VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Kántás Balázs: Vers önmagán belül (Tanulmányvázlat Paul Celan költészetének alapvonásairól)Kétségtelenül Celan a XX. század egyik legtöbbet elemzett európai lírikusa, irodalomtörténeti jelentősége okának és költészete lényegének megítélésében pedig a szakirodalomban az elmúlt húsz évben kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. A következőkben megkísérlem áttekinteni, egyes hazai és külföldi szakirodalmak miben látják Paul Celan költészetének lényegi vonásait és a szerző irodalomtörténeti jelentőségének lehetséges okait, illetve ennek kapcsán bizonyos következtetéseket levonni. Thomas Sparr[1] vélekedése szerint, akire Kiss Noémi is hivatkozik a celani líra lényege a „tropikus és elrejtő nyelvezet”, azaz a jelentést zárt struktúrába szorító, az olvasó elől elrejtő, rétegzett költői nyelv. A versek önálló, kontextustól független egységek, melyek a nyelven kívüli állapot felé törekszenek, önmagukon túlmutatnak, megértésükhöz pedig a szokásosabbnál sokkal szenzitívebb olvasás szükségeltetik. Természetesen azonban ez a meglehetősen egyéni felfogású és megvalósítású költészet sem nélkülöz minden előzményt, mint ahogyan arra Kiss is rámutat disszertációjában számos külföldi szerzőt idézve: „Vajon a végtelen világ nem éppen a megértésen keresztül képződik az érthetetlenségből és a káoszból?” – tette fel a kérdést már Schlegel[2] a romantikus költészet kapcsán, melyből minden bizonnyal Celan lírájának bizonyos aspektusai is egyenesen levezethetőek. Ugyancsak Schlegel[3] szerint az irónia, mely Celan költészetének a hermetizmus mellett egyik fontos, azzal erősen összefüggő lényegi vonása[4], nem más, mint a paradoxon egy formája, azaz mindig ellentmondásos, kétértelmű. Ez a kétértelmű nyelvezet önmagára reflektál, a jelentés ezáltal egyszerre, egyazon pillanatban jöhet létre és szűnhet meg. Ezen elgondoláshoz kapcsolódhat továbbá, hogy Paul de Man megítélése szerint a poétikai változás a romantikából eredeztethető, ezt az irónia és a hozzá hasonló allegória használata okozza. A folyamat a modernségben éri el a tetőpontját, bár már a romantika korában is megtalálhatóak az elmélet nyomai. Ahogyan de Man[5] írja: „A nyelv figurális aspektusainak hangsúlyozása, pontosabban az allegorikus kifejezésmódok továbbélésének tudatosítása olykor együtt jár az „irónia” alakzatával való elméleti foglalkozással. Ez azonban korántsem szükségszerű.” Hugo von Hoffmanstahl[6] az irónia kapcsán egészen Novalishoz, a klasszikus német költőhöz nyúlik vissza: „A sikertelen háborút követően komédiásnak kell születnünk.” – Ez azt jelenti, hogy a történelem valósága, a szörnyűségek mindenképpen az irónia felé fordítják az író figyelmét. Hofmannstahl pedig a háborút tekinti alkalomnak arra, hogy a nyelv ironikussága és önkényessége, a történelem iróniája a nyelv figuralitásában fejeződjön ki. Ezen állítás véleményem szerint oly módon látszhat indokoltnak, hogy Celan esetében már a szerző életrajzának vázlatos ismerete alapján is tudható, hogy e költészetnek egyik alapélménye a háború, az emberiességből embertelenségbe való hirtelen átfordulás. Ezzel párhuzamosan érdemes talán ismét Derridát idézni, aki a Schibboleth c. Celan-vers kapcsán írja, hogy a dátum okvetlenül eleme a versnek, azaz a keltezés és a vers szövege nem választható szét, a dátum megismételhetetlen, egyszeri produktummá teszi a verset. A költészet határjárás, határátlépés, melybe bebocsáttatást kell nyerni. „A nyelv költői írásában nincs más, mint puszta sibboleth” – írja Derrida.