Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Szigeti Csaba: A versók tanúsága (1) (Füst Milán: Az orgonista című kisregényének datálása)

 

 

 

A versók tanúsága (1)

(Füst Milán: Az orgonista című kisregényének datálása)

 

 

Azt gondolhatni, és az eddigi recepció szerint a Füst Milán kéziratos hagyatékát ismerők így is gondolták, hogy az 1961-ben megjelent A Parnasszus felé című regény (szerzői szóhasználattal: nagyregény) önmagába bezártan, tartalmazza megírásának történetét, vagyis fölvette magába Az orgonista szerzői címadással megjelölt kisregényt vagy regényt az 1920-as évek közepéből. A regény a regényben a mise en abîme retorikai-kompozíciós elgondolása, amely mögött a szövegelőzmény és a befejezett szöveg, a félkész munkafázis és a kész műalkotás kézenfekvő gondolati tételezése is áll vagy állhat. Ezért alakult ki az a helyzet, hogy A Parnasszus felé halvány és csekély recepciója olykor jelezte Az orgonista valaha-volt létét, de nem fordított rá kellő figyelmet, hiszen úgy vélte, a kisregény beépült a nagyregénybe, a még formátlan régebbi alkotás pedig végleges formájához jutott.

 

Azonban mindenestül megváltozik a helyzet, ha lemondunk erről az elgondolásról, és Az orgonistát olyan önálló műalkotásnak tekintjük, amelyik évtizedekkel létrejötte után, átgyúrva, átformálva, korábbi létmódját odahagyva és elveszítve, beépült egy immáron másik műbe, A Parnasszus felé című nagyregénybe. Ahhoz tudnám ezt a helyzetet hasonlítani, mintha – és ez Magyarországon is oly gyakori – olyan barokk templomot járnánk körül, amelynek késő gótikus alapjai vannak. Amiként az épület a szemünk elé kerül, az 1700-as években kapott alakját mutatja, de a külső támfalak, a belső csillagboltozat és a belső tér elrendezése, esetleg egy-két restaurált freskórészlet világosan láttatja a 15. század végi állapotokat is. Most éppen, mert A Parnasszus felé első része itt játszódik, a kőszegi Szent Jakab templomra gondolok, de igen sok építmény számba jöhet. Hogy nem egyetlen alkotás, nem az 1961-ben megjelent A Parnasszus felé megalkotásának vagy létrehozásának a puszta történetéről kell gondolkodnunk, annak intő jele, hogy folyamatos munkára ebben az esetben nem gondolhatunk: volt egy folyamatos alkotási tevékenység az 1920-as években, és volt egy másik 1959-ben és 1960 elején, de e két időszak között e szövegpár esetében ott tátong az időben az űr. Az orgonista és A Parnasszus – eddigelé még pontatlanul ismert – viszonya egymáshoz magyarázható Füst Milán alkotási módszerével is: nála valamely írás befejezett volta azért kap a szokványostól eltérő értelmet, mert a befejezéseket (és itt nem az elbeszélő vagy drámai műveinek a végeire, a bevégződéseire gondolok) szerette ideiglenesnek tekinteni. Mivel műeszménye, úgy látszik, a texte en mouvement, a sokáig mozgásban lévő szöveg volt, egész életében ennek rendelte alá az át- vagy újraírás, a réécriture gyakorlatát. Hangsúlyozni kell, hogy ez az átírási szenvedély nem korlátozódott az 1950-es évek második felére és az 1960-as évek elejére: szinte az életmű kezdetétől végigkövethető. De az át- vagy újraírás motivációja idővel erőteljesen módosult. Idős korban már tényleg számolni lehet a törekvéssel a végérvényes, az utolsó arc megformálására, íróknál és költőknél ugyanúgy, mint zeneszerzőknél vagy képzőművészeknél. Csak néhány párhuzamos példát említek, előbb olyanokat, amelyekre írásaiban az idős Füst Milán nem utalt. Johannes Brahms fiatal korában, 1854-ben, 21 esztendős volt ekkor, szerezte a Piano Trio No 1. B Major-t, amelyet csak azért említünk így: 1. Version, mert hajlott korában, 1889-ben, 56 évesen, ugyanezt átdolgozta (Piano Trio No 1. Op. 8 in B Major – Allegro con brio). Korábban már hivatkoztam prózaírókra: Kemény Zsigmondra, aki 1853-ban közölte a viszonylag rövid terjedelmű Deborah-t (Történeti novella a XVII. századból), majd ezt – kisebb-nagyobb, de igen fontos szövegváltoztatásokkal – beépítette A rajongók című történelmi regényébe, így hozván létre a novella a regényben állapotát, amelyről életművének legelső kiadója, Gyulai Pál, úgy gondolta, fölösleges a Deborah-t fölvenni az œuvre kiadásába, mert ez amúgy is ’benne van’ a regényben.1 S bár Füst Milánt mások mellett erős Flaubert-rajongás is jellemezte, elvileg ismerhette az Érzelmek iskolája első, fiatal kori változatát, amely franciául 1910-es megjelenése óta olvasható, magyar nyelven 2009 óta. Az 1910-ben megjelent francia kiadás címében is ott van a brahmsi „első változat”: L’éducation sentimentale, version de 1845 (a definitív, a végérvényes flaubert-i Iskola 1869-ben jelent meg). S rendelkezésünkre áll egy olyan esszé Füst Milántól, amelyből adatolható az idős mester legfontosabb mintaképe. Ez a mintakép egyrészt megerősítette Füst Milánban az átdolgozási gyakorlat helyességét. A Bevezető szavak Tolsztojról előadás formájában hangzott el 1960-ban, vagyis akkor, amikor a Magvető Kiadó által felkínált szerzői életmű-kiadás már lehetővé tette Füst Milán számára, hogy áttekintse és az átdolgozás gyakorlatával megadja egész életművének a tektonikáját, a mélyszerkezetét. Ekkor és ezért értékelődött föl a „megtagadott” és a meg nem tagadott korábbi művek kettőse, valamint az újraírás tevékenysége. Miután hallgatóságának elbeszélte Tolsztoj-rajongása genezisét, az utolsó tolsztoji „nagyregény” kapcsán kiemelte az idős Tolsztoj át- és újraírási gyakorlatát. Erről a gyakorlatról azt mondta Füst Milán: „ismerem”, mert nagyon jól ismerte, belülről ismerte. „/…/ ismerem elégedetlenségét: hogy hányszor dolgozta át műveit vagy azok egyes jeleneteit, és másrészt, mert alkalmam volt egyik művének eredeti őspéldányát s a rajta végzett korrektúrák végeredményét, vagyis a mű végleges fogalmazványát megismernem. E kettős megismerés története a következő:

 

Egy, a Feltámadás című regényére vonatkozó megjegyzésére még jól emlékeztem. Naplójában ugyanis annyi állt erről, hogy elégedetlen a művel, újra akarja megírni, mégpedig Katjával kell kezdenie, nem Nyehljudovval. Nem tulajdonítottam ennek az észrevételnek különös fontosságot, mert hisz gyakran megesik, hogy művészek újra meg újra kezdik egyes műveiket. Csakhogy mi történt ezután?” Majd Füst Milán elmesélte, évszámot nem említve, hogy a rikkancsok az akkori Andrássy úton az Estet azzal hírelték, hogy benne olvasható Tolsztoj egy ismeretlen regénye. A jelenet 1927-ben esett meg, amikor Bonkáló Sándor fordításában megjelent Tolsztojtól A földesúr reggele. Az orosz földbirtokos című befejezetlen regény (ez volt a magyar fordítás címe). Az 1856-ban nyomtatásban megjelent fiatal kori Tolsztoj-elbeszélés, valamint az 1857-ben publikált Nyehljudov herceg feljegyzéseiből. Luzern című elbeszélés volt az 1899. dec. 17.-én befejezett Feltámadás című »nagyregény« szövegelőzménye. Füst Milán ugyanebben az előadásban azt mondta A földesúr reggele című műről, hogy „Valóban egy teljes regény /…/”, a Feltámadásról pedig azt, hogy ez egy „/…/ kétféle fogalmazásban közreadott regény /…/.”2 De hangsúlyozni kívánom, hogy miként Kemény Zsigmondtól a Deborah, Lev Tolsztojtól A földesúr reggele és a Luzern az 1850-es években megjelent nyomtatásban, az egyik a Современник, a másik az Отьешествeнные Записки hasábjain. De soha senki nem vonta kétségbe, hogy – bár sok szálon összefüggenek egymással – Tolsztoj fiatal kori regénye és az idős kori „nagyregény” két külön, autonóm alkotás.

 

Mindennek ellenére azért a regény a regényben felfogásának kétségtelenül van némi érvénye. A Petőfi Irodalmi Múzeum V. 4140/16. sz. kéziratának irattári dossziéján tartalomleírásként ez áll: „213 f. + 1 borítólap”. Alatta: „FÜST MILÁN: Az orgonista - [Regényfogalmazvány. – 1925?]” A »regényfogalmazvány« megnevezés védhetőnek tűnik, bár én szívesen kicserélném a többes számú »regényfogalmazványok«-ra vagy a »két regény fogalmazványa« szintagmára. A jelen tanulmány nem más, mint a keltezés, az 1925-ös évszám után álló kérdőjel jelentésének a kibontása.

 

A V. 4140/16. sz. kéziratot úgy közelítem meg, mint két – egymással ugyan összefüggő, de önálló – regény fogalmazványát. Fogalmazványa ez A Parnasszus felé című, 1961-ben megjelent regénynek vagy nagyregénynek, ráadásul ennek az első fogalmazványa, mert ebből jött létre az a 369 oldal terjedelmű gépirat, amelynek elkészülte 1961. január 28.-án fejeződött be, s amelyből a Magvető Kiadó kötete készült. De fogalmazványa ugyanez Az orgonista című regénynek vagy kisregénynek is, amely nyomtatásban eddigelé még nem látott napvilágot. A kéziratot a pontosság kedvéért - a szívem szerint - így nevezném: irategyüttes. Azért, mert nem csak Az orgonista és A Parnasszus felé fogalmazványát tartalmazza, nem csak ezekkel vagy ezek valamelyikével kapcsolatos lapszéli megjegyzéseket, hanem különféle idegen természetű, vagyis e két regényhez nem tartozó szövegeket is. A regényfogalmazványokhoz nem tartozó szövegek igen különfélék. Például az irategyütteshez tartozó kemény kartonborító (vagyis nem a múzeumi dosszié) belső oldalán, fent a jobb sarokban ez olvasható: „Zoltán, anya, kárpitos, szivar, kávé”; az első három szó ferdén áthúzva, a ’szivar’ szó bekarikázva. A ’Zoltán’ vélhetőleg Nagy Zoltán, Füst Milán barátja. A bejegyzés keltezhetetlen. De tartoznak az irategyütteshez összefüggő idegen, vagyis a két regény egyikéhez sem tartozó szövegek is, amelyek talán közelebb vihetnek minket Az orgonista keletkezési idejének megközelítéséhez. Ezeket mutatja föl és be ez a mostani tanulmány. Az irategyüttes 124. lapjának hátoldalán olvasható feljegyzés jól datálható: 1924. január 27.-e előtt nem sokkal keletkezett. Füst Milán a feljegyzést bekeretezte, a szöveg ceruzával íródott, rendkívül apró betűkkel (az olvashatatlan szót [ ] jel között kipontozom):

 

 

 

1 ső hely 6hoz írt vers.

