VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Aranyhíd a húspiacon
Aranyhíd a húspiacon
Mikor belépett, már tudta. Ott ült a férfi, a megfordított széken, a háttámlára támaszkodva. A fehér köpenye ragyogott a háta mögötti panorámaablakban mélyfeketén kuporgó késő délutántól. Kezében centi, hosszú, arany zsinóron forgatja a mutatóujja körül. Ő ott áll az ajtóban, az orvost nézi, igyekszik palástolni remegő kezét, erősen szorítja a táska fülét, hátha elmúlik ez a kocsonyás, rémületes hideg, amit a gyomrában érez. Üljön le, mondja a sebész. Csak három lépés a magashátú, bőrrel bevont, kecses szék. Számolja mind a hármat, igyekszik elnyomni a folyton visszalopakodó gondolatot, haza kellett volna menned, kifordulni az első hollywoodi mosolyt villantó, negyvenezer forintos loknis ombrét hátracsapó recepcióst látva, nem leülni a bársonyhuzatú kanapén, feszengve a bámuló arcok előtt, azon gondolkodva, hogyan takarhatod el magad. Nem. Én nem vagyok gyáva. Nem futok el. A mérőszalag hideg. A férfi keze úgy gyurmázza a hasfalat, mintha csak a boltban, a karácsony miatt kitett héjas földimogyoróban matatna. A nő a plafont nézi, a régi polgári gazdagságra hajazó, kristályokkal díszített csillárt, a fénytörést. Hogyan következnek a színek a szivárványban? Talán ha megtalálja a helyes sorrendet kiderül, álom ez az egész, hogy ez a férfi, akihez segítségért jött, nem írta le őt az első pillanatban. Minek jöttem ide? A férfit nézi, aki kibámul az éjszakába. A jéghideg, laza mondat, mint a penge. Eszébe jut az apja, a varráshoz használt bőrt vágta mindig pengével. Nézd fiam, mint kés a vajat. A doki visszaül a székére, állát az alkarjába fúrva pördül egyet, száznyolcvan fokosat, majd megismétli a mondatot. Fogyjon tíz kilót, akkor valószínűleg nem is kell találkoznunk többet. A mondat lassan áll össze a nő fejében, a pillanat kitágul, beleférnek a tizenegy év alatt beszedett hormontabletták, a mozdulatlan, sötét szobában fekvés, hol magas, hol jó cukorszint, a szülés, háromszor, az átvirrasztott éjszakák, veszettül pörgő, követhetetlen nappalok, hízás és fogyás, az egyre bővebbre szabott ruhák, mert hiába mondják, rendben vagy így is, nincs rendben, a tükör lett a legnagyobb ellenség és a test, ami bármit tesz, nem akar változni. Azt hiszi nem próbáltam? Igen, ezt kell most mondani, mit mondani, kiabálni, bele abba a flegma, pökhendi arcba, nyitja a száját, de nem jön ki hang, tátog, az orvos már nem figyel, az asszisztensnek magyaráz, ujjaival türelmetlenül dobol az asztalon. Hát ennyi volt. A papír fejléce lila, el sem olvassa mi van ráírva, megköszöni az időt, mintha valóban lett volna akár egyetlen közös pillanata ezekkel az emberekkel az elmúlt tíz percben. Némán megy ki a rendelőből, némán veszi fel a kabátját a váróban, a sebész sietős léptekkel suhan el mellette, a recepciósnál köszönni próbál, de csak valami furcsa, nyávogó dallam bújik elő a torkából, kifelé már nem jár a platinamosoly. A liftben hátat fordít a tükörnek, a klinika előtt a doki cigarettázik két nővel, nagyokat kacagnak a kénsárga fényt szivárogtató kandeláberek alatt. A villamoson a nő a cipőjét bámulja. Hogyan fog mesét olvasni hang nélkül, neki mesét kell olvasnia ha hazaér, nincs kibúvó. Krákog kicsit, a Jászain átszáll a buszra, alig vannak, a lehúzott ablakon behullámzik a füstillatú hideg. A Margit hídon dugó van, nesze neked ingyen parkolás, araszolnak Buda felé, látszik a vár, az aranyhíd remeg a Duna szurokszín vizén, milyen szép, gondolja magában, közben elővesz egy zsebkendőt, hogy letörölje az akarata ellenére lepergő sós könnyeket, milyen nevetséges, hiszen csak egy konzultáció volt az egész.
Megjelent: 2020-12-09 14:00:00
|