[7] De ez esetben vajon szétválasztható-e vers és kontextus, mint ahogyan az Celan költészete kapcsán sokszor felmerül? Úgy gondolom, annak ellenére, hogy Celan egyes versei köthetőek helyhez és időhöz, a kontextuson kívül, mintegy örökérvényű alkotásként is értelmezhetőek, értékükből pedig vajmi keveset von le, ha valamilyen értelemben, akár áttételesen is, mégiscsak referálnak a világra, bizonyos térbeli és időbeli aspektusokra, ily módon talán még Derrida megközelítése is összeegyeztethető a celani lírát kontextustól valamennyire függetleníthető, egyetemes jelleggel bíró irodalmi szöveguniverzumként elgondoló megközelítéssel. Peter Szondi, aki többek között Celan költészetével is behatóbban foglalkozott, Hölderlin költészete a hermetizmus szempontjából már rokonítható Celanéval, nemcsak azon a téren, hogy Celan sok esetben használt fel Hölderlin-idézeteket verseiben intertextuális, közvetett vagy közvetlen módon. Peter Szondi[8] megfogalmazása szerint: „Hölderlin kései stílusának hermetikussága, vagy ami olyanként megjelenik, addig tekinthető Hölderlin eljárási törvényszerűségének, amíg egy ennek megfelelő interpretációs eljárás létre nem jön.” A hermetikus költészet tehát lényegében olyan poétika, melyet mindenképpen el kell választani a hagyományos beszédtől, és olyan speciális interpretációs módszert igényel, amely tényleg képes értelmezni. Megjegyzendő persze, hogy Szondi tanulmányai persze 1975-ből származnak, amikor a celani poétika szinte teljesen újkeletűnek számított, eszerint még inkább problematikus lehetett a hermetikus költészettel megbirkózni tudó interpretációs módszer kialakítása, mint manapság. Amennyiben Paul Celan költészetének előzményeit, gyökereit, az európai irodalom korábbi szakaszaihoz való kapcsolódási pontjait vizsgáljuk, felfedezhető, hogy Celan és Mallarmé lírja között is szoros kapcsolat mutatható ki. Schein Gábor[9] a hermetizmust – immár az utóbbi bő egy évtizedben – úgy értelmezi, mint egy kialakítandó esztétikai kategóriát, melynek egyik fő vonása, hogy a szöveg elsősorban önmagára reflektál, tehát a nyelvi struktúra valamiképpen zárt, a folyamatok pedig magán a szövegen, annak saját vonatkoztatási rendszereket, saját szabályszerűségeket magában foglaló világán belül mennek végbe. Schein arra is felhívja a figyelmet, hogy a fogalom egyáltalán nem egyértelmű, sőt, mint ahogyan nem volt ez másként Peter Szondi tanulmányának idején sem, rengeteg irodalomelméleti vita övezi máig is. Ha Paul Celan líratörténeti jelentőségének okait és megnyilvánulásai formáit kutatva magyar kapcsolódási pontokat keresünk, költészetének magyar recepcióját vizsgálva Kiss Noémi is megállapítja, hogy bár Pilinszky Szálkák és Celan Die Niemandsrose c. kötete kezelhető egy irodalmi hagyományon belül, a magyar szakirodalom elsősorban nem annyira a költői eszközök hasonlóságából, a retorikai alakzatokból indul ki, hanem sokkal inkább a két költő hasonló világképéből, szellemi kötődéseiből. Erről részletesebben Danyi Magdolna[10] ír egyik Pilinszkyt és Celant összehasonlító tanulmányában, de Wirth Imre[11] és Schein Gábor is hasonló álláspontot képviselnek, azaz Celan és Pilinszky költészetének hasonlósága elsősorban nem abban áll, ahogyan megalkotják a verseiket, amilyen költői, líraretorikai eszközöket és ahogyan alkalmaznak, sokkal inkább abban, hogy milyen eszmetörténeti háttérhez, szellemi irányzatokhoz köthetőek. Fő különbség a két szerző között ellenben, hogy amíg Pilinszkynél sokkal több helyen mutatható ki a narrativitás és a valóságra való referencia, addig Celan kései költészete főként magyar olvasó szemével nézve talán elvont, önmagába zárkózó, nehezen megállapítható referenciális pontokat tartalmazó és a narrativitást, a vele járó időbeliséget kiiktatni kívánó költeményekből áll. Pilinszky és Celan költészetének hasonlóságairól Kiss Noémi a következőképpen nyilatkozik: „Metafizika, eszkatológia és az „élő metafora” József Attila kései költészetéhez hasonlóan (…) nemcsak a transzcendens ontológia felé fordulást, hanem a gondolatok és metaforák logikájának paradox metafizikáját is jelzik. Pilinszky és Celan költészetében az alapmotívumok (szem, kő, vér, szív, test) sokhelyütt azonosak, de Celan köteteiben ez az inverz logika az ironikus-figuratív nyelvhasználatot jelenti. Celan költészetében a hétköznapi nyelv sokkal drasztikusabban formálódik át a költő saját költői nyelvévé, mint Pilinszky lírájában.” [12] Celan esetében tehát a mindennapok emberi nyelvétől való eltérés sokkal radikálisabb, mint a vele párhuzamba állítható Pilinszky esetében. Nyilvánvalóan merész értékítélet volna azt