 

2 […]

 

Számos felsorolás Király - Porványi, Kádár J, Lesznai A

 

Fenyő, Móricz, Karinthy Lux Terka

 

Berlini anthologia Nincs jelentősége – feltörni a közönyt

 

Révai irod.tört. Est írói Félistenek

 

Ujságok, előadások! Anarchia

 

Révai lexikon Despotia – csak az, ami nékik – azt kell

 

Költők délelőttje – szabad vers adni, amit parancsolnak

 

 

 

E feljegyzést most nem kommentálom, jelen szempontunkból elegendő annyi, hogy a Költők Délelőttjére 1924. január 27.-én került sor. A Nyugat 1924/2. számában olvasható a hírek között: „Nyugat-matinék. A Nyugat szerkesztősége a folyó évben a Fővárosi Operettszínház-ban havonta egy-egy irodalmi matinét rendez. Az első matiné Költők Délelőttje lesz, amelyet követni fognak az Elbeszélők, Drámaírók, Fiatal Írók, Kritikusok Délelőttje-i. A Költők Délelőttje január hó 27-én., vasárnap 11 órakor kezdődik. Műsora a következő: Fenyő Miksa bevezető előadása, Babits Mihály, Füst Milán Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Nagy Zoltán, Szép Ernő és Tóth Árpád vallomásai és verselőadásai.” Ez is megerősíti Az orgonista nagy valószínűséggel későbbi szerzői keltezését, a datálást 1925-re.

 

Az irategyüttes jövőbeni földolgozása előtt és közben három, egymásra épülő irodalomtörténészi munkálatot kell elvégezni.

 

1. A lehetőség szerint védelmeznem kell Az orgonista című Füst Milán-regény létét az 1920-as évekből. Azért szorul védelemre a minden mástól a saját címével is elkülönülő műalkotás valaha-volt létezése és fölmutatandó autonómiája, mert ilyen című művet a ma ismert levelezésanyagban Füst Milán sosem említett, s maga a műcím – ha figyelmesen olvastam - egyszer sem kerül elő a Teljes Naplóban. Azért mindez nem jelenti a levelek és a naplók teljes hallgatását: mindkettőben találhatók olyan motívumok, jelenetek, személy- és földrajzi nevek, amelyek Az orgonistával (és nem A Parnasszus felé szövegével) állnak összefüggésben. A kemény kartonborító már említett belső oldalán, a cím (Az orgonista) és a szerzői keltezés (1925) alatt, zöld színű ceruzával írva ez áll:

 

Régi napló

 

141 old

 

Ami rendkívül fontos figyelmeztetés számomra: azt jelenti, hogy fülelnem kell a naplók és az irategyüttes suttogó, halk »beszélgetésére«. Kétségtelen tény azonban, hogy vastag ceruzával vagy talán ácsceruzával a kemény kartonborító rectójára Füst Milán írta föl, a nála szokványos „Halálom esetén elégetendő” imperativus alá:

 

  1. felv.

 

1925

 

Ahol van I. felvonás, ott már létezik II. is, csak nem tudhatjuk, hogy ez a szerzői datálás mikor keletkezett, vagyis nem tudjuk, hogy e második felvonás milyen szövegre vonatkozik. És ez alatt, a borítóra ráragasztott papírcsíkon olvasható a szerzői címadás:

 

Az orgonista

 

És ugyanez a cím ismétlődik meg az írógépelt 1. lap tetején, színes ceruzával. Ide vonandó még a borító belső oldalára írt, majd áthúzott két szó: „régi gépen”, amely csak akkor íródhatott, amikor már volt »új gép«.

 

2. Ki kell bontanom az irategyüttesből a szerzői címadás és a szerzői keltezés alapján Az orgonista című regény szövegét 1925-ből. Az irategyüttesről és mindarról, ami A Parnasszus felé című regény fogalmazványa, le kell választanom mindazt, ami szövegszerűen idős kori, vagyis a nyomtatott nagyregény elkészítésének idejéből, 1960-ból és 1961 elejéből való. Hogy a templom-hasonlatra visszautaljak, a barokk korban átfestett felület mögé kell mennem, hogy a késő középkori freskót elérjem és láthatóvá tegyem. Ezt a munkálatot visszatisztításnak nevezem. Az adott kéziratos körülmények között ugyan ez a munkálat egyáltalán nem nevezhető egyszerűnek vagy mechanikusnak, de jelentős fogódzókat vagy eszközöket szolgáltat hozzá maga az irategyüttes. Az orgonista szövege, vagyis a »régi vagy alapréteg« gépelt szöveg, szemben a többnyire ceruzával írott betoldásokkal: és ez a gépelt szöveg tér el folyamatosan és erősen, ha úgy tetszik, legjobban A Parnasszus felé definitívnek tekinthető szövegétől. Másik eszközünk, amire hagyatkozhatunk, a szerzőtől származó oldalszámozás. Ez az irategyüttes első negyedében folyamatos: a gépelt lapok rectójának tetején felmenő rendben követik egymást a lapok számai, egészen az 57. lapig. Eddig a későbbi és szinte mindig ceruzás betoldások (későbbi, mondjuk így: 1960-as típusú) még megfértek a hátoldalakon, itt azonban már nem. Az 56. lap után következik egy ceruzával írott lap (nem gépelt, szemben Az orgonista alapszövegével), amely a korábbi gépiratba utólag (1960-ban) került bele. Mivel már volt egy 57. sz. lapja, Füst Milán előbb a lap tetejére írta a kompromisszumos megoldást: 57/a., majd az elejétől újraszámozta a lapokat az oldalak alján, hogy ugyanide írhassa: 58. És ez a kettős számozásos könyvelés folytatódik egészen az oldalszám következő és ugyanilyen okból bekövetkezett »ugrásáig«. Mindebben jól megtapasztalható Füst Milán át- vagy újraíró gyakorlatának mechanizmusa, amely mechanizmus költemények esetében éppúgy leírható, mint prózai elbeszélés esetében: az átírandó mű eleje szinte változatlan marad, majd beindulnak »a művészi korrekciók«, és az átírás egyre inkább elszabadul az immáron kiinduló szövegnek tekintett írástól. E mechanizmus működési módja, ez a harmadik támpont nagy pontossággal leírható az 1932-ben a Nyugatban megjelent A kapitány felesége című elbeszélés és újraírásának, az 1959-ben megjelent Szívek a hínárban című kisregénynek a figyelmes és aprólékos összevetésével.3 Az újraíró gyakorlat »visszaírása«, minden későbbi törlése a korábbi javára azért elkerülhetetlen, mert máskülönben nem állhatna elő megcélzott tárgyunk, Az orgonista című Füst Milán-regény.

 

3. Ezek után írható le és rögzíthető Az orgonista és A Parnasszus felé egymáshoz való viszonya. Amely viszony – messze a szövegek természetén és kapcsolatán túl – időben egy 1925 és 1961 közötti viszony, a szerzőt tekintve egy 37 éves és egy 73 éves alkotó egymáshoz való viszonya. Ha ezt a textológus módjára az egyes mondatok alakulástörténetére fordítom le, egyszerűen fantasztikus látni a nagyjából három esetet, mondatonként. Vannak mondatok, amelyek teljesen épen »ugorják át« az 1925 és 1961 közötti időbeli szakadékot vagy űrt: olyan túlélő mondatok ezek, amelyek mintegy közömbösek az idő múlására nézve. Aztán vannak mondatok, amelyek különböző fokú vagy mértékű átalakításon esnek át: ezek a transzformációk mind-mind az idő, az alkotó és a történelem különbözőségéről beszélnek 1925 és 1961 között. S a mondatok harmadik halmazát azok alkotják, amelyeket A Parnasszus felé koncepciója és szövege törölt. Mindez a feldolgozói munka hétköznapjaiban azzal jár, hogy figyelni kell a szövegjavítások időbeli irányultságára, arra, hogy a két eszmei időpontnak melyike felé mutatnak, 1925 vagy 1961 felé. Ez nem az irodalomtörténeti kontinuitás vagy diszkontinuitás általános problematikájához tartozó kérdéskör, hanem a műalkotások időbeliségének a mikéntjére vonatkozó: arra, hogy keletkezésén keresztül a mű mennyire ragad bele időindexszel (többnyire évszámmal) jelölt környezetébe, s menyire tud ugyanezen időbeliség, a folyamatos múlás és az egyszeri elmúlás ellenében működni.

 

Ami pedig az át- vagy újraírások problematikáját illeti, az egész Füst Milán-i életmű e központi elemét, miközben irodalomtörténészi és filológiai eszközeink meglehetősen korlátozott segédeszközök, vétek volna ezt az életformával is szorosan összekapcsolódó jelenségegyüttest leegyszerűsíteni, technicizálni. Vétek volna pusztán két szöveg egymáshoz való viszonyaként fölfogni, vétek volna szövegprodukciós eljárásokra, törlések és addíciók sorozataira redukálni. Mert mit tesz újraírás, és mit tesz az újraíró? A Füst Milán válogatott versei előszava önbeteljesítő előszó volt, mert előhívta és valósággá tette mindazokat az időben megelőző félelmeket (peurs par l’anticipation), amelyektől 1934-ben, a verseskötet kiadásának idején Füst Milán tartott ((ilyen kérdésekre gondolok: igaz-e, hogy bármely változtatás egy korábbi műalkotáson vagy rontás, vagy javítás lehet csak? mi a garancia arra, hogy az »új« ihlet erősebb, mint a »régi« ? (mert az újraírás mindig és kikerülhetetlenül előállítja a »régi«-t az »új« megjelenésével)). Ismerjük el, hogy létezik ama alkotói emlékezet, amely magában hordozza a megalkotás valaha volt idejét. Az alkotó számára utólag maga a régi alkotásfolyamat is történetként van jelen: erről számolt be Vas Istvánnak , amikor a költemények szövegének megváltoztatásairól írt, apró történetekként. Majd összefoglalva ezt írta (kiem. tőlem – Sz. Cs.): „S ugyanúgy elmesélhetném a többi változtatások történetét is /…/”.4 Mivel az újraírás változatlanul is hagy és meg is változtat, valóban megbontja az idő rendjét. 1943-ban, amikor Füst Milán ismét tervbe vette naplójegyzeteinek sajtó alá rendelését, és levelet írt Fülep Lajosnak arról, hogy e munkálat során miként fogja felhasználni egyik korábban Fülepnek írt levelét. „Most kezdtem el a nagy munkát, a naplójegyzeteim sajtóalárendezését s az elején muszáj hamisítanom, /…/ /hogy/ e fiatalos, kedves, szilaj anyag ne vesszen el. – S amit Magának írtam Gaál tanár úrról, az én imádott tanáromról, szintén itt van persze, ákombákomokban. Gondoltam: én nem sokat okoskodom, beleveszem azt, amit Magának róla írtam róla /…/ Jobban tehát most úgyse tudnám.”5 Az 1940-es évek első felében átdolgozott naplók ugyan valóban elvesztek, de világos: volt egy évszámokkal megadható idő, amikor Füst Milán iskolás volt; volt egy évszámokkal megadható idő, amikor naplójában megalkotta Gaál tanár úr alakját; 1943. január 12.-én emleget egy 1941. január 8.-án kelt levelet, amelyben szintén megalkotta Gaál tanár úr alakját. Ha ránk maradt volna ez a naplóátdolgozás, akkor keltezni, nekünk, ma, két évszámmal kellene. Még egyszerűbben mondva: ha ma, 58 évesen előveszem 17 éves koromban festett akvarellemet vagy olajfestményemet, világosan emlékszem arra a környezetre és hangulatra, amikor ezek egykor keletkeztek. Némely részükről úgy vélhetem, hogy a kamaszt mi sem mutathatná jobban, mint ezek a részletek: meghagyok őket teljes épségükben. Más képrészleteket viszont védhetetlennek ítélek: és átfestem őket. Az így és ekkor előttem lévő képeim alá pedig, hogy keltezzem őket, ezt kell írnom: 1972, 2013. És ez csak a »kettős (hármas, négyes, megsokszorozott) datálás« bevezetése a filológiába. De a réécriture mögött mennyi személyiségpszichológiai mechanika, milyen műeszmény, mennyi gyakorlattá tett önreflexió, a mindenkori jelenben beálló érzetadatok iránti bizalmatlanság, múltértelmezés… áll!

