Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


Jahoda Sándor: Aranyos kor – dramolett

 

 

 

 

Aranyos kor

dramolett

 

 

 

Szereplők:

 

Polett, előadó, 30 éves nő,

Arnold, előadó és konferanszié, 39 éves férfi,

valamint: közönség – többnyire idősebb nők és férfiak

 

Történik: Egy budapesti előadóteremben, napjainkban

 

1.

 

ARNOLD (leintve a közönséget, mely csak zajong) Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttetek és meghallgattatok! Remélem, épüléstekre szolgáltam! (óriási mosollyal) És most hadd hívjam fel a színpadra (a közönség közben folyamatosan: PO-LETT, PO-LETT! – kiáltással hangoskodik) Jó, jó, mindjárt… Szóval, csak azt szerettem volna még mondani, hogy a jövő héten a Kvantum-érintésről fogok előadást tartani… és remélem, minél többen el tudtok jönni. („PO-LETT, PO-LETT!”) És most következzék… Maga a híres… nagytudású és kozmikus érzékenységű… Polett!!...

 

Óriási ováció és vastaps közepette fellép a színpadra egy alacsony, átlagos testalkatú, szakadt-farmeros, felgyűrt ingujjú, kopasz, tetovált, bakancsos nő, rózsaszín-keretű, kerek szemüvegben.

 

POLETT (Meghajol a közönség előtt, jobb karját a melléhez tartva; majd fülig érő szájjal gyorsan odaveti Arnoldnak) Köszi, Arnold, elmehetsz, a többit én intézem! (Arnold, mosolyogva lelép a színpadról, és a beül a közönség soraiba; aztán hangosan, a közönséghez) Tapsoljuk meg Arnoldot! Szép volt Arnold! (gyér taps és gyenge „hurrá!” a közönség részéről; majd Polett összedörzsöli a tenyereit; és hangosan, szinte visítva) Hát újra itt, VELETEK! (őrjöngő hangorkán)

 

Hirtelen elhallgat, gondolkodó arcot vág, mire a közönség is elhallgat; őt nézik lélegzetvisszafojtva. P. hátratett kézzel, komótosan előre-hátra masírozik a színpadon, (a néma csendben, az acélbetétes bakancsa csak úgy döng), láthatóan töprengve. Egyszer csak megáll, és lassan, mintegy kijőve a révületből, a közönség elé fordul.

 

POLETT (akadozva) Tud… tudjátok ti… micsoda… a… ajándékban… lehet most részetek? Csak itt és… csak most… (halk, csodálkozó moraj a közönség soraiból) ITT VAGYOK! És egy csodálatos titkot osztok most meg veletek! (sikítozás-visítozás; míg ő rettentő komoly arcot vág) Tudjátok-e, hogy rengeteg indigó-gyerek születik szerte a világon? (meglepetés moraja) Ez pedig azt jelenti, hogy eljön az ÚJ EMBERISÉG, sőt már itt is van. Elkövetkezik hamarosan, úgyszólván beköszönt az oly régóta óhajtott ARANYKOR… Minden ember spirituális felemelkedését és tökéletesedését hozva el! (vastaps és ováció). Én pedig – most fogódzkodjatok meg! –, én pedig az Aranykor Forradalmára vagyok! (többször egymás után bólint) Igen! Igen! Fel tudjátok fogni (éles hangon) ennek a je-len-tő-sé-géééét?... (a közönség bömböli: „Próbáljuuuuuk!”) Azt hiszem, most elegendő közös spirituális energiánk van arra, hogy a következő dolgot megvitassuk és kellőképpen értékelhessük. (ragyogó arccal, kezeit a magasba emelve) Készen álltok, asztráltestvéreim az Úrban? (a közönség felzúdul: „Igeeeeen!”)

 

P. csendre inti a közönséget, majd ismét karjait a mellén összefogva, megint, döngve járkálni kezd a színpadon fel s alá; egy pisszenés se hallatszik, csak a bakancs komor hangja. Körülbelül egy perc múlva, P. megáll és a közönséghez fordul; áthatón, arcról arcra tekint.

