy akolba a kölykeidet, és jársz könyvelni? – Kimaradok a verkliből. Nélkülem gályázhatnál. Kéthavonta talpalhatnál új munka után, ha közben ki nem rúgnak, mert sehol sem viselnének el huzamosan. Miért nem keresel jobbat nálam? – Leparkolt a háztömb előtt. – Elhiheted, szívességet tennél. Nem bánnám. Szics kikászálódott az autóból, elindult, aztán visszabaktatott, s a félig lehúzott ablakon mondta: – Amit nem bánsz, majd megbánod. Fénymérföldes ugrásokkal beveszed a hülyeség házát. – Tessék, itt a telefonom. Van egy másik. – A mobil gazdát cserélt. – Amíg szövegeltél, beállítottam, hogy hívni tudj, nemcsak riszáltam magam. – Guzmán távolodott. – Megint apádnál voltál! Ha legközelebb szájába dugod a fejed, ne vigyél telefont. Belépett a lakásba (kopott a szőnyeg, fal mellett háborús időkből való állólámpa, selyemhuzatán sodrott aranyrojtok – felkapcsolta: a sárgás fény átsütött a táncoló nimfákon; a bútorzat erősen avítt, görgős ajtajú intarziás szekrényből, kanapéból, három kiselejtezésre való székből és furnérlapokból összecsavarozott íróasztalból állt. Egy méter széles tartón – mennyezettől közel a plafonig – DVD-k, átellenben, duplaszéles polcon, könyvek, előtérben régi házimozirendszer). Amikor a konyhában működtette a vízforralót, csöngött az új mobilja. Ruksz: – Fogunk még táncolni? – Annyira sem kellesz, mint hátamra a púp. – Te is nekem. Judit telefonált. – Te szemét. – Nem tudja, hova küldje ügyvédje az iratokat. – Én megmondtam volna. – Közölte, ha nem írod alá, csorbíttatni fogja a láthatási jogodat. – Olyan jogot akarok, amiért eddig halál járt. Hagyj aludni. – Nekem is postázhatja, ha így szeretnéd. – Kiejtettél a szádon valaha olyasmit, amit visszaszívtál volna? – Akkor nem üvöltesz? – Most egy percig visszaszívok. – Kikapcsolta a mobilt. Szilvásgombócot tett a mikróba, s amíg zúgott a gép, elindította a videón Buster Keaton Parlor, Bedroom and Bath című filmjét. – Hol a pokolban tekereg a menedzserem? – Közepes szobányi helyiségben (egyik felét raktárnak használták, tisztítószereket és konyhai edények dobozait tornyoztak fejmagasságig, másik részében asztal és két irodai gurulós szék szorult a sarokba) álldogált egy nővel. Nő: – Nem tudja felhívni? – Lehet, hogy jobban kiborítana. – Készítettem teát. Ruksz úr meghagyta, hogy cukor nélkül szereti. Teasüteményem is van. – Kint kellett volna strázsálnom. – Felbukkanó Ruksznak. – Jó darabig ejtem a kocsim. Ruksz: – Persze. Szics a nőnek: – Kell egy járgány? – Már van egy. – Az enyémet megjavították, és annyira megörültem, hogy azzal repesztettem idáig. – A kocsik csalókák – mondta a nő. – Színpadon a helye. Ma egy épkézláb poén nem jut az eszembe. – Ruksznak. – Hol a kórságban lődörögtél? – A nő visszavonulót fújt. – Siettem. De mondtam, hogy beugrom érted. – Mondani nem elég. – Nem vagyok gondolatolvasó. – Miért nem? – Amiért nincsenek épkézláb poénjaid. – Le kell higgadnom. – A visszafelé közlekedő nőnek: – Nem akar felkonferálni? Ruksz: – Utána nyugodtan hazaviheti, este már csak csipegetni szokott. Nő: – Ha műsor után leadják a portán, természetesen. – Továbbhaladt. – Az