 

E rövid digresszió után visszatérek arra, hogy mondottam: mind a cím, mind a »visszatisztított« szöveg Füst Milántól való. Arra vonatkozóan viszont semmi támpontot nem ad a kézirat, hogy a címadás és a keltezés milyen időből való. Ezért magában az irategyüttesben kell az alapszöveg, a keresztvíz alatt Az orgonista nevet kapott Ur-Text keletkezésési idejét többé-kevésbé behatároló nyomjelzéseket keresni. Talán tanúsággal szolgálnak és tanulsággal járnak a versók! Pontosabban azok a hátoldalak, amelyek nem a két műalkotás valamelyikéhez tartozó (nem törléses, hanem bővítéses vagy csereszövegrészt tartalmazó) textust tartalmaznak. Csak azokat a hátoldalakat veszem figyelembe, amelyeken tehát 1. idegen vagy más szöveg olvasható (egy hátoldal kivételével) és 2. a szöveg gépelt (ez alól az 1. pont kivétele sem kivétel).

 

 

 

(első verso: 21v)

 

A 21. sz. lap hátoldala, írógépelt szöveg, másodlat, a javítások a szövegben piros tollal íródtak. Mivel más versókon is látni fogjuk, fölhívom a figyelmet az oldal tetején, a jobb felső sarokban gépelt oldalszámozásra: ez egy összefüggő gépelt szöveg 60. oldala!

 

60./

 

fenn, amelyben létrejött (1)…. Amely éppen csakhogy (2) létrejöhetett, - s ahogy lét-

 

rejött, az létének (3) egyetlen lehetősége. Lehet, hogy (4) Az ily dolgok talán (5) szivós életüek, de nem

 

alkalmasak a változásra. /Borotva él./ (6) – S bennünk: (7) ugy testi, mint pszichikai

 

szervezetünkben is vannak olyan pontok, amelyek mivolta a változást nem türi, -

 

s legkisebb változásuk pusztulásunkat okozza. Szám (8) Ezzelszemben (9) viszont számta-

 

lan olyan pont (10) van bennünk, amelyek változása nem veszélyezteti egész létünket.

 

Ugylátszik, mintha a dolgok magva volna az, amely mindenkor ily finom (11) kilen-

 

gésre és ingásra (12) képtelen principium megtestesülése volna.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Shakespeare: természetesség és modorosság, költészet és e-

 

szesség egy nyersen izes vegyületben egyesül benne. Sokszor azt (13) érzem, hogy (14)

 

ami másnál mélység, (15) nála csak felszin. Olvasásakor legnagyobb meglepeté-

 

seink sem biztosíthatnak arról, hogy még (16) nagyobbakra le lehessünk (17) elkészülve. –

 

Nem egy mellékalakja van, amely (18) annyira telitett és izzó, hogy másnak egész

 

Müvét betölthetné. – Mindenkor az a benyomásunk, hogy tökéletesen felismerte azt, akit

 

megjelenit, mégpedig normális lélekállapotától a szenvedély határtalanságáig.

 

A rosszat sokszor nagyon élvezem. A hiábavaló kotyogást hallgatni

 

sokszor már szinte testi élvezet nekem. Ilyenkor lehunyom a szemem s az

 

  1. a szó áthúzva, fölötte kézzel javítva: valamivé lett

  2. a »hogy« pirossal áthúzva

  3. pirossal áthúzva, fölötte kézzel javítva: mivoltának

  4. a két szó sorközbe gépelve, majd áthúzva, alatta a nagy »A« kisbetűből pirossal javítva

  5. a »talán« sorközbe, kézzel, piros tintával beszúrva

  6. a két szó közé pirossal beszúrt összevonás-jel

  7. a kettőspont utólag, piros tintával beszúrva

  8. a gépiratban írógéppel átikszelve

  9. a két szó közé pirossal beszúrva a szétválasztás-jel

  10. a »pont« pirossal áthúzva, fölötte kézzel javítva: alkatrész

  11. a »finom« pirossal áthúzva

  12. az »ingásra« után sorközbe, piros tintával beszúrva: változásra

  13. a »sokszor azt« pirossal áthúzva, fölötte sorközbe beszúrva, piros tintával: -- Hányszor

  14. a vessző pirossal javítva: ! –

  15. a vessző pirossal törölve, sorközbe beszúrt javítás kézzel: volna

  16. e teljes mondatkezdet pirossal kihúzva, fölötte sorközi kézírásos javítás pirossal: Egyre

  17. a »ra ne lehessünk« pirossal kihúzva, fölötte sorközi kézírásos javítás piros tintával: meglepetésekre

 

lehetünk

 

  1. a »van, amely« pirossal áthúzva

 

Ne lepődjünk meg azon, hogy e hátoldalon a Teljes Napló egyik részének töredékét olvassuk:

 

ez csak megerősíti a naplók irodalmi státuszát, vagyis a naplók művészi megalkotottságát, műalkotás-jellegét, amit ugyan Füst Milán életművének kutatói hangsúlyozni szoktak, de nem lehet eléggé nem szem előtt tartani. Amikor érvelésében bárki irodalomtörténész a Naplóra hivatkozik, akkor nem háttér-szövegre, háttér-információra utal, nem gondolat életrajzi vagy élettörténeti »magyarázatra«. Amennyiben összefüggést fedezünk föl például A Parnasszus felé valamely passzusa és a napló egyik része között, akkor két, egymással egyenrangú műalkotás közötti kapcsolatról beszélhetünk csak. Az én-elbeszélés, vagyis az Ich-Erzählung általános beszédmódja közé kell a naplókat elhelyezni, és a műfaj konstituens elemeit valahogy a Philippe Lejeune kezdeményezte úton kellene értelmezni. Ha a szokványosnak tekinthető »Halálom esetén elégetendő« felszólításokra gondolunk, amelyek nem csak a naplók kéziratainak az elején jelennek meg, akkor Füst Milánnál is világosan látható a Teljes Napló négyszeres finalitása: mind az abbahagyás, mind a megsemmisítés, mind az újraolvasás, mind a kiadás. Vizsgálandó Füst Milán esetében a napló és az önéletírás „ellentéteken és kiegészítő viszonyokon alapuló” kapcsolata, ugyanúgy, ahogyan a pszichoanalízis és a naplószöveg viszonya is, vagy a naplóírás mint menekülés és öröm.6 A naplóírás elvi befejezhetetlenségéről és a legutolsó csonka mondatról 1921. november 10.-én Füst Milán így írt: „Minden nap elkészűlni evvel a naplóval annyi nékem, mint elkészűlve várni a halált. – Most lehet! – Most elkészűltem! – Csakhogy: egy mondatot ketté fog vágni – csonkán fog itt maradni!’7 Jean-Jacques Gautier naplóját megszakította a halál, beteljesítvén nyomasztó várakozását és félelmét: Az utolsó könyvemnek soha nem lesz vége [Mon dernier livre n’aura pas de fin].8 Hogy az újraírás felé mutató folyamatos »javítás« masinériájába a naplók is belekerültek, az a naplók szövegének ugyanolyan megalkotottságára mutat, mint a folyamatos »javítás« költemények, novellák, elbeszélések, regények, drámák és olykor esszék vagy az esztétika esetében.

 

A hátoldalon fennmaradt írógépelt másodlat szövege része a Húsz éves korom jegyzetei című egységnek. Füst Milán 1908-ban volt húsz esztendős, e jegyzetek ránk nem maradt Úr-Text-je, ősszövege bizonyosan több javítási, átdolgozási szakaszon esett át. A 21. lap hátoldalán fennmaradt szöveg beazonosítható már a Napló első, válogatott kiadásában is,9 mégis a Teljes Napló kiadásából idézem:

 

Csak kevés oly dolog van, amely kizárólag abban a formában állhat fenn, amelyben valamivé lett…. amely éppen csak hogy létrejöhetett, - s ahogy létrejött, az mivoltának egyetlen lehetősége. Az ily dolgok talán szívós életűek, de nem alkalmasak a változásra. (Borotvaél.) – S bennünk: úgy testi, mint pszichikai szervezetünkben is vannak oly pontok, amelyek mivolta a változást nem tűri, - s legkisebb változásuk pusztulásunkat okozza. Ezzel szemben viszonyt számtalan oly alkatrész van bennünk, amelyek változása nem veszélyezteti egész létünket. Úgy látszik, mintha a dolgok magva volna az, amely mindenkor ily kilengésre és ingásra, változásra képtelen princípium megtestesülése volna.

 

Shakespeare: természetesség és modorosság, költészet és eszesség egy nyersen ízes vegyületben egyesül benne. - - Hányszor érzem! – hogy ami másnál már mélység volna: nála csak felszín. Egyre nagyobb meglepetésekre lehetünk elkészülve. – Nem egy mellékalakja annyira telitett és izzó, hogy másnak egész művét betölthetné- Mindenkor az a benyomásunk, hogy tökéletesen felismerte azt, akit megjelenít, mégpedig normális lélekállapotától a szenvedély határtalanságáig.

 

A rosszat sokszor nagyon élvezem. A hiábavaló kotyogást hallgatni sokszor már szinte testi élvezet nekem. Ilyenkor lehunyom a szemem s az, hogy nem szólok közbe, hogy nem mondok ellent s nem bántom meg a fecsegőt: a szelidségem, amellyel az ostobaságot tűröm, az tesz mámorossá.10

 

A javítások iránya egyértelmű: ezek ama korrekciók, amelyek a vonatkozó szövegrészletet adják a Teljes Napló kiadásában. Fontos megjegyezni, hogy ezek a javítások egy írógépelt másodlaton szerepelnek, tehát nem a legépelés során létrejött első példányon (nyilván azon is). Több adatunk is van arról, hogy Füst Milán egész alkotótevékenysége alatt mindent 5 példányban gépeltetett le, vagyis minden oldalból volt négy másodlata. Például 1946 augusztusának végén Horváth Zoltánnak beszámolt arról, hogy hat hónap alatt miként rekonstruálta fejben materiálisan elveszett esztétikáját, miként gépeltette az (újra) elkészült részeket, miként látott neki azonnal a szövegjavításnak. A dőlt betűs kiemelés tőlem való: „/…/ mihelyt befejeztem az előadásokat, rögtön nekiláttam, hogy a szöveg hibáit, előadásaim közben tapasztalt gyengeségeit kijavítsam s ez volt talán a még nehezebb munka. S persze a leírt betű is mást követel, mint az élőszó, - elég abból annyi, hogy további két hónapig maradtan /sic!/ űlve-fekve ugyanazon a díványon, aztán még további öt-hat hétig, amíg az itt fellelhető házmester-lányoknak kettőszáz és negyven forintért öt másolatban lediktálhattam, - mialatt egyik házmester-lány a másik után hagyott magamra, mert állást kapott, vagy a babája megérkezett, vagy mert tyúkokat és gyümölcsöt akart enni vidéken, - mialatt papírt nem lehetett kapni sehol, vagy csak lisztért, - mit tudom én! – se karbon-papírt, se írógép-szallagot, - mialatt szegény ostrom-verte írógépem kétszer is megállt s a javításáért további százötven forintot követeltek”.11 Úgy tűnik, Füst Milán nem csak az első lapot, hanem a másodlatokat is gondosan javította, abban az időszakban is, amikor a Húsz éves korom jegyzetei legépelt formát kaptak és javításokon mentek át.

