Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Pitypangkívánság a járda közepén

 

 

 

 

Pitypangkívánság a járda közepén

Korán indultam ma boltba, meleg vajas kifli és főzött kakaó, ez volt a terv. Kiléptem a panel ajtaján, süt a nap, a tegnapi, őrült, hideg szél sehol. Diszkréten, kamaszlombú fák moccannak, még nem teljes az a korona, még várat a nyár, a harsogóan mély zöld, hát mégis van egy kis szellő, pajkos, langyos, valahol fent, az ágak között. A parkoló felé sétálok, éljen a hosszabb út, éljen a napfény és meg akarom nézni az egyszer valaha biztosan virágágyásnak megálmodott gaztengert, az ott növő pitypangokat és vadcsalánt. Nemrég vágták a füvet, kinőttek-e már újra. Pitypangkívánság. Bár sok a bóbitáról felszálló ejtőernyő, csak egy lehet a repülésükbe suttogott vágyálom. Ismerős asszony közeledik. Anyu ismerőse. Tudom, megállít majd, még négy lépés és már hallom is, jaj szívem, minden nap úgy hiányzik, én pedig mosolygok, aztán bólogatok, mert rájövök a maszk nem mutatja a merev mosolyt. Nem nézel ki jól, most öregebbnek tűnsz a korodnál, ezek a ráncok, meg karikák és a bőröd is sápadt, hát beteg vagy talán, én meg csak állok ott, a járda közepén, vágyakozva figyelem az ágyást, még odáig sem jutottam el és úgy tör fel bennem a sértettség, a dac, olyan hirtelen, szinte beleszédülök. Negyvenkettő leszek idén, három gyerekkel élek egy fedél alatt, a középső pont ma nyolc éves, folyamatos, három irányú interakció a napi valóságom, a pandémia miatt ránk borult falak között, hát talán úgy kellene kinéznem, mint mikor megismert, húsz évesen, igen, ezt kellene mondanom, de csak állok ott, a fű közt sárgálló pitypang apró fejét figyelve, hahó, szól rám várakozva, és nézem a rózsaszín hortenziákat a maszkján, a tökéletesre fésült frizuráját, milyen jó is lehet ez, patentul összerakni magad minden reggel mert már semmi más dolgod nincs és mikor ezt átgondolom, megfeddem magam, most azt csinálod, amit ő, hát mit tudsz te erről a nőről, a fájdalmairól, lidérceiről, arról, mitől tisztul ki neki a viharos ég, ne ítélkezz, soha, dacból se, sértetten még kevésbé, buta hiúság, hát biztosan magányos ő is és mint szódabikarbóna az ecettől, felpezseg bennem valami nagy-nagy boldogság, nő, egyre nagyobbra, hogy ma ünnep van, születésnap és minden nap ott vár a hangzavar, a gyerekek veszekedése, élettől zsong a lakás, és valahogy nem is fontos, hogy ráncos vagyok, meg karikás, meg ez az egész, az a sok, hülye reklám, amiben túlexponált arcú, hófehér, órákon át sminkelt fejjel kennek fel magukra krémeket a tökéletesek, ahol el akarják hitetni, hogy harcolnod kell az évekkel, a bőröddel, lényegében a természettel, de nem kell, szaladjon az idő, nőjenek a gyerekek, mert ennek így kell lennie és végre sikerül megszólalnom, az összetalálkozás óta először, zsebre dugom a kezem, ellazul végre a vállam, még rekedt a hangom, miközben kimondom, jól vagyok, köszönöm, aztán udvariasan, kedvesen elköszönök, megfordulok, indulok haza, mert rájövök, otthon felejtettem a pénztárcámat.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-05-02 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.