Keresés a honlapon:

Bene Adrián: Irónia és erkölcsileg ideális olvasó – Nagy Lajostól Alain Robbe-Grillet-ig

Ha pragmatikai szempontból közelítünk az elbeszélő prózához, akkor világos, hogy kevés kivételtől eltekintve az önreferencialitás és a tisztán irodalmi referencialitás (az intetextualitás révén) ritka. A narratív jelleg (értve ez alatt most főként hagyományos narrativitást: antropomorf szereplők történetének a mesélését) előrevetíti, hogy a befogadó saját életvilágának értékviszonyait működteti az olvasottakkal kapcsolatban – a szerző pedig természetesen számol ezzel. Mint ahogyan a lapos didaktikusságot kerülendő arra is ügyel – jó esetben –, hogy a szöveg ne egyetlen rögzített értelem, értékítélet dekódolására legyen csupán alkalmas. Erre szolgál mindazon játék, amely elbizonytalanítani hivatott az olvasót és/vagy értelmezői aktivitásra sarkallja: az elbeszélői megbízhatatlanság formái, a disznarráció, a sideshadowing vagy metafikciós/metanarratív kommentárok által kínált alternatívák a történetre vonatkozóan, vagy éppen az irónia változatai. (Nem véletlen, hogy ezek gyakran összekapcsolódnak.) Mindazonáltal az axiológiai-etikai értékmozzanat általában jelen van a szöveg működtetésében, mind a szerző, mind az olvasó részéről. Ennek vizsgálata a közvetlen üzenetnél összetettebb megformáltságú műveknél feltételezi az életrajzi szerző és a narrátor között a beleértett szerző, a narratívum és az empirikus olvasó között pedig a címzett és az ideális vagy mintaolvasó instanciáját. Az implikált részben a szerző által megalkotott maszk, részben pedig az a kép, amely az olvasó(k)ban kialakul a szerzőről – a kettő nem feltétlenül esik egybe, utóbbi pedig  nem is egységes. Mindenesetre a formai megoldásokhoz intencionálisan kapcsolodó üres helyként, funkcióként így vagy úgy való feltöltésében nagy szerepe van a hangnak, hangnemnek, regisztereknek, amelyek alapján következtetünk egyfajta kommunikációs szándékra, előfeltevésre, célzott jelentésekre. Ez adja az irónia alkalmazásának érdekességét, lévén szó olyan írásban megragadhatatlan nyomról, ami egy metakommunikatív pozíciót implikál, mely megkérdőjelezi az olvasottak hitelét, illetve azt az ellentétébe fordítja. Az irónia az irodalmi szöveg mint kommunikátum címzettjére, a mintaolvasóra is irányulhat, különösen ha annak értékrendjét, és az alapján várható reakcióját hozza játékba a szerző (egyben önironikusan is gyakorta).

 

Az erkölcsileg ideális olvasóval való empirikus egybeesésünk magának a szövegben középponti szerepet betöltő iróniának a felismerését is lehetetlenné teheti. Nagy Lajos esetében ez időnként azt jelenti, hogy a szerző ezzel a finom megoldással kizárja szövegét a bizonyos társadalmi nézeteket valló olvasók általi lehetséges megértésből. Az ilyen osztályszempontokat is érvényesítő morális attitűd egyúttal a műben érvényesülő szarkazmus tárgyává teszi tehát mindazokat, akik nem értik meg az iróniát, mert nem találnak kifogásolni valót az ironikusan ábrázolt alakok viselkedésében.

 

Nagy Lajosnál a kétértelműséget erősíti (vagy éppen leplezi) a szabad függő beszédben megnyilvánuló irónia és a szenvtelennek tűnő objektív leírás eszköze. A képtelen természetrajz darabjaiban ezek éppúgy központi jelentésszervező funkciót töltenek be, mint a szerző jónéhány elbeszélésében.

„A cselédek és a béresek gazember parasztok, akik fizetett ellenségei a földbirtokosnak, akik rondák és büdösek, mert egész nap orrukkal túrják a földet, valamennyit agyon kellene ütni, és oda temetni azok mellé a huncut zsidók mellé.

A lóistállók téglából készülnek, tágasak, magasak, fehérre vannak meszelve, és a padozatuk aszfalt; az ököristállók szegényebbek, de azért csinosak; a cselédházak azonban vályogból és sárból készülnek, cigányok csinálják őket.”

