VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Lövétei Lázár László Idill című verséről
Lövétei Lázár László Idill
Csillának
ó vajha írhatnék neked komoly szép furcsa verseket csupa véres-érzelmeset és amilyet ma nem lehet: rothadó levelek felett őszvégi náthás kerteket ó vajha írhatnék neked
vagy a kiürült menny helyett dekadens lázbeteg eget hogy amikor majd vége lett ne félve mondjam: ég veled ó vajha írhatnék neked
A köztudatban az a makacs nézet él már évtizedek óta, kiirthatatlanul, hogy a mai poéták nem írnak rímes verseket, mi több, nem is tudják, mi fán terem a rím. Ez az állítás a magyar irodalom terén nem felel meg a valóságnak: a honi kortárs költők számottevő része szívesen rímel, illetve alkalmaz különféle kötött formákat – az más kérdés, hogy ezzel a tulajdonságunkkal Európában, sőt az egész bolygón az elenyésző kisebbséghez tartozunk. Gyanítom, ha néhány kutató emberfeletti munkával kimutatást készítene az 1990-es rendszerváltás utáni teljes hazai verstermésről, csodálkozva látnánk, a rímes művek aránya százalékosan milyen magas. A rímnek jó néhány változata létezik, a teljesség igénye nélkül lehet fél-, kereszt-, páros, ölelkező vagy ráütő. Vannak persze gyakrabban, illetve ritkábban alkalmazott rímfajták. Az egyik legbecsesebb, mert csak szórványosan felbukkanó tünemény a bokorrím, vagyis az a megoldás, amikor egy szakaszon belül nemcsak két, de három vagy négy egymás melletti sorvégen csengenek össze ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) szótagok. Ha pedig az összecsengés négynél több egymással szomszédos sorvégen történik, a bokorrímet már halmazrímnek nevezzük. Ez utóbbira nem találunk tenger sok példát a magyar lírában – ha már a tengert említem, akkor eszembe jut Kosztolányi 1930-ban kiötlött ötsoros remeklése az Esti Kornél rímei című füzérből: „Te régi századok lelence. / Azúr, aranyló, mély medence. / Gyémántokkal rakott szelence. / Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e, / Velence?” Ám Dezsőtől a Csacsi rímek között is találunk néhány halmazrímet, íme egy közülük: „Költő, / minden hatalmat egybeöltő, / kit bámul reszkető, üvöltő / fönségébe sok emberöltő: / a végtelenbe tündökölt ő.” A Babérkoszorú-díjas erdélyi költő, Lövétei Lázár László (1972, Lövéte) itt olvasható verse a halmazrím ritka ajándékát nyújtja számunkra, ráadásul nem „csupán” öt, de tizenhárom soron keresztül, két szakaszt átívelve: nem lehet – levelek felett – kerteket – vége lett – ég veled és így tovább. Ez már csakugyan kivételes mutatvány, megdobogtatja olvasói szívünket. A költő 2006. december 6-án, Szent Miklós püspök ünnepén írta, de nyomtatásban csak tizenegy évvel később jelent meg, az Irodalmi Jelen folyóirat 2017. februári számában, egy terjedelmesebb ciklus részeként, Alkalmi versek főcím alatt. Tehát a szerző a megénekelt idillt alkalmi lelkiállapotnak tartotta – ahogy földi életünkben minden idill csak átmeneti-alkalmi jelenség, mily sajnálatos. A mű helyet kapott Az év versei 2018 című antológiában is. Lövétei Lázár László egy Hargita megyei faluban él, Csíkszentdomokoson. Amikor tavaly vonattal Csíkszeredára utaztam, és az idegőrlően vánszorgó vonat megállt egy percre a domokosi állomáson, majd keresztülhaladt a településen, az ablaknál állva eszembe jutott ez az Idill-költemény, s közelebb került hozzám. Elvonultak tekintetem előtt a cím sugallta eszményi gondolatkört ellenpontozó képek, a komor hangulat: a rothadó levelek, az őszvégi náthás kertek, a lázbeteg ég. (A vasútállomás épületéről inkább nem szólva…) Azt hiszem, ez a vers ott, abban a hargitai közegben válhatott igazán hitelessé, ezt ott lehetett így megírni.
Zsille Gábor
Megjelent: 2024-02-26 06:00:00
|
