Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Apád nincs itt

 

 

 

 

Apád nincs itt

 

 

Füstös kis kocsma. Valahol a múltban vagyok, ég a cigi a kezemben, csodálkozva nézem, mit keres ez itt. Sok éve már, hogy nem szívom, hogy nem akarom elpusztítani magam. Elmondták nyolc éves koromban, még a füstje is halálos nekem, hogy soha, SOHA nem szabad. Végig dohányoztam a tinikort. Odalépek a pulthoz, valahol középen. Hatalmas, hófehér, csillogóan tiszta hamutálba nyomom a szinte teljesen ép szálat. A pultnál két ember ül. Egymástól a lehető legtávolabb, de most, mérgesen, engem néznek. Az egyik int, lépjek ki a képből. Hátrébb lépek egyet. Kezdőpozíció. A pultos kiemelkedik a pult alól. Magas, izmos fiú. Törlőkendővel simogatja a kezében lévő poharat. Ismerem őt. Ismerem a hatalmas kék szemét, egyenes, szőkés-vöröses haját. Lovakkal foglalkozik, imádja a lovakat, mint kentaur, össze van nőve velük, láttam, ahogyan lovagol, ahogyan hozzáér az állatok meleg, illatos pofájához, ahogyan odahajol hozzájuk, halkan suttogva, belesimítja az arcát olyankor a ló fényes szőrébe, megrezegnek a szálak a hangjától, libben a ló füle, valami mély, zsigeri szeretet van ott, közöttük, megbonthatatlan, nehéz ragaszkodás. Láttam elemelkedni a nyeregtől, megfeszültek az izmok a combján, ültem a kerítésen, néztem, ahogyan ugrat, repültek, ott előttem, és én egyetlen percre sem untam meg látni őt. Igen, egy ilyen embert nagyon lehet szeretni, ezt gondoltam, később a kiürült teret néztem, a patanyomokat az istálló felé, amerre elvezette az állatot. Vártam. Ültem a kerítésen. Mindjárt visszajön, tudtam, és azt is, akkor már nem fogok tudni elmenni, soha többé, akkor vele maradok majd, örökre, a hajamba suttog majd esténként, saját nyergem lesz, zablám, talán a nevemet is beleírják majd, és akkor meg kell majd tanulnom szeretni. Fújni kezdett a szél, amikor elsétáltam. Mikor is, húsz éve már. Most pultos, de miért, miért van itt, miért vagy itt, kérdezem hangosan, s akkor mindenki rám néz, mind a három ember a füst mögül, végigmérem őket, most látom csak, hogy a fekete ruhás, idős férfi ül a távolabbi széken, farkasfejű botja a pultnak támasztva, sört iszik, vastag habos, fekete sört. Csattanást hallok, nem fénylik már a farkasfej, összerezzenek, nézem a fiút, a kristálytisztára simogatott üvegpohár cserepeit, a szilánkok vágta kézből csurranó vért, sápadt az arca, úgy mondja: Apád nincs itt.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-05-19 12:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.