Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Horizont – Nagy Gusztáv: A rossz fiú (Részletek a készülő regényből)

 

Nagy Gusztáv

A rossz fiú

 

(Részletek a készülő regényből)

1.

Várakozással teltek el a napok, mielőtt újra elindulhattak az asszonyok tyúkozni. Elhatároztam, hogy velük megyek. Valamennyi asszony hangosan tiltakozni kezdett. Féltettek, hogy ha elkapnák őket, akkor az egy szem fiút megvernék a tanyasiak. A végén mégiscsak beleegyeztek, és velük mehettem. Hosszú gyalogolás következett, legalább tíz kilométert mentünk megállás nélkül gyümölcsösökön keresztül, amíg el nem értünk egy kisebb erdőig. Az erdőtől távolabb álltak a tanyák. Négy-öt tanyagazdaság. Gémeskutakkal, hosszú itatóvajúval, apró jószágokkal.

 

Az erdő szélén megbeszélték a stratégiát, hogy ki, merről közelítse meg a hűvösben kapargáló baromfiakat. Arról az oldaláról támadtak, ami nem a tanya felől volt. Délben senkit sem lehetett látni még a távolban sem. Pillanatok alatt, nagyon gyorsan belevetették magukat az erdőbe, majd, mint a rókák, rávetették magukat az áldozatokra. Némelyik asszony akkorákat hasalt, hogy kilátszott a szoknya alól a sörénye. Nem viseltek alsóneműt. Akinek sikerült megfogni egy-egy tyúkot, kitekerte a nyakát, és bedugta a zsákba.

 

Álltam mozdulatlanul, megmerevedve, és már nem is a zsákmányra figyeltem, hanem az asszonyok szoknyája alá bámultam. Amikor magamhoz tértem az ámulattól, felkaptam egy karvastagságú botot és sorjában ütöttem fejbe a szerencsétlen jószágokat, arra gondolva, hogy úgyis élettelenül kerülnek a zsákba, és akkor már olyan mindegy, hogyan szerzi meg őket az ember. Néhány percen belül megtöltöttük a zsákokat. A telepen hamar elterjedt a hírem, hogy milyen ügyesen csináltam, pedig csak hajtott a szerelem, a kivagyiság, mert indulás előtt megláttam az asszonyok csoportjában azt a lányt is, aki nagyon tetszett.

 

Tizennégy éves volt, habár tizenhatnak is kinézett. Nehezen sikerült a közelébe férkőzni. Magas, hosszúderekú lány volt, fenékig érő vastag, dús hajjal; bőre sötétbarna, szeme nagy és fekete. Olyan kisugárzással rendelkezett, hogy nem tudtam levegőt venni, amikor rám nézett. Varázslatos tekintetétől furcsa lett a viselkedésem, leblokkoltam, és ha közelébe kerültem, vagy szólt hozzám, csak hebegtem-habogtam, nem tudtam megszólalni. Teljesen elvarázsolt minden mozdulatával.

 

Tetszett a lánynak is az ügyességem. Úgy beszéltek rólam, mintha én találtam volna föl a botot. Attól kezdve gyakrabban beszélgettünk, de sosem sikerült randit megbeszélni vele, mert azzal hárított el, hogy éppen eleget találkozunk a telepen, ha akarjuk, ha nem. Amikor szép szavakkal közeledtem hozzá, azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy rakló, nem jól áll nekem a rakló stílus. Nem szerette, amikor „magyarfiúsan” szóltam hozzá. Rákérdeztem, hogy mégis, hogy kéne beszélnem? Erre az volt a válasza, hogy inkább cigányul beszéljek. Megszégyenültem, tudhattam volna, hogy abban a közösségben inkább az anyanyelvükön beszélnek. Váltottam, és sikerem lett. Minden mondatot, ami magyarul fogalmazódott meg bennem, cigány nyelvre fordítottam. Mosolygott, tetszett neki. Minden nap találkoztunk.

