VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Boér Péter Pál: Szabályerősítő
Lammert káplár úgy csodálkozott el a koreográfián, mintha korábban soha nem vett volna részt hasonlókon, pedig jó néhányszor mellékszerepelt már, de most ráosztották a főszerepet. Igaz, mindig a főszereplőre irányul a figyelem... Ezen a verőfényes, igen kora reggeli időpontban a puccos rend mégis meglepte. Csodálatos álca volt a hatalmas laktanyaudvar. Az épületeket úgy tervezték, hogy az utcára szinte semmi ne hallatszódjon ki, csak a vidám katonanótás pattogás, a kiképzői szitkokból a lágy, már-már szívmelengető határozottság. Körbetekintett. Hányszor sorakozott, vagy menetelt, később meneteltetett ott maga is... Lehetőleg nem az utcafronti épület irányába tette, arra egyenesen megtiltották. Most mégis megcsodálta ezt a remek harcászati stratégiát, mert a kiképzőterek közül egy sem került a civilek hallótávolságába, hanem a hadianyag, hadi technika raktáraktól és a lóparkolótól - természetesen istállókra gondolok – hátrafelé. Nagy-nagy levegőket szippantva, hogy jól feltöltődjön arra a napra... helyesebben arra a néhány percre, ami még adatott neki. Azon is maradt ideje elmerengeni, ha annak idején nem tekinti saját magával kitolásnak, visszautasítja a káplári előléptetést, hiszen hálókörzetekben korántsem volt olyan napsütötte, szépen rendezett az egyenruhás az élet. Amikor Merkel ezredes néha-néha inspekciózott, gyomorgörcsbe rándított mindenkit megjelenésével. Azonnal megjegyezte: – Miféle káplárok vannak itt, nyomát sem látom az újonci vérnek! Így aztán muszáj volt lelkiismerete ellen tenni, pedig annak idején jól megtanították, hogy azt sosem szabad. Addig a bizonyos kijelentésig, aminek következtében most menetel, élni akart. Úgy gondolta, a muszáj az muszáj. Azzal nyugtatta magát, hogy amint ő sem mert visszaütni, úgy beosztottai sem teszik. Hol ennek, hol annak le-lekevert egy pofont. A többiek, hozzá képest százszorosan túlcsépelték a bűncselekmény hiányában bekasznizott, hirtelen katonává letteket. Talán azért, hogy sok év után, majd jól kiképzett katonák obsitjával térhessenek haza szántani. Szégyellte magát. Lehetséges, hogy meg is érdemli a rávárót. A bandérium a szokásos helyen sorakozott alakzatba és mint addig neki, úgy kenyeres cimboráinak is fagyos, rezzenetlen, érzelmek nélküli volt az arcuk. Statiszta korából emlékszik, hogy az elrettentés kétoldalú megoldásában, tulajdonképpen őrző-védő, félelemkeltő feladatot hajtottak végre. Az illetékesek nagyon fontosnak vélték, hogy az elítélt utolsó percei véletlenül se teljenek a rózsás felhőtlenség közelében. A káplár, arról az oldalról ismerte a menetet, tehát tisztességgel menetelt előre. Úgy döntött, nem hajlandó reszketni. Beállt a fal mellé, az egymásra rakott homokzsákok elé és aznap nem kért a szembekötősdi játékból sem. Amikor kijelentette, hogy a császár hülye, elkövette az őszinteség bűntettét. Talán, ha azt mondja, hogy a felséges császár néha lehetne megfontoltabb is, néhány év vársánccal megússza. Így azonban meg sem lepte, hogy rögvest kiszólították a sorból és percek múlva faábrázatú, unottan ásítozó emberek akarják, már-már az első percben az ítéletet, hiszen jobb dolguk is akadt. Akár kiképzésen, kimenőn, bemenőn, vagy egész máshol is lehetnének. Az ilyen programrontók miatt, még a délutáni sörözés örömétől is megfoszthatják magukat. Igazából Lammert káplár sem várt más ítéletet, mint ami ezért jár. Most ő, a szembeszegülő, szembeszegülve nézi az önkéntes Lutz főhadnagyot, aki uralkodóhűségét bizonyítandó, kikövetelte a megtiszteltetést. Igaz, nagyon szeretett kivégzőosztag parancsnok lenni.. A viszolygók már tudták, kétes esetekben, ahol lelkiismeretük nehezebben engedné meg a tűzparancs kiadását, Lutzra mindig számíthatnak. Ekkor kezdődött a gikszer. Míg a többiek a parancsnak megfelelően cselekedtek, Rotter lehajolt, a földre fektette fegyverét, vigyázzba vágta magát, egy szabályos hátraarc után szalutált, majd a haptákból újabb hátraarccal, odament az elítélt egyik oldalára. – Hozzám! Beállsz középre, leteszed a fegyvered a földre, fölveszed az ő puskáját, mert az ilyen nem érdemli meg az idegen golyót! Újra „fegyvert lábhoz”-t parancsolt, majd diadalittas arccal „fegyvert vállhoz”-t. Nos Schmitt, középen, már kevésbé pattogósan mint elődje, előrehajolt, Rotter fegyverét sajátja mellé fektette és odalődörgött az elítélt másik oldalára. Lutz főhadnagy egyszerre kapott a szívéhez és a fejéhez, aztán fogait recsegtetve kitépte tokjából fegyverét, de rájött, egy ilyen fegyelmezett hadseregben tiszt nem viselkedhet fegyelmezetlenül. Tehát beállt középre, majd fegyvert lábhoz parancsolt, aztán - már a kivégző osztag részeként – ordította: – Kivégző osztag, fegyvert vállhoz! No ekkor történt a legváratlanabb fordulat, mert jobb és bal oldalán, a két-két katona lerakta fegyverét és odamasírozott a homokzsákok elé. Lutz szeme előtt színes karikák cikáztak, homályosan látott. Megpróbálta az elsütőbillentyűt meghúzni, de - soha nem derült ki melyik ablak mögül - eldördült egy lövés, amitől elvágódott és nem mozdult többé. Nem tudni honnan került elő Merkel ezredes, de elkiáltotta magát. – Homokzsákok előtt álló szakasz, jobbra át! Előre in-dulj! Állj! A császár őfelsége, különös jóindulattal kegyelemben részesítette mindnyájukat! Olyan rövid idő alatt, ez még a valóban elítélt esetében is természetesen lehetetlen volt, már csak azért is, mert a koronás fő nem nagyon olvasgatta a kegyelmi kérvényeket, sőt elvből utasította el az összest. – Mindenki futólépésben az egységéhez! Ezred, nó-ta! Parancsnokok, az egységeket vezényeljék kiképzésre! In-dulj! Máskor, kivégzések után a cinikus „sapkát le, imához” parancs helyett, valaki megadta a hangot. Lammert még a falnál elgondolkodott azon, mi lenne, ha most az egyszer fordítva csinálnák... Bár a fordított sorrend sem tökéletes, ugyanis ima után is kellemetlen a kivégzés, de talán mégsem annyira. Lehetne esetleg ima, majd kegyelem... Lett!
Megjelent: 2015-12-02 17:00:00
![]() |