Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Acta Romanica – Németh Linda: A középkori ófrancia nyelvű álmok pszichoanalitikus vizsgálatának polémiája (Római Florence és Izolda királynő álmainak elemzése a mélylélektan módszerének alkalmazásával)

Miután Sigmund Freud pszichoanalitikus módszerét megismerte a világ, a tudattalan fogalma, leírása, működése elméleti és gyakorlati tekintetben is az érdeklődés középpontjába került. Freud bár a tudattalan megfejtésére irányuló módszereit terápiás célokra használta, amelyekhez a szabad asszociáció és az álomfejtés útján jutott el, gyakran letért a gyakorlati esetek terepéről és a tudattalan analitikus feltárását célozva irodalmi műveken is végzett pszichoanalitikus vizsgálódásokat. Ödipusz király vagy Hamlet karaktere új értelmezést nyert, Jensen Gradiva című novellájának elemzése pedig kiemelten ráirányította a filológusok figyelmét az irodalmi alkotások új, lehetséges elemzési aspektusaira.[1] A gondolat azért sem nyilvánítható „ördögtől valónak”, mert a hermeneutika a pszichológiával egyetemben az ember cselekvéseinek és kifejezésmódjainak minél tökéletesebb megértésére törekszik. Freud úgy nyilatkozik, hogy a költői fikció szülte álmokat ugyanúgy lehet értelmezni, mint a valódi álmokat, mivel bepillantást engednek az alkotó és az alkotás tudattalan tartalmaiba. Ennek nyomán mind a pszichológia, mind az irodalomtudomány területén számos Freudot követő, módszerét továbbfejlesztő, (újra)értelmező munka született. Napjainkban egyre több ófrancia nyelven írt irodalmi alkotást vizsgálnak Freud módszerével, szemet hunyva az eljárás és a mű között feszülő időbeli távolság felett. A mélylélektan módszere révén ugyanis a cselekmény bizonyos elemei új színben tűnhetnek fel, különleges figyelmet kapnak a tudattalan egyes elemeire irányuló utalások. A szereplők vagy az álmodó ily módon feltáruló személyisége új összefüggések megismeréséhez vezeti el az olvasót. Ám fontos jól behatárolni és definiálni miben áll a mélylélektani vizsgálat létjogosultsága a középkori irodalmi álomjeleneteink vonatkozásában.  Mindenekelőtt nem zárkózunk el attól a gondolattól, hogy ez a szövegek „újraaktualizálásának” hatékony eszköze lehet, viszont a módszer alkalmazása nem kis veszélyt rejt magában: könnyen érheti az anakronizmus vádja. Tanulmányunk első részében ófrancia nyelvű korpuszunk tekintetében összegezzük a mélylélektan módszerének alkalmazása kapcsán született véleményeket, igyekszünk állást foglalni a módszer relevanciájáról, bevonási lehetőségeiről, majd három álomjelenet szimbólumképeiben feltárni a tudattalan psziché néhány elemét.

Az elmúlt száz évben a pszichoanalitikus irodalomtudomány három egymástól jól elkülöníthető területen szerzett érvényt magának. Az első a szerzővel foglalkozik és a hozzá kapcsolódó kreativitás-elméletekkel, a második a szöveg, a harmadik az olvasó, vagyis a recepció mechanizmusának pszichoanalitikus vizsgálatát veszi górcső alá. Elemzésünk, figyelembe véve korpuszunk időbeli távolságából fakadó sajátosságait, a második területhez kapcsolódó kutatási lehetőségeket gyarapítja.[2]

 

Az analitikus módszer bevonásának dilemmája

A kora középkori Franciaországban az egyház szélesebb publikumot célzó kommunikációs eszköze a képiségben nyilvánult meg, mellyel igyekezett áthidalni egyrészt a latin nyelv által okozott nehézségeket, másrészt közelebb vinni az emberekhez Isten mindenhatóságának magyarázatát, tanítását. A szimbólumok közvetítő szerepe meghatározó volt, mivel Isten jelenléte a minket körülvevő tárgyi világunk minden komponensében visszatükröződik. A szimbólumok, illetve allegóriák az Istenbe vetett hit megerősítését szolgálták és az üdvözüléshez vezető utat mutatták, tudatosan alkalmazták tehát vallási, morális, didaktikus célzattal. A szimbolikus gondolkodás a középkori ember sajátjává vált, a szimbólumalkotás folyamata társadalmi vonássá, a szimbólum pedig az irodalmi alkotások eszközkészletének elengedhetetlen részévé. A szimbólum tehát funkcióját tekintve közvetítő nyelvként szolgált Isten és az általa teremtett földi világ között.

