Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Jahoda Sándor: A kis káplár nagy napja – vígjáték két felvonásban

 

 

 

 

A kis káplár nagy napja

vígjáték két felvonásban

 

 

 

Szereplők:

 

NAPÓLEON CSÁSZÁR

JOSÉPHINE CSÁSZÁRNÉ, a felesége

VII. PIUS PÁPA

TALLEYRAND, külügyminiszter

FOUCHÉ, rendőrminiszter

DUROC TÁBORNOK, fő-palotamarsall

HULIN TÁBORNOK, a Császári Gárda parancsnoka

BOURIENNE, Napóleon titkára

TALLIEN HERCEGNŐ, udvarmesternő

ELSŐ UDVARHÖLGY

MÁSODIK UDVARHÖLGY

CHAMBONAS MÁRKI, udvari etikettért felelős császári biztos

Valamint: papok, udvaroncok, gárdisták, koronaőrök, komornák, kocsisok, szolgák, lakájok, járókelők, bámészkodók, stb.

 

 

Történik: Párizsban, 1804. december 1-én és 2-án

 

 

Első felvonás

 

 

Első jelenet:

 

 

December 1-e, kora este, a Tuilériák palotájában, Joséphine lakosztályának kivilágított nappalijában: Joséphine, a hatalmas velencei tükörben, nagy tetszéssel nézegetve új hajkölteményét, halkan beszélget Fouchéval.

 

FOUCHÉ (Joséphine-hez) Felséges asszonyom, nézze…!

 

JOSÉPHINE (fürtjeit babrálva, a tükrön keresztül kacéran rámosolyogva, susogja) Hát nem látja, hogy nézem? Nézze meg az ember!... Amúgy hivatalosan csak holnaptól szólíthat „Felséges asszonyom”-nak…

 

FOUCHÉ (a fejét rázva, meghajtva magát, komolyan, ünnepélyesen) Felséges asszonyom, megbocsásson, de a Szenátus nemrégiben meghozott döntése alapján: ön már Franciaország Császárnéja...

 

JOSÉPHINE Maga a koronázás viszont csak holnap lesz...

 

FOUCHÉ Kérem, kérem, felséges asszonyom, vegye komolyan magát ezentúl, a legkomolyabban, mint ahogy felséges férjeura is, a csász…

 

JOSÉPHINE Mármint Bonaparte? Ezen kacagnom kell! (kacag) Ő mindig is komolyan vette magát… Ez nem tűnt fel önnek, kedves Fouché? Hihihi!

 

Fouché kétségbeesett arccal, mutatóujját a szájára teszi, pisszeg, aztán lopva körülnéz.

 

FOUCHÉ (szinte könyörögve, halkan, suttogva) Felséges Asszonyom, ezt a nevet többé ne ejtse ki…

 

JOSÉPHINE (csodálkozva) De hisz én mindig így hívtam.

 

FOUCHÉ Igen, csakhogy ő most már a minden franciák császára, sőt... Figyeljen, mindjárt ideküldöm Chambonas márkit…

 

JOSÉPHINE (összehúzott szemöldökkel) Chambonas márki?!

 

FOUCHÉ Ő az udvari etikettért felelős császári biztos. Nemrég nevezte ki a császári felség.

 

JOSÉPHINE Ő az, aki anno megalapította a hírhedt Boldogság rendjé-t?

 

FOUCHÉ Ö… igen, de ott csak és kizárólag arisztokrata hölgyek lehettek tagok…

 

JOSÉPHINE Ahol éjjel-nappal folyt az üzekedés?...

 

FOUCHÉ Én ne tudnám? De most nem ez a lényeg... Ami a fontos: Chambonas márki a régi kor nagy ismerője, mindent tud az udvari szokásokról: viselkedésről; illemről; erkölcsről; etikettről. Felbecsülhetetlen kincs a számunkra. Akkor küldhetem önhöz, felséges asszonyom?

 

JOSÉPHINE Azt a vén kujont? Hozzám?! Lehet, hogy nekem is volt néhány ügyem…

 

FOUCHÉ Én ne tudnám?

 

JOSÉPHINE … talán nem is kevés, de most már, hogy császárné vagyok, meg aztán, nem is vagyok már olyan fiatalka…

 

FOUCHÉ Én ne tudnám?

 

JOSÉPHINE (sóhajt) Hát, üsse kő, küldje csak, kedves Fouché. Nem is tudom, mit is kezdhetnénk maga nélkül?

 

FOUCHÉ Én ne tudnám? (menne kifelé, de az ajtónál hirtelen megáll) Majd elfelejtettem! De szórakozott vagyok… Szóval azt a… napi ezer frankot továbbra is méltányosnak tartja-e, vagy esetleg emeljük meg, mondjuk…

 

JOSÉPHINE (kacéran megfenyegeti a fésűjével) Szó sem lehet róla, kedves Fouché! Többé nem kémkedek önnek Bonap… akarom mondani a császár ügyes-bajos dolgairól. Ennek vége.

 

FOUCHÉ (reménykedve) Ötször annyiért sem?

 

JOSÉPHINE (a fejét rázza, határozottan) Semennyiért.

 

FOUCHÉ (kissé letörten) Ahogy gondolja, felséges asszonyom. (újból felcsillan a szeme) De, ha véletlenül…

 

JOSÉPHINE (káprázatosan mosolyogva) Na, menjen, barátom, és küldje azt a… Chambonas márkit!

 

Fouché mélyen meghajol, és el.

 

 

Második jelenet:

 

 

Ugyanott. Joséphine kétkedve csóválja a fejét. Hármat, halkan kopogtatnak – szinte csak kaparásznak az ajtón. Joséphine leteszi a fésűt, gyorsan megigazgatja a haját.

 

JOSÉPHINE Szabad!

 

Alázatosan hajladozva, belép az Első Udvarhölgy.

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Felséges asszonyom…

 

JOSÉPHINE Ejnye, Susanne! Hát már te is? Nem tudom megszokni, hogy mindenki…

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (szinte rogyadozva) Felséges asszonyom, Chambonas márki kíván bebocsáttatást.

 

JOSÉPHINE (enyhe bosszúsággal) Hát akkor miért nem ereszted be?

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Én csak…

 

JOSÉPHINE Te csak szólítsd be, aztán várj odakint. No, Susanne…

 

ELSŐ UDVARHÖGY Első udvarhölgy, ha szabad megjegyeznem, felséges asszonyom.

 

JOSÉPHINE Tisztelt első udvarhölgy, ha nem ereszti be, de azonnal a márkit…!

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Igenis, felséges asszonyom!

 

Joséphine „fenséges mozdulattal” mutat az ajtóra.

 

Első udvarhölgy, kialázatoskodik.

 

 

Harmadik jelenet:

 

 

Bejön Chambonas márki, parókásan, rizsporosan, tetőtől talpig tizennyolcadik században. Kalapjával a karján, gálánsan meghajol. Joséphine fenségesen biccent felé.

