VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
A remekmű találkozása a kritikussal – Bodor Ádám és Angyalosi Gergely (Valastyán Tamás) „(Hát igen, lelkes vagyok; sőt, bevallom, némiképpen meghatott. Ugyanis először fordul elő velem kritikusi gyakorlatomban, hogy élő szerző újonnan született írásáról meggyőződéssel mondhatom és írhatom le: remekmű. A magyar próza legnagyobb teljesítményei közül való. Jó ezt érezni, jó ezt leírni. S legyen ennyi elég »értékelésnek«.)”[1] A priori lehetségesség Az egész modern ismeretelmélet és esztétikai kultúra voltaképpen abból a kanti inverziós (vagy szubverziós) gesztusból nő ki, miszerint nem a megismerő igazodik a megismerendő fenoménhoz (legyen az tárgy vagy valamely műalkotás), hanem éppenséggel a fenoménoknak, a tárgyaknak, a műalkotásoknak kell „ismereteinkhez igazodniok”, ahogyan Kant fogalmaz, „ami – írja – jobban megfelel a követelménynek, hogy a priori tudással rendelkezhessünk róluk, mely azt megelőzően állapítana meg valamit a tárgyakról, hogy ezek adva lennének nekünk”.[2] E helyt legfőképpen a dolgok megragadhatóságának fogalmi, azaz végső soron nyelvi megformálása bontakozik ki a szemünk előtt, pontosabban e formálódás koncentrátuma, a transzcendentális idea. Merthogy a Kant által oly sokszor emlegetett „a priori tudás” nem vagy jóval kevésbé apodiktikus alakzat, sokkal inkább önnön formáját folytonosan kereső performatív elevenség (ha ezt Kant ily módon nyilván nem mondja is), mely performatív elevenséget nyugodtan tekinthetjük ama transzcendentalitás színtiszta szinonimájának, a kritika mozgalmasságát önmagában hordozó és permanensen színre vivő aktivitás analogonjának, melyet egy másik ismert szöveghelyen így találunk Kantnál: „Transzcendentálisnak nevezek minden ismeretet, mely nem magukkal a tárgyakkal foglalatoskodik, hanem a tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges.”[3] Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Megjelent: 2023-05-20 14:00:00
|
