VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Domokos Gyöngyi: Színekbe zárt emberek, avagy Lactantius és ars poetica – 2.Lactantius poétaképe
Színekbe zárt emberek,
avagy Lactantius és ars poetica
A költők feladatait, attribútumait, eszközeit és célját Lactantius nem egyetlen összefüggő szövegrészben tárgyalja, hanem argumentumokként funkcionáló exemplumok közé iktatva kiszólások és interrogatiók, néhol pedig exclamatiók formájában. Poétaképét tehát induktívan, azaz egyedi példákból általános következtetésekre jutva adja meg.
Lactantiusnál a poétaképnek alapvetően két aspektusa figyelhető meg:
A poéta mint testis
Lactantius az első könyv (De falsa religione Deorum) 5. kaputjában ismerteti a költők (és filozófusok) mint testisek szerepét az egyistenhit bizonyításában.1 A Divinae Institutones számos olyan esetet tartalmaz, ahol az argumentumokat a költők testisként funkcionálva affirmálják. Ezekben a hivatkozásokban néhol általánosan történnek a költőkre való vonatkoztatások, de sokkal inkább megnyilvánul a konkrét költőkre, szöveghelyekre való utalás. Ovidius mint ingeniosus poeta kerül megnevezésre a szövegben, Vergilius pedig mint maga a KÖLTŐ (poeta), poeta noster vagy felsőfokú attribútumokkal társítva mint poeta maximus, summus poeta. Ezeknek a tanúul hívott pogány antik költőknek az esetében Lactantius az antik retorika probatiójának egyik inartificiale genusát, a testest alkalmazza.2 A probatio veritatis ez esetben a prominens hatás elérése érdekében olyan tanúkat használ fel, akik már eredetüknél fogva a másik fél érdekeit képviselik (cf. quibus contra nos uti solent), és alapvetően annak igazságát, a többistenhit létét hirdetik. Ennek tudatában Lactantius a következőképpen fogalmaz a poétákat illetően:
Non quod illi habuerint cognitam veritatem; sed quod veritatis ipsius tanta vis est, ut nemo, qui possit esse tam caecus non videat ingerentem se oculis divinam claritatem. Div.Inst. 1.5.23
A költők eszerint alapvetően nem rendelkeznek az igazság ismeretével, vannak azonban olyan poéták, akik olykor felvillantják az igazságot. Ezt nem valamiféle költői kiválasztottság eredményezi (nemo, qui possit esse tam caecus non videat ingerentem se oculis divinam claritatem.), hanem pusztán a veritas hatalma (veritatis ipsius tanta vis). Ennek az ugynevezett üdvtörténeti értelemben vett veritasnak a jelentése esetünkben nem egyezik a fentebb említett veritasszal. Míg a res gesta helyét elfoglaló veritas esetében egyértelműen egy úgynevezett történeti-retorikai értelemben vett igazság manifesztálódik, ebben a pozíciójában a keresztény vallás által igaz hitnek vallott tanokat jelenti, s egyfajta legfőbb kinyilakoztatott igazság értelemben szerepel. Ebben az értelemben az isteni veritasra Orpheus, valamint Vergilius és Ovidius opuszában lel rá, Homérosnál nem, Hésiodosnál pedig csak minimális mértékben. Orpheus, a legősibb poéta, aki magukkal az istenekkel egyenrangú (vetustissimus poetarum et aequalis ipsorum deorum)4 Istent Πρωτόγονος5 elnevezéssel illeti. Πρωτόγονος-nak nevezi, mert előtte még semmi nem jött világra, és minden tőle származik, ugyanakkor φάνητα-nak, mivel elsőként jelent meg a végtelenségből és létezett. A végtelen légből (ex aere immenso) ered, ezért Πρωτόγονος φαέθων περὶ μήκεος ἠέρος υἱός. Valamennyi isten szülője, aki gyermekeinek, a halhatatlanoknak örök otthont teremtett (ἔκτισεν ἀθανάτοις δόμον ἄφθιτον).
Ezt követően az isteni veritasnak a poéták fejében való megfogantatását Orpheusra vonatkoztatva a következőképpen fogalmazza meg Lactantius:
Natura igitur et ratione ducente, [Orpheus] intellexit esse praestantissimam potestatem coeli ac terrae conditricem. Non poterat enim dicere Iovem esse principem rerum, qui erat Saturno genitus; neque Saturnum ipsum, qui coelo natus ferebatur: coelum autem tamquam Deum primum constituere non audebat, quod videbat elementum esse mundi, quod ipsum eguerit auctore. Haec eum ratio perduxit ad illum Deum primogenitum, cui assignat et tribuit principatum. Div.Inst. 1.5.6ff.6
Ennek értelmében az isteni veritashoz a ratiótól (ésszerű gondolkodásmód) és a naturától (természet törvényszerűsége) vezérelve lehet azoknak a költőknek eljutni, akik az antik mitológia isteni eredettörténeteiből eredő „logikátlanságból” képesek kikövetkeztetni az unus Deus létezését.
