VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Takács Zsuzsa Angyal című verséről
Takács Zsuzsa Angyal
Mondják, hogy anyám nem örült nekem, megszülni sem akart. Kötőtűvel próbált megölni magzatkoromban, de kitértem a szúrások elől, és épnek születtem. Nyolcéves se voltam, amikor beszakadt alattam a befagyott folyó, és én kétségbeesetten kiabáltam. Egy idegen férfi termett a parton, ahol máskor senki sem jár. Kiemelt a jégfogak alól, ölben hazavitt, és nyoma veszett azonnal, ahogy az angyaloknak általában. Évekig jártam aztán a téli folyóhoz, csúszkáltam a jégen, nem bántam volna, ha beszakad alattam újra. Érezni akartam, hogy karjába emel és magához szorít, mint senki addig, de nem mutatkozott az Angyal. Éteri zene szólt, a fákon a jégcsapok rezegtek.
Amikor az ezredfordulón elkezdtem lengyel költészetet fordítani, csodálkozva tapasztaltam, hogy lengyel földön a huszadik század első felében legalább fél tucat izgalmas, népszerű, szakmailag elismert női szerző publikált. Hazánkban más volt a helyzet: a Nyugat folyóirat három nemzedékéből szinte kizárólag férfi költők emelkedtek ki, váltak klasszikussá – az egyedüliként híressé vált női szerző egy író, Kaffka Margit. A második világháborúig a magyar költészetet gyakorlatilag csak férfiak fémjelezték – leszámítva szegény Szendrey Júliát, akit mostanság, másfél évszázaddal a halála után próbálunk legalább szakmai körökben felfedezni, s az őt megillető helyre állítani. A másik, szintén utólag felfedezett költőnő, Czóbel Minka (1855–1947) sem járt jobban: hiába jelent meg életében nyolc verseskönyve, ötvenéves koráig nagyjából annyit ért el, hogy Ady hajlandó volt elolvasni néhány költeményét, és érthetetlen vacaknak minősítette őket. Ám Babits és Kosztolányi sem becsülték sokra Minkát, aki hosszú élete utolsó évtizedeit a megcsonkított ország északkeleti csücskében, Anarcs községben töltötte, elszigetelten és elszegényedve. A második világháború utáni, kortársnak nevezett magyar lírában ez a visszás helyzet megszűnt, és egész sor kiváló női szerző lépett színre, emelkedett rangra. Időrendben talán elsőként Nemes Nagy Ágnes, s rögtön utána Gergely Ágnes, Beney Zsuzsa, Székely Magda, Takács Zsuzsa és mások. (Amit itt mostanáig előadtam, beleértve a lengyel irodalomtörténeti szálat és a kulturális beágyazottságban rejlő okokat, nyilván egy szükségszerűen tömörített, a teljességre nem törekvő gondolatfutam – a téma alapos feltérképezése és kibontása egy hosszabb írást igényelne.) Időről időre tapasztalom: a köztudatban az a téves sztereotípia él, hogy a nők érzelmi témákról, romantikus hangon verselnek, az intellektuális költészet pedig a férfiak terepe. Ezzel szemben tény, hogy az imént említett női szerzők kimondottan filozofikus alkatúak, és a lírájuk fajsúlyosan intellektuális. Pontosan ez jellemzi az 1938-ban Budapesten született Kossuth-díjas költő és műfordító, Takács Zsuzsa munkásságát is: átgondolt, bölcseleti igényű, morálisan érzékeny, metafizikai irányultságú. Kulcsfogalmai: álom, látomás, mítosz, családtörténet, szatirikus humor. Itt olvasható angyalos költeménye, amelyet annak idején Az év versei 2016 című antológiába is beszerkesztettem, akkortájt született, amikor A Vak Remény című ciklusán dolgozott. Ez formailag is Takács Zsuzsára jellemző szöveg: rímtelen, lazán ritmikus, hajlékony, epikus mederben haladó versbeszéd. S ha már ezt az eszmefuttatást a női költészet felől indítottam, megjegyzendő: a címszereplő Angyal teológiailag androgün lény, vagyis nincs neme. A Remény, a latin Spes viszont az ókori költészetben nagyon határozottan nőnemű: a ránk maradt ábrázolások (domborművek, szobrok, freskók) szerint karcsú, dús hajú, kecses leány, aki lábujjhegyre emelkedve, könnyedén lebeg – bokáig érő zöld ruháját a bal kezével meglebbenti, jobbjában pedig liliomot vagy gránátalmavirágot tart. A gyümölcsöző jövőt és a (költői) termékenységet jelképezi.
Zsille Gábor
Megjelent: 2022-10-10 06:00:00
|
