Videó

Timor Shah videója




Keresés a honlapon:


Kántás Balázs: Egy igazán egyéni hangú kortárs magyar költő pályájának sarokkövei – Kapcsolódó tanulmány Marczinka Csaba költészetéhez

 

 

 

 

Egy igazán egyéni hangú kortárs magyar költő pályájának sarokkövei

Kapcsolódó tanulmány Marczinka Csaba költészetéhez

 

 

Előszó

Marczinka Csaba immár lassan harminc éve érdekes, sajátos, eredeti hangú alkotója kortárs magyar irodalmunknak, mint afféle szabálytalan, olykor polgárpukkasztó, posztmodern Diogenész – költő, történész, irodalomtörténész, próza- és drámaíró, újságíró, rádióriporter, amatőr színész, performer. Sajátosan élő és gondolkodó, számos művészeti műfajjal kísérletező, besorolhatatlan, afféle igazi neoavantgárd, polihisztorféle értelmiségi. 1967-ben született Budapesten, azóta itt él és alkot, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar és történelem szakjain szerzett tanári és bölcsész diplomákat, és már egészen fiatalon tagja volt számos művészeti kezdeményezésnek.

Egyéb figyelemre méltó munkássága(i) mellett költőként is húszévesnél hosszabb szakmai múltra tekinthet vissza, hiszen 1994 óta publikál, első verseskötete 1997-ben jelent meg Előszó a halálhoz címen, és kritikai recepciója szerint még kissé elhamarkodott, kiforratlan, ámbár kétségkívül formabontó, érdekes költeményeket tartalmazott. Ezt követte 2001-ben az immár sokkal kidolgozottabb, egy sajátos, egyéni lírai hang ígéretét sejtető Ki lopta el az ortho-doxámat? című második verseskötete, mely után a verseskönyvek szintjén hosszú szünet következett. Igaz, a szerző a két kötet között eltelt tizenhét évben is folyamatosan publikált folyóiratokban, illetve megjelent egy kisregénye és egy történettudományi tanulmánykötete, ám a következő verseskötet váratott magára. Végül is a 2018-as évben jelent meg végre Marczinka Csaba harmadik versgyűjteménye, a Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester című kötet, mely egyszerre afféle válogatott verseskötet, hiszen a 2000-res évek elején keletkezett művektől kezdve egészen friss költeményeket is tartalmaz, ugyanakkor egy igen jól körülhatárolt és működőképes költői koncepció terméke is. A továbbiakban a szerző költői munkásságáról szeretnék szólni, kötetről kötetre haladva.

 

 

  1. A pályakezdés hangkeresése

Az Előszó a halálhoz című verseskötetről


Marczinka Csaba első verseskönyve a költő harmincéves korában, 1997-ben jelent meg. Ez még hangsúlyozottan olyan verseket tartalmazott, amelyek a költői útkeresés szakaszához sorolhatók. Nem volt még érett költészet, azonban a szerző egyéni lírikusi hangjának kezdeménye már ekkor látszott. Miként a kezdő verset olvashatjuk:


Előszó a halálhoz

 

Csak ennyi volt létem:

zavaros előszó egy fekete könyvben,

melyet gúnyosan méreget a Nagy Olvasó…

Végül felsóhajt mérgesen:

Mily fárasztó előszó!

Pedig rövidke, csendben elhaló

töredék csupán, s végén

már olvashatatlan a szó…

Oly szürke, oly álmosító!

 

Bár a költő önmagát, a rá már ilyenkor jellemző öniróniával, kissé leértékeli, szavainak már itt, ekkor van ereje. Miként egy következő versben olvashatjuk, ahol Marczinka Csaba lírai beszélője a rabság-szabadság problematikáját tematizálja:

 

Egy mondat az újzsarnokságról

 

Tornai József „Egy mondat a szabadságról” c. versére

 

Ahol ózsarnokság volt, ott más is lesz,

felül puhul, alul keményedik,

felül víg mosollyá keveredik,

alulra szúr, mint bevert jancsiszeg…

 

reformszöveg rombol pártzsargon helyett,

ugyanaz a művirágos bikkfanyelv! –

lepelrövidítés, kétes szlogenelv;

hazugságcsere, újítják a szöveget;

 

találjuk ki sajátmagunk!” – szajkóvár –,

de hogyan? pénzügyi lábbilincsben

próbálunk röpülni fellegekben,

 

s zuhanunk lefelé a mocsár

kotus – mocsárgázos iszapja fele,

vajh’ felszínre tör-e az igazság bűze?