Lactantius Vergilius esetében két lokuszt illeszt egymáshoz. Az első az Aeneis,7 melyben Spiritus és Mens tölti be az agens szerepet a kezdetek kezdetén. A Spiritus belülről táplálja az eget, a földet és a vizeket, a holdat és a titáni csillagokat, míg a Mens a tagokban szétáramolva képes mozgatni a testet. A Spiritusra vonatkoztatja Lactantius a másodikat, a Georgicából applikált lokuszt, mely szerint mindenben isteni létezés rejtőzik.8
Az ugyancsak a testisek sorába lépő Ovidius Metamorphosisében alkalmazott nomenjeit (fabricator mundi, valamint rerum opifex) a keresztény Deus személyével azonosítja.
A testisek személyének a felsorolását végül a következő konkluzió zárja:
Quod si vel Orpheus, vel hi nostri, quae natura ducente senserunt, in perpetuum defendissent, eamdem quam nos sequimur, doctrinam comprehensa veritate tenuissent. Div.Inst. 1.5.149
A pogány költők egy része tehát pogány létén túllépve az isteni veritas részese, s így potenciális keresztények személyében túllépnek korukon, s a lactantiusi jelen idősíkjának testiseivé válnak.10
A poéták mint transfigurátorok avagy a lactantiusi officium poetarum
Míg az előző esetben a poéták a keresztény isteni tan igazolására szolgáltak, a Divinae Institutionesben megnyilvánuló másik aspektusuk az euhémerizmus teóriájára épülő res gestae elemek mint költői materiák antik mitikus történetté való átalakításában jelenik meg. Ennek értelmében a pogány antik religionális elementumok transfigurációjának magyarázata kerül centrális pozicióba, valamint az euhémerista poétai feladatkör ismertetése. Az officium poetarum az első könyv 11. caputjában négy antik mitológiai történet (Danae, Europa, Io és Ganymedes) révén argumentálódik. Lactantius euhémerista értelmezése szerint a Danaét megbecstelenítő parázna Jupiter nem aranyeső formájában jelent meg, hanem közönséges emberként és aranyat (nummi aurei) adott fajtalankodásának díjául (haec stupri merces fuit). Az aranyeső-motívum (imber aureus) pedig a dárdák és nyilak záporának képéből (imbres ferrei =multitudo telorum sagittarumque) alakult ki; Catamitus (Ganymedes) és Europa elrablása esetében a sas (aquila) illetve bika (taurus) valójában az elrabló legió jelvénye (insigne legionis) vagy a hajó faragott védőszobra (tutela in aquila figurata navis). Io, minthogy üsző alakjában megy át a tengeren (erat jam setis obsita, jam bos tranasse dicitur mare) Egyiptomba, ott Isis jóvoltából visszanyeri eredeti alakját; tehát a tengeren még tehén képét ölti magán (bos), mely Lactantius szerint ugyancsak a hajó faragott védőszobrát képezi le (tutela in bove figurata navis). Az imber aureus, aquila avagy taurus képében megjelenő Jupiter, valamint a bos alakban tengeren átkelő Io Lactantius szerint a költők kreációja, a már fent említett poeticus color eredménye:11
Non ergo ipsas res gestas finxerunt poetae; quod si facerent, essent vanissimi: sed rebus gestis addiderunt quemdam colorem. Div.Inst.1.11.2312
Az antik mitológiai történetek ennek értelmében poeticus color és a res gesta elegyítésének termékei. Ily módon a poeticus color Lactantiusnál a res gesta elementumaival koegzisztens, azaz elhatárolhatatlanul összetartozó fogalom: a res gesta hiányával a poeticus color léte is megszűnik. A mítoszírás lactantiusi képlete tehát a következőképpen írható le:
res gestae + color = költői mítosz
Minthogy a fentiekben a res gestáról már szó esett, így a következőkben csak a color szorul bővebb kifejtésre. A color (görögül crîma)13, avagy színezés a festészettől kölcsönzött,14 retorikában használatos terminus technicus, melynek több diverzív mégis komplementer konnotatív jelentése15 van. Alapvetően a beszéd tónusa, színezete, mely az igazság elferdítésére, honestummá alakítására is alkalmas, egyúttal szolgálhat a nyelvi szépség elérésére törekvő ékesítés (ornatus) eszközéül. Esetünkben inkább a fiktív beszéd egyik típusának,16 a beszéd elferdítésének, átszínezésének értelmében17 interpretálható.18 Quintilianus retorikai opusában, az Institutionesben ez a transzformáció a következőképpen kerül megfogalmazásra:
Interim si quis bono inhonesta suadebit, meminerit non suadere tamquam inhonesta, ut quidam declamatores Sextum Pompeium ad piraticam propter hoc ipsum, quod turpis et crudelis sit, inpellunt, sed dandus illis deformibus color idque etiam apud malos: neque enim quisquam est tam malus ut videri velit. Quin.Inst. 3.8.4419
