Keresés a honlapon:

Kakaópercnyi villanatok – Domokos Gyöngyi: Egy megszámozatlan fejezet, amelyben Esti Kornél megtöri a könyvtár csendjét, és egy érdekes javaslatot tesz

 

Egy megszámozatlan fejezet, amelyben Esti Kornél megtöri a könyvtár csendjét, és egy érdekes javaslatot tesz

Hosszasan nézték egymást. A könyvtár ablakán visszatükröződött térben fáradt madárhang pihent. Most már Ő is egyre kábultabban érezte magát, ahogy újra szemben állt Vele. Azaz hogy ült. Csak Ők ketten: Ő, Melki Adso és a monitor végtelenségbe futó szavak sokaságát rejtő vibráló fehérségének a csendje. Tanácstalanul ült. Ezelőtt már vagy több száz éve, hogy nem állt össze a fejében szöveggé alkotott betűk halmaza. Hogy mikor született? Nehéz lenne megmondani pontosan. Talán valamikor a 14. század elején vagy esetleg 1988-ban, de még az is lehet, hogy éppen most, pár perce. Mégis a legvalószínűbb, hogy ő már csak amolyan fura szerzet, aki háromszor látta meg a napvilágot, vagy pontosabban mondva háromszor és még ahányan most a saját jelenükbe merítve olvassák Őt, összekötve azt a kapcsot, ami az írás és olvasás jelenét teszi eggyé. Hogy miként került ki A rózsa neve lapjai közül, arról pedig nincs információnk. Szóval ott ült, fekete kalap nélkül a fején (könyvtárban sajnos nem megengedett), ült Vele, ezzel a fehér csenddel, aki körülbelül legalább annyiszor lelheti halálát, ahányszor csak Adso a születését. Ez a fordított arányosságba torkolló párhuzam tartotta össze Őket mindig is. Ezúttal azonban olyan hirtelen halt meg, hogy Adsónak alkalma sem volt elköszönni Tőle.

TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Avagy egy olyan hatalmas csattanás töltötte be az olvasóterem helyenként már régen ott felejtett gondolatokkal áporodott levegőjét, amely éppenséggel véletlenül sem a T-k és az S-ek váltakozásával azonos, de most ez is megteszi. Jaj, Kornél, mit művelsz? Ez könyvtár, nem pedig kocsma! (Persze bizonyára felmerül benned a kérdés, hogy Adso miként is kerülhetett ide Magyarországra, és hogy is sajátíthatta el a nyelvünket. Talán Erasmusszra pályázott. Nem tudni.) Esti Kornél pedig (mert hiszen ő volt) cseppet sem zavartatta magát. Úgy csörtetett be, mint egy vak szarvasbika, aki a bevásárlóközpontba tévedt, és még éppen később sem nagyon jön rá, hogy az éppen nem az erdő. A kezében pedig egy frissen gőzölgő kávéscsésze. Beloptam! Kacsintott Adsóra büszkeséggel átitatott arccal. Na hogy megy? Szerinted hogy? Hát úgy látom, nem írtál még semmit, szóval sehogy. És hogy tetszik a többi? Az előzők? Hát, hogy is mondjam, nekem kicsit statikus. Nincs bennük élet. Impresszionalisták. Valahogy egyhelyben heverészik az egész, mint egy kenyérpirítóba szorult kövérzöld disznó. Fel kéne dobnod valamivel! Mellesleg pedig a Gestalt nem egy személy, nem nagybetű, és a késésben szóból kimaradt egy s a harmadikban. Adso zavarba esett. Kornél! A németben nagy kezdőbetűvel írjuk a főneveket! És mi van, ha csakis azért hagytam ki azt a bizonyos s-t, hogy aztán most megemlíthesd nekem? Amúgy meg egyáltalán nem gondolom, hogy statikusat írnék. Inkább elgondolkodtatót! Na de úgy teszel, mintha te jobbat tudnál írni! Mert tudok is! Úgy gondolod? Hát legyen, akkor vessük össze, ki mire képes! Ekkor váratlanul felzengett egy hatalmas zörej a Viva la Vida képében. Kornél ránézett a telefonjára. Magda az. Halkítsd le, a könyvtárban vagyunk! Miért, a kutya sem figyel, nem? Felvette. Kihangosítva. Adso torkában csak gyűltek a gombócok. De valóban a kutya sem figyelt a majdnem üres könyvtár labirintusának rejtett csücskében. Kornél rögtön elhősködött a köztük felvetődött certamen, a vetekedés kérdésével. Akkor bizony én is be szeretnék szállni! Szólt közbe Szabó Magda (hiszen ő volt az). Legyen a következő! Felváltva mindannyian kettő-kettő kakaópercnyit teszünk közzé. Akié a legjobban tetszik az olvasóknak, az nyer. Adso kicsit fenntartással közeledett Magda felé. Akkor ő most fiktív vagy nem fiktív? Hiszen vigyázni kell a nem fiktív alakokkal, nagyon veszélyesek lehetnek, bármit tehetnek velük. AKÁR ÁT IS ÍRHATJÁK ŐKET! Végül félhangosan odamormogta a beleegyezését. Kornél pedig magabiztos mosollyal teli szájjal nyújtotta Adso felé a kezét: Itt a kezem, nem krumplireszelő!

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-02-02 17:00:42

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.