állítani, hogy amennyiben nyelvi mélységekben mérjük egy költői életmű eredményeit, úgy Celan talán messzebbre jutott, mint Pilinszky, azaz nála talán jelentősebb költő – annyi azonban bizonyos, hogy a nyelvi korlátokat sokkal merészebben, szabadabban hágja át, igyekszik lerombolni, s egyúttal igyekszik a lerombolt tabukból valami újat is létrehozni. Fenti idézet kapcsán az „élő metafora” kifejezés egyébként Paul Ricoeurtől[13] ered, akinek elgondolása szerint a nyelv metaforái nem halottak, hanem újra és újra életet nyernek, folyamatosan újjáélednek a nyelvben, a beszélt és írott szövegek manifesztációin keresztül. Ez a gondolat nyilván egyaránt érvényes költészetre és filozófiára, minden emberi nyelven megfogalmazódó szövegre, hiszen ma már szinte közhely számba menő megállapítás, hogy mindennapi beszédünk is metaforikus, a metafora jelensége pedig egyáltalán nem az irodalmi szövegek sajátsága, kiváltsága. Paul Celan kései lírája esetében ugyanakkor, melyből lényegében kiszikkadnak, eltűnnek a metaforák, és csak a versek zárt, szinte megközelíthetetlen, feltörhetetlen magja marad, a metafora halálának elképzelése is érvényesnek tűnhet. Kérdés persze, mit értünk metafora alatt – metafora alatt hagyományosan jelölt és jelölő kapcsolatát, két nyelvi elem egymásnak való megfeleltetését szokás érteni, de persze érthetünk alatta egyszerűen költői képet is. Amennyiben megfeledkezünk a megfeleltetésről, úgy nyilván Celan kései költészetében is vannak metaforák. Ha azonba hagyományos módon közelítünk a metaforához, akkor Celan esetében már lehet a metaforák eltűnéséről beszélni, hiszen az eredetileg megfeleltetésen alapuló költői képek önmagukban állnak – nincs többé megfeleltetés a valós világ dolgainak, nincs többé két dolog közötti anaológia, csak az adott kép létezik saját költői valóságában. Egy másik helyen Kiss[14], számos külföldi elemzőre hivatkozva így ír Celan költészetének jelentőségéről: „Celan költészete többek számára a huszadik század nyelvi válságát és fenomenológiai, valamint dekonstrukciós nyelvelméletének újításait integrálja. Így a versek jelentésrétegében – az interpretáció intenciójától függetlenül – felmerülhetnek bizonyos nyelvelméleti kérdések. A celani poétika vizsgálatában Heidegger, Derrida, Gadamer és Pöggeler is meggyőződik arról, hogy e líra alkalmas a huszadik század emberi tapasztalataiból a nyelv problematikájának – a metafizika, a kabbala, a történelem, a holokauszt nyelvének – megszólaltatására.” A celani líra különböző kötődéseinek vizsgálata kapcsán talán említésre méltó tény az is, hogy Celannak Heidegger iránti érdeklődését bizonyos életrajzi jelenetek is igazolni látszanak. Celan amerikai monográfusa, John Felstiner[15] is kitér rá, hogy Heidegger meghallgatta Celan egy felolvasását 1967. július 24-én Freiburgabm és amikor a filozófus egyik könyve, a Was heisst Denken egy példányát akarta Celannak ajándékozni, Celan kijelentette, hogy a filozófusnak már minden művét olvasta. Egyik későbbi találkozásukat a Todtnauberg c. versében örökítette meg. Celan költészetének lényegi vonásait és irodalomtörténeti jelentőségének lehetséges okait vizsgálva talán megemlíthetünk bizonyos Magyarországon megjelent, viszonylag korai recenziókat, tanulmányokat[16], hiszen e tanulmányoknak már csak a mennyisége és koraisága is rámutat arra, Celan mennyire paradigmatikus, nemzetközi hatást kiváltó szerző, aki iránt az irodalmi- irodalomtudományi érdeklődés már egészen korán, még életében feléledt, halála után nem sokkal pedig kicsúcsosodott – mintha a különböző irodalmi-irodalomelméleti iskolák viszonylag hamar mind megtalálták volna a maguk Celanját, vagyis a szerző költészetének azon a vonásait, melyek számukra érdekesek lehetnek. Oravecz Imre[17] volt az, akir már 1968-ban, a Fadensonnen c. kötetről recenziót írt magyar nyelvterületen. E recenzió szerint Celan költői valósága nem tapasztalati úton, pusztán filozófiailag ragadható meg. A költő versbeszédének effajta nyelvi tapasztalata nem más, mint egyfajta metanyelvről, a nyelvről és a költészetről való költészet – ily módon talán az