 

A képviseleti beszédmód, a szólni nem tudókért való határozott megszólalás szándéka, a társadalom- és rendszerkritikus sorok már a szerző első kötetében megmutatkoztak, és gyakorlatilag minden esetben a rá később is jellemző ironikus és egyúttal szójátékos, s mindez az esetek igen nagy részében direkt módon archaizáló, a nyelvet „feltördelő” versszerkesztéssel párosult… A fiatal költő líráját, bár 1997-es első kötetében a halálhoz igyekezett volna előszót írni, áthatotta az életigenlés, miként az a kötet szerelmi tematikájú verseiből is igen egyértelműen kiderül. Az alábbi, esztétikai szempontból is egészen jól megalkotott, működőképes versszöveg erre ékes példa:

 

Andalúz Madonna

 

Z. Áginak

 

Melegbarna, tüzes arcbőr,

anyaölmeleg, nevetős

és mélytüzű tekintet,

mit földöntúli mosoly leplez;

 

elérhetetlen érzékiség,

s leplezett kitárulkozás,

ősanyai természetesség,

amit keres a megkapaszkodás,

 

mint gyámoltalan kisfiúság,

amely (kis-, nagy-)mama után

még vénülve is – továbbkószál,

s kinek a nőiség mediterrán;

 

s ki anyai szeretőt követ,

nem szerető anyát, még és már,

de a köztük elmosódó határ…

Te tán feloldod e kettősséget!

 

Miként azonban a szerelem és az érzékiség egy fiatal, hangkereső költő által versben szinte kötelezően megörökítendő lírai témák, úgy Marczinka Csaba első verseskötetében már megjelent a filozófiai mélység, a gondolati líra alapja is, többek között olyan, epigramma jellegű, rövid költeményekben is, mint az alább idézett versszöveg:

 

Kelet és nyugat között


Vézna ernyedtséggel küzdő kis faluvég árnyképe,

míg a kövér, a nyerő: dúslakodó nyugalom.

Mely végzet rendel kegyelet nélkül éppen e

végzetesen szakadó, bomladozó telepen?

 

A fenti apokaliptikus szocio-epigramma (?) a kötet egyik utolsó, és egyúttal egyik jobban sikerült, erősebb költeménye. Miként a fentebbi idézetekből láthatóvá vált, Marczinka Csabát első verseskötetében elsősorban a szerelem, a halál és a társadalmi igazságosság kérdései, dimenziói érdeklik. Bár lírai hangja kissé még bizonytalanul határozatlanul, de nagy erudícióval szólalt meg e kérdések körében, és értékes versek kerültek be az 1997-ben fiatal költő első kötetébe. Jelen esszé szerzője úgy véli, bár ez csupán egy szubjektív irodalmári-irodalomtörténészi megállapítás, hogy a fiatal Marczinka Csaba az ezredforduló előtti években elsősorban Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula, Ladányi Mihály, Váci Mihály és más 20. századi, paradigmatikus magyar képviseleti beszédmódot is követő költők útján járt, és e szerzők hangja igen nagy hatást gyakorolt az ekkoriban még ifjú költő kialakuló félben lévő lírikusi hangjára. Miként a szerző maga vallott saját pályakezdéséről a kötet hátlapszövegén:


Túl lehet-e lépni az empirikus hétköznapi beszűkültségen valamiféle spirituális összefüggés, esetleg spirituális egység felé? Túl tudunk-e látni a mindennapos szürkeség reménytelenségén és a meghalástól való rettegés beszűkítő hatalmán? Ezek a kérdések izgattak, ezen útkeresés termékei e kötet versei.”

 

És miként Csontos János, a tragikusan fiatalon elhunyt, jelentős kortárs költő írta szintén a könyv hátlapján olvasható, értő és megértő ajánló soraiban:


Minden költő hatást akar kelteni. Amelyik nem él hatáskeltő eszközökkel, az nem is valódi költő. Szélsőséges korunkban azonnali hatáskeresés csakis szélsőséges eszközökkel lehetséges. A decens megoldásokhoz idő, türelem és tapasztalat szükséges. Marczinka Csaba bőviben van a kínálkozó eszközöknek, de a jelek szerint egyelőre híján a műérlelő türelemnek, amiről a bölcs poéta megismerszik. Hatást akar, de azonnal. Kelt is, ám igen sokfélét, szélsőséges indulatokat kavarva az olvasóban. Ez talán erény, talán hiba – nézőpont és befogadói lelkiállapot kérdése. Széles skálán szeret és gyűlöl, s nem átall markánsan politizálni sem. Folyton kitakaródzik, így igazán kénytelen a melengető iróniát magára húzni. Megoldásait olykor sutának, olykor zseniálisnak érezzük. Egy biztos: a közömbösséget nem tűri, ha őt olvassuk. A hatása alatt állunk.”

