Videó

A Volánbusz videója




Keresés a honlapon:


Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Szürkék közt az európai

 

 

 

 

Szürkék közt az európai

 

Az indulásra várva, türelmesen bámulok ki a vonatablakon. Nyugati pályaudvar. Azonnal felismerem. A kupé teljesen üres, a fekete, bulldogos málhazsákom mellettem, a piros huzatú ülésen, a háttámlának támasztva pihen. Odakint hatalmas a tömeg, víznél nehezebb mozgással hömpölyögnek az emberek. Sok az egyenruhás. Ruhájuk színe ismerős barna, de a felkarjukon viselt szimbólumot még sosem láttam. Mikor zökken egyet a szerelvény a kalauz dugja be a fejét az ajtón. Kisasszony, minden rendben, kérdezi és apró, fekete szeme gyanakodva mér végig. Igazolványt kér, én pedig odanyújtom neki a már előkészített lapokat. A képet sokáig, kedvtelve nézi, nyelvét kidugva, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mi lesz, de nem történik semmi, a papírok visszakerülnek hozzám, a férfi továbbmegy, de nem húzza vissza az ajtót. Nem számít. Bámulom, ahogyan elszalad odakint Budapest, belőlem szalad kifelé, úgy érzem, már nem lesz ide visszatérés, amikor egy alagútba érünk. Itt nincs alagút. A sötétség tapintható, valami a térdemhez ér, mások is vannak itt.

Kiérünk a fényre, de tompa ez a fény, mintha ködbe burkolta volna valaki az alagúton túli világot. Szemben velem egy férfi, fekete kalapban, hosszú, sötét kabátban ül, lehajtott fejjel, kezét egy sétaboton nyugtatja, a másik négy ülésen szürkeruhás, vékony, karcsú alakok, fejükön a régi időket idéző katonai tányérsapka, orrukat, szájukat maszk takarja, vállukon fegyverszíj feszül, de a gyilkolásra született eszközök nem látszanak, csak sejtem létezésüket. Nem beszélünk. A kásás fehérségben nem látszik a kinti táj, nem tudom, késő-e elmormolnom a búcsú szavait. Nem is lehetne. Így. Társaságban. A férfi sétabotját nézem, a gombot a tetején. Ezüst, gondosan kimunkált farkasfej, itt-ott már oxidálódott a felület, ráférne egy tisztítás. A fekete férfi megrezzen. Mit csinálsz, kérdezi, de hang nem hallatszik és én mégis hallom, ahogyan rekedten beszél hozzám, hova indultál, te bolond. Megrezzen a mutatóujja, alig észrevehető mozdulat, de a mellettem ülő alak vigyázzba áll. A könyököm alá nyúl, felhúz az ülésről. Szürke a szeme is, mint a ruhája, tisztán, hidegen pihen meg rajtam a tekintete. Indulj. Megyek kifelé, málhazsákomon zörög a kulacs. Viszlát, szólok vissza, a sarokban mintha felnézne a férfi, mintha látnám az arcát. A folyosóra érve kérdőn nézek a könyökömet markoló szürkére, merre induljak. A fejével int. Végtelennek tűnik a folyosó, az átjáró soha, egy lépéssel sem kerül közelebb hozzánk, sétálunk, egymás mellett, a jobb oldalon minden magunk mögött hagyott kupéban emberek nevetnek, de mindenhol bent ül egy hasonló, szürke figura, mint az enyém. Valahol kint, a ködben felhangzik a fegyverropogás. Nézem a szürke szemű férfi vállán feszülő szíjat. Vajon mi húzza lefelé? Tudni akarom. Felébredek.



  
  
 

Marton-Ady Edina (1979)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.