 

JOSÉPHINE Ö… Tehát ön az.

 

CHAMBONAS MÁRKI (kenetteljesen bólint) Bizony, felséges asszonyom, én vagyok az.

 

JOSÉPHINE Az, aki…?

 

CHAMBONAS MÁRKI (ismét meghajol) Az, felséges asszonyom.

 

JOSÉPHINE (fanyalogva) Szóval visszatérnek a régi idők…

 

CHAMBONAS MÁRKI (elérzékenyül) Bizony, felséges asszonyom, Istennek hála, visszatértek…. (elmorzsol egy könnycseppet) Hej, azok a régi szép idők… Ezeket a szomorú éveket meg végleg sutba dobhatjuk. Mintha nem is lett volna forradalom, meg efféle…

 

JOSÉPHINE (összehúzott szemmel) Azért Bonaparte is forradalmár volt.

 

CHAMBONAS MÁRKI (sietve keresztet vet) Jaj, felséges asszonyom, ne mondja ezt! Ő nem volt az. Csak az ellenségei terjesztették ezt az álhírt.

 

JOSÉPHINE Valóban? Márpedig én tisztán emlékszem rá, hogyan kezdte. Amikor például abban a híres, gyújtó beszédében távozásra szólította fel az idegen ka…

 

CHAMBONAS MÁRKI (zavartan legyint egyet) Egy ifjúkori csínytevés volt, semmi több! (ujjaival a levegőbe pöccent egyet) Ennyi! Egy ifjúkori móka, hogy megtévessze az ellenfeleit. Ördögi elméje van a császár őfelségének! Furfangos eszű, zseniális stratéga ő! Egy nagy ember…

 

JOSÉPHINE Az ő 150 centijével?

 

CHAMBONAS MÁRKI (sietve keresztet vet) Ó, ezt nem szabad, felséges asszony! Ez nem illendő. Az uralkodókat nem lehet földi mértékkel mérni, pláne nem a császár őfelségét! Neki nincsenek méretei, ha szabad így fogalmaznom. Nem, nem! Ilyen istenkáromlást senkinek sem szabad megengednie magának.

 

JOSÉPHINE Még őfelsége feleségének sem?

 

CHAMBONAS MÁRKI (nyel egyet, aztán csöndesen) Még neki sem.

 

JOSÉPHINE Hát, ami azt illeti, nem vacakol, kedves márki. Gyorsan elkezdte az okítást.

 

CHAMBONAS (ijedten) Ilyen szavakat, mint… (összeborzad) „Vacakol”, nem illendő egy…

 

JOSÉPHINE (tettetett csodálkozással) Már hogy a fenébe nem!

 

Chambonas márki a zsebébe nyúl, és lassan, elkínzott arccal megtörli verejtékes homlokát. Visszateszi zsebkendőjét. Joséphine kacér pillantással, mosolyogva figyeli.

 

CHAMBONAS MÁRKI (egy nagyot sóhajtva, félre) Hű, lesz mit helyrehoznom… (gyorsan derűs vonásokat fölvéve) Khm, nos, Felséges Asszonyom, kész vagyok időt és energiát nem sajnálva, rendbe hozni a világot!

 

JOSÉPHINE (tapsikol) Csodás, csodás! Bonap… akarom mondani a császár őfelségét is okítja a márki úr? Mert, hm, ő nem nagyon szereti, ha… szóval, ha kioktatják.

 

CHAMBONAS MÁRKI (elkomolyodva) Az illem mindenek felett, felséges asszonyom! Az én időmben… Pontosabban, a gazdag, virágzó, nemes, emelkedett, igazságos, jóságos és rendkívüli ancien régim idejében, ahol úriemberek és úriasszonyok…

 

JOSÉPHINE … gőgje és mértéktelen pazarlása miatt tört ki a forradalom…

 

CHAMBONAS MÁRKI (ijedten a szívéhez kap) Hú, ezt ne említse többé, felséges asszonyom! Ez nem illik. A császár őfelsége nem akar tudni erről, vegye úgy, mintha meg se történt volna, hiszen úgyis csak egy jelentéktelen, egyszerű intermezzo volt a történelemben, említésre se méltó. Volt, nincs – és kész!

 

JOSÉPHINE Szóval csak egy „tréfa” volt. Ám annak igen sátáni… Aha, most már emlékszem önre! Ön Robespierre titkos ügynöke és besúgója volt...

 

CHAMBONAS MÁRKI (legyint) Na, de felséges asszonyom! Csak nem képzeli, hogy ez komoly volt a részemről? Ugyan, hisz az csak játék volt! Cefetül unatkoztam ugyanis a negyedik éve tartó komisz angliai emigrációban, és hát hazatértem, hogy abban a komolytalan kis komédiában egy szerepecskét játsszak, mintegy a móka kedvéért…

 

JOSÉPHINE (komoran bólint) Pusztán csak a „vicc” kedvéért több tízezer fejet nyakaztak le, köztük a királyét és a királynéét is, továbbá…

 

CHAMBONAS MÁRKI (kedélyesen, a fejét csóválva) Bámulatos a tájékozottsága, felséges asszonyom! (hirtelen elkomolyodik) A politika viszont – az politika. Ez minden időben így volt és így is lesz, amíg világ a világ. De ha ön ezt ilyen nyíltan vallja… Nos, nagy veszélynek teszi ki magát, felséges asszonyom, csak ennyit mondhatok.

 

JOSÉPHINE Nehogy azt higgye, hogy bármi félnivalóm lehet magától…

 

CHAMBONAS MÁRKI Ez magától értetődik.

 

JOSÉPHINE Tehát… (az ajtó felé mutat) A viszontlátásra, márki úr!

 

CHAMBONAS MÁRKI (kenetteljesen meghajol) Felséges asszonyom, öröm volt önnel társalogni!

 

Chambonas Márki, hajlongva-mosolyogva, el.

 

 

Negyedik jelenet:

 

 

Napóleon, a titkárával, Bourienne-nel, Napóleon lakosztályában. Napóleon, a másnapi koronázásra készülve, a koronázási palástot, öltözetet és egyebeket próbálgatja; a tükörben nézegeti magát – és úgy tűnik, tökéletesen meg van elégedve a látvánnyal.

 

NAPÓLEON (magában) Ki hitte volna!… Én persze igen.... Na, de mások!

 

BOURIENNE Én hittem, felséges uram!

 

NAPÓLEON (oda se figyelve rá) Semmi sem az, ami volt.

 

BOURIENNE Semmi.

 

NAPÓLEON (lelkesen) A múlt már a múlté! Az én életem története, mi több Franciaországé is, brumaire 18-án kezdődött, és kész. Ami azelőtt volt – nincs és nem is volt soha!