sem volna merész feltételezés, hogy Celan nem csupán paradigmatikus költőként, de egyes versei mélysége, elméleti felvetései folytán akár jelentős líraelméleti, nyelvfilozófiai gondolkodóként is kezelhető. Oravecz arra is kitér, hogy bár Celan neve nem ismeretlen Magyarországon (ez még hangsúlyozottan 1968-ban volt így), de az átlag magyar nyelvű olvasó nem nagyon tud mit kezdeni a szerző költészetével, a versek bonyolultsága, nehezen érthetősége miatt, a Celan-befogadás reneszánsza pedig még várat magára. Mára minden bizonnyal, a szerző halála után mintegy negyven évvel valamivel jobb a helyzet, azonban az talán még mindig kijelenthető, hogy főleg elemzők, irodalomtörténészek ismerik Celan költészetét és foglalkoznak vele, de a hatalmas mennyiségű kommentárirodalom ellenére az átlag magyar versolvasó közönség (ha egyáltalán szabad ezt a szót használni) számára a XX. század egyik legnagyobb hatású európai költője még mindig jórészt ismeretlen, bonyolult és megfoghatatlan. Komáromi Sándor[18] volt az első szerző Magyarországon, aki részletesebben taglalta egy Oravecznél valamivel későbbi, 1976-os tanulmányában Celan költészetét és a róla akkoriban megjelent szakirodalmat. Mindössze hat évvel a szerző halála után már magyar nyelvű összefoglaló tanulmány született nem csupán lírájáról, hanem a róla szóló addig megjelent elemző szövegekre is – e tényről úgy gondolom, mindenképpen figyelemre méltó, ismerve a hetvenes évek magyar irodalmát és irodalomtörténet-írását. Komáromi szerint Celan költészetének kiindulópontja mindenképp a szervezett népirtások élményeinek látomásszerű drámaisága, az emberi élet szélsőségeinek tapasztalata, ugyanakkor Celan az a szerző, aki mintegy összegzi a szimbolista és az avantgárd hagyományt, áthidalva körülbelül száz év költészettörténetét – ez pedig megfelelni látszik azon elképzelésnek, mely szerint a celani líra egy specifikus alapélményből kiindulva, de annak általános jellegét is szem előtt tartva egyetemes, az egész emberiséggel kapcsolatban költői állításokat megfogalmazni tudó, újszerű költészetté emelkedik. Komáromi főleg német nyelven írott szakirodalmi munkák alapján elemzi a költő életművét és helyezi el Celant a kánonban, kiemelve az akkori magyarországi recepciótörténeti hiányosságokat, megemlítve, hogy Romániában ugyanakkor már 1976-ban, a szerző halála után mindössze hat évvel is igencsak jelentős Celan-recepció volt érzékelhető. Rámutat persze arra is, hogy mivel Paul Celan bukovinai születésű volt, tehát részben tulajdonképpen romániai költő is, hiába német anyanyelve és zsidó származása, a román nemzet számára mindenképpen jelentősebb szerzőnek tűnhet, mint Magyarország számára. Egy további tanulmány Lator Lászlónak[19], Celan első magyarul megjelent válogatáskötete fordítójának tollából való, immár 1980-ból. Úgy tűnik, Lator ambivalens módon viszonyul Celanhoz és a költő kánonban elfoglalt helyéhez, hiszen egyfelől jelentős költőnek aposztrofálja, másfelől viszont azt is élesen megjegyzi, hogy a szerző éppen olyan alkotó, aki az 1970-80-as években Európában elterjedt irodalomelméleti és nyelvészeti elméletek elképzeléseinek nagyon is megfelelt, ezért aztán elég gyorsan elnyerte megfelelő helyét a kortárs európai irodalom kánonában. Úgy tűnhet, Lator számára Celan költészetének elméleti jellege nem igazán soroltatik a szerző pozitív tulajdonságaihoz, s megjegyzi azt is, hogy Celan talán nem pusztán tehetségének és költői újításainak, hanem részben minden bizonnyal történelmi sorsának és az arra irányuló figyelemnek is köszönheti a neki tulajdonított irodalomtörténeti jelentőséget. Amennyiben rosszindulatúak akarunk lenni, ez alapján azt is mondhatnánk, hogy Paul Celan úgymond „jó időben volt jó helyen”, egy megfelelő történelmi korszakban művelt olyan költészetet, amelyet az adott kor éppen kurrens elméleti irányzatai saját elképzeléseiknek megfelelően viszonylag könnyen a magukévá tettek és tudtak elemezni, ezáltal pedig mintegy legitimálni az irodalom tulajdonságairól akkoriban a fejüket az európai gondolkodásban felütő elképzeléseiket. Danyi