 

Egyre több időt töltöttünk el együtt a telepiek szeme láttára. Rövid idő múlva elterjedt rólunk a hír, hogy szerelmespár vagyunk, habár a kezét sem fogtam meg. A sógorom meg is kérdezte, hogy állunk egymással? Elmondtam, hogy szerelmes vagyok az unokahúgába. Augusztus elején a fél cigányteleppel együtt megkértük Patrin kezét. A hagyományok szerint megkerestük az elveszett „arany bárány”-t, és megtaláltuk. Jegyesek lettünk. Óriási nagy mulatságban volt része az egész cigánytelepnek. Ott volt a fehérhajú királynő is, aki az események után néhány héttel eltávozott az élők sorából.

 

Őszre terveztük a lakodalmat, szeptember első hetére. A szüleim semmiről nem tudtak. A kéretés is a szülők, testvérek nélkül volt, mert a cigány hagyományok szerint ilyen és hasonló esetben helyettesítheti a szülőt a nővér is. A lakodalomra szerettük volna meghívni őket is, emiatt haza kellett utaznom beszélni velük.

 

Odahaza kiütött a „háború”. A szüleim mindennek lehordtak. „Még a seggeden van a tojáshéj, minek neked asszony, te taknyos, asszony kéne, menj tanulni!” – mondta anyám. Akkor komolyan vettem anyám szavait, úgy éreztem, hogy nagy fájdalmat okoznék neki, ha ellenkeznék. A telepi szabadság sem elégítette ki vágyaimat, mást akartam, de még mindig nem tudtam, hogy mit.

Szeptember első hetében beiratkoztam esti gimnáziumba. Anyám meg a postai telefonhoz hívatta a nővéremet, és lefújta a lakodalmat végérvényesen. Jöttek a telefonhívások egyre-másra, hogy megszegtük a cigány törvényt, szégyent hoztunk rájuk. Aztán novemberben Patrin férjhez ment.

 

2.

 

Az iskola nem hozott változást az életemben. Fél évig bírtam, aztán otthagytam. Tavasszal elutaztam Gyöngyösre a nagynénémhez. Már másnap mentem velük lovas kocsival a közeli falvakba söprűt árulni. Ők készítették és árulták a söprűket a megyében. Tisztességes megélhetést biztosított nekik. Jól megpakolták a kocsi derekát, és hátul, a söprűk tetején kényelmesen elhelyezkedtem.

 

(Emlékek sora jelent meg előttem, emlékeztettek a nagybátyámra, aki felnevelt. Magam előtt láttam a nevelőszüleimet, amint egyik tanyáról a másikra hajtották lovas szekerünket. A gazdasszonyokat, akik pompás reggelivel vagy ebéddel vártak, csak azért, mert arra jártunk, és benéztünk hozzájuk; az út menti hatalmas eperfák lombjai alatt a kellemes hűvösre, a marhacsordákra és a rejtélyes dűlőutakra.)

 

Már az első faluban eladták az összes söprűt, és ennek örömére este moziba vittek, amely tele volt cigányokkal. Egyenként jöttek a nagynénémhez köszönni. Tiszteletből tették vagy azért, mert még sohasem látták ezen a helyen. Bemutatott, az öccse vagyok. A fiatal fiúk körbe vettek, és érdeklődni kezdtek, hova való vagyok, mivel foglalkozom, és nős vagyok-e?

 

Az egyik fiú, mindenféle ismeretség hiányában is bemutatta Vranát, aki tőlünk egy kicsit távolabb állt. Huszonkét éves, fehérarcú, kékszemű lány volt.

 

– Bemutatlak – kacsintott rám huncutul.  

 

– Hagyd csak, majd én beszélek vele – vágott közbe a nagynéném.  Közelebb lépett Vranához, és kicsit megdorgálta, amiért nem jött oda a társassághoz. Vrana elpirult, de nem védekezett, csak annyit mondott, hogy nem akart zavarni. A nagynéném bemutatott neki. Tavel baxtalo! (Legyen szerencsés!) Cigány szokás szerint nekem az illett mondanom: Nais, taves baxtali, vi tu! (Köszönöm, legyél szerencsés te is!)