Bár az álom egy spontán történés, ellentétben az irodalmi szövegben megjelenő álommal, amely a szerző tudatosan létrehozott esztétikai alkotása, eszközrendszerük mégis megegyezik: mindkettő a szimbólumok nyelvét használja. Míg az első esetében a homályos szimbólumok elsősorban a tudattalan kívánságokat, vágyakat eltakarva az elhárítás jelei, a középkori irodalmi alkotások zárt, narratív képsorokból álló álomjeleneteiben a szerző ritkán formálja úgy a képeket, hogy azok az álmodó személyes, tudattalan problémájára vonatkoznának. A középkori álomjelenetek[3] alapvetően más célt szolgálnak. Bár a felzaklatott tudattalan egyszerű kivetüléseinek tűnnek, elsődleges szerepük, hogy múltbeli eseményeket tárjanak elénk, amelyekkel a történet egyes elemei világosabbá válhatnak, de előremozdíthatják a jelen egy adott helyzetét is azzal, hogy párhuzamosan zajló beavatkozást vagy intézkedést igénylő eseményt jelenítenek meg. Ezen kívül a feszültségkeltés narratív eszközeiként is szerepelhetnek. A legnagyobb számú középkori irodalmi álomjelenet azonban Macrobius osztályozási rendszere[4] alapján a somnium kategóriába sorolható, vagyis premonitoriális: egy jövőbeli történést láttat előre abból a célból, hogy az álmodó egy adott helyzetében kialakult problémáját megoldja.  Ezek a profetikus, vagy jósló álmok, narratív előreutalások, tartalmukat és formai jegyeiket, narratív struktúrájukat, szimbólumhasználatukat tekintve tömérdek hasonlóságot mutatnak egymással, kivitelezésük mozgatórugója a hagyománykövetés elve. Az álmodó lelkiállapota ezen a terepen viszont kevéssé manifesztálódik.

Herman Braët[5] a gesztaénekek álomjeleneteinek képsorait vizsgálva egyértelműen elutasítja a XX. század előtt született irodalmi álmok pszichoanalitikus olvasatának lehetőségét, azok konvencionális szerkesztői elvei miatt. A szerzők sémaképekkel játszanak az álomjelenetek megalkotása során, az álom művészeti alkotás. Braët szerint a tudattalan megnyilatkozásának gyanújával szemernyit sem élhetünk, mivel azok a narratív struktúra elemeivel összefüggésben álló elemek halmazaként értelmezhető képsorok.

Mireille Demaules[6] szerint nem ajánlatos elsiklani további két fontos tényező mellett: az egyik jelen korunk és a középkor között húzódó időszakadékot, a másik a kulturális távolságot érinti. A középkori szerzők képsorai egy zárt világ valóságát és ideálját tárják elénk, elsősorban a középkori (olvasó)közönség esztétikai igényeinek kielégítését szolgálják, nem értelmezhetők a modern olvasó számára magától értetődő módon. Korunk olvasójának a középkori irodalmat másként, a maga másságában kell kezelnie. A középkori szövegek mássága az időbeli, történeti távolságból illetve a társadalmi, művelődésbeli, ideológiai különállásából fakad. A modern és a középkori olvasó látásmódja, értelmezői attitűdje között lévő különbözőség figyelembe vételével nyúlhatunk csak ezekhez a szövegekhez. A mélylélektan módszere könnyen az önkényesség csapdájába sodorja az óvatlan filológust.

Az ófrancia művekben a költő nem azért alkotott egy álomjelenetet, hogy az álom valódi funkcióját szolgálja ki, inkább kora divatos szövegszerkesztői hagyományát követi, amely kulturálisan és esztétikailag behatárolt elemekből tevődik össze. Eddigi érvelésünk tehát igazolja, hogy a középkori irodalmi álomjelenetekre, speciális természetüknél fogva, nem ajánlatos pszichoanalitikus olvasatokat ráerőltetni, mivel tévútra terelné az olvasót annak bevonása. Viszont néhány ritka, pszichológiai és szerelmi témájú álom, rémálom esetében próbálkozhatunk a mélylélektan módszerének bevonásával. Az interpretáció gazdagítására, kiegészítésére ezekben az esetekben tökéletesen alkalmas a módszer.