Magdolna[20] Celan szokatlan, a szerző költészettörténeti jelentőségéhez minden bizonnyal valamennyire hozzájáruló főnévi szóösszetételeit a metafora halálának elképzelése ellenére metaforaként kezeli, és úgy gondolja, ezek a szóösszetételek a legújabb magyar líra versnyelvére is erős hatást gyakoroltak. Azon állítással, mely szerint a szerző jelentőségének egyik oka költői nyelvi újításai, azon belül is a szavak erejének tulajdonított kiemelt szerep, csupán egyetérteni tudok – az új, egészen addig nem létező szavak, szóösszetételek nyilvánvalóan tekinthetőek egy olyan a korábban létező elemekből táplálkozó, de megnyilvánulásaiban új költői nyelv építőköveinek, mely az ismert emberi nyelvek szemantikai korlátain túljutva olyan tartalmak közvetítésére lesznek alkalmasak, melyek addig kifejezhetetlennek bizonyultak. A rövid, hermetikus versszövegek ily módon mintha terjedelmüknél fogva minél kevesebb szóval minél többet igyekeznének elmondani. Celan irodalomtörténeti jelentőségének okait vizsgálva Szegedy-Maszák Mihály idézett tanulmányát megelőzően Radnóti és Celan költészetének rokonítására már Szász János[21] is kísérletet tett. Szász tanulmánya főleg a két alkotó történelmi helyzetében talál rokonságot, sokkal kevésbé nyelvi magatartásformáikban, hiszen Radnóti legtöbb verse viszonylag könnyen dekódolható, korabeli magyar hagyományokat követő mű, míg Celan kései lírájában már többé-kevésbé hermetikus költő. Szász is kiemeli, hogy Celan lírája az európai irodalom történetében sem a holokauszt szempontjából, sem általában véve nem kerülhető meg, szintén alátámasztva azon elképzelést, hogy bár a celani költészet egyik alapélménye a holokauszt, Celan maga mégsem csak a holokauszt költője, sokkal inkább az egész emberiség elembertelendésének krónikása. A sokak által idézett Theodor Adorno[22] enyhén szólva talán szélsőségesnek és elhamarkodottnak ítélhető, nem kevesebbet mond, mint hogy a holokauszt megtörténte után szinte barbárság verset írni. Ugyan Adorno ezen állítását később revideálta, ennek ellenére mégis úgy tűnik, a második világháború után, az 1950-70-es évek Európájában egy az addigi irányzatokat együttesen ötvöző és meghaladó líra alakult ki, melynek Paul Celan mellett még sokan mások (pl. Ingeborg Bachmann vagy akár Pilinszky János, hogy magyar párhuzamokat is említsünk) is igen illusztris képviselőivé emelkedtek. Úgy vélem, a zsidóságot ért, ugyanakkor egyetemesen emberi történelmi tragédiák nemhogy mintegy pontot tettek volna a művészetre, s azon belül a költészetre, hanem sokkal inkább szolgáltattak egy addig elképzelhetetlen, a borzalomban gyökerező, de mégis egyedülálló és szinte kimeríthetetlen élményvilágot – egy olyan művészi élményvilágot, melyből a tárgyalt szerző, Paul Celan is képes volt maradandót és az addigi poétikai irányzatokat egyszerre ötvöző, összegyúró, leromboló és meghaladó költészetet létrehozni. Celan lírájában éppúgy van jelen a romantika, a hermetizmus, mint a zsidó-keresztény értelemben vett vallásosság és szakralitás, a későmodernség és az avantgárd, de akár a jelenkor, a posztmodern irodalmának csírái – mindez csupán elemzői megközelítés kérdése –, azonban ez a fajta költészet nem csupán ötvöz, kiindul valahonnét és lerombol, hanem mindenképpen valami újat hoz létre az addig rendelkezésre álló forrásokból és élményvilágból – egy olyanfajta költészetet, mely ugyan sok irodalomtörténeti előzményével és irányzattal rokonítható, ugyanakkor sok szempontból mégis teljes mértékben egyéni, szokatlan és talán megismételhetetlen. Győrffy Miklós[23] mutat rá arra, hogy az 1950-es években indult európai költőnemzedék tagjai közül talán Celan jutott el legmesszebbre a nyelvben és a költészetben, és bár lírájába magával hozta mind a kelet-európai kulturális hagyományt, mind pedig Trakl költészetét és a francia szürrealizmust, kései költészetében olyan egyedi versnyelvet, lírai feszültséget sikerült kialakítania, amelyet előtte talán még senkinek, költészete feszültségét, erejét pedig éppen az adja, hogy bár verseit kommunikációnak szánta, ugyanakkor paradox módon mégis