VideóKürti László videója Keresés a honlapon: |
Tatár Rózsa: Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből. Léda monodrámája – részlet
Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből Léda monodrámája – részlet
Tavaly óta Bandinak rengeteg baja volt a Nyugattal, de létre hozták a Holnap Antológiát. A bemutatása csodálatos volt Váradon. 1908. szeptember 27-én. Majdnem pontosan öt évvel a megismerkedésünk után együtt jelentünk meg Bandival Váradon. Mindenki minket bámult. Szépek voltunk, elegánsak, Bandi egész külseje olyan igazi költői volt, a fejtartása, a nézése… Láttam a rám vetődő irigy tekinteteket. Hm, élveztem. Bandi az enyém. Én meg az övé. Persze Dodó családja el se jött. Képzelem miket gondoltak. De nem érdekel! Boldog akarok lenni addig a kis ideig, amíg még élhetek. /Léda sétálgat, majd megáll a fénykép előtt és neki beszél./ Bandi melletted nem könnyű boldognak lenni! Hiába utazom veled Monte-Carlóba, hogy ketten legyünk, belebotlasz Festetich grófnőbe. Aztán Párizsban még folytatjátok a kis liezont. De ekkortájt volt még a Kalocsai Eszti, ezek még legalább színvonal, no de a szobalány, az orfeumi nőcskék, a kalapos lány… persze a jóbarátaim „véletlenül” mindig elszólják magukat. /A fényképhez beszél./ Te folyton tagadsz, aztán gyorsan haldokolsz, idegember, és roncs leszel, és panaszkodsz, sajnáltatod magad, amikor meg kell magyarázni az ügyeidet. Akkor még nem beszéltem az italról, az éjszakázásról, a betegséged rendszeres fellobbanásáról, arról, hogy nem csinálsz végig egyetlen kúrát sem, pusztítod önmagad. Nem tudlak megvédeni saját magadtól. Ha már jobban vagy újra elkezdesz inni. Néha nem tudom, mit szeretek rajtad. De úgy érzem, nélküled meghalok. Sokszor rossz vagy hozzám. Akkor nem írok egy darabig, aztán szemrehányást teszel, majd emlegeted, hogy azok, amiket írtam nem igazak, és te nem akármilyen ember vagy. Most végre megírtam, itt van. /Felemel egy levelet, olvassa./ „… egy csöppet sem hat meg engem, hogy Ady Endre, a nagy költő azt állítja, hogy engem szeret. Ehhez a mi érzéseinknek semmi köze. Mármint a költőséghez. Én szeretem magát végtelenül, és a legnagyobb boldogsággal tölt el, hogy maga oly meseszép verseket ír, s hogy igazán nagy költő, hisz mindig ezt akartam magam is, jól tudja. De ez pusztán véletlenség, mivel épp úgy szeretném valószínűleg, ha maga nem volna költő, és maga is épp úgy szerethetne engem, talán még jobban. Ezért oly feleslegesnek tartom a folytonos ismétlését annak, hogy Maga nem utolsó ember. Alapjában édes fiam, szerelmi dolgokban ez is tökéletesen mindegy,… Ezzel szemben nekem is folyton ismételni kellene, hogy én sem vagyok utolsó asszony, de nem ám! És maga nagyon sokszor utolsóbbnál utolsóbb nők miatt képes volt nekem nagyon keserű órákat szerezni.” /Közben Léda kisétál, bejön egy könyvvel a kezében./ Megjelent 1909 decemberében a Szeretném, ha szeretnének című kötet. A Két szent vitorlás ciklust nekem ajánlotta. /Olvassa./ „Léda asszonynak, akit hiába hagynék el már, s aki hiába hagyna el már engem, mert ma és mindörökké ő lesz az asszony:” Nem nyugtat meg ez az ajánlás: Léda asszonynak, akit hiába hagynék el… mi forog a fejében, és kik forognak a környezetében? /Felvesz egy levelet az asztalról, olvassa./ Kaptam egy levelet, a kedves rajongó azt kéri, hogy küldjek neki egy Léda autogramot. /Mosolyog. Papírt vesz elő, ír./ „Tisztelt asszonyom, kérését, mely szerint küldjek Önnek egy Léda autogramot, nem áll hatalmamban teljesíteni, ugyanis ilyen nevű személy nem létezik, csak a költő fantáziájában, mint szimbólum. Dióssy Ödönné Brüll Adél” / leteszi a tollat, feláll, odébb megy./ Bandi megint beteg lett. Az lett volna