Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


Balogh István: Örökhagyók (Játék két részben) 2. rész

 

 

 

 

Örökhagyók

Játék két részben

 

Második rész

 

Délután

7.

A Kivetítő:

 

A Tábornok megáll a Tisza-part vaskorlátja mellett, szemléli a vizet, aztán körbetekint.

 

Játéktér:

Köpönyegébe dugja kezét könyékig, s a belső zsebből előhúzza a szemüvegtokot. Szétkattintja, orrára helyezi az aranykeretes pápaszemet. Újfent a zsebébe nyúl, kiveszi a telefont, aktiválja és a füléhez emeli.

 

Tné:

Halló!

T:

Halló, Verica!

Tné:

No, mi van? Beszéltél az unokámmal?

 

T:

Nem, Verica.

Tné:

Nem? De láttad? Találkoztál vele?

T:

Nem láttam, Verica.

Tné:

Nem enged hozzá az a büdös kurva? Tudtam, hogy egy aljas cafat! Én megmondtam, ugye, megmondtam!

T:

Megmondtad, Verica.

Tné:

Téged is zsarol, mint annakidején Milant? Ide akar költözni ő is? A mi terhünkre? Ide ne hozd, mert abból nagy botrány lesz!

T:

Nem lesz botrány, Verica!

Tné:

Lesz, ha én mondom! Bottal fogom kiverni a házamból! Ide ne hozd, látni sem bírom!

T:

Nem is láttad őt soha, Verica.

Tné:

Nem is kellett látnom! Tudom én, milyenek az olyan nők, mint ez az aljas! Eldugja előlem az unokámat!

T:

Nem dugja el, Verica.

Tné:

De törvénnyel megyek ellene! Megmutatom én, ki az úr a háznál!

T:

Hozhatod a törvényt, Verica, nem ér semmit.

Tné:

Dehogynem ér! Bebizonyítjuk, hogy a mi vérünk az a gyerek!

T:

Az a gyerek egy fölnőtt férfi, Verica. Nem parancsol neki az anyja.

Tné:

Hát fiú?

T:

Fiú, Verica.

 

Tné:

Hála istennek! Tovább élteti a családunkat!

T:

Jánosnak hívják, Verica. Gyalog Jánosnak.

Tné:

Még a nevét is elrabolták! Visszaadjuk neki! Milan D. lesz belőle!

T:

Nehéz lesz megváltoztatni a nevét, Verica.

Tné:

Semmi az! Rutinmunka. Rányalod a bélyeget a papírra, beszélsz a polgármesterrel, aztán egy-kettő, mire megisszátok a kávét, a tisztviselők elintéznek mindent.

 

T:

A szegedi anyakönyvbe jegyezték be az unokánkat, Verica.

Tné:

Elrabolták tőlem az unokámat! Hogy merték az engedélyünk nélkül külföldre vinni?!

T:

Szegeden született, Verica.

Tné:

Törvény elé citáltatom azt a csaló, alattomos kurvát!

T:

Nem kurva ő, Verica.

Tné:

Mi az, hogy nem kurva?!

T:

Négy gyermek édesanyja, Verica.

Tné:

De a legidősebbnek én vagyok a nagyanyja, te meg a nagyapja!

T:

Van másik nagyanyja, Verica. Meg másik nagyapja is.

Tné:

Ők nem számítanak! A mi vérünk! A te véred! És Milan a neve!

T:

Számítanak ők is, Verica.

Tné:

Már hogy számítanának?

T:

A másik nagyapjával járt horgászni, Verica, amikor Zentán nyaralt. Nem énvelem.

Tné:

Hogyhogy Zentán nyaralt? Hol él az én kicsiny Milanom?

T:

Amerikában él, Verica.

Tné:

Micsoda? Miféle Amerika? Ki engedte meg, hogy oda kicsempésszék?

T:

Nem kellett engedély, Verica. Az unokánknak nincs hivatalos apja.

Tné:

Van neki vérszerinti! Ezt mindenki tudja!

T:

Tudja, Verica.

 

Tné:

Akkor hogy vihette ki az anyja mégis Amerikába?

T:

Az anyja Amerikában egyetemi tanár, Verica.

Tné:

Az a cafka?

T:

Mondom, hogy négy gyermek anyja. És akadémikus.

Tné:

Kivel beszéltél ott Zentán, hogy mindent tudsz?

 

T:

A másik nagyapával, Verica. Akinek a nevét viseli a mi unokánk.

Tné:

A másik nagyapával? Nem gondolod, hogy hazudott?

T:

Miért hazudott volna, Verica.

Tné:

Mert tudja, hogy a kis Milan, a mi unokánk, nem az övék, és idejön hozzánk, Belgrádba! Ha meghallja, mit kínálunk neki, biztosan veled jön. Mondtad, mit kínálunk?

T:

Nem mondtam, Verica.

Tné:

Egy szót sem szóltál az örökségről?

T:

Nem szóltam, Verica.

Tné:

Hogy villánk van a Dedinjén? Ezt nem mondtad?

T:

Nem mondtam, Verica.

Tné:

Vénségedre teljesen meghülyültél! Ezzel kellett volna kezdened!

T:

Talán ezzel kellett volna kezdenem, Verica.

Tné:

Kiabált veled az az alak?

T:

Nem kiabált, Verica.

Tné:

Biztosan haragosak és csalódottak még most is.

T:

Nem haragosak és nem is csalódottak, Verica.

Tné:

Az nem létezik!

T:

Létezik, Verica. Azt mondta az öreg Gyalog János, Marija szerencséje azzal kezdődött, hogy elhagyta őt Milan D.

Tné:

Az nem igaz!

 

 

T:

Igaz, Verica. A lányt akkor kizárták a gimnáziumból, terhessége miatt. Ezért került a Szegedi Egyetemre, valami világháborús, Horthys katonacimbora segítségével.

Tné:

Látod?! A fasiszták összetartanak!

T:

Nem fasiszták, Verica. Titónál is szolgált ez a Gyalog.

Tné:

Ő mondta?

 

T:

Ő mondta, Verica!

Tné:

Biztosan hazudott!

T:

Nem hazudott, Verica.

Tné:

No, te aztán tudod, mikor mond igazat valaki!

T:

Tudom, Verica. Részletesen elmondta, hogyan mentett ki aknatűzből egy hadnagyot.

Tné:

Olvashatott ilyesmiről bárhol. Filmen is láthatott ilyen történetet.

T:

De én voltam az a hadnagy, Verica!

Tné:

Hogyhogy te voltál?

T:

Én voltam a parancsnoka Bolmánnál, Verica.

Tné:

A parancsnoka?

T:

Rövid ideig, Verica. Tudod, légnyomást szenvedtem, kórházba kerültem.

Tné:

És ő mentette meg az életedet?

T:

Ő volt, Verica.

Tné:

Most eldicsekedett vele?

T:

Nem dicsekedett, Verica. Csak beszélgettünk a háborúról, aztán elmesélte.