 

Jelen sorok szerzője huszonhat év távlatából igazat ad a hátlapszöveg írójának, elismerve Marczinka Csaba első, hangkereső verseskötetének költőszakmai erényeit, és meglátva annak hibáit...

 

 

  1. A költői hit és hang megtalálása

A Ki lopta el az ortho-doxámat? című verseskötetről

A költő második verseskönyve 2001-ben látott napvilágot. Ez a kötet már teljesen más szintet és sokkal egyénibb, kiforrottabb lírai hangot képvisel, mint Marczinka Csaba első kötete. Az ezredforduló utáni első évben járunk, a szerző pedig folytatja a rá jellemző képviseleti-közéleti beszédmódot, amely egyúttal a szakralitás, a hit, a transzcendens, a kereszténység Istenének keresésével párosul. Marczinka Csaba 2001-ben mert gyakorlatilag minden ízében modern költő lenni egy olyan korban, amikor minden viszonylagos, képlékeny, mikor a világ értékvesztett volt – konszenzuálisan a posztmodern korstílus és korszellem vége felé jártunk akkoriban –, mikor minden újragondolásra, újradefiniálásra szorult…

Bár nagy vonalakban és némi irodalomtörténészi jóindulattal Marczinka Csaba versei, lírai beszédmódja modernnek nevezhetők, azonban annyiban e szövegek mégis idomultak a posztmodern paradigmához, hogy folytatták már az első kötet verseire is jellemző, olykor szélsőségesen nyelvjátékos, a magyar nyelv feltöredezéséig eljutó beszédmódot, és a megszólaló lírai szubjektum gyakorlatilag mindig kellő iróniával és öniróniával viszonyul az őt körülvevő világhoz, és azon belül persze önmagához.

A Ki lopta el az ortho-doxámat? című verseskötet a szerző első versgyűjteményéhez hasonlóan a szerelem és a társadalmi igazságosság kérdései, problémái körül forog, ám mindez kiegészül az igaz hit, az ortho-doxa (Marczinka Csabától egyébként nem idegen a keresztény vallás görögkeleti, ortodox keresztény irányzatainak szellemisége, ez pedig szlavisztikai érdeklődésében, többek között vissza-visszatérő Dosztojevszkij-allúzióiban is megmutatkozik). Úgy vélem, e három téma kapcsán a legjobban teszem, ha a kötet egy-egy, általam legerősebbnek vélt verset idézem meg esszémben.

Ami a szerelmi tematikát, a férfi és a nő közötti örök, feloldhatatlan ellentétet és egymásra utaltságot, és persze ennek paradoxonát illeti, a legjobb példa rá talán az Indivídia című vers, mely megítélésem szerint nagy erudícióval megszólaló, egyéni hangról tanúbizonyságot tevő, ezredfordulós szerelmes vers, mely szinte Ady Endre Lédához (Brüll Adél) írt disszonáns szerelmes verseinek hangvételét, atmoszféráját idézi meg:

 

Indivídia

 

Jeges tetejű hegycsúcs vagy,

kövült Kilimandzsárónak

szoktad képzelni magad

némi nemi cukormázzal

(mint egy geil mekfrízfagylalt) –

előírt tükörmosollyal

és nekrofil mániákkal…

 

Nem baj, ha neked is rossz,

csak MÁSOKÉ ROHADJON EL,

mindig és mindenképpen!

Ne tűnjön fel semmi siker,

zavar önszerelmedben,

elrontja kárörömed,

s oda kéjérzeted!

 

Hisz te vagy a kemény-tömény

modern Önzéskoncentrátum,

az üres és meddően

szabad Individuum…,

kinek szabadsága egy

kihegyezett mínuszjel,

mely a Semmi felé fúr!

 

Kemény szavak. A magyar és a világlíra ismert alaphelyzete. A szeretett nő, akiért a férfi beszélő szenvedni kénytelen, természetesen önző és érzéketlen, és csak saját magával törődik… Persze, mindez leginkább a sértett a férfi beszélő nézőpontja… A szenvedést és a sértettséget azonban a lírai szubjektum természetesen itt is a rá oly jellemző iróniával és nyelvi leleménnyel igyekszik oldani.

A szerelem mellett azonban a szerző második kötetében megjelenik a szakralitás, a hit, az istenkeresés motívuma is, miként arról a könyv címadó, és talán egyúttal legerősebb, erősen narratív jellegű költeménye is tanúskodik:

 

Ki lopta el az ortho-doxámat?

 

eltűnt az ortho-doxám, pedig jó volt

olyan ami engem irányított;

összerázódtunk egymással gyöngyen,

mint nagy- és kismutató a számlapon…

de görögkeleti pályaudvarnál

megfújták tőlem egy napon szépen;

ellopták a románok a várónál,

majd hirdették, hogy övék – ősi jogon!