 

POLETT Azt ugye tudjátok, hogy én már a hetedik szellemi szinten vagyok? (lelkiismeret-furdalásos sóhaj száll fel a közönség soraiból; bátorítón mosolyog) Jó, jó, azért ne kenődjetek el! Ti most (koncentráltan, összehúzott szemmel nézi a közönséget), úgy kb. a 2.-3. szinten lehettek… (csalódott moraj) De ne aggódjatok! Ha megfogadjátok a tanácsaimat, akkor néhány hónap – vagy év – múlva elérhetitek – csaknem – az én szintemet. (megkönnyebbülés moraja) Különben is, Buddha és Krisztus a 10. szinten volt, ez a lehető legmagasabb elérhető szint. De ehhez még sok-sok életet kell leélnetek...

 

ARNOLD (a közönség soraiból; halkan, P.-hez) Persze, de nyilván te úgy gondoltad, azt akartad mondani, hogy az Aranykorban, amely pár év múlva beköszönt, már nem lesz szükségünk további újjászületésekre, hiszen…

 

POLETT (sértetten kihúzza magát) Kedves Arnold, nekem úgy tűnik, hogy ENGEM – te – kioktatsz… (a közönség hangosan fújol)

 

ARNOLD (fölállva, kezeit tördelve, kétségbeesve) Isten mentsen attól, hogy téged kioktassalak! Még hogy én! (mellét verve) Bocsáss meg, vétkeztem… hibáztam… rossz szavakat használtam… én csak…

 