A magyar földbirtokos szövegében ez csupán humoros hatáseszköz, hiszen a szöveg első és utolsó bekezdései nyíltan és egyértelműen gúnyosak. A zsidó esetében nincs ilyen értelmezést orientáló keret, a teljes szöveg ugyanabban az ironikus regiszterben karikírozza az antiszemita közhelyeket és előítéleteket. Itt is észlelhető azonban a tényleges intenció, a tömény butaság valószínűtlenné fokozása mellett az olyan abszurd kijelentéseken, mint: „Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik.”

A kigúnyolt értékrenddel, nézőponttal való látszólagos azonosulásban jelen van az ezzel ellentétes értékelés, ám ez a kettősség („egyetlen szólamban két értékinkarnáció és ezek interferenciája, összeütközése jelenik meg”¹ – ahogyan Bahtyin a lírai iróniával kapcsolatban kiemeli) csak azonos értékplatform alapján észlelhető, (írott) szövegbeli jelölője nincs, vagyis hasonlóan a lírai intonációhoz, előfeltétele „a hallgatóság együttérzésébe vetett megingathatatlan bizalom”² (Az irónia olyan lírai aspektusáról van itt szó, amelyben az entiméma, a mögöttes tartalom társadalmi együvé tartozást, közös erkölcsi alapot feltételez. Ahogyan maga is írja az intonáció alapjáról szólva: „Az a vászon, amelyre az élő emberi beszéd ráhímezi intonációja mintázatát, nem más, mint az alapvető értékítéleteknek a szavak mögé rejtett azonossága.”³) Nagy Lajos stílusa, az általa előszeretettel használt irónia és szarkazmus tökéletes irodalmi példája a bahtyini tételnek, miszerint: „Az egészséges szociális értékítelet az élet tartozéka, és innen szervezi meg a megnyilatkozás formáját és intonációját, ám a legkisebb mértékben sem törekszik arra, hogy a szó tartalmi oldalában is eljusson az adekvát kifejeződésig. (...) A leglényegesebb értékelések ily módon egyáltalán nem a szó tartalmában foglaltatnak benne, s ezért onnan nem is lehet őket kivonni, de ugyanakkor ezek határozzák meg a szavak megválogatását es a verbális megnyilatkozás egész formáját. Legtisztább alakban az intonációban jutnak kifejezésre.”⁴  

 

Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének esete ennél bonyolultabb. Ennek iróniája az egész kommunikációs aktusra vonatkozik egy olyan speciálisan határsértő szöveg kapcsán, amelynek reflexivitása, értelemezésre felkínálkozása evidens. Szadista pedofil pornográfiáról szól a több ponton is megbízhatatlanként lelepleződő narráció, amely így alkalmas az olvasás folymatának problematizálására. Pornográfia vagy művészet, belemerülés vagy reflexió, test vagy szellem, gyönyör és bűn vagy felháborodás, undor? Az olvasói reakció szabja meg, hogy miként is funkcionál a szöveg: pornográfiaként vagy irodalomként. Felemerül az is, milyen ideális olvasó rejtőzhet ebben a szövegben, és ezzel mennyiben vagyunk képesek azonosulni. És hogyan is működik a szöveg hatásmechanizmusa: intellektuálisan vagy érzelmileg, sőt testileg? Ha csupán intellektuális befogadói stratégiát feltételezünk, akkor irodalmi játékba vonódás vagy erkölcsi ítélet lesz az eredmény, esetleg a kettő együtt? Ha működik az immerzió, a fikcióba való belemerülés és a narrátorra—hőssel való azonosulás, akkor lehetséges-e, hogy egy pornográf tartalmú szöveg ne váltson ki testi reakciót? (Ezen a ponton ráadásul tudattalan és test összeérnek.) Egészséges ember az, akinél ez a reakció elmarad? Csakhogy itt meglehetősen perverz, erkölcsileg teljes mértékben kifogásolható szexuális visszaélések történnek. Tehát egészséges ember, akinél van testi vágyreakció? Mi is itt a szöveg öröme? Tegyük fel,m hogy nem tartjuk szadista pedofilnak magunkat: szólhat egyáltalán hozzánk akkor ez a szöveg? Másfelől, ha csupán erkölcsi felháborodást érzünk, akkor megfelelő olvasói stratégiára voltunk képesek egy irodalmi szöveggel szemben, aminek nyilvánvalóan nem ebben merül ki a jelentéspotenciálja? Egyben reflexióra is késztet, különösen ambivalens reakció esetén: nem vagyok-e rosszhiszemű, álszent, nem elfojtom-e  csupán magamban a perverziót, amit a szöveg, a képzelet felszabadít?