Ennek értelmében a color használata különösen akkor válik szükségszerűvé, ha a szónoknak avagy elbeszélőnek a rút dolgokat szépítenie, retusálnia kell, minthogy képes a vétkeket (vitia) erénnyé (virtutes) formálni.20 Az oratio egésze így az utilitas szolgálatába áll és a hallgatóság megnyerése érdekében annak igényeihez idomul. A color tehát az oratio apta kreálásának fontos eszköze, ha a causa genus turpe (inhonestum), obscurum vagy dubium.21 A védelem gyengébb fokával rendelkező causa előnytelen színben tűnik fel a hallgatóság számára, így szükségszerűvé válik egy, a szöveget előnyösebbé átfestő, elfedésként funkcionáló köntös (coat)22 használata.23
A color ennek értelmében jellegét illetően a controversiae24 figuratae, azaz az alakzatos beszéd szignifikációjára vonatkoztatható.25 Quintilianus26 a controversiae figuratae-t27 a gondolatalakzatok (figurae sententiarum) körébe applikálja, és olyan rejtett (latens) értelemként definiálja, amelyet a hallgatóságnak kell kitalálnia (auditori quasi inveniendum), minhogy nem mondjuk ki, amit annak értésére szeretnénk hozni (non dicimus accipi volumus), csak sejtetés (suspicionem) formájában. Három esetre vonatkoztatja használatát (usus), ezek közül lactantiusi relációban az első és a harmadik lényeges. Az első eset a genus dubium attribútuma, mely szerint nyíltan beszélni a tárgyról nem éppen veszélytelen (si dicere palam parum tutum est),28 a harmadik a gyönyörködtetés,29 mint cél (venustatis modo gratia adhibetur), minthogy a controversiae figuratae az újdonság (novitate) keltésének és a változatosság (varietate) teremtésének hatásával bír.
A color poeticus jelzője meghatározza a color agensét valamint a tárgy stílusát, egyben elkülöníti az oratori30 és egyéb beszédmódoktól. A költő feladata, azaz az officium poetae, a poeticus color definícióját meghaladva és bővítve a következőképpen fogalmazódik meg Lactantius részéről:
[…] cum officium poetae sit in eo, ut ea, quae gesta sunt vere, in alias species obliquis figurationibus cum decore aliquo conversa traducat.
A lactantiusi officium poetae, avagy a res gestae mint materia poetarum metamorfózisának folyamata tehát két ugyancsak koegzisztens szegmensre különíthető el két egymással párhuzamos elkülönült síkon:
Mindezt figyelembe véve a mítosz keletkezését illetően így már egy jóval összetettebb képletet kaphatunk:
res gestae + ((decus + convertere) + (obliquae figurationes + traducere)) = költői mítosz
obliquae figurationes + traducere:
A quintilianusi controversiae figuratae értelemében vett colorral hasonló31 funkciót tölt be. Georges32 képes beszédnek (bie bildliche Darstellung) fordítja. Ez némileg kontrasztot képez azzal, hogy Quintilianus az allegóriát a szóképek (tropi) közé sorolja,33 míg a controversiae figuratae-t az alakzatok közé (figurae).34 A quintilianusi ellentmondást valamelyest feloldhatja az a tény, hogy a trópusok és figurák különválása még korántsem olyan szilárd, hogy ne legyen átjárhatóság a kettő közt.35 Ebben az esetben potenciális megoldásként szolgálhat, hogy a controversiae figuratae definiálása során36 Quintilianus megemlíti, hogy ezt a bizonyos kétértelmű alakzatos beszédet kortársai schemának, a tulajdonképpeni alakzatnak tekintik (solum schema a nostris vocatur).37 Így tehát nem kizárt, ha a képes beszéd, vagy allegória is egy kihagyásos alakzatként interpretálódik ebben a korszakban. Az alakzatos beszéd és az allegória között hasonlóságot látott Quintilianus is, ugyanakkor ebből is látható, hogy allegóriát a controversiae figuratae-tól egyszersmind elkülönülten is kezelte.38 Így felvetül a lehetősége annak is, hogy az obliquae figurationes a controversiae figuratae, avagy schema értelmében jelenve meg a szövegben elválik a potenciálisan immutatiós trópust jelölő decustól.
A traductio, mint jelentésátvitel39 a Rhetorica ad Herenniumban40 szóismétlést, azonos alakú, de különböző jelentésű szótesteket jelöl, melyek az egyik jelentést átvezeti a másikba.41 Quintilianus42 az annominatióval43 azonos jelentésben használja. Cicero metonímiát értett alatta.44 Így tehát az obliqae jelző kettős értelemre való utalását a traducere (átvezetés) ige is erősíti.
decus + convertere:
A decus jelen esetben nem a négy retorikai stíluserény egyikét jelenti, ebben a szövegkontextusban sokkal inkább interpretálható45 ornatusként.