POLETT (leereszkedőn) Hát legyen! Nem bánom… Megbocsátok!! (a közönség vastapsban tör ki és boldogan rikoltozik; P. mosolyogva mondja) Mindnyájan követünk el hibákat… emberek vagyunk, na! … (Arnold elmorzsol egy könnycseppet és visszaül; P. elgondolkodva mondja, halkan, mintegy magában) Különben is… Nem teljesen mindegy?... ez csak látszólagos ellentmondás… amiről szóltam… az imént… az élet – tudjuk jól – ellentmondásokra épül… és ezzel együtt az egységre… az összetartozásra… ez a világ rendje… jin és jang… mert… vegyünk egy példát, asztráltestvéreim… (kétkedve, fintorogva, Arnoldra szegezi a tekintetét) mondjuk férfi… (aztán büszkén kivágja) és NŐ! (vastaps hangzik fel; P. egy ideig hagyja, aztán viruló mosollyal leinti a közönséget) Köszönöm, köszönöm! És most szeretnék felolvasni azokból az ímélekből, amiket kaptam a kedves közönségtől, akik nem lehettek itt. (előhúz a farmerzsebéből egy összehajtogatott papír-csomót; kinyitja, belenéz, majd olvasni kezdi) „Kedves Polett! Nem szeretne véletlenül egy vallást alapítani? Én az első hívője lennék, abban biztos lehet. Ön akkora nagy kisugárzással rendelkezik, mondhatni olyan karizmatikus, hogy nincs párja e földön, én mondom, és én még soha, de soha nem hazudtam! Híve: Kálmán.” (pironkodva-pipiskedve) Hát, nem mondom… HOGY ÉN, mint vallásalapító! Hallottak már ilyet? (tapsorkán) Sose hittem volna! Ez még soha meg nem fordult a fejemben… érdekes, mindenesetre… Nézzük a második levelet. (olvassa) „Kedves, Drága Polett! Óriási dilemmában vagyok. Az a probléma, hogy én már a 7. szellemi szinten vagyok, a férjem viszont csak a 3.-on. Kérdésem: a mennyekben is alattam lesz-e a Géza, vagy minden így marad, és akkor NEM tudunk érintkezni, metafizikai síkon – sem. Kérem, maga Magyarország legnagyobb szelleme (P. szerénykedve mosolyog), sőt, ki merem jelenteni – még ha megköveznek is érte –, hogy a világ legnagyobb szelleme! (P. elpirulva, halkan: „Ejnye, ejnye… jajmár…”) Adjon megnyugtató választ, kérem! Az életem, a mi életünk függ ettől! Az ön legnagyobb hívője és tisztelője: Luca mama.” Ó, hát nem is tudom… most hirtelen… így… Mindenesetre annyit jegyzek meg szerényen, kedves Luca mama, hogy igyekezzék feltornászni a Gézát, olvassa például a könyveimet. Abban minden benne van! (a közönséghez) Így van, asztráltestvéreim? (a közönség: DE MÉG MENNNYIREEEE!) Még egy (lapoz) utolsó levél vár ránk, azt is felolvasom nektek. „Kedves Polett! Nagy rajongója vagyok a munkásságának! Ön eddig mindig segített nekem, és sose csalódtam – legalábbis önben. Mint az köztudomású, én egy negyvenes szingli nő vagyok. A 399. kapcsolatom után elterveztem, hogy soha többé! Ámde! Találkoztam végre a nagy Ő-vel… (P. egy pillanatra fölnéz és finoman tapsol; a közönség vastapssal toldja meg) Ő végre egy igazi férfi. Egész életemben őrá vártam és tessék! Megtaláltam! Csak az én nagy bajom, hogy engem mindig halálosan kimerít, mind fizikálisan, mind mentálisan a napi többórás tantraszex (a közönség ó!-zik), és hát, kezd a terhemre lenni az ő, hogy is mondjam, szóval a mohósága… Mit tegyek, Polett? Mentsen meg engem! Kérem, könyörgőm! Nagy tisztelője, Annamária.” (P. sóhajtozik) Hm. Nos hát… mit lehet erre mondani? Szerintem csakis azt, hogy hagyja faképnél a férfit, mert nem létezik, hogy a nő szenved az együttlétek során, míg a férfi úgy élvezi, hogy csak na! Tehát, azt gondolom, nem kell bármi áron alávetnünk magunkat annak, ami nem élvezetes a számunkra. Ami vagy aki a mi pozitív energiánkat úgy lecsapolja, mint egy vámpír, akkor az nem helyén való! Az ilyen negatívizmus káros a mi lényünknek, és eldobandó. Mit szóltok, asztráltestvéreim? (a közönség hangosan: AHOGY MINDIG, MOST IS IGAZAD VAN, POLEEEEET!) Köszönöm, drágáim! Nos, így, az esemény végére érve, a szokásos zárszóval búcsúzom. A teljesen (beleköhint a tenyerébe) önkéntes felajánlásokra gondolok itt, mint ahogy minden előadásom után. Kérem, tehát, hogy (háta mögül előhúz egy hatalmas, üres kukoricazsákot) legyetek szívesek ebbe a kicsi zsákocskába beletenni az ajándékotokat – bankkártyával nem foglalkozunk –, kézpénzt, ékszereket, satöbbi. (Arnoldra néz) Arnold, kérlek, segítenél körbe vinni az adománygyűjtő zsákot? (Arnold föllohol a színpadra, és megragadja a zsákot, majd a közönséghez viszi a nyitott-szájú zsákot; máris potyognak bele pénzek, egyebek) Köszi, Arnold, köszike! Addig is, míg tart ez az adománygyűjtés, hadd osszak meg veletek egy cuki kis történetet! Azt olvastam egy egyetemet végzett, minden tekintetben hitelesnek mondható úrtól, hogy az Aranykorban mindenki – hangsúlyozom – MINDENKI ugyanazt fogja hinni és gondolni, mint az összes többi ember! Hát nem csodálatos ez, asztrálnővéreim és -fivérem? (a közönség: DEEEEE!; közben megtelt púposra a zsák; Arnold nagy vesződséggel, fölhurcolja a zsákot a színpadra, P. mellé teszi, aztán lihegve megtörli a homlokát és leül; P. örömtől kigyúlt arccal nézi a zsákot; tapsol, táncol; majd próbálja a hátára venni; nem megy neki; erre a padlón húzza kifelé; közben lihegve-nyögve, de boldog mosollyal, mondja, miközben kihátrál a teremből) Aztán lájkoljatok ám, és mindenkinek hirdessétek, osszátok, hogy jövő héten ugyanitt, ugyanekkor, találkozhattok velem, szintén ingyen… (P., el; Arnold ülve, a közönség felállva tapsol, hosszú percekig)

 

 

VÉGE

 

 

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.