csoda, ha nem beteg. Ahogyan ő pusztítja magát… Már akkor sem lehetek nyugodt, ha szanatóriumba megy, mert ott is mindig talál valakit, akinek udvarolhat. Keserves ez… csak le tudnék mondani róla… Nem tudom, mit forgat a fejében. Egyszer azt írta, hogy „maga engem sohase fog kidobni”. /Leül az asztalhoz, levelet ír./ Édes, drága Mindenem! Annyira szeretném, ha összeszedné magát, és megmutatná annak a sok kételkedőnek, hogy maga kigyógyul a bajaiból, és képes még egy vagy több nagyot alkotni. Szakítson a régi, rossz barátaival, ne igyon, ne dohányozzon, de legalább ne olyan sokat! Sétáljon, tornásszon, legyen levegőn a természetben, és meglátja, visszajön az alkotó ereje. Én tudom, én akarom, és ha maga is akarja, akkor tud valami nagyot alkotni. Egy nagy regényt, vagy egy színdarabot. Ugye meglesz, ugye így lesz, édes, drága egyetlenem. Csókolom a szemét, azt a két gyönyörűt, a száját, mindenét. Adél. /A levelet borítékba teszi, megcímezi és kimegy vele./ /kintről Léda hangján elhangzik/ „… rongyig cipeled… vett nimbuszod… Mindegy mi nyel el, ár, avagy salak, Általam vagy, mer meg én láttalak, S már régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” /Léda bejön, arca kissé lefátyolozva./ Nem tudom, hogy élhetem túl ezt a szégyenletes verset? Hogy volt képes rá! Komolyan azt hiszi, hogy én semmi voltam? Hát nem emlékszik arra, hogy valósággal üldözött a szerelmével, a megalázkodásig meg akart nekem felelni, azt mondogatta, „...mondja meg mit akar, mi legyek, és én az leszek. Én csak maga által válhatok valakivé.” Ezek után egy ilyen verset, bosszúból, mert vérig sértett, azt sem tudtam, mit csinálok, arcul csaptam a kesztyűmmel. Nem akartam, de az indulat… nem tűrhettem tovább a sértegetéseit, a gyanúsítgatását, provokált, szándékosan! Meg kell ölnöm magam, ezt a szégyent nem tudom elviselni! Ezek után kimenni az utcára, emberek közé, akik ismernek, és ujjal mutogatnak majd rám. Itt a nagy múzsa, aki soha nem is létezett! Aki egy senki… /Zokogva kimegy. Zene./ /Léda bejön összetörten./ Látod, Bandi, elindultál a halhatatlanságba. De ehhez meg kellett halnod. Most ismét találkoztunk. Látsz engem? Én látlak téged. Én akkor haltam meg, amikor azt az Elbocsátó… csúf üzenetet megírtad és közzétetted a Nyugatban. Akkor. 1912. május 16-án. Túléltél engem 6 évvel, 8 hónappal és 11 nappal. Mert az, hogy itt vagyok ebben a nyomorult árnyékvilágban, csak látszat. Én azóta nem élek. Ha Dodó nem akadályozza meg, végeztem volna magammal. Eldugott minden gyógyszert, késeket, folyton velem volt valaki, amíg bele nem törődtem, hogy élnem kell. De minek? Most már biztos, hogy halhatatlan leszel… szép volt a ravatalod a Nemzeti Múzeumban. Már amennyire egy ravatal szép tud lenni. A búcsúztatásod méltó, az Operaház énekkara énekelt, Babits, Móricz mondott beszédet, és mások is. A nagy költőtársak mind ott voltak. Tanítási szünetet rendeltek el. Meg lehetsz elégedve, kitett magáért az ország! /Elindul kifelé, közben beszél./ Azt már el se mondom neked, hogy a feleséged, Csinszkád, ledobta a koszorúmat a sírodról. Akik látták, mind megbotránkoztak. De nem árulkodom. Nyugodj békében. Legalább ott legyen nyugtod.
Drágaságom, én Rosszam. Most már az orvosok feladták. Nem tudnak meggyógyítani. Akartam, hogy mondják meg az igazat. Ők nem nagyon akarták. De egyre kevesebb gyógyszert kapok. Most már csak valamiféle port. Szerintem semmire sem jó, csak, hogy becsapjanak. Fájdalomcsillapítót azt kapok. Azt mondták, holnaptól, amikor már kórházba kell feküdnöm, morfiumot adnak, egészen kis adagban. Tudod, Mindenem, ez így szokott lenni a végén. /Homlokát a fényképre hajtja, így marad/
Megjelent: 2026-01-26 20:00:00
|