 

De mikor? Ha ugyanis a legépel(tet)és és a javítás idejét ismernénk, lenne terminus post quem-ünk: Az orgonista gépelt szövegének rectója csak később íródhatott, és csak később válhatott a 21. számú lappá, mint a versóra rákerült az itt olvasható gépelt szöveg másodlata. Amikor a Teljes Napló sajtó alá rendezője, Szilágyi Judit a Függelékbe rendezte az egyes napló-átdolgozásokat, két lényeges dolgot rögzített: 1. csak a legfontosabb napló-átdolgozásokat adja; 2. keletkezésük valószínűsíthető sorrendjében.12 A Húsz éves korom jegyzetei szövegközlése előtt pedig ez a kronológiát illetően számomra némileg enigmatikus tájékoztatás áll: „Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1933 körül átdolgozott korai naplójegyzetek. Autográf javításokkal ellátott gépirat.”13 Amennyiben a 21. lap versóján olvasható javítások „1933 körül” keletkeztek, ez azzal a súlyos következménnyel jár, hogy a rectón olvasható Az orgonista gépelt szövege nem lehet ennél korábbi. Erős megfogalmazással: Füst Milán keltezése vélhetőleg kései keltezés, ráadásul téves vagy megtévesztő keltezés, mert antedatálás. Ám ha az naplók kiadásának utószavában a Naplókiadások és tervezetek című fejezetet elolvassuk, némi – bár igazolhatatlan – remény földereng. Ha a napló(k) átdolgozás utáni kiadásának terveit nézzük, már számos időpontra lelünk. És szűkíthetjük az átdolgozások lehetséges időpontjait, ha most csak arra az anyagra figyelünk, ami az Első naplófüzetet megelőzi, vagyis 1914. április 20.-a előtti. „Kezdetben csak a naplóban formálta újra korábbi bejegyzéseit. Az erre vonatkozó, egyik legkorábbi utalás 1915 februárjából származik: »Ki kell dolgoznom naplómat! A régiről csk annyit: h. a túlalázat, indulatosság és nemiség gyötrelmes korlátozására törekedett, önnevelésre és a sok beszéd ellen törekedett.«” (Kiemelem: itt is megjelenik a régi napló szókapcsolat, mint Az orgonista kemény borítójának hátsó oldalán – már idéztem -: „Régi napló / 141 old”.) Füst Milánné Helfer Erzsébet így emlékezett vissza az ifjúkori anyag átdolgozásaira: „A Naplót először 1918-ban dolgozta fel – természetesen az addig jegyzetelt ifjúkort. Ebből jelentetett meg 1919-ben, és utána is próbálta kiadatni. Ez nem sikerült.”14 Ha a Teljes Napló utószavát követjük tovább, az 1924-ben végzett átdolgozásokról sajnos nem derül ki, hogy anyaguk vagy tárgyuk ifjúkori írások voltak-e? Viszont 1930 szeptemberéről jegyzi meg Szilágyi Judit, hogy Füst Milán „Korai jegyzeteinek egy részét, melyek nem szerepelnek a naplófüzetekben, ekkor dolgozza át Ifjúkor címen.” Hogy mennyire bizonytalan Az orgonista datálhatósága a versókon keresztül, s hogy a Húsz éves korom jegyzetei gépelt és javított verzióját miért kell minden valószínűség szerint 1933-ra kell datálni, ennek argumentálására a későbbiekben még visszatérek. Viszont ideiktatom, még mindig a Teljes Napló utószavából azt a bekezdést, amely bizonyítja szövegátdolgozás és antedatálás együttesét. Az idézet a korai jegyzetekre vonatkozik, pontosabban ezek átdolgozására Ifjúkor cím alatt. „A hagyatékban az Ifjúkor mellett találtuk meg a Bevezető szavak naplójegyzeteimhez című 2,5 oldalas autográf szöveget. Minthogy a két kézirat ugyanolyan papíron (kivágott, közelítőleg folyamatosan számozott füzetlapok) szerepel, megegyező írásképet mutat, kérdésessé vált az eddigi, 1919-es keltezés. (Bán Anna is a 30-as évek elején tervezett kiadás előszavának tekintette a szöveget.) A kézirat alaposabb vizsgálata bizonyítékot is szolgáltatott. A kezdő sor (»Oly ember áll Önök előtt…«) eredetileg ez volt: »Egy negyvenkét éves ember áll Önök előtt…« (Utóbb áthúzgálta.” Tehát a szöveg (s az Ifjúkor című is) 1930 táján keletkezett.

 

 

 

(második verso: 24v)

 

A 24. lap hátoldala fordítva gépelt másodpéldány, ezért aztán javítások nincsenek is a szövegen, egyetlen átikszelés kivételével, ami még a gépelés közben történt. Szintén a Húsz éves korom jegyzetei egyik oldala ez, úgyhogy mindaz érvényes rá, amit az előző hátoldal szövegével kapcsolatban mondottam. Ez a verso is beszámozott oldal, ahogy ott a „60./”, itt is a jobb fölső sarokban olvasható az oldalszám: a két oldal ugyanabból a gépelt iratból való. Miután a gépelő az indigót fordítva rakta be, e hátoldal elolvasása az irodalmi múzeum egyik kedves munkatársnőjétől kapott kézitükör segítségével könnyedén ment.

 

42./

 

A lelki események egymásután következése gyors s a szavak formálása ehez ké-

 

pest viszonyitva lassu tevékenység (1): már ezért is lehetetlen, hogy a gondolko-

 

dásnak még legelvontabb fogalmi része is szavakban történjék.

 

Az érett emberi élet kritériuma, hogy hogx igényeit embertársaival

 

szemben leszállitsa. Magas szempontokhoz, az ideálhoz a valóságot hozzámérni:

 

ez az ifjuság jellemvonása. – Ideáljainkkal furcsán vagyunk! – kivánatos volna,

 

Hogy azokat mindenki öregkoráig megőrizze magának. S mégis azt kell mondanunk,

 

hogy azok mérték nélkül való alkalmazása a naivitás és tapasztalatlanság jele. Az

 

itteni kultúra sokkal kevéssé szellemi ahhoz, hogysem mindennapos lát-

 

vány lehetne az olyan ember, aki egész életét ideáiban, vagy ideáljaiban el-

 

merülve tölti el. – Az ideáljaim, - az egy más világ, - ezt szoktuk mondani

 

s ezt szoktuk hallani. S ha valaki azt akarja, hogy tapasztalt és értelmes embernek

 

tartsák, olyannak, akinek az itélete használható, - annak szempont-ja

 

színvonalával le kell szállania s követelményeit a lehetőségekhez kell

 

mérnie. Ez a törekvés jellemzi legjobban Macaulayt. Olyan ember benyomását

 

teszi, aki mindennél többre tartja ezt, hogy itélete mindenkor elfogulatlan

 

és józan s azt, hogy a józanságára mindenkor lehet számitani. Láthatóan él-

 

vezi, hogy olyankor, mikor indulatos kitörést várhatnánk tőle, - hogy ő

 

olyankor is nyugodt marad. Premisszái elég gyakran indulatosak s a szen-

 

――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――――

 

  1. a »tevékenység« írógéppel átikszelve

 

Miként az előző verso szövege, ez is olvasható mind a Napló 1976-os,15 mind a Teljes Napló

 

1999-es kiadásában. Ez utóbbi kiadás szövegét közlöm. Ezen az oldalon – a fordított indigó miatt – az átdolgozás javítatlan állapota vizsgálható és hasonlítható össze ennek az oldalnak a friss javításával.

 

„A lelki események egymásután következése gyors s a szavak formálása ehhez képest lassú funkció: már ezért is lehetetlen, hogy a gondolkozásnak még legelvontabb, fogalmi része is szavakban történjék.

 

Az érett ítélet egyik kritériuma, hogy igényeinket embertársainkkal szemben leszállítsuk. Magas szempontokhoz, az ideálhoz a valóságot hozzámérni: ez az ifjúság jellemvonása. – Ideáljainkkal furcsán vagyunk! – egyrészben kívánatos volna, hogy azokat mindenki öregkoráig megőrizze magában. S mégis azt kell mondanunk, hogy azok mértékül való alkalmazása a naivitás és tapasztalatlanság jele. Az itteni kultúra sokkal kevéssé szellemi ahhoz, hogysem mindennapos látvány lehetne az olyan ember, aki egész életét ideáiban, vagy ideáljaiban elmerülve tölti el. – Az ideáljaim, - az egy más világ, - ezt szoktuk mondani s ezt szoktuk hallani. S ha valaki azt akarja, hogy tapasztalt és értelmes embernek tartsák, olyannak, akinek az ítélete használható, - annak szempontjai sínvonalával le kell szállania s követelményeit a lehetőségekhez kell mérnie. Ez a törekvés jellemzi legjobban Macaulayt. Olyan ember benyomását teszi, aki mindennél többre tartja azt, hogy ítélete mindenkor elfogulatlan és józan s azt, hogy e józanságára mindenkor lehet számítani. Láthatóan élvezi, hogy olyankor, mikor indulatos kitörést várhatnánk tőle, - hogy ő olyankor is nyugodt marad. Premisszái elég gyakran indulatosak s a szenvedélyes bevezetés után a következtetést, az ítéletet elönti egy jóleső nyugalom /…/”16

 

Ugyan a Füst Milántól való Az orgonista címmel ellátott kézirat szintén a szerzőtől való 1925-re keltezésének igazolásához vagy falszifikálásához semmivel nem jutottunk közelebb, legalább két dolog érdemes a figyelmünkre. Az egyik az, hogy a 24. lap hátoldalán olvasható szöveg sok javítást és változtatást tartalmaz, ez a verso, a 24. lap hátoldala csak egyetlen egyet. S bár mind a két számozott oldal a Húsz éves korom jegyzetei szövegéből maradt fenn, nem biztos, hogy e naplószerű jegyzetek átdolgozásának ugyanabból a fázisából származnak. A másik momentum a Macaulay-említés, de ez is csak igen közelítőlegesen visz közelebb az irategyüttes gépelt alaprétegének datálásához.

 

 

 

(harmadik verso: 22v)

 

Az irategyüttes 22. , az Az orgonista gépelt alaprétegéhez tartozó lap hátoldalán gépelt másodpéldány olvasható, javításokkal. Ez A mélyen alvó című költemény szövege, amely a Nyugat XVII. évfolyamának (1924) a 8-9. számában jelent meg, majd igen jelentősen átdolgozva 1934-ben a Füst Milán válogatott versei kötetben. Már korábban érveltem egy olyan, általam helyesnek és védhetőnek tartott textológusi és irodalomtörténészi állásfoglalás mellett, amely A mélyen alvó 22v-n olvasható szövegalakját, az 1924-es Nyugat-beli szövegalakot és az 1934-es kötetbeli szövegalakot három – egymással ugyan genetikusan összekapcsolódó – önálló költeménynek fogja föl (és nem teszi meg valamelyik alakot főszövegnek, a másik kettőt pedig variánsnak).17 Ha érvényes azon általános megfigyelésem, amely szerint az újraírások – irodalmi területtől függetlenül, vagyis költemény, elbeszélés, kisregény vagy értekezés esetén – több bővítéssel élnek, mint törléssel, akkor a hátoldalon olvasható versalakot az átdolgozott és a Nyugatban 1924 májusában megjelent költeményt megelőző időben keletkezettnek kell tekintenünk. Ebben az esetben e vers az irategyüttes »archaikus« rétegéhez tartozik, s mint ilyen, megerősíti Az orgonista 1925-re történt keltezését Füst Milántól.