nem segít, ha mindenki jobbat mond nálam. – Az se dob fel, ha zipzár van a szájon. Szics kezét tárva kifelé indult. Beton lakóblokkok előtt kanyargott; papírbolt és lottózó közé ékelt bejárati ajtó kaputelefonján csöngetett. – Igen? – Add azt a papírt. – Felengedlek. – Add csak a papírt. – Lemegyek. – Itt nem találsz. Engedd le madzagon, különben fújhatod. Hetedik emeleten kinyílt a konyhaablak, kidugta a fejét egy vörös hajú nő. – Mindjárt leeresztem. Kisvártatva egy gyógyszerreklámos-zacskóban kötözőzsinegen leérkezett a gemkapcsozott irathalmaz. – Négy helyen kell aláírni. Szics átlapozta a dokumentumot, aláírva visszadugta a nejlonba. Néhány lépést tett, utána térdéig tolta a nadrágját, és behajolva (csupasz alfelét a nő irányába mutatva) távolodott. Néhány közeledő meglassúdott. Szics morgolódva: – Ilyet, mint te a seggemből is kiránthattam volna. Szemetes konténerek elé borogatott, járdát is elborító limlomok között használt pelenkára taposott, tartalma sarkára kenődött. Ahogy a fűben forgolódva tisztogatta cipőjét, másik lábával kutyagumiba lépett. Kiköpött. Hátrahagyva cipőit folytatta útját. (Bal sárga zoknijából kibújt nagylábujja.) A hold bekandikált a szobájába, állólámpa világított. Alsóban, szétvetett lábbal hevert az ágyon; halkan Riccardo Primo All’orror delle procelle áriája szólt. Kopogtak. Felcihelődött, kiakasztotta a láncot és ajtót tárt. Sötét folyosón halványan derengett a jövevény arca. – Szomszédja vagyok. – Mi történt? – Fájdalmas fintor gyűrt a lány képére. – Oké. Jöjjön be. – Félreállt, beengedte. – Rosszul vagyok. – Üljön az ágyra. Vagy dőljön csak le. – Bevettem valamit. Arra ébredtem, hogy veszettül dörömböl a szívem, és majd kiszakad a gyomrom. – Ne álljon. – Az ágyhoz kísérte; tartotta, amíg ráterült. Megállította a zenét. – Mit szedett be? – Kivette kezéből a Stilnox-dobozt. – Fura. Erre még nem panaszkodtak. Úgy értem, keverte valamivel? – Ittam is. Ruksz: – Ez belefér. Ismertem olyanokat, akik sohasem itták tisztán a vizet. – Nadrágot, cipőt húzott. – Valamelyik az ötvenedik születésnapját is megérte. Nem azt mondom, hogy követni kell a példájukat. Sőt, inkább lebeszélem. – Eltette a kocsikulcsot. Felsegítette a lányt. – Kapaszkodjon belém. – Kiléptek a kapun, a Lada Niva felé tartottak. – Nem élek nagy életet, alig láttam magát. Nem tudtam, hogy így odavan. Persze, mi lett volna, ha tudom? Ezt a kérdést most függőben hagyjuk. – A kocsi féklámpája villant, mielőtt áthajtott a piroson. Sarolta morcosan ült a Honda Civicben, Ruksz merően figyelte. – Elmondtam milyen. Tizennyolc éve együtt gyűrjük, ez már nem is barátság. Kikerekedett a lány szeme: – Hát mi? Tétován: – Házasság? – Mi?! – Olyan, ami nem szakad meg. Kiállta az időt. – Barátság nem ilyen. – Hány barátod van, Sarolta? – Hát akad egypár. Ha neked nincs, azért van, mert folyton egymással lógtok. Nem egészséges. És miért akarsz bemutatni, amikor tudod milyen; sokkal jobb lenne nem találkozni. – Nem tehetjük meg, hogy kipateroljuk. Várj itt, lerendezem, s meglátod, hogy nem is olyan… mindenféle… tüskés. Ismerőseim közül az egyetlen, aki