 

csak én valaha elprivatizáltam

és ők most visszaveszik, ami övék…

persze lehet, hogy én is csak találtam,

de lehet, hogy a délszlávoknál hagytam?!

vagy csupán valahol elkavartam…

ki irányít, ha nem lesz ortho-doxa?!

üres leszek, mint egy felfújt buborék

várva a végső kipukkadásra!

 

az ortho-doxámn talán orientált

volna valami transzcendens hallásra

azaz alvilágra vagy mennyvilágra –

csak hát eltűnt a pályaudvar mellett…

s így lettem despiritualizált

mint légypapíron kapálózó legyek,

mikor méregben vakon evickélve

tekintetükkel keresve a fényeket.

 

A hit megtalálása, majd látszólagos elvesztése tragikus költői alaphelyzet, azonban a lírai beszélő saját hitevesztettségét, kiábrándultságát itt is a rá jellemző irónióval és öniróniával próbálja oldani. Azt már az ókor irodalmától kezdve tudjuk, hogy a humor mindenkor segít elviselni a traumákat, veszteségeket, krízishelyzeteket. A 2000-res évek elejének „despiritualizált” világa bizony az a korszak volt a történelemben és az irodalomtörténetben, amikor igen-igen könnyű volt hitevesztetté, kiábrándulttá, végletekig kétkedővé válni, hiszen minden újra és újra megkérdőjeleződött – most, a 2020-as évek Kelet-Közép-Európájában sincs ez másként… Az irónia kétségtelenül erős szövegszervező elvként tud működni, és Marczinka Csaba szakrális, és egyszerre ironikus verseiben működik is.

A szakralitás dimenziói után eljutunk a társadalomkritika, a kendőzetlen képviseleti beszédmód, a sajátosan magyar és kelet-európai közállapotok, akár az aktuálpolitikai kérdések költői tárgyalásának szintjére is. Marczinka Csaba a kötet egyik utolsó versében Passsuth László Esőisten siratja Mexikót című nagyívű történelmi regényét parafrazeálja, lírai alaphangvételéhez híven ugyancsak erős iróniával. Az Esőisten siratja Hungaryt?! című költemény így szól:

 

Esőisten siratja Hungaryt?!

 

Esik Keleten, csak egyre esik,

felfagyott hólabdát görget özönvíz

jönnek tán az „özönvíz esztendei”?!

vagy Tlaloc sír a fellegek tetején,

s Tiszát duzzasztják nehéz könnyei?!

 

pedig keresztje áll minden dombtetőn

rajta egy megkínzott, zokogó férfi…

s tőle az esőisten újra bőg,

haragja az egeket verdesi,

éristennők duzzadnak erejétől

folyóvá, tengerré; majd szétterülnek

puffadt falánk sellőként az Alföldön

 

korábban vérszínű határokat mos

özönvíz és régi mezsgyénk posványos!

dögök és szenny úszkál zavaros színén

s esőisten megint bőg, látván:

hányféle koszt és szennyet rejt a Mély!

 

A posztmodern kor végének Magyarországa képződik meg előttünk, az összes társadalmi-politikai problémájával együtt, melyeknek, mint tudjuk a magyar líratörténetből, évszázados hagyományai vannak. Mintha csak Ady Endre támadt volna fel, és konstatálná, hogy a „magyar ugar” halála óta, szűk száz év alatt mit sem változott, a magyar népre pedig továbbra is a széthúzás és a fejlődés lehetőségének valamiféle elutasítása, az indirekt kollektív önsorsrontás a jellemző. Marczinka Csaba Ady-paradigmát követő lírai beszélője azonban a nagy költőelődhöz hasonlóan úgy ostorozza, kritizálja saját hazáját és népét, hogy az erős kritikából a legnagyobb hon- és nemzeféltés, illetve a nép és nemzet iránti legnagyobb, önzetlen szeretet is kiolvasható. A költői beszélő nem csupán kendőzetlen kritikát fogalmaz meg a képviseleti beszédmód jegyében, de egyúttal figyelmezteti, inti is a mindenkori olvasót, hogy a fennálló helyzet egyáltalán nem szükségszerű, a minket körülvevő világ erőfeszítések, tudatos döntések által megváltoztatható… A posztmodern korban is modern, értékközpontú költő ki nem mondott, csupán sejtetett reménykedése ez. Hiszen a dolgok megváltoztathatósága pedig adott esetben a reményt jelenti valamiféle pozitív változásra. A költő huszonkét évvel ezelőtt valószínűleg jól láthatta, hogy a kocka 2001-ben még korántsem volt elvetve.