 

A hátoldalon olvasható költemény még cím nélküli, a gépelt szöveg számos javítást tartalmaz

 

 

 

(negyedik verso: 57v)

 

Mivel ebben a tanulmányban Az orgonista címmel ellátott kéziratnak csak azokkal a hátoldalaival foglalkozom, melyek írógépelt szöveget tartalmaznak, be kell mutatnom az 57. lap versóját is. Ez már csak azért is fontos, hogy látható legyen, mit érthetünk a változtatások vagy átírások időbeli irányán: vannak változtatások, amelyek a gépelt alaprétegre vagy alapszövegre irányulnak, és vannak változtatások, amelyek egyértelműen A Parnasszus felé 1961-ben megjelent szövege felé mutatnak. Ennek a hátoldalnak az esetében ez utóbbiról van szó.

 

Azért ennek az orgonázásnak mégiscsak volt hatása, mert íme, a város lakói kezdtek érdeklődni a fia után, amit azelőtt sohase tettek.

 

  • Hol van a fia? Mit csinál Jánoska? No, gratulálok, milyen nagyszerű fia van magának Baldusné

 

asszony… - Ilyeneket mondtak neki, mialatt (1) a ház elejét virágokkal, gallyakkal (2) segített feldíszíteni. Ő ezeknek az embereknek felelt is valamit, de hogy mit? Azt már nem tudta.

 

A fiam? – (3) felelte valakinek, - Ma rosszúl érzi magát, azt akarom, hogy pihenjen, - ezt (4) mondotta hangosan. De egy másik hang beszélt benne.

 

Nekem nincs fiam, - (5) harsogta benne valaki oly hangosan, hogy ijedten nézett körűl, nem hallotta-e másis?

 

Fáradt volt, úgy érezte, hogy nem is ő, az élete fáradt. Hirtelen harag öntötte el.

 

Mit ér ez az egész élet, ha az ember már harmincnégy éves, - kelt ki magából s nagy kedve lett volna férerúgni az életét, vagy úgy eldobni magától mint ahogy az ember egy elnyűtt ruhadarabot hajít a sutba.

 

Azonban bármily hangosak voltak is lelkének e kisértetei, azért zavartan gomolyogtak benne sokáig. Voltakép (6) nem tudta, hogy mire gondol, mikoris délfelé

 

 

 

  1. írógéppel átikszelve: háza előtt

  2. írógéppel átikszelve: díszitette

  3. áthúzva: mondotta

  4. áthúzva: felelte

  5. áthúzva: mondotta benne

  6. írógéppel átikszelve: sokáig

 

Vessük össze előbb ezt a »javítást« az 1961-ben megjelent A Parnasszus felé vonatkozó

 

szövegrészével!

 

Azért ennek az orgonázásnak mégiscsak volt némi hatása, mert íme, a város lakói kezdtek érdeklődni a fia után, amit azelőtt sohase tettek.

 

Hol van a fia? Mit csinál Jánoska? No, igazán gratulálok, hogy ilyen nagyszerű fia van magának, Baldusné asszony… - Ilyeneket mondtak neki, mialatt ő a ház elejét díszítő, virágos gallyakat segített felfrissíteni.

 

A fiam? felelte valakinek – ma rosszul érzi magát, azt akarom, hogy pihenjen – ilyet mondott hangosan. De egy másik hang is beszélt benne:

 

Ez nem az én fiam, nem az én vérem – harsogta benne valaki oly hangosan, hogy ijedten nézett nézett körül, nem hallotta-e más is?

 

Fáradt volt, a csontjaiban volt a fáradtság, illetve hisz úgy érezte, hogy nem is ő, az élete fáradt. Hirtelen harag öntötte el.

 

Mit ér az egész élet, ha az ember már harmincnégy éves – kelt ki magától, mint ahogy az ember egy elnyűtt ruhadarabot hajít a sutba.

 

Azonban bármily hangosak voltak is lelkének e kísértetei, azért mégse volt bennük semmi határozottság vagy bizonyosság: zavartan gomolyogtak benne. Voltaképp még azt sem tudta, hogy mire gondol, mikor is délfelé18

 

Jól látható a szöveg felületének legvégső kezelése, de az is, hogy az 57. lap hátoldalán olvasható gépelt verzió igen közel áll az 1961-es nyomtatott szöveghez. Az immáron visszanyert Az orgonista és az A Parnasszus felé szövegének későbbi alapos, részletekbe menő összevetését megelőlegezve elmondható, hogy az átírás az előbbi szöveg egyes részeit különbözőképp érintette: bizonyos részek szinte változatlanul mentek át az évtizedeken, bizonyos részek viszont rendkívül sok és mély átgyúráson mentek keresztül. Ezek a drasztikus át- meg átgyúrások aztán benne maradtak az irategyüttesben. Ilyenek azok a részek, amelyek a két regény központi szereplőjének, a kamasz Baldus Jánosnak a szuicid képzelgéseiről, öngyilkossági rászánásairól beszélnek, s ami bőségesen olvasható a Teljes Naplóban, fogalmi szintre emelését, valamint ennek eltávolítását mind önmagától, mind regényeinek a hősétől Füst Milán 1921-ben a Nyugatban közölt Az öngyilkosságról és az Utóhang az öngyilkosság kérdéséhez című írásában végezte el.19 És ilyen az anyának, a regényekben Baldus Sebestyénné Trautmann Márta alakjának és pszichéjének a megformálása. A PIM V. 4140/16. sz. irategyüttesében a gépelt alapréteg az 56. lap gépelt rectóján, vagyis az írógépelt »alarétegében« a következő olvasható: „Márta asszony az nap hajnal óta nagy tevékenykedésnek adta oda magát. Az udvart, a gyalogjáról felsöpörtette, a ház elejét virágokkal, galyakkal feldiszittette, mintha mi sem történt volna, - azután a szekrényeknek esett neki, és ki-be rakosgatott azokban. Legszívesebben poroltatott volna, - ha nem lett volna ma is nagy ünnep. Közben nem igen gondolt semmire, csak egy valami tisztázódott benne, hogy voltaképpen mindazzal, ami történt, a pátert kell okolnia…. Igen, ő elvette tőle Jánoskát és ahelyett, hogy vigyázott volna rá, szabadjára hagyta, néki pedig a lelkére kötötte, - de hányszor! – hogy ne terhelje a fiut s különösen azt, hogy a világért se legyen vele szigoru… - Igen, ő az oka szerencsétlenségüknek, - hogy ez a fiu igy mer beszélni vele, mert ez talán még nagyobb baj, mint ami történt… Mert minden ebből származik, abból, ha valaki nem becsüli meg az anyját…. Nem baj, susogta, s könnyek szöktek a szemeibe. S ki tudja, milyen szörnyüségre kell még elkészülve lennie… Talán még meg is veri egyszer….”20

 

Ehhez képest már jóval több indulatáttétel olvasható abban a ceruzával írott betoldásban, amely az 55. lap hátoldalára került:

 

is gondoljon már… Szive, lelke, egész valója riadtan réműldözött mindentől… Beteges apró félelmek

 

gyötörték…. Hogy hátha elfelejtett valami felől rendelkezni Juliannánál és ebből nagy baj lesz…. Töprengett.

 

Végül délfelé <áthúzva: valami> egy váratlanúl határozott gondolat lepte meg…. Ami egyre csak erősödött benne…. Egyre tisztábban lépett elő….

 

 

 

A <áthúzva: keserüség> most már csak félénken bújdosott benne…. Fel-felmerűlt és eltűnt megint. Álmos volt, kimerűlt nagyon.

 

Ki tudja mennyi bajom lesz még ezzel a kamaszszal, - <áthúzva: gondolta> jutott eszébe hirtelenűl – s felemelve fejét megállt munkájában. Egy csomó fehérnemű volt éppen a kezében…. Majdnem elejtette <áthúzva: mikor mint> mintha megnyílt volna előtte sír…. Olyan érzései voltak. Menekülni akart volna előlük.

 

Mit ér <áthúzva: már> az élet, ha az ember már harmincnégy éves! – gondolta fájdalommal.

 

Néki még joga volna rá hogy magára is gondoljon…. De oh, - hol van az ő élete, hol?... Merre keresse azt, ami <áthúzva: elmenekűlt> eltávozott tőle mindörökre.21

 

Később a körmeneten <áthúzva: fájdalmas> alig látott-hallott valamit is. Kábúlt volt. A nap melegen sütött és elbágyasztotta. Ha megszólították, - felelt és beszélt, de úgy érezte, hogy nem ő beszél. Valaki a fia után kérdezősködött nála. Hogy hol van az ilyenkor?

 

A fiam? Mondotta. Ma rosszúl érzi magát…. Igen….. azt akartam, hogy pihenjen…. – ezt felelte hangosan. De egy másik hang is beszélt benne….

 

Nekem nincs fiam, - mondotta benne valaki oly hangosan, hogy ijedten nézett körűl, nem hallotta-e <áthúzva: valaki> más is.22

 

Látható, hogy ezekben a betoldásokban is vannak olyan elemek, amelyek eljutottak az 1961-es nyomtatott kötetbe. Teljesen kimaradt viszont az 56. oldal hátoldalán olvasható valamennyi, ceruzával írott, sok javítást tartalmazó és akaratlagosan töredékes hatást keltő bejegyzés:

 

ösztönösen csökkentette az adagokat….

 

Valami gonosz érzés, - valami gonosz indulat vette hatalmába… Egy kis élvezetet akart ő most már ebből a szörnyűségből…. Azt az élvezetet, hogy nyugodtan a szemébe nézhessen és lassan, nagyon lassan, indulattalanúl cseppenthesse a mérget, amely az ő szivét megmérgezte <áthúzva: {indulatta}lanúl viszi őt az indulatok felé…..> S csak amikor már nagyon izzik <áthúzva: forró> körülötte minden, amikor már a páter csepp vére is lázadni kezd, csak akkor csapjon ki belőle minden fájdalom csóvája <áthúzva: majd ki belőle…. Mi?> a gyűlölet…. Minden iránt, ami van… az egész élet iránt…. Vagy nem! Még azt sem… Ő még akkor is nyugodt marad, - igen, éppen ő, a szerencsétlen, a legszerencsétlenebb ezen a világon. <áthúzva: Ő fogja> Vagyis lesz valaki, akit majd még néki kell csititania vigasztalnia…. S majd hogy el nem <áthúzva: zokogta> sírta magát már e tempo bizsergető gerjedelmeitől.

 

kimerűlten23

 

Azt hiszem, jól látható, hogy az irategyüttesen belül az A Parnasszus felé szövegével való egyezések és a nem-egyezések alapján kell és lehet eseti filológusi döntéseket hozni arról, hogy egy-egy betoldás a két világháború közötti időben keletkezett Az orgonista szövege felé mutat-e, vagy az 1961-ben megjelent nagyregény szövege felé. Ezek a filológusi eseti döntések olykor igen könnyen meghozhatók, olykor bizony – bár ez fordul elő ritkábban – nehezen. Ha most visszatérünk erre a negyedik versóra, vagyis az 57. oldal írógépelt változatára, mivel a szöveg igen közel áll A Parnasszus felé nyomtatott szövegéhez, bízvást zárhatjuk ki azt, hogy az 1920-as vagy -30-as években keletkezett volna, s viszonylag nagy biztonsággal mondhatjuk, hogy 1959-ből való.

 

Ezt egy formai momentum egyértelműen alátámasztja: ez az írógépelt másodlat olyan gépen készült, amelynek a klaviatúráján volt í, ú és ű betű is.