bármilyen helyzetből képes viccet faragni. Minden rendben lesz. – Kiszállt az autóból; megnyomta a kaputelefon gombját, beengedték. Sarolta hosszú, vörös körmeit pattogtatta, amikor azok ketten kiosontak a hátsó ajtón, és megkerülték a parkolót. Ruksz egy kisteherautó mögül előrebökött, majd színházi látcsövet nyújtott át. Guzmán belenézett, de rögtön elkapta a szeméről. – Tudtam! – Mi az? – Anyósülésen kunnyog. Nem ülök hátul. Rúgd ki! – Sima ügy. Tudja a heppedet. – Miféle heppem? Hogy jól akarom érezni magam? – Már ismer, a félrebicsaklott őcsalánosságát. – Na szép! És ne vedd el a kenyeremet. – Lekezeltek, s már tolat is hátra, mint egy kisangyal. Miért ne érezhetnétek jól magatokat? – Mondjuk, mert ott rontod a levegőt. – Oké, nyúld csak le. Én nem vagyok ilyen, de szabad a pálya. – Az, hogy idáig elcsalhattad, mindent elárul. Hogy hívják? – Kozmikus Sarolta. Szics nagyon komolyan végigmérte. – Énekesnő. Fellép, mint te. Ja, nem is említettem. Azt mondta, a régi neve olyan régi, hogy rég elfejtette. Éppen felbomlott a bandája, keresi önmagát. Segítséget ajánlottam. Miért ne? Néhányszor furikázni is fogom. Elölről hagyták el az épületet. Ruksz a Civic jobboldalához vezette Guzmánt, bemutatta Saroltának. A lány puhán nyújtotta kezét, Szics megragadta. Kifordultak a parkolóból, Szics komorlott a hátsó ülésen. Szics kultúrház színpadán gesztikulált; a nézőtér félig sem telt. – „Ha arról értesülnék, hogy valamelyik barátom válik, felcsillanna a szemem. Nem lennék olyan, mint az álbarátok, akik lebeszélni akarnának, hanem szurkolnék e jeles vitézeknek. «Ez igen!», örvendeznék. «Ne engedd, hogy teljesen kifosszon, aztán még a kölke után is te fizess! Mert ezek szaporodnak, pajtás.» Ha depresszióba esnek, csak azért, mert hirtelen nincs kire kivetniük a hálójukat. Olyan após sem volnék, aki megorrolna vőjére, mert lelépett, inkább felnéznék rá. Dörzsölném a tenyerem, tán ragadós lesz példája. Nemrég az apa, Leopold Mozart sírjánál álltam. Kora reggel volt, épp odasütött a nap. Takaros út mellett található az obeliszk, közel a kapuhoz; könnyen odatalálnak, ha nem hiszik, hogy el van rekkentve. Mert nincs. Ott van mindjárt szem előtt. Ha tudják, merre nézzenek. Oldalába temették menyét, Constanze-ot, annak második férjét, von Nissent, Mozart első biográfusát. Amikor az idős Constanze-ot Novello házaspár Mozart-könyvükhöz férje sírjáról kérdezték (tapintatosan elkerülvén, miért temettette tömegsírba, nem voltak nincstelenek, ajánlkozó is akadt, aki vállalta volna a koporsós temetés költségeit), azt mondta, Mozart koponyáját ezer közül is felismerné. Értik ezt? Leopold sírjánál nekem nem jutott eszembe kiásni egyikük fejét sem. Talán, ha nő lennék. Akkor. Legfeljebb.” Közönségből egy fickó: – Az vagy! Nem a titkaim közül való, pajtikám, nem úgy, mint neked. Én a Férfiak feliratú vécére járok. Vagy falra mászok. „Melyik férfinak jutna eszébe felesége bőrtelen koponyáját nézegetni, he? Nem mondom, ha még én földeltem volna el a sajátomat egy viharos szóváltás után, esetleg fölébe ásnék, miután a vállalkozó egy hét múltán bejelentkezett, hogy