 

Néhány másodperc múlva már könnyedén csevegtünk. Amikor összetalálkozott a tekintetünk a nagynénémmel, szemével jelezte, hogy nyomuljak. Egymás mellett ülve néztük a filmet.  Megkérdeztem tőle, hogy hazakísérhetem-e. Igent mondott. Hosszú volt az út a cigánytelepig. Egy folyó mellett gyalogoltunk, sokszor megálltunk, beszélgettünk a filmről. Aztán Vrana témát váltott. Őszintén beszélt. Egy évvel korábban együtt élt egy fiúval. Csak egy hónapig voltak kapcsolatban, aztán be kellett vonulnia katonának.

 

 –  Két év hosszú idő – mondta kérdezés nélkül. Megfogtam a kezét. Nem ellenkezett, inkább úgy éreztem, hogy, akkor, abban a pillanatban egy dologra gondoltunk. Megtörtént, csókolóztunk, aztán elváltunk.

 

Másnap, kora délelőtt a piacon találkoztunk. Megbeszéltük, hogy náluk ebédelhetek. A lány szülei szeretettel fogadtak. Azt vettem észre, mintha megváltóként érkeztem volna hozzájuk, hogy megmentsem lányukat a másik férfitől. A következő nap meg is tettem. Cigány szokás szerint elszöktünk, vagyis, inkább nem közöltük senkivel, hogy elviszem Vranát. Hazavittem a nevelőanyámhoz, a nagybátyám feleségéhez. Nagyon meglepte érkezésünk. Talán az járhatott a fejében, hogy egy személlyel több lesz a teher a vállán, vagy az, hogy hátha megváltozok. Mintha megéreztem volna anyám aggodalmát, rögtön ígéreteket tettem, hogy dolgozni fogok, minden rendben lesz, befejezem a kalandozást, a semmittevést.  Ígéretemet be is tartottam egy darabig.  Eljártam dolgozni a legközelebbi városba. Anyám megbékéltnek látszott, jól kijöttek Vranával, de bennem nyugtalanság uralkodott. Négy hónap múlva elváltunk.   Valami nagyon hiányzott, de hogy mi, nem találtam rá választ.

 

    A Keleti pályaudvar zsúfolt volt. Igyekeztem a 24-es villamoshoz, amely a közvágóhídig vitt. Ott volt a HÉV, ami elvitt a negyedik nővéremhez, aki már évek óta Soroksáron lakott a férjével. Az volt az első szava:

 

 – Itt nem lesz csavargás, tessék elmenni dolgozni! Lesz fizetésed és úgy élhetsz, ahogy más fiatal él, szépen ruházkodhatsz, és még tanulhatsz is. Vár az élet, 17 éves vagy, még mindig semmi sem késő. Már holnap elmehetsz a Közvágóhídra dolgozni. Az uram is ott dolgozik, nálam nem csavaroghatsz öcsém! – nyomta meg az utolsó szón a hangsúlyt.

 

Másnap már a Közvágóhídnál csináltattam az egészségügyi vizsgálatokat. Raktáros lettem. Szerettem ott dolgozni. Ennivalóról nem kellett gondoskodnom, mindent ehettem, amit szemem-szám kívánt, csak kenyeret kellett vásárolnom. A nővérem férje is ott dolgozott, hegesztő volt, majd beiratkozott esti gimnáziumba, később leérettségizett, onnan meg szociológus szakon tovább tanult. Diplomás lett. Sokat csavarogtunk együtt. Egyszer elvitt az erzsébeti cigány klubba. Ott találkoztam először Cholival.  Ő volt a klub vezetője. Érdekes egyéniségével elvarázsolt.    