Végül Tarján Tamás, a nemrégiben elhunyt, kiváló irodalomtörténész és kritikus találó hátlapszövegével zárnám a verseskötetről szóló rövid értékelésemet:

 

Mint tanítványok választásakor kiszuperált létszámfeletti, olyan árván keresi Mesterét e kötet 1967-ben született költője, lemaradva immár a 33. életév misztériumáról is. Ami a 34.-től telik, az már a túlpart. Marczinka Csaba sokszor meg is idézi Krisztust, hiszen össze nem illő két arcfelével „olyan európai skizó” például az, aki a San Vitale mozaikjaról lenéz, le, valahová – s az is, aki fölnéz rá. Szakállas, halálsovány, lázas szegénylegény kóborol – a sóvárgás- és undor-végletek közötti olthatatlan kíváncsisággal – Ravenna és taverna határolta, pulzáló univerzumában. Ha az előbbiben a Mester jelenléte izgatja, az utóbbiban a mesternő távolléte.

Költőnk térdig jár az ezredfordulós szocio-valóságban, szívig a szerelmekben; értelméig, velejéig folyton a költészet jár őbenne.

Keserű, izgatott, aritmiás gyűjtemény ez. Egy önmagánál kétszerte idősebb kamaszjézus áll az üres keresztfa tövében, és mert jobbat nem tehet, még az operettdalt is kifacsarva dúdolja: „Túl az Influenzián / bulldogok leszünk...

 

 

  1. Az irodalmi irónia igazsága

A Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester című verseskötetről

Marczinka Csaba harmadik verseskötete 2018-ban, a két első versgyűjteményhez képest hosszú szünet után jelent meg. S miként azt a szerző a harmadik verseskönyvéhez önmaga által írott fülszövegében leszögezi, e művében elsősorban epikus jellegű verseit gyűjtötte össze, a kisebb epikus művektől egészen az elbeszélő költeményekig. A versválogatás szervezőelve tehát nem más, mint a narrativitás, a versben való történetmesélés, célja pedig egyúttal egyfajta sajátos írói-költői történelem- és irodalomtörténet-értelmezés, mindez pedig igen-igen görbe tükörben.

A könyv majdnem fele terjedelmét teszi ki a Dévaj Szent Feri kóborlásai című, három énekre tagolt ironikus elbeszélő költemény, amelyet a költő Giovanni Bocaccio emlékének ajánl (nem véletlenül), és amely nem más, mint Assisi Szent Ferenc posztmodern és egyúttal sajátosan kelet-európai és magyar lírai alteregójának vagy újraértelmezésének, egy bizonyos Dévaj Szent Feri névre keresztelt szerzetesnek, vagy éppenséggel álszerzetesnek a hihetetlen kalandjait beszéli el. Dévaj Szent Feri nem más, mint egy csetlőbotló, szerethető, de a szenttől igen messze álló figura, a szentség mint emberi minőség ironikus kifordítása. (Állítólagos) szerzetespap létére iszik, kártyázik, prostituáltakhoz jár, a végén már pedig abszurd módon kocsmát és bordélyházat tart fenn. Kalandozásai során egy fiatalabb (kiugrott?) szerzetes, bizonyos Csaba tesó segíti, aki nyilván nem is lehet más, mint a költő, Marczinka Csaba alteregója. Az emberi gyarlóságot, kisszerűséget, gátlástalanságot és kapzsiságot az elbeszélő költemény fergeteges humorral, bravúros szójátékokkal és műveltséget igénylő irodalmi-történelmi allúziókkal ábrázolja, a végére pedig az olvasó szükségszerűen eljut oda, hogy nem csupán a fiktív, korántsem szent szélhámos szerzeteseken nevet, de Gogollal szólva szükségszerűen magán (is) röhög:

 

Szentté „varázsolódó” Ferink, a kocsmás

s részeges Dévaj Ferike is így kezdte…

Innen vitte föl Isten a dolgát!

(meg persze Csabi tesó segítsége)

(a gondos menedzselésnek hála: már

e polcról nem bukik olyan nagyot –

marad öreg napjaira is tőke!

(ha buktatják is majd, inkább fölfele)

 

Az ironikus elbeszélő költeményt egy nagyobb lélegzetű, ugyancsak a narrativitás jegyeit is mutató, Bán Zoltán András kritikusnak ajánlott metairodalmi költemény, az Állapothatározási kísérletek követi, melynek kicsengése ugyancsak ironikus és önironikus:

 

ahogy romlik minden, úgy leszel egyre

topisabb s kopottabb, vén pulttámasztó!