megcsinálja a teraszt, épp nejem nyughelye fölött, amiről izgalmi állapotomban megfeledkeztem, akkor, mondom, akkor esetleg kutakodnék utána, ám rothadó húsának bűze biztosan eltántorítana.” Ugyanaz az alak: – Akkor minek kezded el? Mert egy poénnal szegényebb lennél, barátom. És lehet, hogy éppen ez hiányzik, hogy előadás után megvárj és visszaköveteld a pénzed. Mert azt rühellném. Ásót mindig hordok a kocsimban. Csak hogy tudd. De megnyugtatásodra – mert nem beszélhetsz le róla, hogy ne használjam a bökőt, tudod, az olyan férfias, neked ott a körömreszelő és a spangli, bármi is az –, „bizonyosan nem turkálnék nőm szügyéig (Ruksz mosolyogva pillantott mellette mord képpel ülő Saroltára), mert ha csak meglátnám kihányt göröngyökre kenődött szembogarát, vagy akármijét, biztos letenném a szerszámot, várnék még pár évet a terasszal. Mert nem vagyok gonosz. Falunyi embernél többet még nem akartam egyszerre kiirtani. Két emberfajta létezik. Egyszerű. Te és én. Közöttünk a szakadék. Van még egy harmadik is. Az asszony. Ő a visszhang. Tegyenek vagy mondjanak valamit, rögtön rezonál. Így vannak konstruálva.” – Három ujjával hegyezte az állát, felfelé bámulva úgy forgatta a fejét, mintha madár után pillantana. – „Felhívtam Rukszot, az ügynökömet. (Ruksz sebes oldalhajlással: Kimenjünk? Kozmikus Sarolta nem reagált; összehúzta szemöldökét, merev arccal figyelt) Mobilja hangpostára kapcsolt, később kiderült, kütyüje bizonyos számokra reagált így. Fejhangján karattyolt. (Utánozta) «A sípszó után tolhatsz egy kis talicskát.» Rövid szünet, majd: «Még mindig csak te erőlteted.» Újabb másodperc elteltével: «Na figyelj, 40%-kal tisztábban vehetsz levegőt.» Ezután következő hármas kürtszignó kísértetiesen emlékeztetett a tenyér és a hónalj együttmozgásakor keletkező hangokra, melyekkel a Hogy szól a pina? kérdésben bennefoglalt homályt lehetett eloszlatni. (Hóna alá dugta a kezét, s behajlított, pumpáló felkarjával bemutatót tartott) Ruksz állította, a hanggal csupán a dinnyerepedést imitálta. «Ez megmagyarázza tökéletlen fejedet, Ruksz». «Inkább üdíthetnek áporodott gondolataidon», tette-vette girbegurba önmagát. «Elmúltak a daliás idők», keseredett; «azóta friss szelek fújnak, cimbora.» Szellentett. «Futó g4», hajdinálta, akármit is jelent, ez az ökör. «Hát így állunk, Ruksz!» Tudta, mit gondolok a sakkról, azt hitte, nem kontrázok. (Ruksz már a folyosón volt, reszkető kézzel rágyújtott; odahallott a beszéd) Helyette letromfoltam. Löketem annyira volt bájos, mint paraszt a szekerén. Mélyről bőgött, ahogy útgyalu gázfröccs után, apám legjobb pillanatait idézte.” A biztonsági őr Ruksznak: – Itt nem gyújthat rá. – Bocsánat. – A bejárat előtt fújta ki a füstöt. Civic hátsó ülésén Szics óbégatott. – Hej! Hej, hej, kecifice hej, ratyon-lötyött ragyogás, égess el napsugár! – Az elöl ülők mereven figyelték az utat. – Hej, hej, hej, valami mely, galambfej pej, hej, mélyen húsba karomváj, hej! Heeejehejehujaaa...! ja, hej! – Zebrán kanyarodtak. – Hejeheeej, vegyed el kegyedet, heeeej….! Kórházfolyosón neszeztek Guzmics léptei; beállított a