A convertere ige alatt a klasszikus retorikában alapvetően a szavak helyének felcserélését értik.46 Ugyanakkor felcserélt beszédként (conversa oratio) említi Cicero a De Partitione oratióban47 a trópusokat.
A res gestae + ((decus + convertere) + (obliquae figurationes + traducere)) = költői mítosz képlet interpretációs megoldása korántsem egyszerű, és konkrét megfejtés sem adható rá. Három megoldási javaslat kerül említésre ebben a dolgozatban:
1. Cicero a következő mondatban a convertere és traducere igét egy szövegkontextusba helyezi:
[…] ut homines a consuetudine subito converteret et ad diversas rationes vitae traduceret. Cic.DeInv.1.3.48
Ennek analógiájára a két ige két oppozicionális irányt képvisel, így a convertere valamiből és traducere valamivé alakít jelentésben értelmezhető. Ennek értelmében a költő ékkel (decus) megváltoztatja (convertere), pontosabban felcseréli a res gestae egyes elemeit, és képes beszéddé (obliquae figurationes) vezeti át (traducere).
2. A két ige két egymással össze nem függő, elkülönült stilisztikai eljárásként is jelen lehet a szövegben, melyek ugyanazon folyamat részét képezik. Erre például szolgálhat Cicero egy locusa az notatio folyamatáról:
[…] et similium verborum conversa et immutata casibus aut traducta ex parte ad genus notatio et unius verbi imagine totius sententiae informatio pictoris cuiusdam summi ratione et modo formarum varietate locos distinguentis. Cic.DeOrat. 2.358.49
3. A képlet dekódolható ugyanakkor az ornatus két válfaja, azaz az exornatio verborum és az exornatio sententiarum szerint is.50 Az exornatio verborum, mely az alakzatokat foglalja magában, az decusnak felel meg, míg az exornatio sententiarum, avagy a gondolatalakzatok halmaza az obliquae figurationesnek. Így a két tag az ornatio egységét képezi.
Jupiter isteni alakja, avagy a res gestae-vel átitatott decus elementumok nem kizárólagosan a költők végtermékei. A fentiekből már levonásra került konzekvenciából következően a res gestae birtokolja már az antropoteista elemeket, így az ősök istenítése nem költői kreálmány, hanem az eredendően Görögországból származó antropoteista közfelfogásé (persuasio publica).51 A költők mint a közösség kiemelkedő tagjai nagymértékben hozzájárultak a királyok istenítésének fenntartásához,52 s ugyanazt a szerepet töltik be a mítoszok kialakításának folyamatában, mint a festő, vagy a kézműves:53 fenséges formát adnak a közönséges emberinek, mint az isteni uralkodói eszménykép (credita maiestas)54 propagandisztikus elterjesztői és fenntatói a közösségen belül.
Lactantius euhémerisztikus poétikája a költészetet a festészettel és a szobrászattal vonja párhuzamba. Ez az analógiája a költészetnek a festészettel és szobrászattal Szókratészra avagy Platón Államára55 vezethető vissza, és a mimézis-elvben manifesztálódik. Platón szerint a természeti létezők és dolgok az örökkévaló, absztrakt létezők, az ideák utánzatai, ily módon a mimetikus költészet, a festészet és a szobrászat az utánzás utánzatainak tekinthetők, tehát az ideák világától számítva a harmadik fokon állnak, tekhnének nem tekinthetők és az éthoszok hasonulásának veszélye miatt elítélendők.56 Arisztotelész Poétikájában a mimészisz a költészetre, a zenére és a szobrászatra egyaránt vonatkozik és képes megragadni a dolgok általános és létező vonásait. A költészet ezúttal már mint poiétiké, tehát alkotói folyamat,57 avagy tekhné formájában jelenik meg. Ez a poétikafelfogás került római köntösbe58 Horatius ars poeticájában.59 A Pisókhoz írt De arte poeticában60 a pictor, faber és poeta közt figyelhető meg párhuzam.61 A festészet és szobrászat azonban a lactantiusi textusban nem a mimézis, avagy annak megfelelhető latin terminusa, az imitatio relációjában páhuzamosítható a költészettel. Az imitatio sokkal inkább az antropoteizmus egymást követő nemzedékek közti hagyományozódásának módjaként jelenik meg Lactantiusnál62 egyfajta közösségi utánzás formájában. A horatiusi Ars Poeticában napvilágot látó klasszicisztikus kettős imitáció elvének analógiájára63 az imitatio két válfaja rétegesen épül egymásra: egyrészt maguk is isteneket kreálnak saját környezetükben (utánzás, jelen), másrészt őseik isteni képének tiszteletét is átveszik (utánzás utánzata, múlt). A lactantiusi poétikának tekinthető euhémerista poétikaszemlélet azonban már túlmutat az egyszerű mimézis elvén. A költő számára ugyan a res gestae továbbra is materiaként szolgál, azonban korántsem a platóni kópia