 

Nem követem végig, mert évtizedeken át folyamatosnak mondható, mindazt a panaszt, melyet naplójában és levelezésében Füst Milán állandóan emlegetett: az írógéppapír, az írógépszalag, a töltőtoll, sőt még a radír hiányáról. Érthető ez, ha a Mindig újraírni! imperatívuszára, erre a Füst Milán által átértelmezett Make it new!-ra gondolunk, vagy arra, hogy amennyiben gépelésről volt szó, állítása szerint egész életén át mindig mindent 5 példányban gépeltetett le.24 Majd a másodpéldányokat is kézzel javította. A papír állandó hiánya, amely érthetővé teszi a mi versóink létezését is, vagyis azt, hogy a másodpéldányok üres oldalai egyéb munkákra később fölhasználhatók, természetes állapotnak mondható olyan íróember esetében, aki ipari méretekben dolgozik. („Másoló-papír kell az írógéphez, meg írógépszalag, - ordítottam.”)25 És természetesnek mondható, hogy szoros kapcsolat fűzi az íróembert a mindenkori írógépéhez is. Kortársunk, a szintén ipari mennyiséget fölhasználó Jacques Roubaud antropomorfizálta, pontosabban női, titkárnői névvel ruházta föl írógépeit (joggal, hiszen olykor sokkal több időt töltünk az írógépünk, mint életünk társa mellett). Miután könyv-emlékezetében vagy emlékezet-könyvében (ez egyik könyvének a műfaja: livre-mémoire és mémoire-livre), miután kiértékelte az amerikai 21x29,7 centiméteres papírszabvány hátrányait a francia 21x27-es szabvánnyal összehasonlítva), rátért korábbi és jelenlegi írógépeinek gyengéd, szeretetteljes bemutatására. A mostani „Írógépemet Miss Bosanquet-nek hívják.” Volt régen egy „ős-gép” (Ur-Machine), amit követett Miss Bosanquet I., majd Miss Bosanquet II., s végül Miss Bosanquet III. A roubaldien névadás eredete is érdekes. Elmondja, hogy az I. számú írógép vásárlása „/…/ egybeesett Leon Edel Henry Jamesről készített monumentális életrajzának olvasásával: Miss Bosanquet (az igazi) Henry James legutolsó titkárnője volt, és neki (aki a festőien szép nevű skót McAlpine-t váltotta fel), az ő gépébe diktálta az utolsó regényeket, az utolsó, gyönyörű, csodálatos, sötét és bonyolult novellákat, minden ebbe ment, amit a Mester a száján a kenti házban kiejtett, ezeket a csodálatos, hatalmas, tétova mondatokat, melyek a legutolsó pillanatban mindig meglelik a kiegyensúlyozott varázslatot, a balanszot.”26

 

A Henry James-utalásban fontos momentum a diktálás. Füst Milán viszonylag korán, bankhivatalnok korában szokott hozzá a diktálásos alkotáshoz. Ha az erre vonatkozó apró adatokat összeszedjük, kiderül, hogy az átfogalmazás vagy a tisztázat írógépelt formát öltött (amire aztán újabb, kézzel írott javítások kerültek rá, egészen a következő írógépelt tisztázatig). Az, amit »írógépelt alaprétegnek« neveztem az irodalmi múzeum Kézirattárában őrzött irategyüttesben, nagy valószínűséggel már tisztázat (ennek valószínűsítésére a következő verso bemutatásakor térek ki). A lejegyzett és rögtönzött átfogalmazások gyakorlata a diktálásban működött, lett lényen szó akár az Esztétikáról, akár A Parnasszus felé kötet szöveganyagáról (ez utóbbi esetben Miss Bosanquet-t Füst Milánné Helfer Erzsébetnek hívták).

 

Lehet, hogy Füst Milánnak már több írógépe is volt a két világégés között, mindenesetre tudunk egy gépről, amely 1946 őszén már épp hogy túlélte Budapest ostromát: „/…/ szegény ostrom-verte írógépem kétszer is megállt s javításáért további százötven forintot követeltek /…/”.27 Ezt követte két új írógép megérkezése is az írói ouvroir-ba, a Műhelybe. Az egyiket a feleség, Helfer Erzsébet »szerezte«. „Egy remek, német írógépet már kaptam Erzsikétől, kéz alatt szerezte így meg úgy, alig kerűlt valamibe.”28 A másikat Füst Milán a Nemzeti Segélyen keresztül kapta, amely szervezet, mint az íróasztalon lévő bádog cigarettatartó matricájából leolvasom, I. országos kongresszusát 1947-ben tartotta. Amikor Füst Milán a jótevőiről levélben beszámolt 1948. júniusában Fülep Lajosnak, leírta, hogy honnan, mit kapott: Perzsián, Párizson, Ruebecken és New Yorkon kívül van jótevője „Londonban, (írógép – hallani tetszel? s az összes rekvizitumjai az írás tudományának,)” érkezett meg hozzá.29 E két írógép egyikébe szereltetett be Füst Milán í, ú és ű betűkaraktert. Elégedettséggel írta 1848. márciusában Menzer Rezsőnek: „Nem veszed-e észre drága jó Fuam, hogy milyen remek gépen írok én most. Épp ezért is gyanítom, hogy már nem sok időm van hátra. /…/ S most hatvan éves író vagyok s még életemben nem volt egy jó nekem való szerszámon, se írógépem, se írótollam, - nem természetesnek kell-e tehát tartanom, ha most, miután kaptam effélét, hogy most majd hamar meghalok, nehogy használhassam?”30

 

Summa summarum: az irategyüttes írógépelt és az 57v-n olvasható bejegyzései semmiképpen nem keletkezhettek a két világháború közötti időben.

 

 

 

(ötödik verso: 23v)

 

Talán filológiai szempontból az irategyüttes legbeszédesebb hátoldala, szintén írógépelt másodlat. Szövege a következő:

 

80./

 

ismerését jött kifejezni. Ezt tudták is róla s ezért szánakozó, fölényes mo-

 

solylyal fogadták, - de azért megmutatták neki az árut.

 

Az élet árja elragad,

 

Most távozom s tán visszatérek,

 

Ki tudja, merre vet az élet,

 

Hát isten véletek, barátim.

 

 

 

A sokféle sors, ahogy elfér, hogy elcsuszik egymás mellett.

 

 

 

Fülelni fogok, talán sikerülhet ellesnem egy szót a láthatat-

 

lanok beszédeiből. –Már régen elporladtak mind, akik e történet szereplői

 

s a földön nem (1) vezet vissza nyom elmult életükhöz. Csak a (2) frohleiteni ká-

 

polna egyik Szüzanya-szobra őrzi emléküket. Gyengéd kéztartással emeli gyer-

 

mekét s, mintha lelkével támogatná a gyertyafénytől megvilágitott kisdedet.

 

Az ő arca is ragyog, de, mintha minden fényét rámosolyogná, (3) a gyermekre. Ezt

 

a szobrot emeltette Kristó Baldus szabad polgár és nyergesmester hitvese an-

 

nak emlékére, hogy a Madonna meghallgatta őt és fia született. Ez az asszony

 

rendkivül szomoru volt mindig. Egy este már ágyában feküdt s keserün hall-

 

gatta legényük Tóbiás vidám énekét, mely a mühelyből a gyertya barátságos fé-

 

nyével együtt (4) szüremlett be hozzá, amikor egyszerre igy kiáltott fel: - Óh, mily bol-

 

dogok ezek! Vajjon meddig kell még várnom, hogy én is, én is egy kis örömöt

 

lássak végre! – Ezzel elaludt. Álmában egy hang megszólította őt s igy szólt

 

hozzá: - Talán csak van kedved egy évig várni…. S ha addig nem is lesz egy

 

csep örömöd…. Akkor majd megörvendeztetlek. S egy év mulva valóban gyermeke

 

született. – Az utolsó négy hónapban csakis magammal törődtem és inyenc élve-

 

zeteimmel: hogy a gyermek minnél szebbé legyen, - de attól a perctől fogva,

 

mihelyt megszületett, senkivel és semmivel sem törődtem többé, csak a gyerme-

 

kemmel, - mesélte sugározva asszony-látogatóinak. S ez a gyermek csodálatos-

 

képen minden tekintetben olyanná lett, amilyennek anyja őt valaha is álmaiban

 

elképzelte, vagy kivánta volna magának: igy, ami az asszonynak legfőbb óhaja

 

volt, már kora ifjuságában zenével kezdett foglalkozni.

 

  1. a »nem« átikszelve, fölötte szitén írógéppel: alig

  2. a mondatkezdet sorközépre gépelt azonnali javítás

  3. sorközbe gépelve: rásugározná

  4. az »együtt« sorközbe gépelve

 

Ami ezen a hátoldalon olvasható, azt három részre kell bontanunk: a leghosszabb rész Az

 

orgonista és A Parnasszus felé szövegének a legeleje.

 

A regények kezdetét immáron négy verzióban ismerjük: 1. a fenti változat, vagyis a PIM K. V. 4140/16. 23v szövege; 2. az irategyüttesben benne lévő »gépelt alapréteg« első oldala, vagyis a PIM K. V. 4140/16. 1r; 3. az 1961 január 28.-án befejezett gépirat kezdete;31 az először 1961-ben nyomtatásban megjelent A Parnasszus felé című nagyregény kezdete. Az átírásoknál – jeleztem már ez irányú tapasztalatomat – a prózai epikus alkotások kezdete és a befejezése Füst Milánnál többnyire változatlan vagy majdnem változatlan maradt, s ez e négy kezdetre is érvényes. Ha az egyes változatok közötti különbségekre figyelünk, egyértelmű bizonyossággal derül ki, hogy ez a gépelt verso, a 23v szövege időben a legkorábbi, ennek tovább szövése az irategyüttesben az 1r-en olvasható verzió, majd 1959-ből az adatolható harmadik írógépelt variáns, végül a nyomtatásban megjelent szöveg. A legerőteljesebb változtatások a földrajzi helyet és a személynevet érintették: a Szűzanya-szobrot az 1. és a 2. sz. regénykezdetben a frohleiteni templom oldalhajójában állíttatták föl, a nyomtatott nagyregényben „/…/ a kőszegi, vagy ahogy a bennlakók egymás közt nevezték: günsi templom sötét oldalhajójában”.32 Viszont nem hangzik össze az orgonista apjának a neve: a 23v-n olvasható egyedül egy másik név, ellentétben a 2., 3. és 4. regénykezdettel. „Ezt a szobrot emeltette Kristó Baldus szabad polgár és nyergesmester hitveseannak emlékére, hogy a Madonna meghallgatta őt és fia született”, olvashatjuk fentebb. Az irategyüttes »gépelt alaprétegének« 1. lapján, a rectón már ez áll: „Ezt a szobrot emeltette Baldus Sebestyén szabad polgár és nyergesmester annak emlékére, hogy a Madonna megsegitette őt és fia született.” A Parnasszus felé ezt adja: „Ezt a szobrot emeltette Baldus Sebestyén szabad polgár és nyergesmester felesége annak emlékére, hogy a Madonna megsegítette őt, és fia született.” A négy regénykezdet egymáshoz való viszonyából az olvasható ki, hogy a 23v a feltételezendő Ur-Textből, az *ősszövegből való, és irategyüttesünk írógépelt alaprétege bármikor is keletkezett, ez a hátoldal korábban kellett, hogy keletkezzék.

 

A verso 2. része, a négysoros közhely-vers bízvást nevezhető bárgyúnak is. De azonnal szerepet kap majd akkor, amikor megkapja a helyét Baldus János orgonista élettörténetében, ráadásul két alkalommal is. A nagyregény első, vidéki részében, a kőszegi (korábban frohleiteni) rész lezárásában, amikor Baldus János odahagyja gyerek- és ifjúkorát a kisvárosban, mert Bécsbe készül, első mentora és orgonatanára, János pap ebúcsúzik tőle. „- Az én időmben, ha valaki elutazott közülünk, mi ezt szoktuk énekelni – mondotta, és máris énekelni kezdett. Oly különös volt hallgatni! János rábámult: most hallotta őt először énekelni életében. Már bizony öreges, rozzant volt ez a hang. Csak mikor buzgón emelkedett a magasba, csak akkor emlékeztetett a régen elmúlt ifjúságra. A szemei pedig bágyadtan, emlékezőn csillogtak.

