Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Kevés az esély

 

 

 

 

Kevés az esély

Egy ideje ott álltam, a dohányzó részen, figyeltem, ahogyan az emberek kerülgetik a pénztárcát, gyanakvó tekintettel, bizonytalanul. Érthetetlen. Gyerekkorunkban imádtam pénztárcát találni. Jó, mondjuk pénzt még jobban, mert ugye, ha az ember bankót talál, azt nem lehet visszaadni annak, aki elhagyta, mert mégsem mehet oda az ember mindenkihez, hogy elnézést uram, ön vesztett el tízezer forintot, de papírpénzt ritkán találtam sajnos, így aztán a pénztárca sem volt rossz, azt is nagyon megbecsültük. A Sacival egészen nyolcadikig barátok voltunk, amíg mind a ketten bele nem szerettünk Emmába, aki az utolsó, közös szülinapi bulimon, az orrom előtt smárolta le a vörös fejű, zavarodott Sacit. Persze onnan állandóan együtt jártak mindenhova, esély se volt folytatni a barátságot, de a Sacival, Emma előtt jókat csatangoltam a városban. Krémest ettünk a fagyizónál, néha ittunk hozzá egy kis narancsos szódát, a művelődési ház kertjében sakkpartit játszottunk az idős bácsikkal, akik mindig adtak pár szépen csengő forintot, ha sikerült őket lemattolni, edzésre jártunk minden kedden és pénteken. Néha, mikor a városban csatangoltunk, találtunk pénztárcát is. Ezeket, mielőtt visszaadtuk volna, mert az soha, szóba sem került közöttünk, hogy visszaadjuk-e a jogos tulajdonosnak, átnéztük. A Sacit legjobban a pénz érdekelte. Na nem az értéke miatt, hanem mert teljesen odavolt a papír bankjegyekért. Azt mondta, egy szép, megtervezett, megrajzolt bankónál nem lehet szebb a világon. Néha meg is szagolta őket, simogatta, és én majdnem minden alkalommal azért imádkoztam, meg ne nyalja azokat a szottyadt, gyűrött, mocskos papírdarabokat. Én a képeket néztem meg. A legjobban az öreg bőrtárcákat szerettem. Azokat, amiknek az anyagát már megpuhította az ezerszer zsebbe csúsztató kéz. Ezekben legtöbbször fekete-fehér képeket találtam, különös viseletbe fésült hajú, porcelánbőrű asszonyokról, hatalmasra nyílt szemű, mosolygó gyermekekről. Gyönyörű képeket. Mindig elképzeltem kik lehetnek ők, hogyan és hol élnek, boldogok-e, aztán ahogyan Saci eltűnt, eltűntek a tárcák, a fényképek. Elnyomom a cigit, elindulok. Csak pár lépés, megállok fölötte. Fekete, keménybőr tárca. Hidegen ül a tenyeremben. Arra gondolok, milyen jó lenne ha az övé lenne, ha, amikor kinyitom Saci nézne rám egy hálós részbe bújtatott fényképről, kicsit öregebben, magasabban, mosolyogva. Kevés az esély.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-02-13 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.