formájában, hanem egyfajta poeticus color bővítésével. A költők egyszersmind a szobrászok és festők előtt járnak tevékenységükkel, minthogy ők teremtik meg az ábrázolóművészetek számára a leképezendő metaforikus költői képeket (pl. Zeus alakváltozásai, Priapus). A reális elemeket irreálissal megtoldva már a meghökkentés erejével is enyhíteni törekszenek a királyok erkölcsi hanyatlásra utaló cselekedeteit. A királyi tekintély külső ráhatásán túlmenően egyfajta belső késztetés, az ornare cupere valamint a voluptas is okot ad a poétáknak a res gestae átalakítására. Az ornatio eredménye a decus, s egyben a voluptas,64 mely lepor vagy venustas formájában manifesztálódik a költői opusban. A költészeti művek a három genera rhetorices közül alapvetően az epideiktikus beszédnem, avagy a genus demonstrativum65 körébe sorolhatók. Ennek attribútuma, hogy a hallgatóság gyönyörkedtetése a kizárólagos célja, és ennek érdekében az ornatio teljes eszköztárát alkalmazza.66 Az ornatus az elocutio erényeinek (virtutes) egyike,67 melynek eszközei a tropusok, sententiák és fiugurák.68 A szónoknak három feladatkörben kell helytállnia a hallgatóság meggyőzése érdekében: docere, delectare, movere.69 A delectatio, avagy voluptas alkalmazása az oratióban azonban a decorum elérése érdekében csakis helyes mértékben megengedett, különösen a hosszabb szövegek élvezhetősége, úgymond „lerövidítése” céljából.70 Ezzel szemben a költők mindent csak a gyönyörködtetésre vonatkoztatnak (omnia ad voluptatem referunt),71 az ő esetükben tehát a licentia poetarumból eredően az iménti szónokokat illető mértéktartásról nem beszélhetünk,72 ily módon válik a poéták kizárólagos céljává a gyönyörködtetés.73 Kizárólagos kreálmányuk fiktív, a valóságot eltorzító, tehát annak ellentmondó, ennek tükrében officiumuk funkcionalitását tekintve a történeti veritast fedik be mendaciummal. S Lactantius ugyan többször hangsúlyozza,74 hogy végtermékük egyaránt az igazság és hazugság keveréke, megjegyzendő, hogy tőlük csakis az utóbbi származik. Ugyanakkor e kettő, mendacium és veritas koegzisztens, avagy elválaszthatatlan egymástól, egységében alkotja meg az opus effectumot. A lactantiusi poétai officiumkör ennek fényében igencsak delimitált, nélkülözi az antik poetica licentia illimitáltságát.75 A két oppozicionális pólust összekötő cselekmény a velare.76 Az effectum opus alkotóelemeinek egymáshoz való viszonyát tekintve a költői res ficta – mendacium mint velans aktív agens szerepet tölt be, míg a res gestae-veritas annak passzív velata tárgyát képviseli. A velamen korántsem fed el mindent, hanem, mint egy lyukakkal teli színes fátyolszerű lepel, sejteti az alatt rejlő tárgyak külsejét. Tehát a külső réteg, elfedve a belsőt, dominál ugyan felette, ám oly módon, hogy a fedett res gestae részei tisztán látszanak annak, aki képes meglátni alatta a veritast.
Mendacium enim poetarum non in facto est, sed in nomine […] Div.Inst. 1.19.5.77
A lepel tehát pusztán a personára hull rá, az emberi jellemet tükröző facinus pedig fedetlenül marad, ebből következően a mitikus történetek emberi attribútumokkal rendelkező cselekményelemei inkonzinsztensek a személyek isteni rangjához képest.
1 ibid. 1.5.2 Veniamus ad auctores; et eos ipsos ad veri probationem testes citemus, quibus contra nos uti solent, poetas dico ac philosophus.
2 Lausberg 351, 352, 354, 359.
3 Nem mintha megismerték volna az igazságot, hanem azért, mert az igazságnak akkora a belső ereje, hogy senki sem lehet annyira vak, hogy ne látná meg a szemébe világító isteni világosságot.
4 Div.Inst. 1.5.4
5 Orph. fr. 57 (Abel)
6 Orpheus tehát a természet és az értelem vezetésével belátta, hogy létezik az egy és legkiválóbb hatalom, az ég és a föld alkotója. Azt ugyanis nem mondhatta, hogy Iupiter lenne a világ kormányzója, hiszen ő Saturnustól született; de Saturnusról sem állíthatott ilyet, mert őt meg az égtől születettnek tartották; ám az eget sem merte első istennek megtenni, mivel látta, hogy az ég csak a világ egyik alkotó eleme, így maga is létrehozóra szorul. Ez a meggondolás vezette Orpheust ama bizonyos Elsőszülötthöz, akinek a főséget adta, vagyis tulajdonította.
7 A. 6.724–27 Spiritus intus alit; totamque infusa per artus/Mens agitat molem, et magno se corpore miscet.
8 Georgica IV.221-224. Deum namque ire per omnes/Terrasque, tractusque maris, coelumque profundum./Hinc pecudes, armenta, viros, genus omne ferarum,/Quemque sibi tenues nascentem arcessere vitas.