Tné:

Hogy tudjad, kivel állsz szemben! Mondtam, hogy zsarolnak minket!

T:

Nem zsarolnak, Verica. Nem is tudja, hogy én voltam a megmentett hadnagy.

Tné:

Szerintem tudja!

T:

De azt tudja, Verica, hogy hetvenháromban, amikor ő kint járt a zentai kaszárnyában, mi Milannal ott voltunk, és hallottuk, hogyan utasította őt el a kaszárnyaparancsnok.

Tné:

Mi közünk volt hozzá!?

T:

Csak beszélni akart velünk, Verica.

Tné:

Akárkivel mi nem beszélgetünk!

T:

Nem akárki, Verica. Unokánk nagyapja. Ők horgásztak együtt. Én nem voltam velük.

Tné:

Mit kerestél volna ott?

 

T:

A boldogságot, Verica. Azt mondta az öreg Gyalog, ha akkor, hetvenháromban, megkérem Marija kezét, nekünk adta volna.

Tné:

Hogy betegye az a ringyó a meztelen picsáját a családunkba?!

T:

Családanya, Verica. Négy gyereket szült. Két fiút, két lányt.

Tné:

Hát aztán?

T:

Tudod, hány unokája van Gyalognak, Verica?

Tné:

Hány?

T:

Tizenegy, Verica

Tné:

Csak tíz, egy a mienk! Azt az egyet kilopták! Elrabolták tőlünk!

 

A Tábornokné megszakítja a vonalat. A Tábornok zsebbe tenné a telefont, de keze félúton megakad, csörögni kezd a szerkezet. Füléhez emeli.

 

Tné:

Követeld, hogy beszélhessünk az unokánkkal!

T:

Amerikában van, Verica!

Tné:

Kérd el a telefonszámát!

T:

Megpróbálom, Verica.

Tné:

Követeld, az istenedet! Mi vagy te, ronda Mikiegér?! Te tábornok vagy! És a te véred az a gyerek!

T:

Majd követelem, Verica.

Tné:

És fölhívjuk a kis Milant, a mi unokánkat, és mi majd megbeszéljük, hogyan alakuljon az élete.

T:

Hogyan beszéljük meg, Verica?

Tné:

Hát telefonon keresztül. Aztán meg személyesen.

 

T:

De az unokánk nem tud szerbül.

Tné:

Mit beszélsz? Nem tud szerbül? Hogyhogy nem beszéli az apai családja nyelvét?

T:

Nincs apai családja, Verica.

Tné:

Milanunk az apja!

T:

Ő az apja, Verica. De az anyakönyvbe azt írták be, apja neve ismeretlen.

Tné:

Ilyen nincs!

T:

Van ilyen, Verica.

Tné:

És nem tud szerbül?

T:

Nem tud, Verica.

Tné:

Szándékosan nem tanította meg az anyja! Megmondtam, hogy egy cafat!

T:

Megmondtad, Verica.

Tné:

És igazam volt! Igazam van. Nekem mindig igazam van!

T:

Talán most mégsincs, Verica.

Tné:

Mégsincs? Ilyet mersz mondani nekem?

T:

Ilyet merek mondani neked, Verica.

Tné:

Nem tanították meg szerbül, hogy ne beszélhessen az apjával meg a nagyszüleivel!

T:

Amerikában nincs szüksége a szerbre, Verica.

Tné:

De magyarul tud! Amerikában arra sincs szüksége!

T:

De az anyja magyar, Verica. Meg a testvérei is, a nevelőapja is…

Tné:

Nevelőapja?

T:

Marija férjhez ment, Verica. Egy zentai magyar legényhez. A gyerekkori szerelméhez.

Tné:

Gyerekkori szerelem! Ezt az öreg Gyalog mondta neked?

T:

Ő mondta, Verica. Egy vízvezeték-szerelőhöz.

Tné:

Egy magyar-vízvezeték szerelő hazudja magát az unokám apjának?

T:

Nevelőapa, Verica. Nem adoptálta Marija elsőszülöttét.

Tné:

Egy szót sem tud szerbül a mi unokánk?

T:

Egy-két szót talán, Verica. Mert szerb gyerekekkel is barátkozott, amikor Zentán nyaralt.

Tné:

Akkor biztosan tud annyit, hogy beszélni tudjunk vele.

T:

Nem tud, Verica.

Tné:

A szerb gyerekek megtanították.

T:

Nem tanították meg, Verica. A szerb gyerekek magyarul vagy angolul beszéltek vele.

Tné:

Magyarul? Hogyhogy magyarul? Szerb gyerekek magyarul?

T:

Magyarul, Verica.

Tné:

Hát milyen szerb gyerekek azok?

T:

Gyalogékhoz járnak. Szeretnek ott. Az unokáik barátai.

Tné:

Meg angolul beszélnek azok a szerb gyerekek?

T:

Meg angolul, Verica.

Tné:

Más nyelvet is beszél a mi unokánk?

T:

Beszél, Verica. Franciául meg japánul.

Tné:

Japánul? Szerbül meg nem? Ó, az a kurva..!

 

A tábornokné újra megszakítja a vonalat. A Tábornok úr álldogál még kicsinyég a sétány korlátjánál, majd megindul a lejáró felé.

 

Kivetítő

 

A Tábornok egészen a víz színéig ereszkedik le, ott megáll, meghajol és a folyó közepe felé hajítja a telefont. Tízet kacsázik a szerkentyű, s mielőtt elmerülne, csöngeni kezd. A Tábornok a vízig hajol, lassan megmossa a kezét.

 

8.

Az Öregember Nappalija. Két ablak, a szemben lévő az utcai, a bejárat mellett az udvari. Két kép a falon: az olajkép a Mamát ábrázolja, a rajz az Öregembert.

 

Az Öregember belép. Kicsit nyikorog a bejárati ajtó, meg kéne már kenni, dünnyögi, aztán belép a lakásba. Valamint naponta, most is ledűl pihenni kicsit. Szemben a falon elhalt felesége képe függ, János unokája festette tizenötévesen, amikor itt nyaralt. Kedves volt ez a nagy olajkép a Mamának, azért is került a falra. Amióta egyedül maradt, délutáni pihenői legtöbbször azzal telnek, hogy elbeszélget a Mamával. Néha ébren, néha félálomban, néha fiatalon röpülnek együtt.

 

Ö:

Vendégünk volt, Mama!

Mama:

Láttam az ajtóüvegen át. Valami tűzoltó járt itt?

Ö:

Egy tábornok járt itt.

 

Ma:

Tábornok?

Ö:

Nyugdíjas.

Ma:

Mit akart?

T:

Kereste az unokáját.

Ma:

A gyerekek délután jönnek.

Ö:

Nem a gyerekek között kereste.

Ma:

Ismernünk kéne az unokáját?

Ö:

Jánoskánkat keresi, Mama.

Ma:

Csak nem?

Ö:

Milan hadnagy apja a Tábornok.

Ma:

Mit akar Jánoskánktól?