 

A sógorom sikeres újságíró lett egy vállalati lapnál. Jófejű srác volt már az általánosban is. Egy évfolyamra jártunk, de ő B-s volt én meg A-s. 16-éves korára fejlett, jó sportoló lett odahaza, focista. Egy faluban laktunk, az apáink együtt nevelkedtek. Ismertük egymás családját régről. A két fiatal egymásba szeretett. A nővérem négy évvel idősebb volt a férjénél. Felköltöztek Budapestre új életet kezdeni. Nem sikerült nekik együtt maradni. Már akkor sem értették meg egymást, amikor hozzájuk mentem lakni. Többször volt gondolatomban, hogy hazaköltözöm. De a munkahelyem visszatartott. Dolgoztam és el kellett tűrnöm a civakodásukat. Nem sokáig.

 

A HÉV-megállóban mindig tömeg volt.  A tolakodók nem voltak udvariasak, úgy nyomultak az ajtókhoz, hogy az idősek meg sem tudták közelíteni a feljáró lépcsőket. Egy idős bácsi ott toporzékolt a közelben, de mindhiába, senki nem segített neki. Felsegítettem a lépcsőn, két üres hely volt még, helyet foglaltunk. Beszélgettünk. Megjegyezte, hogy ritkaság az ilyen fiú ma a fiatalok között, aki segítőkész Budapesten. Rögtön rávágtam, hogy én nem vagyok budapesti. Elmeséltem neki, hogy nem régóta költöztem a nővéremhez, de valószínű, hogy nem sokáig maradok, nem érzem jól magam abban a környezetben, ahol veszekedés van.  A bácsinak felcsillant a szeme.

 

– Akkor gyere, hozzám lakni, van teljesen külön bejáratú, bebútorozott szobám. Nekem nincs senkim, aki segítene, csak annyit kérnék tőled, hogy munka után, amikor hazafele jössz, elhozod az ebédemet, nem kérek lakbért – előzte meg kérdésemet. Aztán folytatta:

 

– Látom, hogy jól nevelt vagy, ha meghalok, rád hagyom mindenemet.

 

Majdnem elnevettem magam, amikor hallottam, hogy engem jólnevelt fiúnak nevezett. Leíratta velem a lakcímét, és azt mondta, hogy beszéljem meg a nővéremmel.  Ha eldöntöttük, menjünk el hozzá.  Elmentünk. Gyönyörű, háromszobás, kertes ingatlanja volt. A harmadik szoba hátul volt, külön bejárattal. Elmondta a nővéremnek is, amit nekem, hogy halála után enyém lesz minden, ha segítek neki. Másnap odaköltöztem. Minden szépen ment, annak rendje és módja szerint. Minden nap hoztam az ebédjét. Csak a barátnőm járhatott hozzám, meg a nővérem, ennyi volt a kikötése az öregnek.

 

Fél év múlva, saját akaratából mentünk el az ügyvédhez, hogy végrendelkezzen.  A végrendelet a következőképpen íródott:

 

„Alulírott Bíró József az alattiakban végrendelkezem. Minden ingó és ingatlan vagyonomat, az egyedülálló X. Y.-ra hagyom elhalálozásom esetén. Ez a megmásíthatatlan, végső akaratom.”

 

Nagyjából ennyi maradt meg az emlékezetemben. Aztán jött a váratlan szerencsétlenség. Vidéki cigányok jöttek fel a nővéremhez, akik sem a nővéremnek, sem a férjének nem voltak rokonai, csupán csak jó ismerősei. Nem tudtak, hol éjszakázni. Hozzám hozták őket.

 

 A szomszéd, már kora reggel átment jelenteni az idős bácsinak, hogy a cigányok átjáróházat csinálnak a házából.  Az öreg még aznap felbonttatta a végrendeletet. Az utolsó szava hozzám:

 

– Ha előbb veszem észre, hogy cigány vagy, be sem engedlek a házamba.

  
  

Megjelent: 2022-06-09 14:00:00

 

Nagy Gusztáv (Pusztaföldvár, 1953) író, költő, műfordító

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.