kételkedett élményvilágának kimondhatóságában, a másik ember versen keresztül való megszólíthatóságában. A kimondhatóságban, kommunikálhatóságban való szerzői kétkedés ugyanakkor egyáltalában nem jelenti azt, hogy egy költői vállalkozás sikertelen – néhol éppen a folyamatos bizonytalanság és kétkedés sarkall arra, hogy igenis létrejöjjön, aminek létre kell jönnie, igenis kifejeződjék valamilyen formában, amit már régóta ki kellett volna fejezni. Érdekes, a fenti állításokat szintén alátámasztani látszó tény, hogy már Celan életében megjelent irodalomtörténeti munkák is jelentősnek könyvelik el Celan líráját. Egy 1966-os magyarul megjelent német irodalomtörténet[24] szerint például Celan egy nemzedéket ért közös hatásokat közvetít lírájában, és hiába a celani költészet hermetikussága, nehezen olvashatósága, az mégis a kor emberének élményvilágát fejezi ki, mely talán még a mai napig is aktuális. A világ zavarosnak és érthetetlennek bizonyul, miért is lenne hát elvárás, hogy a költészet első olvasásra érthető legyen? Tartalma, súlya, az általa közvetített érzés és élmény, ha a szó klasszikus értelmében nem is elsőre „érthető”, dekódolható, de ugyanakkor mindenképp „érezhető”. Kulcsár Szabó Zoltán[25] szerint Paul Celan 1970-ben bekövetkezett halála mérföldkövet, fordulópontot jelentett a XX. századi európai költészetben, sőt, mindebből kiindulva akár az egész világlírában is. Amennyiben figyelembe vesszük, hogy Celan lírája és a szerző halála után mintha még ma is hiányozna valami napjaink költészetéből, ha úgy tekintünk Paul Celanra, mint egy olyan költőre, aki mintegy meghaladhatatlan (?), vagy legalábbis nagyon nehezen meghaladható, és akinek életműve előtt részint még ma, idestova negyven évvel a halála után is értetlenül, megrendülten és csodálkozva áll az irodalomtudomány, akkor talán nem túlzás a szerzőt jelentős, paradigmatikus költőnek elkönyvelni, nem csupán a kánon és az éppen kurrens irodalomelméleti és irodalomtörténeti irányzatok álláspontjai alapján. Semmiképp sem tudok egyetérteni egyet Lator László azon burkolt, fentebb már idézett állításával, miszerint Celan irodalomtörténeti jelentőségének egyik fő oka az lenne, hogy éppen kézre állt volna az 1960-80-as években elterjedt irodalomelméleti és egyéb szellemi irányzatok elméleti megközelítéseinek. Ahogyan Hima Gabriella[26] is röviden kitér arra egyik könyvében, Celan lírája valóban olyan költészet volt, mely részint megfelelt a dekonstrukció, a diskurzusanalízis, a hermeneutika és a posztmodern irodalomtudomány egyéb irányzatai által elgondoltaknak, de semmiképp sem pusztán azért könyvelték el már életében jelentős szerzőnek, mert illeszkedett a kortárs irodalomtudományi trendekhez. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy adott kor szellemi-eszmei légkörének különböző szegmensei között mindig párbeszéd jön létre, tehát adott kor alkotója sem tudja magát teljes mértékben függetleníteni az adott kor művészetelméleti irányzataitól – elmélet és gyakorlat véleményem szerint a művészetben és annak elemzése terén is folyamatos kölcsönhatásban áll egymással, mint ahogy nem csupán a művészeten belül állnak kapcsolatban egymással az egyes szegmensek, hanem mindez igaz a kultúra tágabb összefüggéseire, mint ahogy művészet és filozófia, de akár művészet és természettudomány kapcsolatára is. Az pedig, hogy egy később jelentősnek aposztrofált művészi alkotó, mint egy szűkebb szegmens képviselője, illeszkedik a kor szellemi légkörének tágabb szegmenseibe, semmiképp sem jelenti azt, hogy az illető alkotó pusztán ennek köszönhetné a jelentőségét, mely jelentőség a kor szellemtörténeti irányzatainak hanyatlásával egyetemben végül szükségszerűen homályba vész. Amennyiben egy alkotó azon kívül, hogy illeszkedik a kor irányzatainak elképzeléseihez – Celan esetében ez az illeszkedés pedig talán nem is mondható szándékosnak, hiszen a szerzőről köztudomású, hogy már életében is kifejezte az iránti nemtetszését, hogy kategóriákba sorolják, konkrét irányzatokhoz nem-kötődő alkotónak, kissé talán paradox módon a művészeten kívül vonult művésznek tartotta magát –, képes valami újat, invenciózust, az addigi paradigmákat meghaladót létrehozni – Paul Celan költészete pedig véleményem szerint mindenképpen ilyen lírának tekinthető –, jelentősége, életműve túlmutat az adott koron és annak szellemi-eszmei légkörén, és valószínűleg sokkal később sem merül teljesen feledésbe, legfeljebb jelentősége valamennyire átértékelődik. Bezeczky Gábor[27] definíciója szerint az irodalomtörténet nem más, mint egymást váltó, egymást kiszorító jelrendszerek sorozata. Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, és a celani lírát a szerző életének utolsó szakaszától napjainkig elemző szakirodalmat akár csak felületesen megvizsgáljuk, rögtön láthatjuk, hogy már ilyen, irodalomtörténetileg viszonylag keskeny távolból, mindössze néhány évtized távlatából sem egységesek a vizsgálódási, elemzési szempontok – létezik szakirodalom, mely Celan líráját a zsidó identitás szempontjából, a holokauszt költészeteként igyekszik kategorizálni, létezik olyan, mely ettől függetlenül lírájának hermetikus-ironikus jellegét vizsgálja, és létezik olyan, mely a zsidó identitás kérdésével csupán másodlagosan törődve igyekszik Celant a második világháború utáni eszmetörténeti válság, a nyelv kifejezőkészségbe vetett hit elvesztésének költőjeként aposztrofálni. A sokféle párhuzamos, egymásnak néhol ellentmondó megközelítések azonban szinte mind jelentős, paradigmatikus szerzőnek könyvelik el. Habár a szerző irodalomtörténeti jelentőségének okai, vagy legalábbis azok hierarchiája is nyilván vitathatóak – magam mindenképp költői nyelvi újításában, a költői szó súlyába vetett hitben, az új, addig kifejezhetetlen tartalmak kifejezésének igényében látom e líra jelentőségének fő okait –, talán mindenképp elfogadható állítás, hogy ha egy irodalmi életmű több szempontból, akár több, egymásnak ellentmondó szempontból vizsgálhatónak és figyelemre méltónak bizonyul, ugyanakkor a szempontok javarészt kiegyeznek abban, hogy az életmű valamilyen módon jelentőséggel bír és megérdemli a figyelmet, akkor talán az sem tűnik teljesen merész és elhamarkodott állításnak, hogy ami több, egymástól független szempontból jelentősnek tűnik, az talán tényleg, mintegy objektíve is bír valamiféle figyelemreméltó tulajdonsággal, jelentőséggel, még akkor is, ha e jelentőség okai csupán valamennyire szubjektív, nem egészen objektív eszközökkel világíthatók meg. Bartók Imre[28], a jelen tanulmány írásának idején legújabb magyar nyelvű Celan-monográfia szerzője úgy aposztrofálja Celan verseit, mint önálló, zárt valóságot, állandóságot alkotó szövegeket. Főleg Peter Szondi megközelítése alapján Bartók szerint Celan verseinek nem pusztán témája az állandóság, hanem maga a vers válik állandósággá, egy világgal valamelyest ellentétes alternatív idő dimenziójában, azonban mégsem kerülhet kívül a valóságon, hiszen a valóság többé nem pusztán a vers tárgya, hanem maga a vers lesz önálló valósággá. Úgy vélem, Celan irodalomtörténeti jelentősége művei ezen tulajdonságában, az önálló költői valóság megalkotásának képességében, a művészet önmagába záródásában, a kontextusból való kiemelés, kilépés lehetségességében is okvetlenül megnyilvánulni látszik. Az irodalomtörténet-írás nem kerülheti meg az alkotók és az alkotások nyelvi viszonylagosságait, másrészt ugyanakkor az irodalom története fejlődéselvű, azaz valahonnét valahová tart, az irodalmi művek korról korra változnak, az irányzatok pedig egymásra hatva, valamilyen irányba fejlődnek.