Charles Méla 1979-ben kiadott doktori disszertációjában sikerre viszi a Grál szövegek mélylélektani elemzését. Jean-Charles Huchet ennek nyomán a következőket írja: „a pszichoanalízis módszere abban az esetben segíti a középkori szövegek megértését, ha az lemond arról, hogy mindenáron ráhúzza szabályait és fogalmi kényszerítő erejével megfojtsa azt”[7], valamint tiszteletben tartja a szövegek kulturális és esztétikai különállását. Két példával szemléltetnénk, miként lehetséges a tudattalan fogalmának beemelése a szövegértelmezői folyamatba. Római Florence (Római Florence és a magyar királyfiak) és Izolda álmában (Béroul: Trisztán és Izolda), bizonyos szövegi szinten nem érzékeltetett relációk, a tudattalan psziché szimbolikus megnyilvánulásai megfejtésre találnak, előmozdítva a szöveg interpretációjának kiszélesítését.

 

Római Florence és a magyar királyfiak

A XIII. századi francia kalandénekben[8] Ottó király leánya, Florence, két álmot lát, melyek funkciójukat tekintve különállnak a – középkori szerzők által közkedvelt módon – narratív struktúrába beiktatott jósló álom kategóriájától. A királylány két álmának mélylélektani vizsgálata azért lehetséges, mert az érzékelt képsorok szoros összefüggést mutatnak közvetlenül az elalvás előtt látott, számára homályosan értelmezhető eseményekkel. A királylány az éber állapotában észlelt jelenetet álmai segítségével lesz képes kibontani, értelmezni, vagyis az álom megválaszolja, hogy ki lehet a hordágyon letakart, sokak által kísért és fájdalmasan siratott vitéz. Ezek a ritka, pszichológiai álmok közé sorolható képsorok nemcsak a jelen és a közelmúlt eseményeit idézik, hanem az álmodó szubjektumából eredő, erős érzelmi töltettel rendelkező információkkal is szolgálnak az olvasó számára.  De vizsgáljuk csak meg részleteiben az egymást követő két álom körülményeit és tartalmi elemeit!

Florence édesapja, Ottó király súlyos sebet kap a Garsire-rel folytatott csatában és halálát leli. Az énekmondó-szerző az események minden részletébe beavatja az olvasót:

Hordágyra fektették tehát a római birodalom császárát, és egy

szardíniai szövettakarót terítettek a testére … elveszítették vezérüket.

Majd bevonultak Rómába, ahol a fájdalom a tetőfokára hágott.

Florence nem értesül a szomorú hírről, véletlenül tekint ki toronyablakából, ahonnan masírozó tömeget lát, tekintete megakad egy jeleneten, egy letakart testet szállítanak, amelyet sok szomorú ember vesz körül.: „Florence éppen letekintett a legmagasabb torony ablakából, s meglátván a hordágyat keresztet vetett.” Florence számára korlátozott az őt körülvevő események észlelésének lehetősége annál fogva, hogy nőként és a király leányaként, kitüntetett figyelmet és felügyeletet kapott biztonsági okokból, ezt bizonyítja „a legmagasabb toronyablak”. A szobájából kitekintve igyekszik információhoz jutni, mivel semmiféle küldött nem érkezik, aki értesítené őt az események állásáról. Arra gondol, „Bizonyára egy főúr fekszik ott kiterítve, akit hívei siratnak”. Audegon, aki már tudta ki a hordágyon fekvő vitéz, nem árult el semmit úrnőjének: „szólt akkor Audegon, akinek mindenről tudomása volt, biztosan egy nagyhatalmú uraság lehet ő a közeli hegyekből.” Carl Gustav Jung szerint egyes események, amelyekről tudatosan nem szerzünk tudomást, a tudatosság küszöbe alatt maradnak. Ez történt Florence esetében: álmából felébredve döbben rá arra, hogy édesapja halálos sebet kapott Garsire ellen folytatott küzdelemben. Florence két álma nem a narratív struktúra kiszolgálását célzó úgynevezett premonitoriális álom kategóriájába sorolható, pszichológiai funkciója annál erősebb.  Az első álom nemcsak veszélyt jelöl, de tökéletesen megválaszolja éber állapotában feltett kérdését:

Az éjjel egy igen furcsa és szörnyű álmom volt. Azt álmodtam, hogy egy villám csap le az égből egy magas toronyba, mely azon nyomban összedől és porrá omlik. S akkora füst szállt fel a magasba, hogy Róma városát teljesen elborította. Azután azt láttam, hogy atyám, Ottó király jön felém, s kétségbeejtően sápadt és gyenge volt. Egy ösvényen haladtam éppen, amikor reám tekintett, majd egy sötétkék takaró alá lefeküdt aludni, én pedig nem tudtam felébreszteni. [9]

Az énekmondó az álomjelenet beiktatásával indirekt módon tudatja Florence-szal édesapja halálhírét, vagyis egy direkt szituációs helyzetet kihagy, az üzenetvivő szerepeltetését helyettesíti az álomjelenettel, előtérbe helyezve Florence női intuícióját, kiszolgálva az (olvasó)közönség különleges érzékenységét a misztikus, kimondatlan dolgok iránt. Ebben az esetben a szerző képességeinek megcsillantásaként, találékonyságának bizonyítékaként értelmezhető az álom.

A második álomban az édesapa elvesztése érzelmi és spirituális jelentéstöbblettel bővül, a képek visszatükrözik apa és leánya közötti bensőséges viszony természetét. A karvaly-apa egymás után fogja el a madarakat, leánya szolgálatába állítja védelmező erejét. Később ez a gazdáját soha el nem hagyó, hűséges madár, eltávolodik, lelke elszáll, egy babérfa legmagasabb ágára telepszik le és soha többé nem tér vissza leányához. Ottó elhagyja a földhöz köthető létet, a magasabb égi szférákban marad, amely az isteni üdvözülést sugallja.

Később egy másik álmom is volt, melyben vadászni indultam, s előttem vitték a legügyesebb karvalyomat, melyet a Tevere partján felröpítettem. Azt láttam, hogy egymás után fogja el a madarakat, s hogy ily ügyesnek találtam, még inkább becsülni kezdtem. Ám azután egy babérfa legmagasabb ágára szállt, karmaival erősen belekapaszkodott, s a világ minden kincséért sem volt hajlandó lejönni onnan. Akkor visszatértem a hatalmas római palotába, és oly szomorúság fogott el, hogy azt hittem, eszemet vesztem. Ijesztő volt ez az álmom, s erősen felzaklatott.

 

Izolda álma Béroul regénytöredékében

Aranyhajú Izolda álmával egyedül Béroul töredékesen ránk hagyományozott legenda-feldolgozásában találkozhatunk. A szerelmesek a morrois-i erdőbe rejtőznek: Trisztán a máglyahaláltól menekül, Izolda pedig a leprások elől. Izolda édesanyja készítette bájital nagy erejű hatásának következtében szerelmük lángja végre loboghat a számukra menedéket nyújtó erdőben. Viszont az itt átélt földöntúli szerelmi boldogsággal, kínokkal és megpróbáltatásokkal teli sanyarú sors párosul : „Kínnal teli az életük/De éreznek olyan szerelmet,/ Hogy nem is tudják a keservet.” Egy erdész árulása nyomán ágakból és levelekből készített menedékükön talál rá Márk király az alvó párra. Az erdész elé táruló szerelmesen összefonódó alvó pár képe helyett a király meglepő jelenet tanúja lesz, az alvó fiatalok nem érnek egymáshoz, a közéjük helyezett kardot az erkölcsi tisztaságuk megőrzésének szimbólumaként értelmezi. (Valójában Trisztán biztonsági okokból helyezte kettejük közé a kardot, amelyet Márk jóhiszeműen félreértelmez.) Márk király szíve meglágyul, nem áll bosszút az alvó fiatalokon, viszont jelzi ott jártát bizonyos tárgyak kicserélésével.