 

Az élet árja elragad,

 

Most távozom s tán visszatérek,

 

Ki tudja, merre vet a lélek…

 

Hát isten véletek, barátim.

 

Ezt énekelte.”33

 

Majd másodszor is előkerül ez az ének, félúton Kőszeg és Bécs között, az Izsópy-kastélyban, ahová anyja kényszerítette. A fiatal orgonista az általa megalázónak érzett helyzetből, a helyről továbbmenekül ugyan, előre karrierje útján, Bécsbe, de előtte ad még egy utolsó koncertet. „A hangverseny anyaga a következő megadott témára volt komponálva:

 

Most elmegyek, de visszatérek,

 

Ki tudja, merre vet a lélek,

 

Hát isten véletek, barátim.

 

S alighanem akkor játszott ő legszebben fiatal élete során. Nyilván azért is, mert hiszen holnap ő csakugyan elmegy innen, »elszelel«, ahogy apja mondta. Ezt már meg is beszélte tegnap Seebold úrral. És másodszor, ami a fő: azért olvadt bele egészen a zenei témába, egész lényét azért hatotta annyira át meg át, mert odalenn egy másik fiatal lelket tudott, akinek szemeitől ő nagy feleletet várt búcsúzásul erre a műre, amelyet minden szenvedélyével komponált.”34 A lapos búcsú-ének valamilyen hagyományos ének lehet, mert Füst Milán egyik költeményében, idézőjelek között, e 4, illetve 3 sor roncsa olvasható. A költemény a Naenia, de nem az a Naenia című alkotás, amely az Objektív kórus című mikrociklusban jelent meg a Nyugatban 1910-ben, s melynek alcíme (Egy hős halálára). Hanem az a Naenia, amely a Teljes Naplóban is olvasható az 1920-as részben (ugyanebben az évben jelent meg a Nyugat 23-24. számában), s amelynek alcíme (Egy jóbarát emlékezete). A 3. árnyék-strófában a kiemelés tőlem való:

 

Nyers éneket teli szívvel fújtál

 

És nem volt benned semmi félelem.

 

»Nagyot ugrani! – Az élet árja

 

Habjai tornyosúlván, - elragad

 

Szóltál és nagyot kortyantott nyakad

 

S megdőlt, szőke fejed mint az anyaölben

 

Oly lágyn símogatták láthatlan kezek.35

 

A legérdekesebb viszont a hátoldalon olvasható és a versikét megelőző másfél sor: filológiai szempontból, ismétlem, a legértékesebb. És itt vissza kell térnem az írógépelt versók tetején látható oldalszámozásra. A 21. lap hátoldalán ezt olvastuk: 60./; a 24. lap hátoldalán ezt: 42./ - s most, a 23. lasp versójának tetején: 80./ Egy bizonyos, eddig még nem ismert 80. oldal már eddig is gondolkodóba ejtette Füst Milán hagyatékának szöveggondozóit. Mert van két olyan gépiratunk is, amely közel hasonló szöveganyagot tartalmaz, s amelyek 79 oldalból állnak. A Teljes Naplót kiadó Szilágyi Judit utószavából idézek, kicsit hosszabban: „Ebben az időben született a Jegyzetek 1905-ből és a Húsz éves korom jegyzetei, összesen 79 gépelt oldalnyi (torzóban maradt) anyaga. Keletkezésükről Bán Annát idézzük: »Valószínűleg 1933 körül összeszedett, átfogalmazott gondolatok, egy kiadandó napló számára. Az íráspróbák alapján [autográf beszúrások] 1933 körül írták le.«

 

Valamivel korábban keletkezhetett, egy, a Napló kutatóit általában megtévesztő, hiszen ugyancsak 79 oldalas, gépirat. A megnevezés nélküli, töredékben maradt szöveg tematikájában közvetlenül kapcsolható az ebben az időszakban írt, szinte minden naplójegyzet-átdolgozáshoz. Mintha ebből vált volna ki az Egy író naplójából, az Egy ember élete, a Jegyzetek 1905-ből s a Húsz éves korom jegyzetei is. (Ugyanakkor – Füst Milán alkotói módszerére jellemzően – ezek a szövegek is felülírják, átszövik egymást.) (Jelen kiadásba ez utóbbi két, legkidolgozottabb szöveget vettük fel.)

 

Nem tudni, hogy ez a gondosan tervezett, előkészített naplókiadás miért nem valósult meg.”36

 

Nos, a két 79 gépelt oldalas irat egyikének a folytatása és a befejezése itt van, irategyüttesünk 23. lapjának a hátoldalán. Annak a gépiratnak a befejezése, amelyet Szilágyi Judit nem részesített előnyben a Húsz éves korom jegyzeteinek a közlésében. Idézem tehát a Húsz éves korom jegyzetei Szilágyi Judit által közölt végét, majd (a rövid közös részt vastag betűs kiemeléssel, amely tőlem való) a 23v-n olvasható folytatást és befejezést:

 

- Valaha talán iparos volt, mert rendkívüli módon tudta méltányolni a jó iparos-munkát s valósággal, mint egy udvarló, olyan bókokat modott egyenesen a mester szemei közé nézve s kezével latolgatva a megdicsért holmit. Persze szegény feje nem vett soha semmit, csak éppen elismerését jött kifejezni. Ezt tudták is róla […]”37

 

ismerését jött kifejezni. Ezt tudták is róla s ezért szánakozó, fölényes mosolylyal fogadták, - de azért megmutatták neki az árut.

 

Az élet árja elragad,

 

Most távozom s tán visszatérek,

 

Ki tudja, merre vet az élet,

 

Hát isten véletek, barátim.”38

 

Ebből a versóból nem kevés tanulság adódik. Először is: a regénykezdet előtt nem olvasható cím, a búcsúverset (amely lehet egyszerű betoldás csak, mint sok más vers esetében a Teljes Naplóban, de olvasható a Húsz éves korom jegyzetei befejezéseként is, mintha nem kezdő, hanem záró devise lenne) és az elbeszélő szöveg kezdetét csak üres sorköz választja el egymástól. Vagyis Az orgonista cím és címadás bizonyosan nem kezdeti: a »gépelt alapréteg« élén is ceruzával olvasható, az irategyüttes kemény borítójának fedőlapján is, ráadásul a fedőlapon egy külön fölragasztott papírcsíkon szerepel a cím. Bármikor e helyekre kerülhetett Az orgonista felirat, de csak a 23. lap gépelt hátoldalának keletkezése után. Ez magyarázhatja azt, hogy ilyen című alkotására a címen keresztül Füst Milán nem utalt sem a levelezésében, sem a naplójában. A címadás (Az orgonista) bizonyosan későbbi, esetleg efészen kései; de ez nem jelenti azt, hogy »a gépelt alapréteg« ne származhatna 1925-ből.

 

Tanulság, másodszor: mivel a két szövegnek textológiai szempontból kétségkívül köze van egymáshoz (a versón egy alkotás vége és egy másik alkotás kezdete egymás mellé került), ezért megkerülhetetlen a Húsz éves korom jegyzetei (és a Teljes Napló), valamint Az orgonista (és A Parnasszus felé), irodalomtörténészi (motivikus, stb.) összevetése. Csak két példát adok arra, hogy az ilyen fajta összevetés termékeny lenne.

 

Az első példa a Húsz éves korom jegyzetei utolsó lapjainak és Az orgonista szövegének az élettörténeti mögöttesét mutatja meg. Emlékeztetvén arra, hogy az irategyüttes kemény borítójának belső oldalán ezt a bejegyzést olvastuk, zöld ceruzával írva: Régi napló 141 old – ami már-már szerzői felhívás az összeolvasásra. Füst Milán élete során többször járt Ausztriában. Először 1909-ben. Egy ismeretlennek írott levelében olvasható: „Hazajöttem Gleich[…]ből és egyáltalán nem gondoltam az életem megmentésére.”39 A levelezéskiadásban kipontozott földrajzi név Gleichberg. Egyik kint tanuló barátját látogatta meg Stübingben, közel Grazhoz. A Húsz éves korom jegyzetei utolsó oldalain olvasható egy rövid, kerek történet, amely a földrajzi térben Stübingből indul ki. Az elbeszélt dolgok és eseményének megtörténésének időpontja, éve a szövegből nem derül ki.

 

„Hajnali félháromkor indultam el Stübingből s a gyönyörű Marienheim községben egy öreg hegyilakó vállalkozott vezetőmnek. Csodálatos zöld völgyön vezetett keresztül az út, Stájerország smaragd-szín, világoszöld, füves alpesi mezőin s mi egész nap vándoroltunk, - legfeljebb ha egy-egy Joo-Wirt, vagy Sand-Wirt almabora csábított, hogy pár percre megálljunk pihenni. Este értünk fel az alpesi hegy-nyeregre. Éppen vihar indult s már meg is eredt az eső. /…/ Azt tanácsolták tehát, hogy menjek balfelé a hegy-nyergen előre, pontosan fél óra út az egész, - s az úton egy kőkereszt áll, ott kell lefordulnom a ház felé. Elindultam tehát az alpesi viharban, az ismeretlen úton. /…/ Az utasítás szerint néhány pillanat múlva már mentem is a síkos lejtőn lefelé s ugyanakkor valami fehér folt is bele-belenyilallott a vastag sötétségbe. A friss trágyán elcsúsztam s jó néhányszor felbuktam a lejtőn. Valahol a közelben kutyák veszedelmesen csaholtak felém.”40

 

Az átírás alkimista műhelyébe bekerülve Az orgonista egyik jelenete ezt az élettörténeti eseményt dolgozza át: Füst Milán ajándéka ez ifjúkorából a kiskamasz Baldus Jánosnak. Engem, a gyanakvásra mindig készen álló irodalomtörténészt nem az egyes részelemek megfelelései, párhuzamosságai győztek meg: nem a Joo-Wirt vendéglő fölbukkanása, nem az éjszakai hegyi vihar, nem a tehenészet fölcserélése a vágóhíddal, nem a fenyegetően csaholó ebek, hanem a friss, esőáztatta tehénszar, amibe belelépve előbb a fiatal Füst Milán, utóbb regényalakja, a kamasz Baldus János elcsúszott és seggre ült. Az irategyüttes írógépelt alaprétege elbeszéli, hogy miután Baldus János véletlenül találkozott, majd megismerkedett a zeneértő Neumann Ferenc grazi levéltárossal, s együtt töltöttek egy átbeszélgetett délutánt és egy estét a hegyekben, a fiatal orgonista elköszönt új ismerősétől, és az éjszakai erdőn át igyekezett haza.

 

Szerencsére ő is ivott valamelyest, - bár mértékletesen. Kissé lendületes állapotban volt: különben nem mert volna félelmek nélkül átvágni az időnként koromsötétbe boruló erdőn…. Így is egyszer keservesen odavágódott az alfelére. Megcsúszott valami trágyán… Úgy látszik, ökröket hajtotta arra. A <áthúzva: ruhája> nadrágja, keze is csúnyán bemocskolódott….

 

De hát ő most ezen túltette magát egy kettőre s nem engedte, hogy ez a kis piszok sokáig keserítse…..

 

  • Piszkos, hát piszkos, - gondolta….. s már a következő percben el is feledte, hogy piszkos a keze….. /…/

 

Kutyák csaholtak kerítések mögött futva utána aztán elhallgattak…..

