Kiérünk a fényre, de tompa ez a fény, mintha ködbe burkolta volna valaki az alagúton túli világot. Szemben velem egy férfi, fekete kalapban, hosszú, sötét kabátban ül, lehajtott fejjel, kezét egy sétaboton nyugtatja, a másik négy ülésen szürkeruhás, vékony, karcsú alakok, fejükön a régi időket idéző katonai tányérsapka, orrukat, szájukat maszk takarja, vállukon fegyverszíj feszül, de a gyilkolásra született eszközök nem látszanak, csak sejtem létezésüket. Nem beszélünk. A kásás fehérségben nem látszik a kinti táj, nem tudom, késő-e elmormolnom a búcsú szavait. Nem is lehetne. Így. Társaságban. A férfi sétabotját nézem, a gombot a tetején. Ezüst, gondosan kimunkált farkasfej, itt-ott már oxidálódott a felület, ráférne egy tisztítás. A fekete férfi megrezzen. Mit csinálsz, kérdezi, de hang nem hallatszik és én mégis hallom, ahogyan rekedten beszél hozzám, hova indultál, te bolond. Megrezzen a mutatóujja, alig észrevehető mozdulat, de a mellettem ülő alak vigyázzba áll. A könyököm alá nyúl, felhúz az ülésről. Szürke a szeme is, mint a ruhája, tisztán, hidegen pihen meg rajtam a tekintete. Indulj. Megyek kifelé, málhazsákomon zörög a kulacs. Viszlát, szólok vissza, a sarokban mintha felnézne a férfi, mintha látnám az arcát. A folyosóra érve kérdőn nézek a könyökömet markoló szürkére, merre induljak. A fejével int. Végtelennek tűnik a folyosó, az átjáró soha, egy lépéssel sem kerül közelebb hozzánk, sétálunk, egymás mellett, a jobb oldalon minden magunk mögött hagyott kupéban emberek nevetnek, de mindenhol bent ül egy hasonló, szürke figura, mint az enyém. Valahol kint, a ködben felhangzik a fegyverropogás. Nézem a szürke szemű férfi vállán feszülő szíjat. Vajon mi húzza lefelé? Tudni akarom. Felébredek.