9 Ha Orpheus vagy a mieink következetesen védelmezték volna azt, amit a természet vezetésével megsejtettek, akkor az igazságot megragadva eljutottak volna ugyanahhoz a tanításhoz, amelyet mi követünk.
10 cf. Swift
11 cf. ibid. 1.11.19 Rapuisse dicitur in aquila Catamitum: poeticus color est.
12 Sokan ugyanis makacsul ragaszkodnak a hiábavaló babonákhoz, megkeményítik magukat a nyilvánvaló igazsággal szemben, így nem annyira saját tévesen védelmezett vallásos nézeteik körül szereznek érdemeket, inkább önmagukról állítanak ki bizonyítványt. Akik ismerik, mégis elhagyják a helyes utat, sehova sem vezető tévutakat követnek, ezért szakadékba zuhannak; elhagyják a világosságot, ezért vakon és tehetetlenül a sötétségben hevernek.
13 cf. Aps. Rh. p. 235,6; Dion.Hal.Rh.8
14 Lausberg 818, 1162
15 color jelentésárnyalatai cf. Lausberg ékes beszéd, a beszéd megfelelő színezete 1061; stíluskülönbség 1081. Cicero a beszédnemet meghatározó szinezet, beszéd árnyalatai értelemében szerepel, valamint a beszéd helyes elrendezését jelenti a megfelelő szinoinimák kiválasztásával. e.g. DeOrat.: 3.96 Ornatur igitur oratio genere primum et quasi colore quodam et suco suo; nam ut gravis, ut suavis, ut erudita sit, ut liberalis, ut admirabilis, ut polita, ut sensus, ut doloris habeat quantum opus sit, non est singulorum articulorum; in toto spectantur haec corpore; ibid. 3.199 Eui fere, ut potui, quae maxime ad ornatum orationis pertinere arbitrabar. Dixi enim de singulorum laude verborum, dixi de coniunctione eorum, dixi de numero atque forma; sed si habitum etiam orationis et quasi colorem aliquem requiritis, est et plena quaedam, sed tamen teres, et tenuis, non sine nervis ac viribus, et ea, quae particeps utriusque generis quadam mediocritate laudatur. His tribus figuris insidere quidam venustatis non fuco inlitus, sed sanguine diffusus debet color; Cic. Brut. 298; id. DeOrat. 3.100. Horatiusnál a megfelelő nemhez illő beszédtónus használata. cf. Discriptas seruare uices operumque colores cur ego, si nequeo ignoroque, poeta salutor? AP86-87
16 cf. Quint. 4.2.88 Sunt quaedam et falsae expositiones, quarum in foro duplex genus est: alterum quod instrumentis adiuvatur, ut P. Clodius fiducia testium qua nocte incestum Romae commiserat Interamnae se fuisse dicebat: alterum quod est tuendum dicentis ingenio. Id interim ad solam verecundiam pertinet, unde etiam mihi videtur dici color, interim ad quaestionem.
17 Quintilianus a color tárgyalásának indokául az amorális ellenfelek gondolkodásmódjának megismertetését jelöli meg. Quin. Inst. 11.1.81; 3.8.43; cf. Lausberg 1061; Ebben a jelentésében (twist of argument, plea, excuse) interpretálja a colort Bonner (55-56p.).
18 cf. Volkmann 463p.; Martin 86 pp., 274 pp.
19 Szóval ha valaki derék embernek becstelen dolgot javasol, ügyeljen, hogy ne mint becstelent javasolja –, ahogy egyes mintabeszédszerzők, akik Sextus Pompeiust épp azért sarkallják a kalózkodásra, mert az gyalázatos és kegytelen dolog –, hanem fesse a rút dolgot szép színűre. Ezt a hitvány tanácskérők esetében is meg kell tenniük, hiszen senki nem annyira hitvány, hogy annak is akarjon látszani.
20 Lausberg 253
21 Lausberg 64.2, 253, 60, 1137.2
22 Lausberg 64.5
23 cf.: Div.Inst. 1.21.29 Finxerunt haec sane poetae; sed necesse est alicujus majoris turpitudinis tegendae gratia ficta sint.
24 A declamatiók egyik fajtája, legtöbbször kitalált jogi esetekkel teletűzdelt fiktív bírósági beszédek, amelyek a retorikai iskolákban és az oratori szalonokban voltak elterjedtek. cf. Breij 80.p.
25 cf. Martin 27, Breij
26 Inst.9.2.65-66.
27 cf. Breij
28 A veszély kiváltóoka Lactantiusnál a poéták aspektusából az uralkodói amorális cselekedetek; a lactantiusi aspektusból a keresztényüldözések.
29 egyértelműen a poéták attribútuma
30 Quintilianus a következő költőkhöz illő colort választja le az oratorról: Somniorum et superstitionum colores ipsa iam facilitate auctoritatem perdiderunt. Non est autem satis in narratione uti coloribus nisi per totam actionem consentiant, cum praesertim quorundam probatio sola sit in adseveratione et perseverantia. Quint. Inst. 4.2.94
32 cf. Georges
33 Quint.Inst. 8.6.44ff.
34 ibid. 9.2.65ff.