Az irónia többnyire megfoghatatlanul járja át a szöveget, néhol azonban kikandikál egy-egy intertextuális és/vagy metanarratív résen. Ilyen az échancrure szó pszeudo-óceanográfiai meghatározása:

„Kis félhold alakú öblöt jelent, amit a tenger váj ki a part vonalába, ugyanakkor jelenti egy ruha félköríves kivágását is, mely felebarátaink elé tárja a ruha viselőjének étvágygerjesztő domborulatait a vállak és a mellek környékén.” „És minek felel meg a chancre szótő?” „A latin cancer módosulása: különböző, húsevő tengeri rákféléket jelöl, itt kifejezetten azokat, amelyek táplálkozás közben ollóikkal vágják fel a parti sziklafalakról levetett szűzlányok lágy és különösen ízletes részeit, akiket annak idején a mélység libidinális istenének vetettek engesztelő áldozatul. Lásd A kukkoló, 215. oldal.”

 

Mire is irányulhat a pszichoanalitikus pornográfia iróniája, ha nem pusztán terapeutikus narratívának tekintjük a szöveget? Néhány válaszjavaslat következik, a teljesség és az abszolút igazság érvényének igénye nélküll. A regényt akár az esszencialista feminizmus női írásának átszexualizált elmélete elé tartott görbe tükörnek is láthatjuk. Avagy a sentimental reading és annak erkölcsi vonatkozásai körül folyó viták is eszünkbe juthatnak, amelyek az angolszász iordalomtudományban Richardson Clarissajának értelmezése kapcsán zajlottak a regény keletkezése idején. Scott Paul Gordon számára a legfontosabb vonása a műnek az a technikája, ahogyan az olvasót könnyekre fakasztja („technology designed to produce a reader in tears”), amely révén az olvasó a hős erkölcsisége mellett saját morális érzékenységére is elégedetten ismer rá.⁵ Eközben előfordulhat, hogy az író szándéka nem elsődlegesen affektív, hanem a társadalmi-erkölcsi mondandót szánta középpontinak: az ilyen ultimately affective diappontment is lehet a regény iróniájának tárgya.

A korporeális szempont mindenesetre alkalmas alapja lehet a szöveg számos különböző értelemzésének. Az olvasás affektivitásának ironikus tematizálása ugyanarra utal, amire a gyönyörrel kapcsolatban Barthes: a a ruha résein kivillanó meztelenség izgatóbb, mint a teljes láthatóság. Az elkendezőttség mögül felsejlő vágyak lehetnek csak „erkölcstelenek” – a teljes, nyílt megmutatkozás megszüli a szemlélő távolságot. Aki pedig így is csak érzelmi-testi belemerülésre képes, az maga elől titkol valamit, ezért működteti őt a szöveg pronográf módban. Ennek is szólhat az irónia mint tükör – és dívány.

 

Az irónia Booth szerint összekacsintás, amelynek a hátterében tudástöbblet van. Az iróniának ez a némileg leszűkítő, a gúnnyal összekapcsolt koncepciója abból indul ki, hogy a beleértett szerző és az olvasó kacsint össze, egy szereplő háta mögött. Nagy Lajosnál inkább arról van szó, hogy az implikált szerző azzal kacsint össze, aki érti a szarkazmust, az iróniát – de nem csak az ábrázolt szereplő, a megszólaltatott gondolkodásmód, értékrend lesz paródia tárgya, hanem az az anti-ideális olvasó is, aki abban osztozik, ezért észre sem veszi az iróniát. Robbe-Grillet pedig már kimondottan az olvasón ironizál, több szempontból is, ha nem ismeri fel az iróniát, vagy egyszerűen csak nem hajlandó a reflexióra – vagy éppen mert a reflexióba menekül az őszinte belemerülés gyönyöre elől. Ez is egyfajta erkölcs: a képzeleté és az iróniáé, amelyek nem tűrnek sem morális kötöttséget, sem – Sartre értelmében vett – rosszhiszeműséget. Ha létezik az „erkölcsileg ideális olvasónak” nem ironikus használata, akkor az valami ilyesmi.

 

---

¹ Mihail Bahtyin: A szó az életben és a költészetben (A szociológiai poétika alapkérdései). Ford.: Könczöl Csaba.  In: M. B.: A szó az életben és a költészetben. Európa, Budapest, 1985, 5-54, itt: 47.

² Uo.

³ I. m. 26.

⁴ I. m. 23.

⁵ Paul Scott Gordon: Disinterested Selves: Clarissa and the Tactics of Sentiment, ELH 64 (1997),  496 – idézi: Adam udd: Why Clarissa Must Die: Richardson’s Tragedy and Editorial Heroism. Eighteenth-Century Life, Volume 31, Number 3, Fall 2007, pp.1-28

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-16 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.