kórterembe, ahol a lány feküdt nyolcadmagával. – Titkosszolgálati eszközöket is bevetettem, de családjának se híre se hamva. Talán nincsenek a városban. – Szüleim meghaltak, nővérem Ausztráliában él. – Gondoltam, hogy nem lesz elég egy tankolás. A lány udvariasan mosolygott. – Nézze csak, nem őrizhetem magát minden pillanatban… – Persze hogy nem! – …viszont van egy segítőm, egy őrangyalom, aki nehéz problémákra szakosodott világfi. Valójában a sofőröm, de ezt túl vulgáris elnevezésnek tarja. Öö… tartja. Néha nem mindig jól jakozom. Neve ruganyos. Ruksz Dániel. Maga kedvéért kimondtam a keresztnevét. Egyszer-másszor osztozna velem a látogatás örömében. Ha sokat beszél, nyakán a felső gomb a kioldó, gombolja csak ki. – Nem szeretném, ha… – Persze. Maguk ketten egy tőről fakadt aranymetszésűek, olyan régivágásúak, akár a kivénhedt postalovak. Egy irányba húznak. Meglátja, Ruksz egészen lószerű. Ha nevet, arra gondol, biztos a hátára is ülhet. Én nem tenném, Margaréta, de igen, hagyná, hogy fölébe pattanjon, minthogy tenyérből is eszik. – Kifelé menet odavetette a fikusznál ácsorgó Ruksznak: – Kozmikus Sarolta. Nővére kigurította Plázából bevásárlókocsiját, Mini Maurice csomagtartójába pakolt. Észrevette Guzmánt. – Atyaég! Ugye nem követtél? – Akkor értem a házhoz, amikor elhajtottál. De igen, követtelek. – Van kulcsod. Be tudtál volna menni. – Mehetünk együtt. Kihajtottak a forgalomba. A nővér a garázsba parkolt, Szics beállt a kapu elé. Az ajtónál mormogta: – Mondd meg neki – oldalt pökött –, hogy meglátogatnám. Ha raplis, jövök máskor. – Érzi, hogy tartasz tőle. – Nem tartok. Nem tartok ott. Nem tartok oda. Nem tartom okkal. Fokkal, sokkal. – Jó van, higgadj le. – Utálja, amit csinálok. – Tavasszal látott a tévében. Nehezen emészti. – Láthatott máskor is. – Alighanem apás bemondásaid nem estek jól. – Apás reflexiók annak sem esnek jól, aki szerteszét dobálja. – Mondd meg neki. – Azt sem tudom mi baja. A nő benyitott a szobába, Szics a nappali háború utáni lexikonjait böngészte. Amikor a nővér felbukkant, biccentett öccsének. Szics a játszótér hintájában cipője orrával böködte a földet. Ruksz kiszállt a taxiból, elindult felé; lökött a hintán. Szics már a kocsijában az anyósülésen: – Inkább ne mondj semmit. – Vonat mellett robogtak. (Szalóki Ági: Japán kacsák) Egerészölyv ült az ágon, szél a kukoricatáblában kajtatott. Kerekezőket hagytak le, Szics zsebéből kicsipegetett konfettiket fújt ki az ablakon, bámult utánuk. Szics lomtárban az íróasztalon feküdt, kalimpált. Szeméből könny szivárgott. Ruksz fölé hajolt. Szics: – Amikor így látom birkapofád, azt hiszem mindig, hogy pofán köpsz. – Két perc. – Miért nem tudsz sosem előbb szólni? – Jó, akkor öt. – Papírzsebkendőt nyújtott. – Miért nem rúglak ki soha? Mi a franc ez?! – Zsebkendőről valami a kezére kenődött; felpattant. Ruksz: – Nem volt tiszta. Sajnálom. – Vigyorgott. – Kis tojásfehérje, na. Szics letoppant. – Már így is félig felkeltem. Legyél mögöttem. „A minap a Lelki Elsősegély-szolgálatot hívtam. Vagy fél tucatot. Ha tudni akarják, kis trafikálásra vágytam, ezért nyúltam a