 

BOURIENNE (áradozva) Igen, a híres toulon-i ostromnál is, ’93-ban…

 

NAPÓLEON (fenyegetően) Az nem én voltam

 

BOURIENNE (a homlokára csap) Ó, milyen kelekótya vagyok! Hát, persze, a dicsőséges itáliai hadjáratot akartam mondani, ’96-’97-ből…

 

NAPÓLEON (kikelve magából) Az előbb mondtam, hogy akkor én még nem is léteztem, ostoba fajankó!

 

BOURIENNE (megszeppenve) Igen, felséges uram, én igazából az egyiptomi hadjáratra akartam cél…

 

Napóleon dühösen megindul Bourienne felé – szeme villámokat szór. Bourienne kétségbeesetten tördeli a kezeit. Napóleon megáll Bourienne előtt, és az egy fejjel magasabb titkára szemébe néz – Bourienne halálra vált arccal, lesüti a szemét.

 

NAPÓLEON (sziszegve) Megüsselek, kutya?!... (legyint) Á… inkább küldd ide azonnal a külügyminisztemet! Aztán szólj Duroc marsallnak és Hulin tábornoknak, ők várjanak kint, míg szólítom őket. (hessent) Elmehetsz!

 

BOURIENNE Vi… visszajöjjek, felséges uram?

 

NAPÓLEON (bólint) Kint vársz te is.

 

Bourinne mélyen meghajolva, el.

 

 

Ötödik jelenet:

 

 

NAPÓLEON (fennhangon) Még most is alig hiszem el! De: credo quia absurdum. Bár… ami azt illeti… nem is olyan lehetetlen… ha jobban belegondolok… (összeborzong) Hiszen holnap… maga a pápa fog megkoronázni, és ezzel én föltettem a koronát – a művemre, bizony! Azaz, hogy… én magam fogom feltenni a koronát – saját fejemre, saját kezűleg! Csak nem fogom holmi egyházfőcskétől elfogadni, azt már nem! Bábnak mindenesetre megteszi, elvégre kellenek a formaságok… Istenem… akarom mondani… sorsom… Egy korzikai, egy idegen… aki nem is francia… lesz… hm… Franciaország megkoronázott császára!... De vajon szabad-e…?

 

Határozottan, de szelíden kopogtatnak az ajtón.

 

NAPÓLEON (elkomorult arccal) Szabad!

 

 

Hatodik jelenet:

 

 

Besántikál Talleyrand, és mögötte jön Hulin tábornok; megállnak, majd mélyen meghajolnak. Napóleon fenségesen biccent feléjük.

 

TALLEYRAND Hívott minket, felséges uram! (Hulin tábornok még egyszer meghajol)

 

NAPÓLEON (összehúzott szemöldökkel) Na, és a fő-palotamarsall?!

 

HULIN TÁBORNOK (nyel egy nagyot, aztán elcsukló hangon) Nem jöhet… A… varangyait idomítja…

 

NAPÓLEON (fojtott dühvel) Mit mondtál?!

 

HULIN TÁBORNOK (reszketve) A… azonnal megyek érte, felséges uram!

 

Hulin Tábornok, gyorsan, el. Talleyrand nyugodtan, a falfestményt nézegeti.

 

NAPÓLEON (szúrós szemmel) Mit szól ehhez, külügyminiszter úr?

 

TALLEYRAND (megvonja a vállát) Felséges úr, mindnyájunknak megvan a magunk bogara, szeszélye, mondhatni játéka…

 

NAPÓLEON (dühösen felcsattan) Miért, talán magának is van?!

 

TALLEYRAND (hűvös nyugalommal) Mikor Angliában jártam…

 

NAPÓLEON Angliának vége… kész! Elsöpröm a föld színéről!

 

TALLEYRAND (mint ha meg se hallotta volna, változatlan nyugalommal) … láttam ott egy különös… hm… labdajátékot, ami módfelett felkeltette az érdeklődésemet. (Napóleon gúnyosan elhúzza a száját) Ez a figyelemre méltó labdajáték, amelyet kétszer tizenegy játékos játszik, melyek közül egy-egy kapus védi a „várat”, pontosabban, a kaput (Napóleonnak felcsillan a szeme), amelyet be kell venni, azaz, hogy be kell rúgniuk a labdát a kapuba. Az a csapat győz, aki minél többször rúgja be a labdát az ellenség… vagyis hát, az ellenfél kapujába. Csak lábbal, mellel és fejjel érhetnek a labdába, kivéve a kapust, ő…

 

NAPÓLEON (halkan) Ez érdekes… folytassa, külügyminiszter úr!

 

TALLYRAND (rendíthetetlen nyugalommal) Igenis, felséges uram! Tehát …

 

Kopogtatnak az ajtón. Napóleon a kezeit dörzsöli.

 

NAPÓLEON Szabad!

 

Belép Hulin tábornok és Duroc tábornok – utóbbi lesütött szemmel.

 

 

Hetedik jelenet:

 

 

Napóleon Talleyrandra néz. Talleyrand bólint és folytatja.

 

TALLEYRAND Szóval be kell rúgni…

 

HULIN ÉS DUROC TÁBORNOK, EGYÜTT Most, vagy soha?

 

Napóleon sötéten néz rájuk – azonnal elhallgatnak, és a padlót nézik. Napóleon int Talleyrandnak.

 

TALLEYRAND De fejelni is lehet.

 

NAPÓLEON (ábrándozva, magában) Engem érdekel ez a játék… Felkeltette az érdeklődésemet… Az egész országban, mindenhol játszhatnák, és… (krákogva, újra Tallyrandhoz) És ö… mekkora területen játsszák ezt a …?

 

TALLEYRAND Úgy egy stadion méretű, füves területen, kétoldalt, a lelátókon a közönség pedig… és a kapuk olyan... De kispályán is lehet játszani…

 

NAPÓLEON (dühösen felcsattan) Mit képzel?! Napóleon, mint kispályás?! Vigyázzon a szavaira, külügyminiszter uram, mert könnyen megütheti a bokáját!

 

TALLEYRAND (hűvös nyugalommal) Nem volt szándékom felségedet megsérteni, csak, mi eshetőséget mondt…

 

NAPÓLEON (bosszúsan hessent a levegőbe) Hagyjuk! A téma viszont érdekel. Később még beszélünk róla. (tapsol egyet) Nos, mikorra is várjuk azt a csuhást és kíséretét?

 

TALLEYRAND Bármelyik percben megérkezhet a pápa, felséges uram (Hulin és Duroc Tábornok egy emberként bólogat).

 

NAPÓLEON Helyes, helyes. (lassan Duroc tábornok felé indul) Hát, hogy is állunk azokkal a varangyokkal, fő-palotamarsall uram?

 

DUROC TÁBORNOK (lassan hátrál) Ö… már szépen ugranak…

 

Napóleon megáll a hatalmas termetű Duroc előtt, a szemébe néz, míg Duroc kerüli a tekintetet. Talleyrand hűvösen figyeli a jelenetet, Hulin tábornok megrettenve. Napóleon némán a zsebébe nyúl, előveszi a zsebkendőjét, aztán lekever egy nem túl erős pofont Duroc tábornoknak, majd zsebkendőjével, megvető arccal megtörli a kezét. Duroc elsápad, aztán elvörösödik, végül megtörten térdre hullik. Olyan csend lesz, hogy csak Duroc tábornok zihálását lehet hallani.

