Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Soroló

 

 

 

 

Soroló

A hosszú sorban áll, karján a kosár dugig van tömve. Nézem a vállára omló kendőt, a fekete, fényes anyagba apró, háromszög szirmú rózsaszín virágok ragadtak, örök elnyílásra ítélte őket egy ipari szövőszék. Vanília illata csapja meg az orromat minden előre megtett apró lépéssel, araszolunk, vágyakozó pillantással kóstolgatva a futószalagra feltett árucikkek mozgását. Bár már ott lehetnénk, már felpakolhatnánk, fizethetnénk, bár már úton lennénk haza, a munkába, Kalkuttába, bárhová, csak ne itt lennénk, a boltban, hallgatva ahogyan a fiatal pár elől veszekszik, kinek a fényképe van a telefonodban üvölti a lány, keskeny, csinos arca eltorzul, szemében feketén lobban fel a düh, ökölbe szorítja a kezeit. Ütni készül, próbálok nem levegőt venni, nem szeretem a vanília illatát, legalábbis nem ilyen töménységben, az asszony válla megrezzen előttem, mintha lassított felvételt látnék, lassan előre dől, már egész testében remeg, guggolva. Mindenki a lányt nézi elől, aki már keményen üti a fiú vállait, aki nevet rajta, olaj a tűzre. Mögöttem azt latolgatják mit kellene tenni, miért nem hívják a biztonsági őrt, egyre hangosabban méltatlankodnak, nem látják az előttem összekucorodott asszonyt, ő csak nekem létezik, az én szemem fogja be egyedül hogy itt van, két csokor rózsaszín gumival összefogott újhagymával, egy doboz csirkecombbal, három darab édesburgonyával és egy öt literes palackkal a kosarában, haját takaró rózsaszín virágaival, kemény vonalú arcával, amivel pár perce elutasított, amikor segíteni akartam neki felemelni a csepp formára öntött ásványvizes PET palackot. Leguggolok mellé, óvatosan a vállához érek. Nem reagál. Megismétlem a mozdulatot, de most meg is szólalok, tudom, túl halkan, alig hallani a hangomat a nagy zsivajban, mintha megőrültek volna körülöttünk az emberek, mindenki morog és átkozódik, csak a fiú nevet egyedül ott elől, hatalmasra nyílt szomorú, ijedt szemével. Jól van? Csak egy picit fordítja el oldalra a fejét, egy karéjnyi arc. Bólint. Nem szól hozzám, csak int, lépjek elé nyugodtan a sorban, menjek tovább. Tétovázom. Toporgok. Megkerülöm. Mikor végül fizetek, még egyszer visszanézek rá. Már nem remeg. Elpakolok, még az utcáról is visszanézek, át az üvegen, a tömegen, keresem, de már nincs ott, csak a kosár, amiben ott zöldell a hagyma élénk zöldje.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-12-25 12:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.