telefonhoz. Menedzserem nem ért rá, épp saját feje után koslatott, bár ha a nyakán hagyja, akkor sem használhatóbb. Neki köszönhetik, hogy itt vagyok.” – Kirontott a színpadról, megragadta Rukszot, behúzta és kigombolta felül az ingét. – Itt is van. Horogra akadt a jómadár, elviszi haragom. Neki kéne tapsolniuk, ő még tud hajlongani. – Elengedte, nem törődött tovább vele. (Folytatta műsorát) Ruksz begombolkozott, rávigyorgott a hátul helyet foglaló Margarétára, és elhagyta a dobogót. – „Nő veszi fel a telefont. Előtte az otthoniakkal trécselt, szájukba rágta, melyik Electrolux edényben vagy kerámiatálban találják a vacsorát, amit csak mikrózni kell, vagy a takonypócra csörgött rá, miféle élményekkel tért haza az iskolából. «Padtársam ujjait forgatom a zsebemben, anya; tudtad, milyen nehéz valakinek kitépni a körmeit? Fogait könnyebben kivertem.» «A tesitanár tudod milyen szemét, anya, egy percre a padon hagyta a sípját, kihasználtam az alkalmat, és csőrével kicsit feltoltam magamnak – most aztán fújhatja!» «Ja, a gizda trottynak kampó, többé nem hőbörög a falevelek miatt; damilt feszítettem az ajtaja elé, és amikor belebotlott – láthatod is, mobilomra vettem! – frankón a lereszelt fejű szögekre bukott. Kicsit spriccelt is, ezen majd jót derülsz.» Ojjé! Süldő pszichológustanoncoknak oktatóik fejükbe öntötték, mi az, amit semmiképpen sem tehetnek, ha felemelik a kagylót, mégis mindig elkövetik a hibát: tanácsokat osztanak! Vizsgákon felmondták: kizárólag befogadni szabad, nem formálunk véleményt, az tilos, de hiába, ők is a tilalomfák tengeréből kepickéltek idáig, elméjük marionett-bábui, eldudogják a hozzáfordulónak mit kellene tennie: járjon rendezvényekre, legyen kezdeményezőbb, számoljon el háromig, mielőtt kifakad, ne dajkája a haragot, vajkrémmel egye a kutyalábat… Csupa olyasmit citálnak, amiben sosem jeleskedtek, különben nem is lennének pszichológusok. «Te rohadt!», üvöltöttem a hatodiknak. «Uram, ha…!» Ha… Ha! Hahaha! «Sima indulatátvitel, szipirtyó, első szemeszter ideje alatt olvashattál róla!» S nem tudod feljelenteni. A pihekönnyű fikarc vakon megbukott, nem éred el, hogy eltávolítsák. Egy buszvezetőt jóval könnyebb kipateroltatni. Ha nagyon rám tör az álmosság, egyszerűn csak felakasztom magam a fogasra, alszom, mint a hatökör; ilyenkor néha álmodom, keresztülzúgok a városon, csomó alvó arcára odanyomok valamit, motyogok, utoljára még egyet nyalintok és rebegek. Nem hallom szavaim, magam sem értem pusmogásom. Arcomat matatom.” Ma dajdajozom. Felcsípek egy nőt, és megkérem a kezét. Hölgyeim és Uraim, köszönöm, hogy megtiszteltek figyelmükkel. – Guzmán biccentett. – Isten velük. – Oldalt távozott. (Taps) (Nyeső Mari: Johnny [rögtön az énekkel]) Guzmán, Ruksz és Margaréta a patakhídon könyököltek. A nap lemenőben; Civic suhant, Ruksz és Guzmán ült elöl, a lány nevetve mondott valamit. (Szélfolyosókon olvadoztak a felhők; folyami hordalékként habzott szürke seregletük – dagadókat örvénylések tapicskolták, délkeletnek gabalygó lomhábbak, mint felvert tojásfehérje ragadtak meg az égen.) (2013-2014)
Megjelent: 2017-11-13 17:00:00
|