 

NAPÓLEON (fenségesen) Bizony, így járnak azok, akik nem teljesítik azonnal a parancsaimat! És ha ez még egyszer előfordul, lefokozlak (Duroc tábornok keresztet vet), mit tudom én, fővarangy-mesterré, aztán pedig (Duroc tábornok összekulcsolt kezekkel zokog) … Most pedig hívd ide a titkáromat, kint van az ajtó előtt! De te már ne gyere vissza. És most takarodj a szemem elől, ne is lássalak!

 

Duroc tábornok kioldalog.

 

 

Nyolcadik jelenet:

 

 

Bourinne belép.

 

BOURIENNE (dadogva) Fe… fe… fenséges uram, megjött a Pápa, a… kíséretével!

 

NAPÓLEON Induljunk!

 

 

Mindannyian, el.

 

 

Kilencedik jelenet:

 

 

Napóleon és kísérete, a palota Könyvtára előtt.

 

NAPÓLEON (Bourienne-hez) Hívd azonnal Fouchét és Chambonas márkit!

 

Bourienne, el.

 

NAPÓLEON (Talleyrandhoz) Maga jöjjön be velem. Ön pedig (fordul Hulin tábornokhoz) hívjon ide néhány gárdistát, az előcsarnokhoz meg egy szakasznyit.

 

HULIN TÁBORNOK (meghajolva) Igenis, felséges uram!

 

Hulin tábornok, el.

 

TALLEYRAND És őszentsége?

 

NAPÓLEON Az a csuhás csak várjon a sorára. Gyerünk, be!

 

Bemennek a Könyvtárba.

 

 

Tizedik jelenet:

 

 

A Tuilériák Könyvtára. Napóleon nyugtalanul járkál fel s alá, a teremben – Talleyrand, a nyugalom szobraként áll, és őt nézi. Napóleon a combjára csap, és Talleyrandhoz fordul.

 

 

NAPÓLEON Miért nem ül le? Hisz magának rossz a lába.

 

TALLEYRAND Hogyan is ülhetnék, mikor a császárom – áll?

 

NAPÓLEON Ebben van valami… (gyorsan leül egy fotelbe, és int Talleyrandnak) Parancsoljon!

 

Talleyrand hűvösen bólint, és leül Napóleonnal szemben. Napóleon idegesen malmozik, majd hirtelen felpattan, és ismét járkálni kezd. Talleyrand lassan, hűvösen feláll.

 

NAPÓLEON (hátratett kezekkel, járás közben, magában) Először itt, Párizsban kell egy nagyot építeni… természetesen Ajaccioban is egyet, a legszebbet… oda nem kell olyan nagy… de a szülőházam mellé, úgy, hogy csak át kelljen menni a kerten, és – hopp, már bent is vagyok!… (váratlanul Talleyrandhoz fordul) Khm, külügyminiszer uram, hány városunk is van?

 

TALLEYRAND (egy pillanatra meghökken, majd a szokott higgadt módján) Rengeteg, felséges uram. Most így…

 

NAPÓLEON (bólogat) Helyes, helyes, tehát tömérdek-sok. Jó. Sőt remek!

 

Kopogtatnak.

 

NAPÓLEON (zordonan) Befelé!

 

 

Tizenegyedik jelenet:

 

 

Belép Fouché, és egy éles pillantással felméri a helyszínt; mélyen meghajol Napóleon előtt; mögötte belép Chambonas márki, és kenetteljesen mosolyogva, szinte földig hajol Napóleon előtt – Fouché és Talleyrand faarccal, de megvető tekintettel nézik.

 

 

NAPÓLEON Á, szóval eljöttek, urak!

 

CHAMBONAS MÁRKI (behízelgő mosollyal) Császárunk hívása – számunkra pápai bulla, felséges uram!

 

NAPÓLEON (legyint) Hagyjuk most a „pápázást”, márki!

 

CHAMBONAS MÁRKI (bólint) Önnek teljesen igaza van,

felséges uram – mint mindig. Csak azt a véleményemet akartam… mit akartam, óhajtottam volna, kinyilvánítani, miszerint…

 

NAPÓLEON (leinti, aztán Fouchéhoz) Mindent rendben talál, rendőrminiszer úr?

 

FOUCHÉ (meghajol) Minden rendben van, és minden rendben is lesz, felséges uram. Semmi sem kerülheti el a figyelmem, a szemem mindenen rajta van.

 

NAPÓLEON Ez megnyugtató… Mit kezdjek ezzel a pápával? Nekem nagyon a bögyömben van ez a főcsuhás. Ön mit gondol, „Abbé”?

 

Fouché elvörösödik.

 

FOUCHÉ Már régen nem vagyok abbé, Felség.

 

NAPÓLEON (Talleyrandhoz) Na, és Ön, „Püspök úr”?

 

Talleyrand is elvörösödik. Champonas Márki a tenyere mögött halkan kuncog.

 

TALLEYRAND Már régen nem vagyok püspök, Felség.

 

NAPÓLEON (Champonas márkihoz) És Ön, levitézlett főcsődör uram?

 

Chambonas Márki a füle hegyéig elvörösödik – Talleyrand és Fouché gúnyos mosollyal nézik.

 

CHAMBONAS MÁRKI Már régen nem vagyok főcsődör, felség...

 

TALLEYRAND (sóhajt) Bizony, aki nem élt a forradalmi idők előtti Franciaországban, az nem tudja, mi az élet édessége…

 

NAPÓLEON (a combjára csap) Tessék már végre komolyan venni a dolgokat, urak! (hátratett kezekkel újra járkálni kezd – a többiek minden lépését követik a tekintetükkel) Nekem most a segítségükre van szükségem, azért is hívtam önöket. Uraim, a pápa eljött, hogy átnyújtsa a nekem koronát, ez komoly dolog. Nagy kihívást jelent a számunkra, hiszen nem vagyunk (elfintorodik) hívők.

 

CHAMBONAS MÁRKI Én igaz hívő vagyok, mindig is az voltam, sőt…

 

Napóleon megáll, és sötéten néz rá – Talleyrand és Fouché úgyszintén.

 

TALLEYRAND Kétlem, felséges uram, hogy az én, hm, hírnevem… a mi hírnevünk… Nem volna jó taktikus lépés, ha én is felségeddel köszönteném.

 

NAPÓLEON És ön, rendőrminiszter úr?

 

FOUCHÉ Én még kevésbé tartanám jó ötletnek, ha én is… Felség, ha csak lehetséges, kerülni kell a botrányokat.

 

Napóleon fürkészőn néz rájuk, majd tekintete megáll Chambonas márkin.