 

A Matyinetti őrmesterrel a költő(ki)képzőben című elbeszélő költemény már-már szürreális vizekre evez, főhőse ugyanis Filippo Tomaso Marienttinek, a futurizmus atyjának egyfajta posztmodern magyar hasonmása, a militáns Matyinetti őrmester, aki egyfajta militáns költőakadámiát vezet kiképzőtisztként, ahol a cél elvileg modernista (posztmodernista?) költők kinevelése:

 

Túl sok benned az önkritikai hajlam!” –

veregette meg vállam Matyinetti

kicsit gúnyosan – „Igazi modern költő

számára azonban ez egészségtelen!

Legyél kemény és szerénytelen, fiam” –

okított tovább fölényes mosolygással.”

 

E narratíva már így is kellően valótlan, görbe tükrét mutatja korunk irodalmi életének, nem csoda hát, ha az elbeszélő, aki nyilván itt is a szerző alteregója, a szürreálisabbnál szürreálisabb próbatételek után kiábrándul az úgymond modernizmusból, és otthagyja Matyinetti őrmester formabontó-polgárpukkasztó, ám a költőtanoncoktól jórészt értelmetlen cselekedeteket megkövetelő kiképzőtáborát.

Nem fest derűsebb vagy éppenséggel kevésbé ironikus képet a világról, s persze azon belül elkerülhetetlenül a kortárs magyar irodalmi életről példának okáért a valamivel később következő Posztmodern Kazinczy című provokatív szöveg sem, amely elvileg a börtönből frissem szabadult Kazynczy Ferencet helyezi huszonegyedik századi közegbe, aki borgőzösen éppen azon töri a fejét, miként vehetné kezébe a kánonalkotást, és miként lehetne a kortárs irodalom és művészeti élet kisszerű szemétdombján afféle mindenható mikro-diktátor.

 

Persze elébb a kastélyt kell újítni:

Bányácskából Széphalmot varázsolni!...

Meg kell egy jómódú csúnyácska nej,

a csóró cselédszerető mellé, hej!

(Asszony legyen finom és kulturált,

vadócnak ott a kis cselédleány.)

 

Hát ezek állnak még előttem,

csak legyen idő s tér kibontakozni!

Fortuna és Psyché adjon nekem

elég erőt a porondon birkózni!...”

 

Szólott Feri, és jót nyakalt a mama

borából… El is aludta a piától.”

 

A valós, történelmi Kazinczy magasztos, fennkölt eszméivel szemben ez a görbe tükrön keresztül ábrázolt kortárs magyar irodalmi alteregó végtelenül kisszerű, önző, individualista és gátlástalan figura. A vers üzenete mintha mégis az volna, hogy de hát ne haragudj rá, kedves olvasó, hiszen végső soron az ember ilyen, az íróember a maga szükségszerű excentrikusságával főként és halmozottan ilyen, és bár kreálhatunk magunknak magasztos eszményképeket, mégiscsak halandó és esendő emberek vagyunk.

Marczinka Csaba második kötete kétségkívül eredeti címadó versét, a Ki lopta el az ortho-doxámat? című narratív költeményt is beválogatta harmadik kötetébe, mely ironikus visszaemlékezés arra, hogyan lopták el (többek között az ortodox keresztény románok, a játék kedvéért a Görögkeleti Pályaudvarnál) a költő ortho-doxáját, vagyis igaz (feltehetőleg ortodox keresztény, görögkeleti) hitét, s hogyan vált ezáltal minden téren szkeptikussá:

 

az ortho-doxám talán orientált

volna valami transzcendens hallásra –

azaz alvilágra vagy mennyvilágra –

de hát eltűnt a pályaudvar mellett…

s így lettem despiritualizált

mint légypapíron kapálózó legyek,

mikor méregben vakon evickélnek

tekintetükkel keresve fényeket.

 

A dolog látszólag viccesre van véve, hiszen hogyan is lehetne tárgy módjára ellopni bárkitől egy olyan spirituális fogalmat, meggyőződést, mint a vallásos hit? Mindezzel a metsző iróniával és öniróniával együtt azonban a szöveg egyúttal mélyen komoly lenyomata is az egyébként a keleti kereszténység teológiájában mélyen művelt, a témában olykor tanulmányokat is közlő költő istenkeresésének.

Ugyancsak metairodalmi témájú ironikus költemény a Prae-post-modern című költemény, amely a posztmodern korszellem és korstílus ideológiátlanságával szemben fogalmaz meg kritikát, üzenete szerint pedig a Jean-François Lyotard által mintegy megszüntetett, vagy legalábbis megszűntnek nyilvánított nagy elbeszélések korát a nagy mellébeszélések kora váltotta fel:

 

PRAE- és POST-,

A PRÉPOST!