Ö:

Legyen az unokája!

Ma:

Hogy az unokája legyen?

Ö:

Azt.

M:

Eddig nem kellett?

Ö:

Eddig nem.

Ma:

Most miért kell?

Ö:

Tavaly meghalt a fiuk.

Ma:

Meghalt?

Ö:

Elesett Kosovóban.

Ma:

Szegény.

Ö:

Katonasors. Hősi halál.

Ma:

Keservesen sirathatja az anyja. Volt felesége?

Ö:

Volt.

Ma:

Akkor ő is siratja.

Ö:

Ő már előbb elment.

Ma:

Ó, szegényke!

Ö:

Túladagolta magát.

Ma:

Biztosan nagy bánata volt.

Ö:

Biztosan.

 

A Mama kilép a rámából, végigsétál a nappalin, megáll az utcai ablak mellett, picit félrehúzza a függönyt, akár az elmúlt évtizedek délutánjain. Kikandikál.

 

Ma:

Érkeznek hozzánk a gyerekek.

Ö:

Elkészültek a leckével.

Ma:

Elkészültek. Szorgalmasak. Süthetnék nekik palacsintát!

Ö:

Süssél nekik, Mama!

Ma:

A gyerekek nagyon szeretik a palacsintát.

Ö:

Én is nagyon szerettem gyerekkoromban.

Ma:

Te mindig szeretted.

Ö:

Most is szeretem. Különösen szilvalekvárosan.

Ma:

Tudom. Egy nagy, fekete autó állt meg a házunk előtt. Visszajött a Tábornok.

Ö:

Visszajött? Éreztem, hogy visszatér.

Ma:

Úgy látszik, lenne még kérdése hozzánk.

Ö:

Úgy látszik, Mama.

Ma:

Meséltél neki Jánoskánkról?

Ö:

Elmondtam ezt-azt, Mama. De ő a saját unokájának nevezi a miénket!

Ma:

Igaza lenne, ha Jánoskánkat születése percétől öregapjaként elfogadta volna.

Ö:

Akkor igaza lenne.

Ma:

Most miért fogadná el?

Ö:

Alighanem nincs maradékuk.

Ma:

Ezért találhattak Jánoskánkra?

Ö:

Alkalmasint.

Ma:

Beszélj neki Jánoskánkról! Vigasztald meg!

Ö:

De ők akkor nem álltak velem szóba! Megaláztak minket, Mama!

Ma:

Apa! Emlékezz a szegedi oltárlépre! Azt együtt láttuk és közben fogtuk egymás kezét.

 

Ö:

Mesél.

Emlékszem, Anya! Belépve abba a hatalmas, ferences templomba elbizonytalanodtunk, de te erősen szorítottad a kezem. És minden előttem van most is, belefészkelődött a lelkembe. Balra az oltárképen stilizált barokk tájba helyezett kereszten függ a Megváltó, vére a kereszt lábát körülölelő kádba folyik. A kádat a megváltás előhírnökei és tanúi állják körül: Szent Péter és Szent Pál, Keresztelő Szent János, Mária Magdolna, de nem ismertünk más alakokra. Mögöttünk termett egy idősebb asszony. Keze összefonva, mint régen az apácáké.

 

Mária Magdolna mellett Dismas a jobblator – szól a néni. – Amaz meg Longinus, aki lándzsával megnyitotta halott Jézusunk oldalát.

A pár Ádám és Éva? – kérdezzük.

Ők azok, meg Dávid király. Kagylóval merítenek a Megváltó véréből és a Purgatóriumban sóvárgó lelkeknek nyújtják. Ez a tisztítóhelyen szenvedő lelkek oltára.Tudja mit jelképez az oltárkép?

Nem.

A bűnbánó szentek azzal vígasztalják a tisztítótűzben szenvedőket, hogy ők is bűnöztek, mégis szentek lettek.

Megbánták bűneiket –ezt suttogod anya, azóta is hallom.

 

Ma:

A látogatódé és családjáé a bűnbánat, miénk a megbocsátás!

 

9.

 

A Tábornok belép a nappaliba. Meghökken, megtorpan. Megindul az Öregember felé, kezét nyújtja. Az Öregember föláll az ágyról, elfogadja.

 

T:

Jó napot!

Ö:

Jó napot.

 

T:

Ízlett az ebéd?

Ö:

Gyerekecskékkel együtt pompás ebédezni.

T:

Nagy öröm lehet!

Ö:

Az.

T:

Ezek az udvarban játszadozó apróságok? Rokonai?

Ö:

Barátaim. Nemsokára többen is lesznek. Megjönnek mindjárt a dédunokáim is.

T:

Nem hangosak néha?

Ö:

Csicseregnek, mint a fecskék. Csöndes házban nincsen élet.

T:

Engem talán idegesítenének olykor.

Ö:

Engem megnyugtatnak. A gyermek Isten áldása.

T:

Látom, a szerszámaihoz is odaszabadította őket.

Ö:

Övék az egész ház. Meg a kert. Míg a feleségem élt, legtöbben a kertben tanulták tőle a növénytermesztési munkálatokat. Most a nagyobbak rendezik a kertet. A kicsik meg segítenek nekik, tanulják egymástól az értékeset. Birtokba vettek itt mindent.

 

A Tábornok nyel egy nagyot.

 

T:

Visszajöttem.

Ö:

Isten hozta!

T:

Van valami fényképe az unokájáról?

Ö:

Jánoskánkról?

T:

Róla.

Ö:

Van.

T:

Megmutatná?

Ö:

Meg.

 

10.

Hellyel kínálja vendégét az Öregember. A Tábornok leül, szeme megakad a falon függő olajfestményen.

 

Ö:

 

A festmény mellé lép.

 

A feleségem.

 

T:

Szép asszony.

Ö:

Szép.

T:

Biztosan nagyon szerette!

Ö:

Most is nagyon szeretem.

 

Az Öregember kihúz egy szekrényfiókot, keresgél benne. A Tábornok továbbra is a képet bámulja.

 

T:

Tetszik ez a kép.

Ö:

Jánoskánk festette.

T:

Az unokám?

Ö:

Ifjabb Gyalog Jánoska.

 

A Tábornok a szája elé emeli tenyerét. Aztán leereszti a kezét.

 

T:

Volt egy bátyám, ő nagyon jól rajzolt.

Ö:

Festett is?

T:

Nem festett. Fiatalon meghalt.

Ö:

Tüdő?

T:

Tüdő.

Ö:

Régente sokakat elvitt.

T:

Őt is elvitte.

Ö:

A nagyanyja képét tizenöt évesen készítette Jánoskánk.

T:

Talán elhalt bátyámra hasonlít ez a fiú. Ő kész képíró volt már kölyökkorában.

Ö:

Most már nagy művész a mi Jánoskánk!

 

T:

Hogyan?

Ö:

Festő lett meg szobrász.

T:

Amerikában?

Ö:

Ott. Meg belsőépítészetet is végzett.