35 ibid. 9.1.1ff
36 Inst.9.2.65.
37 ibid. 9.1.13-14.
38 ibid. 9.2.92 Totum autem allegoriae simile est aliud dicere, aliud intellegi uelle. A szókép és az alakzat közti analógiát emeli ki az eiróneia definiálása során is, minthogy mindkettő kettős értelemmel bír. Quint.Inst. 9.2.44ff.
39 Cic.DeOrat. 3.167. Adamik Tamás fordítása, A szó jelentése hasonlóságot mutat a translatióval, avagy a névátvitellel (metaphora), a traductio viszont az alakzatokhoz tartozik a quintilianusi besorolás szerint.
40 Rhet.Her. 4.21
41 Lausberg 646, 658ff.
42 Inst. 9.3.69
43 Lausberg 637ff; 800a
44 Cic.DeOrat 3.167
45 A decor retorikai aptum értelme (Lausberg 417, 593, 716) sem kizárható, ám jelen esetben a fő hangsúly sokkal inkább az „ékesítésen” van, véleményem szerint.
46 cf. Georges: als rhet. t. t., die Worte umstellen, versetzen; Quint. 10.1.29 non modo mutare quaedam verba, sed extendere, corripere, convertere, dividere cogitur (poësis).
47 cf. DePart.16 conversa oratio atque mutata; ibid. 23 convertendi genus
48 Az embereket azon hirtelenében eltántorítani attól, amit megszoktak, és homlokegyenest más életmódra vezérelni.
49 Hasznos lehet a hasonló szavak alkotása, az esetek megváltoztatása és megcserélése révén, a részt jelölő kifejezéseknek az egészre vonatkoztatásával, egy teljes gondolatnak egyetlen szó képzetkörébe való besűrítése, olyan módszerrel, és eljárással, ahogy a kiváló festő dolgozik, aki az alakok változatossága révén a helyviszonyokat is kijelöli.
50 Rhet.Her. 4.18 Dignitas est, quae reddit ornatam orationem varietate distinguens. Haec in verborum et in sententiarum exornationes dividitur. Verborum exornatio est, quae ipsius sermonis insignita continetur perpolitione. Sententiarum exornatio est, quae non in verbis, sed in ipsis rebus quandam habet dignitatem.
51. e.g. Div.Inst.
52 cf. ibid. Accesserunt etiam poetae, et compositis ad voluptatem carminibus, in coelum eos sustulerunt: sicut faciunt qui apud reges, etiam malos, panegyricis mendacibus adulantur.; Div.Inst.1.11.26. […] nisi forte non tantum poetae, sed pictores etiam fictoresque imaginum mentiuntur.
53 cf: ibid. 1.11 nisi forte non tantum poetae, sed pictores etiam fictoresque imaginum mentiuntur; ibid. Sic veritatem mendacio velaverunt,ut veritas ipsa persuasioni publicae nihil derogaret; ibid 1.19 Metuebant enim malum, si contra publicam persuasionem faterentur, quod erat verum.
54 ibid. ne auctoritatem creditae maiestatis infringerent.
55 cf. Xenophón Memorabilia című művének III.10. részében festészet
56 minthogy az állam őrei számára ezek károsak cf. Plat. Áll. 601a „az állam őrei különböző éthoszokat látnak az utánzás során megnyilvánulni, akkor hajlamosak lesznek a maguk éthoszát mintegy átadni az utánzott éthoszoknak, ezáltal a számukra eredendően fontos bátor éthosz sérül.; eltávolítják az emberi lelket az ideák, illetve az igazság megismerésétől: „Homérosztól kezdve minden költő csupán utánzója az erény árnyképeinek, s minden egyébnek, amit a költeményeibe foglal; az igazságot azonban nem éri el egyik sem.” ford. Jánosy István
57 poiein = alkotni, csinálni
58 forrása Neoptolemos, az i.e. 3. században élt alexandriai költő és Arisztotelés-tanítvány
59 de arte poetica kifejezés már lényegesebb: a görög poiein igére (csinál, készít) utal, akárcsak Arisztotelész, de címében ott van az ars szó is, amely a görög tekhné latin fordítása. Így a cím pontos jelentése: A Pisókhoz írt episztola a költői mesterségről / művészetről.
60 Ovid.AP 1-10 Humano capiti ceruicem pictor equinam/iungere si uelit et uarias inducere plumas/undique collatis membris, ut turpiter atrum/desinat in piscem mulier formosa superne,/ spectatum admissi, risum teneatis, amici?/Credite, Pisones, isti tabulae fore librum/persimilem, cuius, uelut aegri somnia, uanae/fingentur species, ut nec pes nec caput uni/reddatur formae. "Pictoribus atque poetis/ quidlibet audendi semper fuit aequa potestas."; ibid. 32-35Aemilium circa ludum faber imus et unguis/exprimet et mollis imitabitur aere capillos,/infelix operis summa, quia ponere totum/nesciet.
