Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Czigány György Se nyár című verséről

 

 

 

Czigány György

Se nyár

 

Se nyár nem jön ide se tél

de meghasadt falakra tört

s a nap magának megterít

maradt egy ág egy sor levél

kigyúl és ég mind ami zöld

kőasztal körül mennyi rom

világít fakó és fehér

Égboltnyi fény gyűlt egybe itt

parányi üres udvaron

 

 

A költészet egyik lebecsült, méltatlanul kezelt csoportját úgy hívják: hangulatvers. Önálló műfajnak nem nevezhetjük, hiszen a legkülönfélébb formájú költeményeket foglalja magába, például szonetteket, elégiákat, rímtelen szabadverseket. A hangulatversnek lényegében egyetlen célja van: impresszionista jelleggel, erőteljes és érzelmileg telített képek segítségével megragadni egy pillanatot, illetve felidézni egy kedves, fontos emléket. A rögzített pillanat személyes, megismételhetetlen, ugyanakkor túlmutat önmagán, a jövőre irányul, sőt még az öröklétet is felcsillant(hat)ja.

Ha felidézzük gimnazista éveink irodalmi szöveggyűjteményeit, klasszikussá vált hangulatversek kerülnek elénk. Például Tóth Árpád Esti sugárkoszorú című, 1923-ban írt strófikus remeklése háromszor nyolc sorban, keresztrímekkel. Azt a felszabadult, röpke érzést örökíti meg, hogy „És jó volt élni, mint ahogy soha”. Szintén Tóth Árpádtól remek példa 1915-ből az Augusztusi ég alatt című vers, amely egy szabályos petrarcai szonett. S ki ne emlékezne Kosztolányi 1929-es gyönyörű hangulatversére Őszi reggeli címmel, erre a tíz sorra: „Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket / üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd / szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, / megannyi dús, tündöklő ékszerét. / Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról / és elgurul, akár a brilliáns. / A pompa ez, részvéttelen, derült, / magába-forduló tökéletesség. / Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.” A kortárs líra terméséből Weöres Sándor Kánikula című tizenkét soros, félrímes miniatűrje is jó példa – ennek csak egy részletét idézem, nehogy bepereljen a Weöres-jogutód: „Szikrázó az égbolt, / aranyfüst a lég, / eltörpül láng-űrben a / tarka vidék.” S ahogy Kosztolányi tízsorosának végén („a fák már aranykezükkel intenek felém”) felcsillan az öröklét, Weöres művének zárlatában is ez történik: „Ragyogó kékségen / sötét pihe-szál: / óriás magányban / egy pacsirta száll.”

Jeles elődök ide vagy oda, a magyar irodalmi közfelfogásban a hangulatversnek nincs túl sok becsülete. A múltban kialakult, és fokozatosan eluralkodott az a szemlélet, hogy a hangulatvers egyenlő a súlytalansággal: olcsó megoldás, olyat bárki tud gyártani – és csak a gondolati líra számít, az a valódi érték, az a valódi produkció, azt érdemes írni. Amikor szerkesztőként közöletlen verset kérek egy-egy szerzőtől a folyóiratom számára, nem egy alkalommal kapom a következő választ, fiataltól és idősebbtől egyaránt: „Most nincs szabad kéziratom – nem akarok hangulatverseket írni, a komoly versek viszont nem jönnek.”

Ezért is került közel hozzám az 1931-ben született József Attila- és Magyar Örökség-díjas költő, Czigány György itt olvasható kilencsorosa. A Magyar Napló 2014. szeptemberi számában jelent meg először nyomtatásban, majd beszerkesztettem Az év versei 2015 című antológiába. Kosztolányi szeptemberi reggelijének atmoszféráját nyújtja, azt skicceli újra. Mintha Dezső mellett ülnénk ama hajdani megterített asztalnál (talán az is kőasztal volt, mint itt Czigány versében), s mintha az ő szavai, tárgyai és képei vennének körül. A lezárásban pedig itt is felvillan az öröklét – Dezső felé aranykezű fák képében intett, Czigány Györgynél pedig „Égboltnyi fény gyűlt egybe itt / parányi üres udvaron”.

 

Zsille Gábor

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-07-31 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.