T:

A Harvardon diplomázott?

Ö:

Oda, a híres Harvardra fizették a szülők a hatalmas tandíjat.

T:

Ez a szülők mindenkori kötelessége!

Ö:

Maga csak tudja!

T:

 

Idegesen sétálni kezd.

 

Már aki bírja, az fizeti.

Ö:

Hát ők fizették, becsülettel. A vejem gürcölt érte legtöbbet!

A Tábornokra erős köhögési roham tör.

 

Ö:

Biztosan félrenyelte a nyálát.

T:

Biztosan.

 

Nyög a Tábornok és bólogat hozzá.

Ö:

Van pálinkám. Öblítse le azt a torkot!

T:

Az jó lenne!

 

Az Öregember a pohárszékből egyetlen kupicát vesz elő.

 

T:

Maga nem iszik?

Ö:

Én már régóta nem iszom.

T:

Talán most mégis…

 

Előkerül a másik kispohár is, ám ebbe csöppecskét tölt magának az Öregember.

 

T:

Na zdravlje! (Egészségünkre!)

Koccintja poharát a Tábornok a házigazdáéhoz.

Ö:

Egészségünkre!

 

Az Öregember csak a nyelvéhez érinti a poharat, a Tábornok egyetlen hajtókára kiissza.

 

*

 

Ö:

De más egyetemeken is megfordult Jánoska. Párizsban is. Tokióban is.

T:

Ott tanult meg japánul?

Ö:

Tudott ő valamennyit már előbb is. Bostonban kiskorában voltak japán nemzetiségű barátai. Néhánnyal közülük most is jó barát.

T:

Azokról ráragadt a japán, mint a bogáncs.

Ö:

Gyerek nyelvet könnyen birtokba vesz. Japánban meg ott volt egy jó évet, másfelet. Ösztöndíjat kapott. Valami ősi építészeti díszítőelemeket meg középkori szobrokat tanulmányozott. Ott aztán folyékonyan elsajátította a távol-keleti nemzet nyelvét.

T:

A zentai gyerekektől szándékosan nem tanult meg szerbül?

Ö:

Nem volt rá alkalma. Mondtam már, ők mindnyájan angolul akartak vele társalogni.

T:

Az anyja tud szerbül?

Ö:

Hogyne tudna!

T:

És nem tanította szerbre a fiát?

Ö:

Minek?

 

A Tábornok nyög egyet, fúj nagyot, s ökölbe szorult lila kezével bosszúsan levegőbe csap. Leül. Az Öregember is leül az asztal mellé, a Tábornokkal szemközt.

 

Ö:

Tokióban áll Jánoskánknak egy monumentális köztéri szobra.

T:

Az ő szobra? Amit ő készített?

 

Ö:

Olyan. Kőszobor. Mert ő újabban csak követ farag. Gyerekkorában itthon agyagból mintázott. Sokszor megformázta a fejemet, de leginkább földhöz csapta munkáját, azt mondta rossz. Én sajnáltam minden megsemmisített művét, ő csak nevette az egészet.

T:

Azért csak maradt valami szobrocskája itthon?

Ö:

Maradt. Ám odaadtam őket a Zentai Képtárnak. Ott megtekintheti őket. Az állandó tárlat darabjai.

T:

Más szobra nincs?

Ö:

Áll szobra Boston egyik parkjában is, New Yorkban is.

T:

Akkor ő sokat kereshet.

Ö:

Bizony, szép jövedelme van. Nem szorul senkire.

T:

Azt mondja, fest is?

Ö:

Több galériában vannak képei. Zentán is néhány.

T:

Biztosan a bátyámra hasonlít! Ő nagyon jól rajzolt.

Ö:

A tehetséget az Úristen adja.

T:

Meg az elődeinktől örököljük.

T:

Tőlük is nyerünk valamit. Ez igaz.

Ö:

Az én bátyám nagy festő lett volna!

Ö:

Ha élve marad?

T:

Ha élve marad.

Ö:

Ifjabb Gyalog János él és virul. És nagy művész lett belőle. Húszéves korában önálló tárlata volt Bostonban.

T:

Volt már több kiállítása?

Ö:

Önállóan is, közösen más híres festőkkel is. Megfordult már művészetével sokfelé a világban. A bostoni önálló kiállítását én is láttam. Meg a szegedit is.

T:

Szegeden kiállított?

Ö:

Természetesen. Sokan voltak a megnyitón. A Egyesült Államok budapesti nagykövete mondott beszédet. Nagyon büszke voltam az unokámra!

T:

Most is büszke rá.

Ö:

Minden unokámra büszke vagyok. Minden nagyapa büszke az unokáira!

 

A Tábornok idegesen előhúzza zsebkendőjét és hangosan kifújja az orrát.

 

T:

Magát nem festette le János?

Ö:

Engem lerajzolt.

 

Az Öregember rámutat a falon függő rajzra.

 

A Tábornok megfordul. Meglátja a falon függő képet, föláll, odalép.

 

T:

Maga itt még fiatal volt.

Ö:

Voltam fiatalabb is. Mára megvénültem.

T:

1985.

Ö:

Akkor készítette. Tizenkét évesen.

 

Az Öregember, asztalra pottyantja kezéből a fiókból kiválogatott fényképeket, és az üvegezett szekrényből egy katalógust vesz elő.

 

Látja?

 

A katalógust a Tábornok orra alá tolja.

 

Ezt a két képet, a mi nappalink faláról, belerakták a tavalyi londoni kiállítás könyvébe.

 

Kivetítő:

 

A Tábornok kezébe veszi a vaskos kötetet, amelynek borítóján Janos Gyalog név áll, különösen formázott betűkkel, s lapozgat benne.

 

T:

Kár, hogy nem tudok angolul.

Ö:

Én sem tudok. De az udvaron játszó gyerekek valamennyire tudnak. Ők nekem minden lefordítanak, ha kérem őket. Közösen sokra képesek. Szóljak nekik?

T:

Nem kell.

Ö:

Ezt a katalógust magának adom. Van belőle még egy.

T:

Karon ragadja az Öregembert.

Köszönöm!

 

Újra az asztalhoz ülnek. A Tábornok sokáig nézi a Katalógus hátlapján a festőművész fényképét.

 

T:

Talán az orra…

Ö:

Azt nézi, talál-e hasonlóságot a fia és Jánoska között?

T:

Talán az orra Milan fiamé.

Ö:

A mi családunk asszonyai szerint Gyalog dédpapáé az orra.

T:

Az orra biztosan Milan fiamé. És a haja is…

Ö:

A haja koromfekete. Úgy is született. Hosszú, hollószín hajjal. Közeli és távoli rokonaink között nem lelni éjszín hajúra.

 

A Tábornok megsimogatja fénylő fejét.

 

T:

Én születtem hosszú, fekete hajjal. Amíg nem hullott el, és a maradék nem őszült meg, hollófekete voltam.

Ö:

A maga szeme fekete.

T:

Az ő szeme viszont tengerkék.

