Keresés a honlapon:

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról (Antal Balázs)

Megvan a legendája az elhallgatásnak, de még inkább az elhallgatóknak van meg a maguké. Megvan az önsorsrontásnak is az irodalomban. Túl azon, hogy végül is nem valami nagy diadal az ilyesmi, az ember hiába küzd meg érte.

Mondják, hogy csak a megírt könyvekért kár, amennyiben el lettek szabva – amibe valaki bele se kezdett, vagy amit nem fejezett be, azon nincsen mit sajnálni. Hát… én aztán nem tudom, hogy is van ez. Mindenesetre amióta az irodalomról alkotott képzeteink többé-kevésbé eltávolodtak a küldetésességtől, és egyre inkább a karrier, vagy ahogy mostanában annyi diszciplínában divatba jött, az életpályamodell oldaláról közelítünk a dologhoz, úgy egyre kevésbé érthető, mire is jó az abszolút karrierellenes elhallgatás, ha egyszer valaki sikeres pályára állt. Létezik, hogy az ember megírta a magáét, ahonnan egyszerűen már nincs tovább mit mondjon? És azt még be is lássa? Létezik, hogy valaki „beteljesítette volna a küldetését”? Micsoda romantikus ragacsok ezek! Miközben Philip Roth óta tudjuk (én legalábbis nála olvastam), hogy csak az amatőr ír ihletettségből és lelkesültségből, a profi egyszerűen leül dolgozni.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-09-01 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.