 

NAPÓLEON Rendben. Akkor ön jön velem, márki. A kellő viselkedést pedig csak bízza rám. (int neki) Gyerünk!

 

Chambonas márki üdvözül mosollyal meghajol. Talleyrand és Fouché is meghajol.

 

Napóleon és Chambonas márki, el.

 

 

Tizenkettedik jelenet:

 

 

Talleyrand és Fouché jelentőségteljesen összenéz.

 

TALLEYRAND (halkan) Hogyan juthattunk idáig?

 

FOUCHÉ És még messze nem vagyunk a végén.

 

TALLEYRAND Nagy ember ez a kis ember. De túl nagyra nőtt.

 

FOUCHÉ Én ne tudnám?

 

TALLEYRAND Ez a sajnálatos angliai inváziós törekvés… Képtelen voltam megértetni vele, hogy mekkora hibát követ el, ha…

 

FOUCHÉ (egészen halkan) Megbuktatjuk, ha túl messzire megy. Fel vagyok rá készülve.

 

TALLEYRAND Ez a „császárosdi” is… Azt hiszi, holnap magának, Nagy Károlynak a jogarát fogja szorongatni a trónuson… Csalás az egész!

 

FOUCHÉ Én ne tudnám? Egy XIII. század végi kántor botja volt, azzal verte az ütemet. Rá is van írva…

 

TALLEYRAND Mondtam is annak az udvari szállítónak, aki rémülten jött hozzám ezzel a felfedezéssel: „Végezze csak a dolgát, húzza be a botot új bársonnyal, de teremtett léleknek ne merjen szólni arról, amit látott. A császárt nem szabad kiábrándítani.” (int egyet) Menjünk, mert ha hírbe hoznak minket, hogy összebeszélünk, menten kitöri a frász…

 

FOUCHÉ (enyhe vigyorral) Én ne tudnám?...

 

Mindketten, el.

 

 

Tizenharmadik jelenet:

 

 

A Palota Nagyterme. A pápa néma méltósággal áll – kísérete türelmetlenül zsibongva. Ahogy azonban Napóleon hetykén belép – és mögötte a keresztet vető Chambonas márki –, egyszerre elnémulnak és egyszerre minden szem a közeledő Napóleonra fókuszál. De Napóleon csak a pápát nézi, és biccent egyet felé, majd megáll előtte. Chambonas márki letérdelve, kezet csókol a Pápának – Napóleon undorral nézi.

 

NAPÓLEON (VII. Piushoz, gúnyos mosollyal) Hagyjuk a formaságokat, padre! Az 1801. július 15-i konkordátum értelmében – amit ugyebár mi, együttesen írtunk alá – újra zúghatnak a harangok Franciaországban. Mi kell még? Csak egyvalami: a holnapi koronázás.

 

VII. PIUS (bólint) Nyilván látja felséged… hogy itt vagyok, eljöttem. Ahogy megígértem.

 

Napóleon karjával a pápa kísérete felé int.

 

NAPÓLEON Őket most küldje ki.

 

A Pápa int feléjük. Kísérete némán, el.

 

CHAMBONAS MÁRKI És én?

 

NAPÓLEON Ön marad, márki.

 

CHAMBONAS MÁRKI Igenis, felség!

 

NAPÓLEON (VII. Piushoz) Tehát, ha már a holnapi napról van szó, azt verje ki a fejéből, hogy ön fog megkoronázni.

 

VII. PIUS De… hogy képzeli…?

 

NAPÓLEON A dolog pofonegyszerű! Az ön jelenlétében lezavarjuk a komédiát, utána ön átadja nekem a koronát, amit majd én teszek, saját kezűleg a saját fejemre. (elégedetten tapsol egyet) Azt hiszem, mindent megbeszéltünk!

 

(Chambonas márki eközben édeskésen mosolyog – hol Napóleonra, hol a pápára.)

 

VII. PIUS Khm, az ön pofonjait jól ismeri az egész itáliai félsziget, felség… Mindazonáltal, nem tudom, hogy képzeli, Felséged, hogy érvényes egyházi házasság nélkül…

 

NAPÓLEON Ó, én már erre is gondoltam! Megkötjük az egyházi házasságot, még szép! Az ön jelenlétében, az ön diszpenzációjával, tisztelt padre. Tanúk nélkül, miegymás. Majd holnap, valamikor, megejtjük. Még a koronázás előtt. Láthatja, padre, én mindenről gondoskodtam.

 

VII. PIUS Azt látom.

 

NAPÓLEON Hát akkor, mi itt a gond?

 

VII. PIUS Enghien herceg meggyilkolása…

 

Napóleon arca egy pillanatra elsötétül.

 

NAPÓLEON (aztán könnyedén legyint egyet) Úgy tudom, tüdőgyulladása volt.

 

VII. PIUS Én meg úgy tudom, hogy Ön lövette fejbe.

 

Napóleon zordonan nézi a Pápát.

 

NAPÓLEON (könnyedén, vállát megvonva) A politika az politika. Csak így lehettem császár. (fenyegetően) De, remélem, ezt nem említi többé, padre.

 

VII. PIUS (nyugodtan, de némi éllel) Miért, tisztelt császár őfelsége, tán börtönbe zár érte, mint az elődömet? Aki ráadásul a börtönben halt meg?

 

NAPÓLEON Ki tudhatja a jövőt? Miért, az önök egyházának múltja, sőt jelene makulátlan? Gondoljunk csak a híres „szent” Torquemada tevékenységére… Vajon hány ezer embert égettek el Önök, elevenen, mélyen tisztelt Padre?

 

VII. PIUS (haraggal) Egy pápa-gyilkos jakobinus nekem ne prédikáljon!

 

NAPÓLEON (dühösen) Igen?! Maga meg egy tömeggyilkos!

 

VII. PIUS Ezt visszautasítom!

 

NAPÓLEON Én nem!

 

CHAMBONAS MÁRKI (összekulcsolt kezekkel, könyörögve) Az Isten szerelmére, szentatyám, felséges úr! Ne veszekedjenek, kérem! Én olyan érzékeny vagyok, hogy mindjárt sírok! (szipog) Látják?...

 

VII. PIUS (lehiggadva) Milyen bölcs is a mi Urunk! Felebarátunk iránt táplálja bennünk a megbocsátást és az igaz szeretetet! (keresztet vet, és kenetteljesen megáldja Napóleont) Isten megbocsát!...

 

NAPÓLEON (duzzogva) Isten megbocsát – én nem… (karjával a levegőbe szánt) Eh, mindegy! Úgyis mindent megbeszéltünk. Addig pihenje ki magát, reggelre várom az esküvői szertartáson. Utasítást adtam, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, sem ön, sem a kísérete. Jó éjt… Sze… szóval, padre!

 

Chambonas Márki, akinek arcáról továbbra sem tűnt el az émelyítő mosoly, letérdel és megcsókolja a Pápa kezét.