Márk látogatása alatt Izolda álmot lát. Sajnos egyértelmű útbaigazítást nem ad a szerző azzal kapcsolatban, hogy Izolda miként értelmezi álmát, ugyanis az álomjelenethez, Római Florence álmához hasonlóan, nem kapcsolódik semmiféle interpretáció vagy kommentár, és arról sincs szó, hogy jelentés nélkül, csupán a feszültségkeltés okán lenne beiktatva. Az álomképek nem utalnak a mű történetében már bekövetkezett vagy a későbbiekben bekövetkezendő konkrét eseményre, inkább összességében egy lélekállapotot, belső konfliktust jelenítenek meg, amelyeket Izolda életeseményeihez köthetünk. Funkcióját tekintve tehát a mindennapi álmaink jegyeit mutatja, amely a középkori irodalmi álomjelenetek ritka vonása. A macrobiusi osztályozás a lelki eredetű álmokat egyértelműen az insomnium kategóriába sorolja, viszont annak ellenére, hogy nem jövőbe mutató eseményeket tár elénk, még feltétlenül nem állíthatjuk, hogy nem rendelkezik jelentéssel. Az álom nyilvánvalóan a királynő felerősödő intuíciójának eredménye, amely homályosan Márk jelenlétére is vonatkozik. A narratív struktúrára mindenképpen mozgósító tényezőként ható álom a következő változásokat idézi elő: Izolda álma hatására felismeri jelen helyzetének lehetetlenségét, visszatér férjéhez, vagyis az álom a hároméves Morrois erdőbeli bujdosás lezárását eredményezi. Az álmodói tudattalan működésének vizsgálata ezen a ponton lesz segítségünkre. Vajon mire „ébred rá” Izolda álma hatására? A szimbolikus képek mit üzenhetnek számára, amely hozzásegíti őt élethelyzete megváltoztatásához?

A következőkben kifejtjük, feltételezésünk szerint melyek azok az elfojtott vágyak, tudattalan elemek, amelyek felszínre törnek és megértésre találnak Izoldában. Az álomképek hatására ugyanis döntést hoz és eddigi élethelyzetén változtat. Mondhatnánk természetesen, hogy Márk király ott járta, és az általa elmozdított, kicserélt tárgyak felszólító ereje késztette őt erre, de úgy gondoljuk ebben az esetben a szövegértelmező a felületesség hibájába esne, ráadásul Izolda is félreértelmezi a tárgyak jelentését.  Izoldát két oroszlán ragadja meg kezénél fogva és szájukkal két különböző irányba húzzák. Az álmodóban kiváltott ijedség miatti sikítást követően a homlokán nyugvó kesztyű leesik, így az álomképek megszakadnak. Elsődlegesen, az álom az Izolda személyén való osztozás okozta feszültség megjelenítése, az annak lehetetlenségére történő rámutatás, másodlagosan kiútkeresés, törekvés a lehetetlen élethelyzetük megoldására, az erre vonatkozó szó szerinti „ráébredés”. Vizsgáljuk meg részletesebben ezeket a tartalmakat! Ha megkíséreljük részleteiben értelmezni az egymással szemben álló pozíciót felvett két vadállatot, nem szabad figyelmen kívül hagynunk mozdulataik ellentétes irányba történő irányulását, amelyek Márk és Trisztán egymással ellentétes világait jelenítik meg. A riche pavillon-ból érkező Márk, a csábító udvari kultúra gazdagságát és kényelmét jelképezi, melyet Izolda egész életében megszokott. Ezzel szemben a Trisztánnal való élet a bujdokolás, a szegénység, a megpróbáltatások sorozatát hozza, az erdő a szenvedés és a társadalmi lesüllyedés, kirekesztődés helye.[10]

Annak ellenére, hogy a két férfi két különböző világot képvisel, koruk, személyiségük is nagyban eltér, ráadásul Izolda érzelmi kötődése is különbözően mutatkozik meg kettőjükkel kapcsolatban. Vajon miért egyforma állatszimbólummal jeleníti meg a két férfit a szerző? Az oroszlán mint az állatok királya a XII. századtól kezdődően az uralkodók heraldikus jelképe. Trisztán, társadalmilag lecsúszott pozíciója ellenére Márk unokaöccseként él Izolda fejében, mivel Trisztán ereiben királyi vér csörgedezik. Izolda álmában ez az azonosság lesz hangsúlyos. A szerelmi rivalizálás megegyező okokra vezethető vissza, vagyis ugyanazon nő iránt érzett szexuális vágy, annak birtokolni akarása, a két férfi erejének kicsapódása, de merész lenne következtetnünk az udvari világban azok erőszaktevő, szexuális közeledésére. A védekezésre hajlandóságot nem mutató királyné, szinte bénultan, cselekvésképtelenül hagyja magát hol egyik, hol másik állat által rángatni. Éppen úgy, ahogyan hol egyik, hol másik oldalán jelenik meg a műben. Izolda fizikai tekintetben felvállalja az áldozat szerepét, hol egyiknek, hol másiknak adja meg magát, lehetetlen, hogy együttesen mindkettejükhez tartozhasson, mivel fizikailag nem viszonozhatja egyszerre mindkét férfi közeledését. Izolda passzivitása központi helyet kap az álomban, nem tesz mást, mint sodródik az események áradatával.[11] A két oroszlán tehát Izolda szubjektumának kivetülése, belső konfliktusának megjelenítődése, ami egyben rávilágít a királynő egyéni motivációira, belső küzdelmére, vívódásaira. A szimbólumok funkciója többirányú, a cselekményen túlmutató horizontokat mozgat. 