Ö:

Az én anyám szeme volt ilyen búzavirág. Ezt biztosan a Lukácsoktól kapta örökül az unokám.

T:

Lukácsoktól?

Ö:

Az én anyám Lukács-lány volt. Látja, asszonyok is hagyományoznak. Jánoska és dédmamája találkoztak is egymással, sokat énekelt és mesélt neki a dédike. Valahol még fényképeken is mindez dokumentált.

T:

Talán a szemöldökvonala is az enyém.

 

A Tábornok lapozgat a katalógusban. Mindez látszik a kivetítőn.

 

Az unokája igen gazdag lehet.

Ö:

Bostonban is jómódúnak számít.

 

Az Öregember fölteszi a szemüvegét. Az asztalról kezébe veszi az első fényképet. Megnézi, aztán a Tábornoknak nyújtja. A kivetítőn a pólyás baba képe látszik.

 

Ekkor kereszteltük.

 

A Tábornok megragadja a képet, rápillant, hirtelen maga elé ejti, orráról lekapja az aranykeretes pápaszemet, idegesen megtisztítja a tokból kihúzott szarvasbőrrel. Orrára biggyeszti. Hosszan vizsgálja a fotót.

 

T:

Szegeden?

Ö:

Szegeden. A ferencesek templomában.

T:

Római katolikus?

Ö:

Természetesen.

 

A Tábornok hangosan nyel egyet.

 

T:

Ez a nő kicsoda?

 

Kivetítő:

Egy idős nő is ott van a csoportképen.

 

Ö:

Orsolya nővér, a keresztanya. Sokat segített Marikánknak, míg Jánoskánk pici volt. A feleségem nem lehetett mindig Szegeden. Jánoskánk Orsolya mamának hívja őt.

T:

Mintha nagyanyja lenne?

Ö:

Olyan is volt mindig, mint a nagyanyja!

T:

Mint egy apai nagyanya?

Ö:

Mint egy valódi nagyanya.

 

Kivetítő:

 

A Tábornok jobb mutatóujjával a képre bök. A csoportképen ezt is látjuk.

 

T:

És ez a férfi?

Ö:

Ő a szegedi katonacimborám, a keresztapa. Makai Ferenc egyetemi tanár. Orsolya nővér öccse. Ők ketten fogadták be házukba, szívükbe és lelkükbe Marikánkat és Jánoskánkat, míg Szegeden éltek. Jánoska őt úgy hívja, Feri tata.

T:

Mintha nagyapja lenne?

Ö:

Igazi nagyapa vált Feriből! Pedig megrögzött agglegény volt. De látja, hogy megváltozik az ember, ha egy picike poronty kerül a házába! Ő aztán még a fenekét is kinyalta Jánoskánknak! Ő tanította meg biciklizni a gyereket. Alig múlt hároméves, már rendesen egyensúlyozott, két keréken hajtott. Míg tanult, Feri loholt mögötte a Mátyás király téren, nem törődött vele, hogy esetleg megmosolyogják az emberek.

T:

Én is könnyen megtanultam biciklizni.

 

Kivetítő:

 

Az Öregember odatol egy másik lapocskát a Tábornok elé. Gyerekecske a főhelyen előtte szülinapi torta.

 

Ö:

Ezen a képen ünnepeljük a második születésnapját. Itt fényképezték le, ebben a szobában.

T:

Sokan vannak az asztal körül.

Ö:

Sokan bizony. Nagy a mi családunk.

Kivetítő:

 

Kisgyerek képe, síró, maszatos, véres orral.

 

Ö:

Ezen meg az látszik, hogy megverték az én unokámat.

T:

Megverték?

Ö:

Valamelyik fiúval összekapott. Az meg beverte az orrát.

 

Nézi a Tábornok a képet, síró fiút lát, a könnyei végigmaszatoltak az arcán, orra alatt vörös folt. Hideg fut át a hátán. Az Öregember mosolyog.

 

Ö:

Fiúk szokták néha beverni egymás orrát.

T:

Szokták.

Ö:

Az orrbeveréskor volt hatéves.

T:

Itt történt maguknál?

Ö:

Nem. Ez egy szegedi történet.

T:

Megverték azok a rohadt magyarok!

 

A Tábornok észbe kap, szája elé rakja tenyerét.

 

Bocsánat.

 

Ö:

Mondom szépen, egy másik fiú beverte az unokám orrát. Mindennapos dolog ez fiúk között szerte a világban. Aztán a gyerekek mindig egymás között vannak.

 

A Tábornok villámként cikkanna székéről, de visszahuppan, köhint néhányat.

 

Ö:

Töltsek még egyet?

 

Az Öregember nem vár a válaszra, csordultig tölti a Tábornok kupicáját.

 

T:

Vérré válik bennem!

Ö:

Pompás nedű. A legidősebb fiam körtefáján termett.

T:

Áldott körtefája van a fiának!

Ö:

Apám telepítette hajdanán.

T:

Megint egy nagyapa, aki fát ültet unokájának!

Ö:

Maga nem emlékszik a nagyapjára?

T:

Dehogynem! Apai nagyapámtól féltem, mert a topolai rendőrség parancsnoka volt, és börtönbe zárathatta az embereket. Mogorva személy volt, elnézett mások feje fölött, nem köszönt senkinek sem vissza, csak a pópának meg a polgármesternek. Engem szinte észre sem vett, s azt képzeltem, nem szeret, valamiért haragszik rám, és egyszer még rács mögé is dughat.

 

Az Öregember hangosan fölnevet.

 

T:

Apámra nagyon megharagudott az én Milutin nagyapám, mert a szülői tiltás ellenére kommunistákkal cimborált, ő meg a király hű alattvalójának tartotta magát is, és így nevelte volna a családját is.

Ö:

Nagy csalódás lehetett a nagyapának a maga apja.

T:

Miután apám Spanyolországba szökött a nemzetközi brigádokba, nem engedett magához engem, csak messziről láthattam őt.

Ö:

Nehéz lehetett…

T:

Nem volt nehéz. Utáltam a nagyapámat és többé nem féltem tőle.

Ö:

A másik nagyapja?

T:

Ő falusi ember volt. Nála szerettem nyaralni. Voltak állatai, egy tarka kiskutyája, vele sokat játszottunk. A nagyapa kaszálni is megtanított.

Ö:

Rendes ember volt!

T:

Rendes volt, csak sokat ivott. Vörös volt a képe és mindig röhögött.

Ö:

Nevetett tán?

T:

Röhögött, ha mondom! Apám is így fogalmazott. De én szerettem őt, mert fölrakott a lova hátára is, úgy grasszáltam a falu főutcáján. A sok gyerek bámult és irigykedett rám.

Ö:

Maga gyerekkorában talán nem verekedett soha?

 

Tér vissza a Tábornok kezében lévő képre az Öregember.

 

T:

Verekedtem. Anyai öregapám, akit Vidaknak hívtak, mindig arra biztatott, ne hagyjam magamon a verést, üssek vissza!