 

A holdfényes úton <áthúzva: nehány> egy fakó hosszukás, sovány szuka <áthúzva: futott> cammogott behuzott farkkal…. S egy másik zsemleszínű kutya közvetlen a nyomában…. Ezek rá sem hederítettek, hanem befordultak az árnyékba és eltűntek.”41

 

Ami csak az éjszakai vihar leírását illeti, az Az orgonista feliratú irategyüttesben a 35. lap hátoldalán található ceruzás bejegyzés szövegszerűen azonos A Parnasszus felé megfelelő szöveghelyével, vagyis ezen a hátoldalon ez a ceruzás betoldás is 1959-ből való:

 

„Az éjszaka sötét volt. Vihar sötétsége futott rohanva, zajtalanúl át az egen… Hirtelen befeketült minden, aztán megint kiderült a hold bágyadt világosságától. Olyan volt ez, a néma mozgalom odafenn, mintha zajtalan szörnyűségek mennének végbe valahol az űrben…”42

 

A folytatás már nem teljesen ugyanaz a nyomtatott nagyregényben, mint amit az irategyüttesben olvastunk. A Parnasszus felé szövegében az eddigiekből több elem kiesik, több elem – újraírva – megmarad:

 

„Kutyák szaladtak utána a kerítések mögött és megugatták. De kinn, az országúton is kószált néhány nagyobb eb, ezek olyanok voltak, mint a farkasok, nem ugatták meg, gyanúsan settenkedtek, aztán eltűntek a holdárnyékban. A vágóhíd mellett elmenni pedig megint csak rossz volt, mert valami ott csepegett.

 

  • Mi csepeg itt? Csak nem vér? – Rémülten menekült el onnan. Aztán megállt. /…/ Aztán ott ácsorgott,

 

tűnődött még egy ideig az út közepén. Nagyon fáradt volt ugyan, mégsem volt kedve hazamenni.”43

 

Ebből az első példából jól kitetszik az átírások diakritikus jellege, az azonos elemek halmaza és a

 

különböző, mert megváltoztatott, újraértelmezett elemek halmaza. De világosan látható Füst Milánnak ama eljárása is, hogy olykor a naplóból rövid, kerek történeteket emel át a regénybe. Hogy micsoda problémákat vet föl Füst Milánnál a keltezés vagy a datálás, jól mutatja a Teljes Napló egyik részletének és A Parnasszus felé egyik részletének az összeolvasása. A Teljes Napló 1921-es (!) egységében olvasható egy rövid vadászelbeszélés:

 

Vagy: - A koronás vad ott feküdt a vízmosás partján s nem tudott mozdúlni, - úgy látszik gerincét találtam – a »Schweiss« vékony csíkban csordúlt lefelé a parton oldalából… S én közeledtem feléje…. Zordon fenséggel fordította felém lassan koronás fejét és rám nézett…. Gyönyörű volt! – Én aztán megadtam neki a »Fangot«, - mesélte a kitűnő vadász, aki amellett, hogy kitűnő vadász volt – szerette betanúlt szakkifejezésekkel is értésére adni a világnak, hogy ő az.”44

 

Ugyanez a vadászelbeszélés A Parnasszus felé című kötetben 1961-ben (!) a huncut, nevetős Crouy herceg asszonybolondító vadásztörténete lesz, amit Baldus Sebestyénné Trautmann Márta a házasságtörését megelőző szexuális odaadással hallgat és fölötte nagy tetszéssel:

 

„A tisztás szélén egy gyönyörű tizenhatos bika legelt. Ezt a fara táján, a gerincén találtam el, amire az állat rögtön összerogyott. És ami ezután következett, azt nem lehet többé elfelejteni. Mikor közeledtem hozzá, nyugodtan, szemlátomást minden félelem nélkül, lassan, fenségesen odafordította felém koronás fejét. És akkor még egy ideig szembe is néztünk egymással, mielőtt megadtam néki a »Fang-Schusst«.”45

 

 

 

*

 

 

 

Mit mondhatok arról a beleértendő kérdésről, melyet e tanulmány alcímébe foglaltam: mit mondanak az irategyüttes lapjainak versói a keltezhetőségről? Azt kell felelnek, hogy egyértelműen nem cáfolják Füst Milán keltezését, de nem is erősítik meg; vagy másként fogalmazva meg ugyanezt: épp oly métékben cáfolják a szerzői datálást, mint amilyen mértékben erősítik. S bár a címadás, Az orgonista cím késői és talán kései, az irategyüttesen belül el kell végezni a szövegátírás minden egyes mozzanatának a vizsgálatát, csak ehhez előbb a tényleges és a hipotetikus keletkezési időket szét kell választani egymástól: le kell fejteni az irategyüttesről mindazt, ami bizonyosan A Parnasszus felé megalkotásának szerves folyományaként került bele az irategyüttesbe. Így lehet és kell helyreállítani azt a szövegállapotot, amely idővel Az orgonista címet kapta. Változatlanul meg vagyok győződve arról, hogy az 1920-as évek második feléből, legföljebb a ’30-as évek elejéről való, a nyomtatás előtti átírási fázisig ekkor éppen el nem jutó kisregény rendelkezik a műalkotásnak azzal az autonómiájával és szuverenitásával, amivel az 1959-ben megjelent Szívek a hínárban viszonylatában az 1932-ben megjelent A kapitány felesége rendelkezik.

 

S a legutolsó verso egyetlen mondatáról nem beszéltem. Az oldal elrendezése alapján egyértelmű, hogy e mondat az orgonaművész életéhez tartozik, és Az orgonista című alkotás bevezető mondata. Bár később elmaradt. Talán azért, mert túlságosan didaktikusan, de igen pontosan foglalja össze a regényalakok, Baldus János, Baldus Sebestyén, Baldusné Trautmann Márta, Schwartz (Küssing) Kamilla, Seebold Vilmos, János pap, Madamele és mások egymáshoz való viszonyát: „A sokféle sors, ahogy elfér, hogy elcsuszik egymás mellett.”

 

Innen kell kezdődnie majd Az orgonista című műalkotás elemzésének.

 

 

 

 

 

Kőszeg, 2013. szeptember-október

 

1 Szigeti Csaba: Regény a regényben (Füst Milán: A Parnasszus felé és Az orgonista), Életünk, 2012, 12. szám.

 

 

2 Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, Második kiadás, 1967, 393., 395. p.

 

 

3 Füst Milán: A kapitány felesége, Nyugat, 1932, 15-16. szám; Füst Milán: Szívek a hínárban, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2009.

 

 

4 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 291. p.

 

 

5 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 425. p.

 

 

6 Hogyan végződnek a naplók? in: Philippe Lejeune: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, szerk. Z. Varga Zoltán, L’Harmattan, Budapest, 2003, 210-222. p.

 

 

7 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, Első kötet, 681. p.

 

 

8 Hogyan végződnek a naplók? in: Philippe Lejeune: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, szerk.

 

 

9 Füst Milán: Napló, válogatta, szerkesztette, bevezette Pók Lajos, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, I. kötet, 110. p.

 

 

10 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, II. kötet, 759-760. p.

 

 

11 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 528. p.

 

 

12 Füst Milán: Teljes Napló, id. kiad., II. kötet, 602. p.: „A Függelékben Füst Milán legfontosabb Napló-átdolgozásait közöljük (valószínűsíthető) keletkezésük sorrendjében.”

 

 

13 Füst Milán: Teljes Napló, id. kiad., II. kötet, 714. p.

 

 

14 Füst Milán: Teljes Napló, id. kiad., II. kötet, 876. és 878. p.

 

 

15 Füst Milán: Napló, válogatta, szerkesztette, bevezette Pók Lajos, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, I. kötet, 92-93. p.

 

 

16 Füst Milán: Teljes Napló, id. kiad., II. kötet, 746. p.

 

 

17 Szigeti Csaba: Az újraíró Füst Milán valahány költeménye (A mélyen alvó és az Éji szó, feltámadás előtt), megjelenés előtt az Irodalomtörténetben.

 

 

18 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 74. p.

 

 

19 Füst Milán: Az öngyilkosságról. Néhány laikus észrevétel Posch Jenő cikkére, Nyugat, 1921 (14. évf.), 6. szám; Utóhang az öngyilkosság kérdéséhez, Nyugat, 1921 (14. évf.), 8. szám. 1934 november keltezéssel olvasható a Vitairat az öngyilkosságról, amely visszautal a Posch Jenővel folytatott vitára. Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok, 2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1967, 763-773. p. Ebben az esetben is a Füst Milán-i Átirások Karneválján veszünk részt. „A Dr. Kulcsár István és Székely Béla szerkesztésében megjelenő »Emberismeret« című folyóirat számára Dr. K. I. egy régi cikkem leközlésének engedélyét kérte. Én: ezt át kell dolgozni. Ő: dolgozzam át. – Átdolgoztam /…/”. Levél Nagy Zoltánnak 1934. dec. 6.-án, in: Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 289-290. p.

 

 

20 PIM V. 4140/16, 56r

 

 

21 Ezt a bekezdést az oldal szélén Füst Milán föltűnően, pirossal bekeretezte.

 

 

22 Füst Milán a bal oldalon ezt a bekezdést is pirossal bekeretezte, és 4 vaskos felkiáltójelet írt mellé. PIM V. 4140/16., 55v

 

 

23 PIM V. 4140/16., 56v

 

 

24 Levél Bíró Lajosnak 1946. augusztus 29.-én: „/…/ amíg az itt fellelhető házmester-lányoknak kettőszáz és negyven forintért öt másolatban lediktálhattam /…/”.Ugyanez szó szerint megismételve a Horváth Zoltánnak 1946. augusztus 30.-án írott levélben. 1961. májusában Menzer Rezsőnek az A Parnasszus felé munkálatairól és befejezéséről írva szintén emlegette az öt példányt (kiemelés tőlem – Sz. Cs.): „Januárban készen voltam és gondoltam, ez egyszer könnyelmű leszek, beadom ezt a hevenyészett példányt a kiadónak, vagyishát nem diktálom le újra öt példányban, ahogy egész életemben csináltam.” Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 524, 528. és 823. p.

 

 

25 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 614. p.

 

 

26 Jacques Roubaud: A nagy londoni tűzvész. Tudósítás csatlakozásokkal és elágazásokkal 1985-1987, ford. Szigeti Csaba, L’Harmattan – ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet, Budapest, 2008, 30. p.

 

 

27 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 528. p.

 

 

28 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 614. p.

 

 

29 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 606. p.

 

 

30 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 592. p.

 

 

31 „A 369 gépelt oldalnyi kéziratot (gépiratot) keltezése szerint 1961. január 28-án fejezte be Füst Milán, de még az utolsó pillanatig is módosított, javítgatott regényén. Ez a kézirat is számos gépelt és kézírásos betoldással, beragasztott, a főoldalhoz erősített füllel tette próbára a kiadó és a nyomda munkáját /…/”. Fazakas István utószava, in: Füst Milán:A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 386. p.

 

 

32 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 5. p.

 

 

33 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 154-155. p.

 

 

34 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 239. p.

 

 

35 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, I. kötet, 581. p.

 

 

36 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, II. kötet, 880. p.

 

 

37 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, II. kötet, 778. p.

 

 

38 PIM K. V. 4140/15. 23v

 

 

39 Füst Milán Összegyűjtött Levelei, egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002, 29. p.

 

 

40 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, II. kötet,775-776. p.

 

 

41 PIM K. V. 4140/16. 37v

 

 

42 PIM K. V. 4140/16. 35 v. Vesd össze: Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 49. p.

 

 

43 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 50-51. p.

 

 

44 Füst Milán: Teljes Napló, sajtó alá rendezte Szilágyi Judit, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1999, I. kötet, 629. p.

 

 

45 Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005, 234. p.

 

 

  
  

Megjelent: 2017-11-09 17:00:00

 

Szigeti Csaba (Pécs, 1955) irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, az MTA doktora

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.