Keresés a honlapon:

Véget érhet valaha egy menekült utazása? – Kritika az Én vagyok a kapitány című filmről (Pauló-Varga Ákos)

Kép forrása: Vertigo Media

Matteo Garrone Oscarra jelölt új rendezése egy újabb lépcsőfok a menekültfilmek evolúciójában. Az Én vagyok a kapitány két szenegáli fiú utazását a mesei, mágikus realista elemek és a megrázó, naturalista jelenetek vegyítésével mutatja meg, olyan markáns és váratlan hangulatváltásokkal, amik ritkán működnek ennyire jól egy filmben.

A mágikus realizmus nem újkeletű jelenség a menekültfilmekben, a Mundruczó Kornél rendezte 2017-es Jupiter holdja főszereplője repülni tudott, de Hajdu Szabolcs easternje, a Délibáb is egy bevándorló története, a rendező korai filmjeire jellemző elemelt, allegorikus tálalásban, a magyar puszta közepén. Az elmúlt években a klasszikusabb vonalvezetésű, menekültekről szóló filmek (Dheepan, Tűz a tengeren, Mediterráneum, Nyomorultak) mellett a műfaji irány is megjelent a témában, Burhan Qurbani például neonfényekben ázó gengsztereposzt készített a Berlin, Alexanderplatz című regényből, az adaptáció főhőse pedig egy Németországba érkező afrikai bevándorló lett. Garrone megközelítése annyiban tér az elődeitől, hogy nemcsak vegyíti az absztrakciót a realizmussal (sőt, a naturalizmussal), hanem tudatosan az egymástól markánsan különböző hangulatok váltakozására építi fel új filmjét.

Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-06-19 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.