61 A párhuzam már Cicerónál: de Nat. deor. 1.77. Auxerunt autem haec eadem poetae, pictores, opifices Jovem…reliquos deos ea facie novimus, qua pictores fictoresque voluerunt.; cf.: De legibus 1.11,31; 17.47; Seneca Ep. 94. 53;115.11-12
62 cf. Div.Inst.1.15
63 kettős: 1. arisztotelészi mimészisz-elmélet (utánzás, jelen) 2. a görög művek mint az imitáció sablonjai (utánzás utánzata, múlt)
64 cf. Quint.Inst. 8.3.5 Sed ne causae quidem parum conferet idem hic orationis ornatus. Nam qui libenter audiunt et magis attendunt et facilius credunt, plerumque ipsa delectatione capiuntur, nonnumquam admiratione auferuntur.
65 Lausberg 61.3, 239ff.
66 cf. Quint.Inst. 8.3.11 Atque ut a prima diuisione ordiar, non idem demonstratiuis et deliberatiuis et iudicialibus causis conueniet. Namque illud genus ostentationi compositum solam petit audientium uoluptatem, ideoque omnes dicendi artes aperit ornatumque orationis exponit, ut quod non insidietur nec ad uictoriam sed ad solum finem laudis et gloriae tendat.
67 cf. Lausberg 460
68 cf. Quint.Inst. 8.3.11 Quare quidquid erit sententiis populare, uerbis nitidum, figuris iucundum, tralationibus magnificum, compositione elaboratum, uelut institor quidam eloquentiae intuendum et paene pertractandum dabit: nam euentus ad ipsum, non ad causam refertur. vs. Cic.DeOrat. 3.38 Tria sunt igitur in verbo simplici, quae orator adferat ad inlustrandam atque exornandam orationem: aut inusitatum verbum aut novatum aut translatum; Cic. DeOrat. 3.96 Ornatur igitur oratio genere primum et quasi colore quodam et suco suo.
69 cf. Cic.DeOGO 3 Optimus est enim orator qui dicendo animos audientium et docet et delectat et permovet; Quint.Inst. 3.5.2 Tria sunt item quae praestare debeat orator, ut doceat moveat delectet; ibid.8.praef.7 Oratoris officium docendi movendi delectandi partibus contineri; ibid. 3.4.6 Qui vero defendunt, tria faciunt genera auditorum: unum quod ad delectationem conveniat, alterum quod consilium accipiat, tertium quod de causis iudicet; ibid. 5.14.29 Nobis ad aliorum iudicia componenda est oratio, et saepius apud omnino imperitos atque illarum certe ignaros litterarum loquendum est, quos nisi et delectatione adlicimus et uiribus trahimus et nonnumquam turbamus adfectibus, ipsa quae iusta ac uera sunt tenere non possumus; ibid. 4.1.49 undecumque petita iudicis voluptas levat taedium; ibid. 10.5.11 Illud virtutis indicium est, fundere quae natura contracta sunt, augere parva, varietatem similibus voluptatem expositis dare, et bene dicere multa de paucis; cf: Lausberg 257.2
70 cf. Quint.Inst. 4.2.46 Quantum opus est autem non ita solum accipi volo, quantum ad indicandum sufficit, quia non inornata debet esse brevitas, alioqui sit indocta; nam et fallit voluptas, et minus longa quae delectant videntur, ut amoenum ac molle iter, etiamsi est spatii amplioris, minus fatigat quam durum aridumque compendium.
71 ibid. 8.6.17
72 Quint.Inst. 8.6.17 In illo vero plurimum erroris, quod ea quae poetis, qui et omnia ad voluptatem referunt et plurima vertere etiam ipsa metri necessitate coguntur, permissa sunt convenire quidam etiam prorsae putant; ibid. 10.1.28 praeter id quod solam petit voluptatem; vs: Horatius a gyönyörködtetést a prodesse feladatkörével egészíti ki: Aut prodesse uolunt aut delectare poetae/ aut simul et iucunda et idonea dicere uitae [...] Omne tulit punctum qui miscuit utile dulci,/ lectorem delectando pariterque monendo. AP 333-344
73 cf. Cic.Orat. 68 Ego autem, etiam si quorundam grandis et ornata vox est poetarum, tamen in ea cum licentiam statuo maiorem esse quam in nobis faciendorum iungendorumque verborum, tum etiam non nulli eorum voluntati vocibus magis quam rebus inserviunt.
74 Lactantius célja nyilvánvalóan az euhémerizmus tanának elismertetése, s egyúttal a pogány istenek negációja.
75 cf. Lact.Epit.11
76 cf. Kendeffy 2010
77 A költők hazugsága nem a tényekben van, hanem az isten elnevezésben.
Megjelent: 2020-03-31 14:00:00
|