 

VII. PIUS. (megáldja Napóleont és Champonas Márkit) Isten irgalmazzon mindnyájunknak!

 

 

A Pápa lassan, méltósággal, el. Napóleon, fejcsóválva, hosszan néz utána. Aztán Chambonas márkival, el.

 

 

(függöny)

 

 

Második felvonás

 

 

Első jelenet:

 

 

Másnap hajnal. Joséphine lakosztályában, Joséphine és Napóleon, az ágyban beszélgetnek.

 

NAPÓLEON Királyok ágyában alszunk, tudod?

 

JOSÉPHINE Most már császári ágy, feljebb léptünk.

 

NAPÓLEON Ma megejtjük az egyházi esküvőt. Szükség van a hivatalos megerősítésre, meg hát, a formalitások…

 

JOSÉPHINE A pápa tényleg összead minket?

 

NAPÓLEON Nem tehet mást. Amúgy nem ő végzi a szertartást, csak a jelenlétével emeli meg, de ez mindegy is. Nem igaz, drágám? (eltűnődve) Az emberek sose változnak. Alantasaim… vagy nevezzük bátran őket lakájaimnak… (legyint) Hagyjuk!

 

JOSÉPHINE (odabújik Napóleonhoz) Te olyan ellenállhatatlan vagy, neked egyszerűen nem lehet nemet mondani…

 

Ölelkeznek, csókolóznak, vagy fél percig.

 

NAPÓLEON (hirtelen felül az ágyon) Legelső császári dekrétumom a stadionok megépítése lesz! (Joséphine tátott szájjal nézi) Rengeteget kell építeni. Nem engedhetem meg, hogy az átkozott angolok felülkerekedjenek rajtam, ebben is legyőzöm őket, mint mindenben…

 

JOSÉPHINE Ö…

 

NAPÓLEON (egyre jobban belelovalja magát) Naggyá teszem a nemzetem! Világelsők leszünk! Bizony!

 

JOSÉPHINE De…

 

NAPÓLEON Az egész világ minket fog bámulni, sőt irigyelni… Pukkadjanak meg az angolok!...

 

JOSÉPHINE (értetlenül nézi) De hát, Bonaparte, drágám, miről beszélsz?

 

NAPÓLEON (megvetően legyint egyet) Asszonyok! Inkább horgoljatok – mezeket! A többit bízzátok csak ránk!

 

Kopogtatnak az ajtón. Napóleon mintha rögtön „kijózanodott” volna. Joséphine, furcsállkodva nézi.

 

NAPÓLEON Szabad!

 

 

Második jelenet:

 

 

Belép Tallien hercegnő, meghajolva, mögötte a két hajlongó udvarhölggyel. Napóleon elkomorodik, majd fölkel az ágyból. Joséphine is felkel; rájuk mosolyog.

 

NAPÓLEON (morcosan) Bejöttek egy jót pletyizni, mi?

 

TALLIEN HERCEGNŐ (meghajtja magát) Az esküvőre való előkészületek okán vagyunk itt, felség.

 

NAPÓLEON (legyint rájuk) Nőőők!...

 

Napóleon, viharosan, el.

 

 

Harmadik jelenet:

 

 

Joséphine „macskásan” nyújtózkodik, majd ragyogó mosollyal ránéz a többi hölgyre.

 

JOSÉPHINE Minden elő van készítve?

 

TALLIEN HERCEGNŐ Minden. És úgy tudom, hogy a Bonaparte nővérek… akarom mondani, hercegnők, az utolsó pillanatban beleegyeztek, hogy a koronázási szertartáson, hordozni fogják felséges asszonyom ruhájának uszályát.

 

JOSÉPHINE Hát, nem lehetett könnyű döntés… Mindenesetre ez tényleg jó hír.

 

TALLIEN HERCEGNŐ Az, hogy térdet kell hajtani ön előtt, és hogy ők csak incifinci hercegnők, míg ön, felséges asszonyom, császárné, ez, finoman szólva, nincs az ínyükre.

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Nincs ám!

 

MÁSODIK UDVARHÖLGY De még mennyire!

 

JOSÉPHINE (huncut mosollyal) A győzelemnek... hát nem édes az íze?

 

Tallien hercegnő és az udvarhölgyek kötelességtudóan összevihognak.

 

JOSÉPHINE (összecsapja a tenyereit) Na, öltözködjünk, hölgyek!

 

Halk kopogtatás az ajtón.

 

JOSÉPHINE (az Első udvarhölgyhöz) Menj, nézd meg, ki az.

 

Első udvarhölgy, egy meghajlást követően, az ajtóhoz megy és kinyitja. Csöndes beszélgetés hallatszik – majd egy kis sikoly. A szobában lévők fölkapják a fejüket. Első udvarhölgy, visszacsukva az ajtót, elpirulva lép vissza a szobába.

 

JOSÉPHINE Mi volt ez?!

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Ö… Chambonas márki…

 

JOSÉPHINE (összehúzott szemöldökkel, szúrósan) Mit akart az a vén kéjenc?

 

Tallien hercegnő és a Második udvarhölgy jelentőségteljesen összemosolyog.

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Csak aziránt érdeklődött, hogy…

 

JOSÉPHINE Hogy?

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Hát úgy, hogy… megpaskolta a fe… és én…

 

JOSÉPHINE Szólni fogok Bona… A császár őfelségének, hogy tiltsa el az udvartól ezt a… vén kujont! (békésebb hangnemben) No, fésüljetek meg, aztán a fehér muszlin ruhámat! (összecsapja a tenyereit) Gyerünk hölgyek! (Tallien hercegnőhöz) Édesem, te menj az ajtóhoz, hogy ha készen vagyunk, hívhasd a császárt. És senkit nem engedsz be, érted?

 

TALLIEN HERCEGNŐ (meghajolva) Igenis, felséges asszonyom!

 

Tallien hercegnő, el.

 

 

Negyedik jelenet:

 

 

Az udvarhölgyek serényen munkához látnakvidáman dúdolgatnak közben: a Figaro házasságából a Nászindulót. Joséphine is velük dudorászik.

 

JOSÉPHINE (egy kis szünet után, tűnődően) Mi is ez a zene?

 

ELSŐ UDVARHÖLGY Mozarttól a „Figaro házassága”…

 

MÁSODIK UDVARHÖLGY Abból is a Nászinduló, Felséges Asszonyom!

 

JOSÉPHINE (gyanakvóan) Ejnye… ejnye. Én úgy tudom, ezt az operát betiltotta a császár!

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (pukedlizik) Bocsásson meg, felséges asszonyom, de nem az operát, hanem Beaumarchais vígjátékát, és nem a nagy Napóleon császár, hanem még 1784-ben II. József császár volt az, aki amúgy megrendelte az op…

 

JOSÉPHINE (haraggal) Hogy mersz engem kioktatni?! Észnél légy, Susanna, különben…

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (alázatosan) Én csak azt akartam mondani, hogy… hogy… (hirtelen kigyúl az arca) … a főhős mennyasszonya is Susanna!...