 

s ő a kanonizáló kanonizátor

a szövegszerkesztő textuálkatekizmus,

hová vezet a szexuálateizmus,

ha – esetleg mégis – egy nő az isten?

mire épül a bumerángtipológia,

ha nincs legitim mítosz és közös alap

s csupán a Nagy Mellébeszélés maradt

az elbaszott nagy elbeszélés romjain?

 

posztmodern szőlősgazda rontja-rontja a borát

a prépost meg felárral adja a terméket tovább”

 

Kíméletlenül ironikus kritika ez a posztmodernség, és persze vele együtt a psosztmodernnek (?) nevezhető, persze egyúttal igen sokféle és nehezen meghatározható irodalom(szemlélet) stabil értékeket, jelentéseket, üzeneteket megkérdőjelező, olykor bizony végletesen megengedő, már-már nihilizmusba hajló ideológiátlansága felett. A költői beszélő pedig, ha nem is állít mást, de annyit igen, hogy van, kell, hogy legyen egy minimális közös nevező ember és ember között, és a világban nem lehet egyszerűen minden relatív és akár elfogadható, ahogyan azt a posztmodern, vagy ma már talán inkább a posztmodern utáni kor tapasztalati bizonytalanságából olykor leszűrjük.

A Dosztojevszkij a Halott Krisztus előtt című vers szövegét ugyancsak elsősorban az irónia alakzata szervezi, és Dosztojevszkij bőrébe bújva a költői beszélő egy Pietà-ábrázolás előtt elmerengve szinte a blaszfémiáig menően kételkedik a kereszténység megváltáseszményében, abban, hogy Jézus Krisztus valóban az emberiség bűneiért halt meg a keresztfán, és a kereszthalálnak egyáltalán volt értelme, valóban megváltotta-e általa az emberiséget:

 

Olyan a képen, mint bonctani

lelet, melyet hullaszag övez!

Mint prózai haláleset,

kinél nincs miért reménykedni

és kibe nem tér vissza a lélek,

s ki már nem vált meg minket…

Őrült Rémkép fenyeget innen:

Krisztus elhalta a feltámadást!

 

Ajánlás

Jézuis Herceg e kép előtt

ingott meg Fjodor Mihajlovics

szegény, testben és lélekben…

Segítsd Bizonyossághoz őt!

 

A költői beszélő meginog, még az is megfordul benne, hogy Jézus Krisztus elhalta, mondhatni elbliccelte a feltámadást, és a kereszténység megváltásmítosza nem más, mint az emberiség történetének legnagyobb átverése, ám a vers végére illesztett ajánlásban mégis kéri Jézust, hogy segítse őt bizonyossághoz megingása után, tehát minden iróniával átitatott szkepticizmusa ellenére mégsem adja fel teljesen annak lehetőségét, hogy a megváltás mégiscsak létezik.

A kötet utolsó verse a Borbély Szilárd-variációk című, viszonylag rövid költemény, melyet a költő 2014-ben tragikus körülmények között elhunyt pályatársának, Borbély Szilárdnak dedikált, és az ő életművén belül elsősorban is Borbély utolsó életében írott, nagy hatású művére, a Nincstelenek című regényre alludál:

 

hol van már a Mesijás?

sóletten friss, pucolt tojás?

formás tojástest, ságrga

belsős, főzelék közepén

 

nincsteleneknek legalább

ez jut ünnepnapokra

(hiába veterán a

nagyapa, ha nincs vagyon)

 

(egészen addig, amíg

egy szuicid, túlérzékeny

fiúban ez összegződik

és tragikus formát nyer)

 

(mikor a nincstelenség

végképp univerzálódik)

 

már indulni si

nehezen indultál el –

majd felgyorsulsz tán

 

akár nehezen

égbe szálló albatrosz,

mikor felszárnyal

 

A Borbély Szilárd-emlékvers a könyvnek talán az egyetlen olyan szövege, amelyet nem hat át a kíméletlen irónia, és amely inkább jóval komolyabb, patetikus hangulatban szólal meg. E költeményben van továbbá a legerőteljesebben jelen a másokért való költői beszéd, a szólni nem tudókért való szólás és a velük való közösségvállalás, azaz a képviseleti beszédmód, mely egyébként ugyanilyen erősen jelen van Borbély Szilárd megidézett, Nincstelenek című regényében is.