Ö:

Úgy igaz!

T:

Bizony.

Ö:

És beverték néha egymás orrát?

T:

Volt rá példa.

Ö:

No ugye! Jánoskánk sem volt kivétel!

 

A Tábornok szelíden bólogat.

 

Ö:

Maga gyerekkorában talán nem verekedett soha?

T:

Verekedtem.

Ö:

És beverték néha egymás orrát?

T:

Volt rá példa.

Ö:

No ugye!

 

Az Öregember újabb képet vesz kezébe.

 

Itt meg a tizedik születésnap nagy eseménye!

 

 

A Tábornok szinte kikapja az Öregember kezéből a képet.

 

Kivetítő:

 

Jánoska mellett a képen egy szőke kislány áll.

 

Ö:

Ő Ibolya.

T:

Ibolya?

Ö:

Egy zentai kislány. Egyik unokám barátnője. Az ő révén került hozzánk.

T:

És?

Ö:

Ibolya ma Jánoskánk felesége.

T:

János nős?

Ö:

Itt az esküvői kép.

 

Kivetítő:

 

Fiatal pár áll a szegedi alsóvárosi Havas Boldogasszony templomban.

 

T:

Ő az unokamenyem.

Ö:

Szépek?

T:

Szépek. Ez a szegedi templom?

 

Ö:

No, már fölismeri!

 

Az Öregember mosolyogva csúsztat egy képet a Tábornok elé. Ő kézbe veszi.

 

Kivetítő:

 

Két meztelen gyerekecske fekszik hason valami ágyon, fejüket emelintik, átérzik a képen a fejecskék reszketése, a fölfelé való törekvés hatalmas küzdelme. Hadastyánunk hosszasan bámul a fotóra, lelkébe tetoválja az alakocskákat. Vagy tízet nyel, mire kinyögi:

 

T:

Ezek milyen gyerekek?

Ö:

Az amerikai dédunokáim. Ikrek. Az idősebb Jancsika, a fiatalabb Ferike.

T:

Melyik az idősebb?

Ö:

Azt nem tudom pontosan, olyan egyformák.

T:

Nem tudja?

Ö:

Magyarázták, melyik melyik. Talán a jobbfelőli Jancsika. Ám ez ebben a pillanatban lényegtelen. Nekem a létezésük a fontos.

T:

János fiai?

Ö:

És Ibolyáé.

T:

Az én dédunokáim!

Ö:

Az én dédunokáim! Mondtam: az idősebb Gyalog Jancsika, a fiatalabb Gyalog Ferike.

T:

Pedig lehetne másképp.

Ö:

Lehetett volna másképp. Az élet minden lépésnél keresztút.

 

A Tábornok nézegeti az ikreket. Aztán rekedten megszólal.

 

T:

Mi úgy gondoltuk a feleségemmel, hogy az unokánk eljön majd hozzánk.

Ö:

Belgrádba?

T:

Oda. Aztán ott él velünk.

Ö:

No!

T:

Mi meg ráhagyjuk a dedinjei villát.

 

Ö:

Szép vagyon.

T:

Megér két-hárommillió eurót.

Ö:

Az igen!

T:

Csak oda kéne jönnie, meg a nevünket föl kéne vegye…

Ö:

Gyalog helyett lenne D.?

T:

Ahogy vér szerint van is.

Ö:

Az én vérem is az a gyerek!

T:

Az asszony vére nem számít! Csak az apáé!

Ö:

Jánoskánk apja ismeretlen!

T:

Az én fiam az apja!

Ö:

És ha kurva volt a lányom? Ha másokkal is cicázott?

T:

Jaj, nem volt ő kurva!

Ö:

Ha semmi nem igaz abból, amit itt elmondtam?

T:

És ez a londoni katalógus? Ez bizonyíték! Meg a kis dédunokák is bizonyítanak!

Ö:

Jancsika és Ferike.

 

A Tábornok előveszi zsebkendőjét és megtörli a szemét.

 

T:

Segítsen, Gyalog úr, hogy kapcsolatot teremthessek az unokámmal!

Ö:

Gondolja, hogy Jánoskánk csak úgy, egy hívó hangra elhagyna mindent Belgrádért?

T:

Hogy érti a mindent?

Ö:

Az anyját, a testvéreit…

T:

Csak a féltestvérei!

Ö:

Nem úgy nevelkedtek az amerikai unokáim, mint a féltestvérek.

T:

Mert a maga lánya eltagadta az unokámtól az apját!

Ö:

Eltagadta?

 

T:

El! Nem mondta meg neki, hogy ki a valódi apja!

Ö:

Ahogy én a lányomat ismerem, föltétel nélkül mindig megválaszolta gyermekei minden kérdését. És biztosan sok dologra kíváncsi volt az elsőszülöttje is.

T:

De nem tanította meg őt a szerb nyelvre!

Ö:

Megint kezdi? Minek tanította volna szerbre olyan környezetben, ahol élnek, ahol senki nem beszéli ezt a nyelvet?

T:

Hogy rátaláljon az apjára! Az apja családjára!

Ö:

Az apja miért nem kereste gyermekét? Ő tudta, hol van a mi zentai házunk! És most maga is megtalálta a portánkat, hiszen idejött, pedig senki sem hívta! Miért nem tette meg ezt huszonhét éve eddig bármikor?

T:

De a gyerek is kereshetett volna minket, ha szerbül tud!

Ö:

Angolul is megindulhatott volna ebben az itteni világban, ha keresni akarta volna magukat! Tábornok uram szerint Jánoskánk kötelessége lett volna fölkutatni azt az apát, azokat a nagyszülőket, akik már a születése előtt eldobták őt, elárulták őt és megszöktek tőle?! Most meg azt kívánják, vesse le a bőrét és öltsön magára másikat?!

T:

Az nem létezik, hogy ne lett volna egy fiú kíváncsi az apjára! Nekem ne jöjjön azzal, hogy egy fiú nem akar azonosulni az apjával!

Ö:

Jánoskánknak megvolt apja helyett az apja, aki őt becsülettel és szeretetben fölnevelte!

T:

De ő nem a vérszerinti apa!

Ö:

Nem. Azonban Jánoska joggal nevezi őt apjának! A londoni katalógusban példaképeként emlegeti.

T:

Őt nem követheti, csak az én fiamat!

Ö:

Meg kellett volna tagadnia fölnevelőjét?!

T:

Bizony.

Ö:

Mikor és miért?! Sokszor erején fölül is áldozatot hozott Jánoskánkért!

T:

Csakhogy ő egy idegen.

Ö:

A maga fia nem?

T:

Ő a vérszerinti apja.

Ö:

A biológiai kan?!

T:

A nemző atya. Az ő nyomán kell a fiúnak haladnia!

Ö:

Maga szerint azonosulnia kellett volna neki azzal a katonatiszttel, aki gyáván meghunyászkodott a szülei előtt, és saját katonai karrierje, sőt az apja katonai karrierje miatt is föláldozta esetleges boldogságát?