 

Egyszerre mind a hárman felkacagnak. Egy darabig még kacarásznak, aztán Joséphine szigorú arcot vág és tapsol egyet.

 

JOSÉPHINE Gyerünk, hölgyek, lássatok munkához! Egy-kettő!

 

Az udvarhölgyek serényen öltöztetik-bodorítják-fésülik Joséphine-t közben továbbra is a Nászinduló-t dalolják.

 

JOSÉPHINE (tükrébe révedve) Ki is… ki is ez a… hm… Mozart? Valahol már hallottam róla…

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (rajongva) Wolfgang Amadeus Mozart, tízen-pár éve meghalt bécsi zeneszerző!

 

JOSÉPHINE (morcosan) Azért nem kell mindjárt felvágni… (tapsol) Na, még azt a selyemtopánkát, ami Az Ausztriai Nőé volt, aztán kész is vagyunk!

 

MÁSODIK UDVARHÖLGY (félénken) Ki is… ki is az az… „Ausztriai Nő”?

 

JOSÉPHINE (diadalmasan) Természetesen Marie Antoinette-ről van szó! Jaj, milyen műveletlenek vagytok! Hozod már azt a cipőt?

 

Az udvarhölgyek sebesen fölveszik a cipőket, majd Joséphine elé térdelnek; finoman ráadják a cipőt.

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (elégedetten mustrálva) Hamupipőkéé sem lehetett volna ráillőbb!

 

Joséphine föláll és kacéran nézi magát a hatalmas tükörben; szinte minden szögből megnézi magát; az udvarhölgyek, szemükben büszkeséggel, szemlélik; hangosan kopogtatnak az ajtón.

 

JOSÉPHINE (az első udvarhölgynek) Engedd be!

 

Első udvarhölgy bókol és megy ajtót nyitni; hirtelen megdermed; az ajtóban a császárian felöltözött – és türelmetlen Napóleon áll.

 

Ötödik jelenet

 

ELSŐ UDVARHÖLGY (meghajol; és ünnepélyesen) A császár őfelsége!

 

Belép Napóleon, peckesen, dölyfösen, majd, mikor meglátja Joséphine-t, megdermed; tátott szájjal bámulja; aztán gyorsan összeszedi magát; ünnepélyes, komoly arcot vág; az udvarhölgyek mélyen meghajolnak; és úgy is maradnak.

 

NAPÓLEON Indulhatunk a papi esketésre kedv…? hm… császárné? (karját nyújtja)

 

JOSÉPHINE (fenséggel) Igen, császári uram! (elfogadja Napóleon karját; az udvarhölgyek gyorsan ráadják úrnőjükre a vastag, gyönyörű bundát)

 

NAPÓLEON (halkan Joséphine fülébe suttogja; miközben belecsókol a nyakába) Nagyon dögös vagy ma, kicsikém! Eszem azt a szép…

 

JOSÉPHINE (szelíden eltolja, de kacéran mondja) Ejnye, mire nem ragadtatják magukat egyes császárok!...

 

NAPÓLEON (fojtott suttogással, lihegve) Ne félj… a nászéjszakán megkapod a magadét… de még hogy… (felfelé néz, sóhajt) A keservit neki, az még milyen messze van!...

 

Joséphine csengőn kacag; aztán mindketten, el. Az udvarhölgyek kiegyenesednek; és irigykedve néznek úrnőjük után.

 

Hatodik jelenet

 

Napóleon és a pápa, elkülönülve a többiektől, halkan beszélgetnek a palota egyik emeleti folyósóján; a háttérben, az esküvőre már kiöltözött, vidám emberek hangoskodnak-nevetgélnek.

 

NAPÓLEON (boldog gőggel) Mondtam én önnek, padre, hogy megesküszünk!

 

VII. PIUS (zordonan) Felség, kérem, adja meg a tiszteletet annak, akinek ez alanyi jogon kijár.

 

NAPÓLEON (mutatóujjával rámutat) Ezt, ugye, magára érti?

 

VII. PIUS (méltósággal bólint) Pontosan, felség! Isten földi helytartója vagyok. A Szent Római Katolikus Egyház feje. (nyomatékkal) Jelenleg is.

 

NAPÓLEON (merengve kitekint az ablakon) Hm… Hát akkor vigyázzon (komor mosollyal), nehogy elveszítse a fejét. Manapság könnyen le tudnak hullni a fejek. Nem is tudja, mennyire könnyen. (nyomatékkal) Bárkié.

 

A pápa édeskés, színlelt mosollyal, el.

 

Hetedik jelenet.

 

Napóleon magához inti a titkárát; Bourienne odasiet.

 

NAPÓLEON (összehúzott szemöldökkel) Intézkedtél?

 

BOURIENNE Te… természetesen, felséges uram! Az angliai invázió tervezete a befejezés előtt á…

 

NAPÓLEON (türelmetlen mozdulatot tesz) Jó, jó. De én nem erre, illetve, nem csak erre gondoltam!

 

BOURIENNE (a homlokára csap) Ó, igen! Milyen oktondi vagyok! Hát, persze, gondoskodtam a két angol-francia kémről, már hajnalban el is utaztak Angliába. (Napóleon elégedettem morog egyet, és feszülten figyeli a titkárát) Elég pénzt is adtunk neki, ahhoz, hogy kifigyeljék a labda-játékot. Azt a parancsot adtuk nekik, hogy addig vissza se jöjjenek, míg meg nem tudják, a pontos szabályait ennek a…

 

NAPÓLEON (vígan, összedörzsölve a tenyereit) Rendben! Pompás! Kitűnő! (elkomolyodva) És most küldd ide azonnal Talleyrand külügyminiszter urat és Hulin tábornokot! Eridj!

 

Bourienne, lóhalálában, el.

 

Nyolcadik jelenet.

 

Napóleon (magában) Milyen remek is lenne! (elkomorul) Nem „lenne,”, hanem lesz! (újra jókedvűen álmodozik) Összecsap két csapat! A mi legnagyobb és legtökéletesebb stadionunkban… amelyet franciák építenek… a legnagyobb nemzet… Csupa vitéz, válogatott francia, a válogatott gazemberekből álló angolok ellen… Tizenegy dicső lovag, tizenegy hitvány szigetlakó ellen… (tapsol) Hú, de szép lesz!...

 

Futva jön a tábornok.

 

Kilencedik jelenet.

 

HULIN TÁBORNOK (lihegve) Hi… Hivatott, felséges uram!

 

NAPÓLEON (gyorsan, pattogón) Hogy áll az inváziós tervünk, tábornok úr?

 

HULIN TÁBORNOK Ö… Villeneuve altengernagy úr Toulonnál állomásozik, felséges uram…

 

NAPÓLEON (összevont szemöldökkel) És?

 

HULIN TÁBORNOK Izé… ö… az a galád Nelson szemmel tartja a hajóhadat… és hát, ö… blokád alatt tartja a…

 

NAPÓLEON (kitör) MICSODA?! Mi az, hogy „blokád alatt tartja”? Tábornok úr, magyarázatot kérek!...