Ami a verseskötet (többé-kevésbé homogén) lírai beszédmódját illeti, s erről is illene pár szót ejtenünk, Marczinka Csaba költeményeit egyrészt jobbár a neoavantgárd, másrészt a Németh Zoltán által areferenciális posztmodernnek nevezett irodalmi paradigma mentén lehetne valahol elhelyezni. Egyrészről jellemző e sajátos hangnemben megszólaló versekre egyfajta töredezettség és élőbeszédszerű spontaneitás (ez például Kemény Istvánéhoz, a mindössze pár év korkülönbség miatt mondhatni nemzedéktársához közelíti Marczinka költészetét). Másrészről szinte mindenütt jelen van e versekben egy állandó, homályos-avantgárdos, helyenként balladisztikus (az elbeszélő költeményekre ez halmozottan jellemző), szándékolt töredezettség, mely koncepciózusan a sorok közötti olvasásra is serkenti a befogadót. Harmadrészt elengedhetetlen elemei e költészetnek a bravúros, ötletes szójátékok, a költői nyelv által kínált invenciók tárházának végletes kihasználása – ezt nevezi egyébként Németh Zoltán nagy vonalakban areferenciális posztmodern paradigmának –, ám a nyelvjátékok e poétikában sosem öncélúak, sokkal inkább a versek filozófiai regiszterének elmélyítését szolgálják, ilyen értelemben pedig korántsem areferenciálisak. Marczinka Csaba költészetét tehát egy, a fent említett vonásokból összeálló, szerves, egyéni eklekticizmus jellemzi, amely mással összetéveszthetetlen, egyedi hangot kölcsönöz a szerző verseinek.

Marczinka Csaba harmadik verseskötete egyúttal sajátosan ironikus költői irodalomtörténet és történelemkönyv, melyben a különböző történelmi személyek és irodalmi figurák mind-mind a költői beszélő különböző alteregóiként jelennek és szólalnak meg, és mind igen kíméletlen humorral világítanak rá az ember szükségszerű gyarlóságára, kisszerűségére, önzésére. Ez a kíméletlen, már-már olykor túladagolt, morbid szójátékokkal és szürrealisztikus metaforákkal tűzdelt, fanyar irónia egyúttal erőt is ad a mindenkori olvasónak ahhoz, hogy nevessen az őt körülvevő, kétségtelenül túlságosan is emberi világon, egyúttal pedig ember mivoltából kifolyólag szükségszerűen önmagán. Marczinka Csaba kötetének alaptézise, mondhatnánk, hogy az ember sajnos minden pozitivista megközelítés ellenére nem eredendően jó, sokkal inkább eredendően rossz, de mindenesetre önző és kisszerű. Dévaj Szent Feri és Csaba tesó, a militáns irodalmár, Matyinetti őrmester, a posztmodern, alkoholista Kazinczy vagy a Krisztus-festmény előtt istenkáromló, a saját megváltását féltő Dosztojevszkij, és még sorolhatnánk a narratív versekbe oltott csirkefogókat, széltolókat, mind ennek a kisszerű önzésnek a szimbolikus megtestesítői. Amikor pedig olvasóként rajtuk nevetünk, egyúttal velük is nevetünk, és persze magunkon nevetünk, hiszen a kétségtelenül súlyos üzenet: ők tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Marczinka Csaba narratív költészete tehát kétségtelenül kíméletlenül kigúnyolja az emberiséget létezésének szinte minden aspektusában, ugyanakkor mindezt nem bántó és pesszimista, reményvesztett hangnemben teszi, sokkal inkább pedagógiai céllal és némileg megbocsátó éllel. Marczinka ugyanis minden iróniája ellenére kétségtelenül humanista költő, aki minden hibája ellenére igenis szereti és elfogadja az embert a maga gyarlóságaival együtt. Verseinek tanúsága szerint az ember már csak ember, nem más, és bár szükségszerűen gyarló és önző lény, mégis ott rejlik benne a jóra való képesség is. E narratív költemények különös igazságot, az irodalmi irónia igazságát kínálják nekünk, mindenkori olvasóknak, mely által nevethetünk saját emberi mivoltunk szükségszerűen korlátlan kisszerűségén. Ám a humor, a nevetés egyúttal mindenképpen könnyebbé teszi az életet, felszabadít, s okvetlenül gondolkodásra is késztet. Ha pedig készek vagyunk elgondolkodni saját emberi természetünk negatív aspektusain, az már a pozitív változás előszobája is lehet. Azt hiszem, talán ez Marczinka Csaba egész sajátos, egyéni hangú költészetének legfőbb üzenete, már amennyiben 2023-ban az irodalomtörténésznek illik szerzői szándékról és lírai alkotások üzenetéről értekeznie…

Itt jegyezném meg zárásképpen, hogy Marczinka Csaba e tanulmány keretei között tárgyalt verseskötetei a szerző lírájában új utakat nyitott a 2023 elején megjelenő Habókos hommage című versgyűjtemény, amelyről jelen sorok szerzője a későbbiekben önálló kritika keretei között tervez írni…

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-01-04 20:00:00

 

Kántás Balázs (1987) költő, műfordító, irodalomkritikus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.