T:

Visszautasítom, hogy így beszéljen rólunk!

Ö:

Nem akartam megbántani magukat. De áruljon el egyet, Tábornok úr! Idejött volna keresni az unokáját akkor is, ha a menye annakidején világra hoz egy gyerekecskét?

 

A Tábornok meghökken.

Ö:

Idejött volna hozzánk akkor is, ha a fia nem lett volna Kosovo áldozatává?

T:

Az én fiam háborús hős!

Ö:

Válaszoljon egyenesen! Benyitotta volna valaha is a mi kiskapunkat, ha a katonatiszt fia túléli a NATO-bombázást?

T:

Hősi halalt halt ő a haza védelmében! Egyedül ő esett el a támadáskor, a katonáit mind biztonságba helyezte.

Ö:

Akkor ő nagyon jó parancsnok volt.

T:

Köszönöm az elismerését. Számomra ez rendkívül fontos volt. A katonái és a feljebbvalói mind a legszebbet mondták róla. Nem tudjuk elfogadni, hogy nincs többé.

Ö:

Ezért szeretnék most maguk, két egyedül maradt öreg, Jánoskánk személyén keresztül poraiból föltámasztani azt a hős fiút?

T:

Népünk szabadságáért esett el. A fiának, az én unokámnak tudnia kell erről! Az apa nyomába kell lépjen a fiú, viselje az apja nevét, nemzetségét, hitét! Ez az ősi törvényünk!

 

Ö:

Valamilyen ködökbe vesző ősi törvény! Ebbe kapaszkodik most itt nekem! Talán még valami hatályos törvényt is képes lenne ránk küldeni, hogy elérje célját! Mit is bírna egy szürke ember egy tábornok ellen?

T:

Nem ezt gondoltuk…

Ö:

Maguk a feleségével nyomasztó magányukban ötletelgettek, és kisütötték, hogy teljes joguk van egy olyan leszármazotthoz, aki vér szerint kötődhetne a családjukhoz. De róla huszonhét évig tudni sem akartak, azt sem tudták, fiú vagy lány, és most az ősökre hivatkozva megtalálták az abszurd kapaszkodót. Szent meggyőződésük, hogy e mindenek fölött álló ősi joguknál fogva kiszakíthatnak egy embert termő talajából. Kereken megfogalmazták, hogy Jánoskánknak, mert az ősi törvényeik szerint csakis és kizárólagosan magukhoz tartozik, el kell hagynia anyját, testvéreit, a feleségét, a gyerekeit?

T:

Felesége és gyerekei vele jönnek!

Ö:

És ha a felesége mégis másként döntene?

T:

Asszony követi az urát! Az ő szava nem számít, csak a férfié!

Ö:

Gondolja? Ez az ősi törvény?

T:

Mi éppenséggel befogadhatjuk a magyar lányt is!

Ö:

Mert a gyerekek anyja?

T:

A dédunokáim anyja!

Ö:

Az én dédunokáim ők!

T:

Most még!

Ö:

Gondolja, hogy Jánoskánk kitörli emlékezetéből ezt a házat, ezt az utcát? A nagyszüleit, a rokonait, a barátait? Makaiékat, Orsolya nővért és Feri barátomat, akik velünk együtt nevelgették őt, s akiket nagyszüleiként szeret?

T:

Maguktól nem vár rá örökség!

Ö:

Dehogynem. A legnagyobb örökséget máris megkapta. Anyjától az életét és a nyelvét. A családunk közösségét, szeretetét és gondoskodását.

T:

Hagyja a frázisok pufogtatását, Gyalog úr!

Ö:

Egyszer majd ez a ház is, ahol most vagyunk…

T:

Ez a ház? Külvárosi kulipintyó! És hányan vannak a várományosok?

Ö:

Három fiam meg a lányom.

 

T:

Ez aztán nagy valami! Jánosra nézve meg éppen semmi!

 

Ö:

Ez a családunk fészke. Innen indulunk mi, Gyalogok és ide térünk meg.

T:

Esetleg valami aprópénz juthatna neki ebből!

Ö:

Ez a ház nem lesz eladó soha!

T:

Akkor neki nincs is semmiféle öröksége!

Ö:

És az eperfára függesztett hinta?

Ö:

Meg az a szék, amelyen ültem?

T:

Bizony. A Luca-szék is. Ő is ült rajta sokat.

T:

Ez mind a nagy semmi! Ez nem érték! Ez csak érzés! Abból nem élünk meg!

Ö:

Aztán Makai Feriék szegedi háza…

T:

Porszem az a dedinjei villám mellett!

Ö:

Antik bútor, festmények a falon. Értékes vagyon, amelyért visszajöhet egyszer eredeti tulajdonosa!

T:

Miféle eredeti tulajdonos? Az építtetők királyi talpnyalók, rohadt kapitalisták, a szegény szerb nép kizsákmányolói, Drázsa csetnikjei és fasiszta megszállókkal együttműködő elfajzott nagypolgári szerb elemek, tehát nemzet- és hazaárulók voltak. Igaz, közülük néhányan túlélték a tábort…

Ö:

Koncentrációs tábort…

T:

Gyűjtőtábort! Mi nem voltunk soha fasiszták!

Ö:

Ha maga mondja! De a módszereik…

T:

Lekapartuk magunkról a rohadó gennyet! A gyűjtőtábor fölszámolásakor ezek a megszállókkal együttműködő senkiházik örömükben Ausztráliáig vágtattak. Megengedtük nekik a disszidálást, mert humánusak voltunk. De indulás előtt minden itteni vagyonukról önként és írásban lemondtak. Mindenüket államosították a mieink. A dedinjei villa, amelyben élünk, már biztosan és visszavonhatatlanul az enyém! Nekünk utalták ki kétszer is! Először a néphős apámnak, másodszor nekem. Aztán nemrégiben meg is vásároltam. Pénzt fizettem érte!

Ö:

Olcsón vette biztosan. A nagy infláció idején.

 

 

 

T:

Kinek mi köze hozzá, mikor, mennyiért és hogyan szereztem meg!? Az a villa kataszter szerint is a tulajdonom! Nincs ahhoz köze most már senkinek! Az én nevemen van! A telekkönyv bejegyzése az egyetlen mérvadó ingatlan tekintetében!

 

 

Ö:

Mit képzel, Tábornok úr, hogyan és mire neveltük mi Jánoskánkat? Mi mindent láthatott és tanulhatott eddigi életében tőlünk? A Gyalogok, hiába élnek ősi szülőföldjükön, kisebbségi kényszerűségbe szakajtott magyarok. Nehéz az életük, sokat kell küszködniük, mindig többet kell fölmutatniuk és kevesebbel beérniük, mint a többségieknek. Akkor talán boldogulhatnak. Mert ezer a gátlás, állandó a gáncsoskodás. De a mi családunk összetartó, mindenki szereti és becsüli egymást. Mindegyikünk a saját tehetsége és lehetősége szerint segíti boldogulásában a másikat. Jánoskánk teljes jogú tagja és erős pillére kis közösségünknek!