 

Konklúzió

Az ófrancia művekben a költő nem azért alkotott egy álomjelenetet, hogy az álom valódi funkcióját szolgálja ki, inkább kora divatos szövegszerkesztői hagyományát követi, amely kulturálisan és esztétikailag behatárolt elemekből tevődik össze.  Általánosságban veszélyt rejt tehát a pszichoanalízis horizontjára emelni a középkori irodalmi álomjeleneteket. Az idézett zárt, narratív képsorokban néhány szerző mégis úgy formálja a szimbolikus képeket, hogy azok az álmodó személyes, tudattalan problémájára vonatkozhatnak. Trisztán és Izolda Béroul féle változata korai lélektani regénynek is mondható, bizonyos pszichológiai folyamatokat juttat felszínre, Izoldát álma egy helyzet felismeréséhez segíti hozzá, amely következményeképpen felhagy eddigi életformájával és cselekvésre szánja el magát. Az álom egy döntés meghozatalának eredője, hatására a cselekmény tovább gördül. Római Florence esetében az intenzív lelki eredetű képsorok semmilyen mozgósító erővel nem rendelkeznek, csak annyiban szolgálják a cselekményt, hogy bizonyos szövegi szinten nem érzékeltetett relációkra vezethetik rá az álmodót, amely a tudattalan psziché szimbolikus megnyilvánulásaiként is értelmezhető. 

 


[1] Freud 1900-ban megjelent Álomfejtés című könyvében olyan álomképeket és álom-szövegeket interpretál, amelyek elfojtott vágyakat és problémákat fejeznek ki.

[2] Lásd részletesen Bókay Antal (2006) Bevezetés az irodalomtudományba könyvében, in : http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_bevezetes_az_irodalomtudomanyba/ch07s05.html

[3]Jelen esetben a cselekménysorba kizárólag önálló mikrostrukúraként beékelődő álmokról beszélünk.

[4]Braët Herman, Le songe dans la chanson de geste au XIIe siècle, Gent, Rijksuniversiteit te Gent, Faculteit der letteren en Wijsbegeerte (Romanica Gandensia, n°15), 1975.

[5] Macrobius, Commentaire au songe de Scipion, Mireille Armisen-Marchetti (fordította és kiadta.), Párizs, Les Belles Lettres, 2003, 1. kötet. 1-10.

[6] Demaules, Mireille. « Les songes médiévaux au risque de la psychanalyse : écueil méthodologique ou enrichissement interprétatif ? », Littérature, 148. szám, no. 4, 2007. 44-58.

[7] Huchet Jean-Charles : Psychanalyse et littérature médiévale : rencontre ou méprise ? In: Cahiers de civilisation médiévale, n°110-111, 1985. 223.

[8] http://byzantium.eotvos.elte.hu/wp-content/uploads/Romai_Florence.pdf

[9] Római Florence és a magyar királyfiak (ford. Szabics Imre), ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, 2003, 78.

[10] Képes Júlia: Trisztán és Izolda, Talentum Műelemzések, Accord Kiadó, 2001.

[11] Kiss Kornélia, Mélylélektani szimbólumok és motívumok a Trisztán-mítosz első európai változataiban; doktori disszertáció, Budapest, 2005. 166.

  
  

Megjelent: 2017-05-29 16:00:00

 

Németh Linda romanista, irodalomtörténész, a Pécsi Tudomány Francia Tanszékének munkatársa

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.