 

Tizedik jelenet.

 

Lassan, odacsoszog hozzájuk Talleyrand. Napóleon mérges arccal fordul felé.

 

NAPÓLEON (dühösen) Mit tud a blokádról, külügyminiszter úr?

 

TALLEYRAND (nyugodtan) A blokádról? Mármint, hogy Nelson blokádjáról? Eleget.

 

NAPÓLEON (sziszegve) Akkor FEJTSE KI a véleményét, uram!

 

TALLEYRAND (rendíthetetlen nyugalommal) Rendben. Véleményem szerint Villeneuve nem rossz altengernagynak. Már csak azért sem, mert nincs jobb... (elhallgat)

 

NAPÓLEON (türelmetlen mozdulatot tesz) Folytassa.

 

TALLEYRAND (bólint) Úgy gondolom, Nelson sokkal tehetségesebb, mint tengerész. Attól tartok, sok bajunk lesz még vele. Hacsak…

 

NAPÓLEON ÉS HULIN TÁBORNOK, EGYÜTT Hacsak?

 

TALLEYRAND …le nem győzzük mielőbb.

 

HULIN TÁBORNOK De hisz… (Napóleon dühösen fordul felé; Hulin rögtön elhallgat)

 

NAPÓLEON (fojtottan, minden szót megnyomva) Önöket teszem felelőssé, ha nem tudnak kijutni abból a kurva blokádból, tisztelt urak! Intézkedjenek!

 

Talleyrand és Hulin tábornok, lesütött fejjel hallgatnak.

 

NAPÓLEON (kihúzza magát, majd beteszi a jobbját a kabátja gombjai közé; és gőggel mondja) Most pedig megkoronázom magam és az életművemet! (mintha egy legyet hessentene el baljával) Mehetnek!

 

Talleyrand és Hulin, el.

 

Tizenegyedik jelenet

 

Fouché és Tallinen hercegnő a palota egy kis szobájában halkan beszélgetnek.

 

TALLIEN HERCEGNŐ (színlelt csodálkozással; suttogva) Na, de rendőrminiszter úr, ön ezek szerint arra kér (Fouché bólint), hogy kémkedjek önnek a császárról és a császárnéról.

 

FOUCHÉ Állambiztonság. Rendnek kell lennie. Ez talán elég nyomós ok, nem gondolja, hercegnő? Meg az az évi ötvenezer Lajosarany, amit ígértem önnek, nemde?

 

TALLIEN HERCEGNŐ De hát, mit képzel rólam, rendőrminiszter úr? Azt, hiszi, hogy…?

 

FOUCHÉ 75000. Ez az utolsó ajánlatom.

 

TALLIEN HERCEGNŐ (felháborodást színlelve) Ki hallott még ilyet?! Méghogy, ÉN, mint… (elcsitulva, és mosolyogva) Mennyit is mondott? 85000 Lajosaranyat?

 

FOUCHÉ (fogcsikorgatva) Igen… 85000-et mondtam. (Tallien hercegnő ragyog) De aztán tessék ám tisztességesen is…

 

TALLIEN HERCEGNŐ (kacag) Hahaha! „Tisztességesen”? Nem is tudtam, hogy ismeri ezt a szót.

 

FOUCHÉ (kissé sértetten) Én mindent ismerek, mindenről van tudomásom.

 

TALLIEN HERCEGNŐ Hát akkor mi szüksége van rám, ha mindent tud?

 

FOUCHÉ (komoran) Óvatosság. Óvatosság és – megelőzés. (tapsol egyet) És most, kérem, lásson neki mielőbb a munkának!

 

Tallien hercegnő merőn, de mosolyogva nézi Fouchét; Fouché állja a pillantását. Tallien hercegnő bókol, és el; halkan becsukja maga mögött az ajtót.

 

Tizenkettedik jelenet.

 

Fouché járkálni kezd fel s alá a szobában.

 

FOUCHÉ (dünnyögve) Ez remek… határozottan remek… a császár és a császárné is a markomban vannak… (megnézi a tenyereit és sötéten mosolyog) Viszont ezt a… Tallien hercegnőt is figyeltetnem kellene… veszélyes bestia, roppantul veszélyes… a két udvarhölgyikét szervezem majd be… igen, az pompás lenne… (összedörzsöli a tenyereit) MINDENRŐL tudnom kell!

 

Elindul az ajtó felé, és magára véve kifürkészhetetlen arcát, kilép az ajtón.

 

Tizenharmadik jelenet.

 

12 óra. A Tuilériák hatalmas csarnoka. Óriási monilók lógnak minden falon: „ÉLJEN A CSÁSZÁR!” – felirattal. Rengeteg kiöltözött ember, köztük a komor arcú pápa, mind vár a nagy eseményre; a zsivaj már nem is lehet nagyobb; egyszer csak megszólal a 100 tagú rézfúvós fanfár; egyszerre mindenki elhallgat és a csarnok bejárata felé néz; lassan, fenségesen belép Napóleon, a karjába kapaszkodó Joséphine-el; őrületes taps és diadalordítás kíséri a fanfárokat. Közben a csarnok egyik oszlopa mögül Hulin- és Duroc tábornok a hangzavart próbálva túlordítani, beszélgetnek.

 

HULON TÁBORNOK (ordítva) Minden rendben a testőrséggel? A gárda mindenütt ott van!

 

DUROC TÁBORNOK (a füléhez teszi a kezét, ordítva) Hogy? Ja, értem! Igen, már valósággal szökellnek! Nagyon jó fejek!

 

HULIN TÁBORNOK (dühösen ordítva) Kicsit több komolyságot, tábornok uram! Azt kérdeztem, hogy…

 

Hirtelen elhallgatnak; az egész csarnok csöndbe borul; Napóleon, karján Joséphine-nel, odalép a pápához; a pápa mellett álló egyik bíboros átnyújtja a koronát a pápának; az csak áll, zavartan, kezében a koronával; Napóleon ekkor durván kirántja kezéből a koronát és gyorsan a fejére teszi, majd gőggel a közönség elé lép; ekkor semmihez sem hasonlítható ováció és vad „ÉLJEN A CSÁSZÁR!, ÉLJEN A CSÁSZÁR!” – hangzik fel; még kint, az utcán is őrjöngenek-tombolnak az emberek.

 

Tizennegyedik jelenet.

 

Talleyrand és Fouché a csarnok egyik szegletében, egy függöny mögül lesnek be.

 

TALLEYRAND (fojtott suttogással) Nézze ezt a kis pojácát, ezt a Hüvelyk Matyit! (szomorúan ingatja a fejét) Hogy’ hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok?!...

 

Fouché nem figyel rá; továbbra is a koronás Napóleont nézi, és csak mosolyog, mosolyog...

 

 

 

 

 

(függöny)

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-01-09 18:00:00

 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.