T:

A mi családunk is erős volt, és Jánossal újra erős lesz. Társadalmi helyzetünk szerint igen elismertek vagyunk Belgrádban. Az apám tábornok volt és néphős…És a tőlünk reá váró örökség…

Ö:

Gondolja, hogy a maga villájáért Jánoska eldobná Zentát, Szegedet, Bostont, a szeretteit, az itteni és az ottani barátait meg a világot is?

T:

A mi ajánlatunk a maguk lehetőségével szemben utolérhetetlen! Belgrádból is elmehet a nagyvilágba!

Ö:

Maga szerint Jánoskánk csak úgy hipp-hopp átváltozik?

T:

Visszaváltozik! Maguk magyart neveltek belőle, holott nem annak született!

Ö:

Hát minek született?

T:

Szerbnek! Mert az apja szerb!

Ö:

Képtelenség!

T:

Ez az igazság!

Ö:

Kakukk törvény szerint biztosan. A mi igazságunk meg vaksötét kuvikszó ablakunk fölött?!

T:

Nem értem…

Ö:

Dehogynem! Maguk születése előtt kivetették és száműzték Jánoskánkat a családjukból. Akkori megföllebbezhetetlen akaratuk szerint az ártatlan, árva lélek csak a mi családunkba születhetett bele. Gyalognak! Mi pedig magyarok vagyunk. Ez a színtiszta igazság. Aki a gyermek apja lehetett volna, a maga beszari fia, Jánoskánkat soha nem vállalta és egy pillanatig sem vallotta magáénak! Sem mielőttünk, sem a világ, sem a hatályos törvény előtt.

T:

A törvény az én oldalamon áll!

Ö:

Tudom. Talán egyszer jóra változik ez is. Csakhogy: nagyapának lenni nem törvény kérdése, hanem ajándék.

T:

Maga minden ajándékot megkapott az élettől! És én?

Ö:

Kicsoda maga?

T:

Az örökhagyó én vagyok.

Ö:

Maga erőnek erejével zsákmányszerző akar lenni!

T:

Kincset adományozok unokámnak!

Ö:

Úgy hiszi, hogy ifjabb Gyalog János harminc ezüstpénzért mindent fölrúgna, amit eddig két kezével megteremtett?

T:

Az a villa nem harminc ezüstpénz!

 

Ö:

Az bizony pontosan annyi.

 

A Tábornok megragadja az Öregember kezét.

 

T:

Talán élhetnének Bostonban is. Csak néha jönnének Belgrádba. Csak vegye föl az apja nevét!

Ö:

A vér miatt?

T:

Nézze!

 

Mutat boldogan az ikreket ábrázoló képre a Tábornok, mindez látszik a Kivetítőn.

 

A vérvonalunk tovább él, van folytatás! Két fiú! Két ébenfahajú gyerek!

Ö:

Két D. fiú?

T:

Hát nem azok?

Ö:

Nem azok. Az idősebbik Gyalog Jancsika, az ifjabbik Gyalog Ferike. Két dédapa nevét örökölték.

T:

Az egyiknek semmi köze hozzájuk!

Ö:

A vér miatt?

T:

A vér miatt! Ők az én véreim!

Ö:

Gondolja, hogy minden csak a vér? Az alfa és az ómega?

T:

Én tudom! Ez az isteni törvény!

Ö:

Meghagyjuk Istennek a törvénykezést, Tábornok úr.

 

A Tábornok elengedi az Öregember kezét és görcsösen szorítja a fényképet. Szólna, de nem képes rá.

 

Ö:

Szeretné az ikrek fényképét?

 

A Tábornok bólint.

 

 

Ö:

Magának adom.

 

Az Öregember föláll, odalép az utcai ablakhoz, picit félrehúzza a firhangot.

 

 

 

Ö:

Nézze, Tábornok úr! Én elmondom híven mindazt az unokámnak, ami ma megtörtént minálunk. Jánoskánk fölnőtt ember, el tudja dönteni, mit és miként cselekedjen. Én nem szólhatok bele az életébe. Ha tanácsot kér tőlem, megmondom neki a véleményem. Adjon valami címet, telefonszámot.

 

A Tábornok vizitkártyát nyom az Öregember kezébe.

 

T:

Ezt vártam magától.

Ö:

Nem kellett volna tárgyalnom magával. Le kellett volna tagadnom, hogy itthon vagyok.

T:

De az udvaron hintázó gyerekek megmondták, hogy itthon van. Alszik.

Ö:

No, persze. Szunyókáltam. Azonban az eszem a helyén van. Nem felejthetem soha, hogy huszonhét éve a zentai kaszárnya előtt állt a nagy, fekete kocsi, és meg volt nyitva a szomszédos iroda ajtaja. Szárnyszegett voltam, megalázott, fölemelhettek volna valakik, ha akarnak, de hozzám nem szólt át onnan, a megnyitott ajtó mögül senki, mégis…

T:

Hát igen… igen…

Ö:

Ám történt itt, ebben a mi meghitt szobánkban valami. Délután, mielőtt maga visszatért volna, jelenést érzékeltem: a feleségem és Orsolya nővér közösen szóltak hozzám, és lelkemben föltűnt egy különös oltárkép is.

T:

A szegedi ferences templomból?

Ö:

Éppen onnan.

 

Az Öregember most az udvari ablakhoz csoszog. Kinéz. A Tábornok érzékeli, hogy a beszélgetőtársának barnára barázdált arca fölragyog. Egy pillanatig áll még az Öregember, szemléli a kinti világot, majd a Tábornok felé fordul.

 

Most meg, hogy ideléptem és kinéztem az ablakon, egy pillanatra tisztán láttam újra azt a szegedi oltárképet, és pontosan érzékeltem, hogy megmozdul a lándzsás katona.

T:

Nem értem…

Ö:

Talán egyszer megérti maga is. Vagy legalább megérzi.

T:

Ahogy az ingázó hinta is lehet legbiztosabb pont?

 

Ö:

Ez a mi hintánk minekünk, a mi örökös portánkon, Tábornok úr! A mi origónk itt lóg a mi eperfánkról! Kibillenthetjük róla a világot, ez olyan biztos hinta!

T:

Amelyet egy nagyapa készített?

Ö:

A nagyapa, Tábornok úr! Mindannyiunk nagyapja, aki Kossuth katonája volt.

 

T:

Ültetett egy fát…

Ö:

Elültette a fát!

T:

Az unokáknak…

Ö:

Az unokák unokáinak.

T:

Ahogy egy szék is lehet emlékezetes.

Ö:

Kellemes ülés esett rajta?

T:

Jó volt.

Ö:

Az unokáimmal együtt készítettük egy Luca-napra.

T:

Tanította az unokáit…

Ö:

Ez az élet, Tábornok úr.

 

 

  
  
 

Balogh István (1946, Zenta) Nyugdíjas pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.