Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Krzysztof Karasek Nem egy kakas kukorékol, hanem egy ember című verséről

 

 

 

Krzysztof Karasek

 

Nem egy kakas kukorékol, hanem egy ember

 

Már nem ismerhetem meg Weöres Sándort,

egy éve meghalt, ezt akkor tudtam meg,

mikor kiszálltam a repülőgépből.

Talán jobb is így, mondja barátom, S.,

élete alkonyán

nem nyújtott kellemes látványt. Nyáladzott,

ahogy beszélt,

nyála végigfolyt az állán,

és a zakójára csöppent. Ajkán

szétmállottak a szavak,

talán jobb is így, ismétlem,

bár meggyőződés nélkül.

Meggyőződés nélkül, mert nem hiszem,

hogy ne lehetett volna késleltetni a bukását.

Láttam az ember fennsíkjait és láttam

a kétségbeesés völgyét.

Hallottam, hogyan rikolt

levágott fejével a kakas, és hogyan

ismételgeti az ember századok óta e sikolyt,

e perzselő sikolyt. A lángoló lét

bozótja, melyről lehullnak

a kérgek, kifolyik a nyál – a test korsója

megreped, és kiszóródnak a szavak, fájlalom,

hogy már nem ismerhetem meg Weöres Sándort.

Füstölnek a jelentések tábortüzei,

még szállong a korom a szoba

elhagyott ketrecében. Érzem az alakot,

bár nem látom a személyt.

Nem egy kakas kukorékol, hanem egy ember.

Hallom, ahogy a haldokló légben dalol a feje,

a levágott feje, hallom a sikolyt.

Azután csend. Csak az átmetszett nyakból

bugyog a szikrázó fény.

 

(1990. december 30.)

 

(Zsille Gábor fordítása)

 

Két alkalommal találkoztam személyesen az 1937-ben született, jelenleg is Varsóban élő lengyel költővel, Krzysztof Karasekkel. Először 2005 körül a budapesti Lengyel Intézetben, ahol szerzői estje volt: ő a színpadon ült, én pedig a nézőtéren. Egy moderátori kérdésre felelve kijelentette, mégpedig ellentmondást nem tűrően, hogy a híres Új Hullám, másképpen 68-as nemzedék szerzői közül ő a legfontosabb és legjobb. Ez a nagyképűség annyira felbosszantott, hogy az est végén, amikor feldobták a labdát, hogy lehet kérdezni, jelentkeztem, és felsoroltam az Új Hullám néhány nagy formátumú, legendássá vált költőjét. (Például Ewa Lipska, Adam Zagajewski, Stanisław Barańczak.) Karasek cseppet sem jött zavarba, és tételesen kifejtette, miért ő a legjobb. Felfújt hólyagnak tartottam.

Második találkozásunk 2010 körül történt Varsóban. Egy írószövetségi küldöttség tagjaként néhány napig a városban tartózkodtam, és egy idős polonista nekem szegezte a kérdést: van-e kedvem kötetnyi verset magyarra fordítani Karasektől, és a részletek megbeszélése céljából már aznap este együtt vacsorázni vele egy étteremben? Sutba dobtam az évekkel korábbi rossz véleményem, és igennel feleltem. Persze, attól még gyanakodva léptem be a varsói vár szomszédságában lévő zegzugos, pezsgő hangulatú vendéglőbe, amelyet Karasek javasolt helyszínnek, lévén, hogy a törzshelye. Kiderült, hogy a hely remek – életem egyik legjobb vacsoráját ettem, ráadásul hosszan elbeszélgettem a „felfújt hólyaggal”, aki a saját otthonos, rivaldafénytől mentes hétköznapi közegében nem is volt hólyag: rokonszenvesnek, józan gondolkodásúnak és kollegiálisnak mutatkozott. A vacsora legvégére őszintén megkedveltem. Fordítói munkámhoz megajándékozott öt-hat verseskönyvével, s valamennyit kedves humorral dedikálta. Még aznap éjjel lapozgattam őket, és meggyőződtem róla, hogy ez a fickó tényleg jó, eredeti világú költő. S nem is gőgös, csak egy lázadó típusú agglegény, aki fittyet hány a konvenciókra.

Napokkal később, már Budapesten, felfedeztem az egyik kötetében ezt az itt olvasható Weöres Sándor-emlékverset. Azonnal a szívembe zártam, és lefordítottam: sodró lendületű, szellemileg izgalmas mű. Ha a kortárs magyar költészet nemzetközi recepcióját tekintjük, ez a vers kihagyhatatlan. A keltezés szerint Karasek 1990. december legvégén írta, vagyis kis híján két évvel Weöres halála után. (A Bóbita szerzője 1989. január 22-én hunyt el Budapesten.) A költők összetartozásának megható manifesztuma ez, az ember fennsíkjainak és a kétségbeesés völgyének látképe, a testvériség bizonyítéka. Érdekességképpen megemlítem, hogy még a kakas hangja is egybekapcsolja a lengyel és magyar népet: a kukurikú lengyelül kukuryku.

A vers legfőbb szakmai tanulságának mindazonáltal a keresetlenséget, az oldottságot tartom: bármiféle pátosz, erőlködő nagyotmondás nélkül megindító és emelkedett. Karasek úgy közöl sokat-nagyot-fontosat, hogy végig természetes marad és laza. Mi, magyar versírók és -olvasók (talán azért, mert az iskolai verselemzések magasztos szemléletű emlőjén nevelkedtünk), hajlamosak vagyunk túlmagyarázni, bölcsészkari módon túlszakmázni egy-egy művet; strófaszerkezeteket, időmértéket, verslábakat, rímeket és hasonlókat kérünk számon rajta, folyton hermeneutikázunk és esztétizálunk, posztmodernezünk és avantgárdozunk, így Gadamer és Derrida, úgy Kulcsár-Szabó, időről időre nagyon ki akarjuk mondani a nagyon nagyot és fontosat… Karasek nem méricskél, nem pózol, hanem önmagát nyújtja, a saját öntörvényű látásmódját, és jó értelemben tét nélkül, a kötöttségekkel mit sem törődve ír, versbeszél. Íme, így is lehet – csak tehetség kell hozzá. Weöres Sándor élete alkonyán nyáladzott, végigfolyt a nyál az állán, és a zakója hajtókájára csöppent – ajjaj, ajjaj, sóhajtozunk jól nevelten, hát szabad ilyet írni egy korszakos jelentőségű költőről? Mit fognak szólni a Weöres-jogutódok, a szerkesztők, az olvasók? Nem lesz ebből baj? Naná, hogy szabad ilyet írni, hunyorít hetykén Karasek, és simán leírja.

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-07-17 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.