[29] Ez alatt persze nem azt kell érteni, hogy korábbi korok irodalma fejletlenebb, primitívebb volna a későbbi korok irodalmánál – csupán arról van szó, hogy miként az emberi kultúra a történelmi korok folyamán változásokon megy keresztül, úgy az irodalom is változik, azaz korról korra más jelenségekre, problémákra reflektál, ily módon pedig igyekszik lépést tartani az emberi civilizáció szellemi-technikai fejlődésével. Ezen elképzeléssel állítható párhuzamba, hogy Celan olyan költő volt, aki egyrészt kiindult több saját korát megelőző és saját korában aktuális tradícióból, irányzatból, másrészt viszont ezeket a tradíciókat és irányzatokat egyszerre ötvözte, lerombolta és meghaladta – véleményem szerint a szerző jelentőségének egyik lehetséges oka ily módon az is lehet, hogy egyrészt figyelembe vette az irodalomtörténet addigi előzményeit és saját kora irodalmának irányait, reflektált rájuk, értelmezte és továbbgondolta őket, másfelől viszont olyan költészetet, versnyelvet hozott létre, melynek eredménye ezekből táplálkozva és ezeket párhuzamosan egymás mellé rendelve valami, a korábbiaktól gyökeresen eltérő irodalom lett. Ebben az eltérésben gyökerezik a szerző saját invenciója, alkotói ereje, mely valamennyire képes függetleníteni a műveket az őket ért hatásoktól, az intertextuális forrásoktól és a társadalmi-szellemi-történelmi kontextustól, mintegy téren és időn kívülre helyezve a celani lírát. Celan költészete ily módon egy irodalmi evolúciós folyamat egyik jelentékeny állomásának, bizonyos ideig pedig, a folyamat eredményének meghaladásáig pedig talán tetőpontjának tekinthető. Amennyiben pedig egy művészi életmű aposztrofálható mintegy kontextustól függetlennek, tehát talán bizonyos szempontból örökérvényűnek (?), azaz jelentékenynek, további alkotók életművére nézve is meghatározónak, nem igazán mondható, hogy ennél sokkal több elvárást kellene támasztani adott kor adott alkotójának életműve felé.
[1]Thomas SPARR: Celans Poetik des hermetischen Gedichts, Universtätsverlag, Heidelberg, 1989. [2]Friedrich SCHLEGEL: Über die Unverständlichkeit, Kritische Schriften, Carl Hanser, München, 1964, 530-542, 539. [3]Friedrich SCHLEGEL: Kritikai töredékek. uő: Válogatott írások, Gondolat, Bp. 1980. 213-236., (41. töredék) 221. Ford.: Tandori Dezső. [4]KISS Noémi:i. m. 98-128. [5]Paul DE MAN: A temporalitás retorikája, in. Az irodalom elméletei I, Jelenkor, Pécs, 1996, 5-60. 33. Ford.: Beck András. [6]Hugo von HOFFMANSTAHL: Die Ironie der Dinge, uő: Gesammelte Werke, Reden und Ausätze II., Fischer, Frankfurt am M., 1979, 138-141, 138. [7]Jacques DERRIDA: Schibboleth. Für Paul Celan, Edition Passagen, 1986. 47. „sibbolet” héber szó, titkos törzsi jelszó melyet a Biblia szerint a gilieabeliek használtak az efraimitákkal szemben, aki pedig határátlépéskor nem tudta helyesen kiejteni, ezáltal lepleződött le, mint az ellenség kémje, a lelepleződötteket pedig elfogták vagy megölték. Lásd: Bírák 12, 4–6. [8]Peter SZONDI: Einführunk in die literarische Hermeneutik, SUHRKAMP, Franfurt am M., 1975, 311. Magyarul: Bevezetés az irodalmi hermeneutikába, T-Twins, Budapest., 1996. Ford.: Bonyhai Gábor. [9]SCHEIN Gábor: A hermetizmus fogalmáról és poétikájáról. Literatúra, 1995/2., 192-203, 201. [10]DANYI Magdolna: Paul Celan és Pilinszky költészetének szellemi kötődései, Híd, 1990 / 12, 122-127. [11]WIRTH Imre: Celan és Pilinszky. Vigilia, 1991/7. 529-534. [12]KISS Noémi: i. m. 122. [13]Paul RICOEUR: Metafora és filozófia-diskurzus. In: Szöveg és interpretáció. Szerk.: Bacsó Béla, Cserépfalvi, Budapest, 1991, 65-96. Ford.: Gyimesi Tímea. [14]KISS Noémi: i. m. 119. [15]John FELSTINER: Poet, Survivor, Jew. Yale University Press, New Heaven and London, 1995. 312-313. [16]Az idézett tanulmányok némelyikére többek között Kiss Noémi is hivatkozik. [17]ORAVECZ Imre: Celan versvilága. Nagyvilág, 1970/2. 292. [18]KOMÁROMI Sándor: Celan és a Celan-irodalom. Helikon 1976/2-3. 393. [19]LATOR László: Paul Celan. Új Írás 1980/10. 94. [20]DANYI Magdolna: Paul Celan (metaforikus) főnévi szóösszetételeinek értelmezéséhez. A Magyar Nyelv és Irodalom Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1988. [21]SZÁSZ János: Celan és Radnóti. Uő: A fennmaradás esélyei, Gondolat, 1986. 242-250. [22]Theodor ADORNO: Kulturkritik und Gesellschaft, idézi: PLATEN, Edgar (Hrsg.), Erinnerte und erfundene Erfahrung, (Zur Darstellung von Zeitgeschichte in deutschsprachiger Gegenwartsliteratur). München, Indicum Verlag, 2000. 10. [23]GYŐRFFY Miklós: A német irodalom rövid története. Corvina, Budapest, 1995. 200-201. [24]Német irodalom a XX. században. Gondolat, Budapest, 1966. Szerk.: Vajda György Mihály. Ford.: Kardos László. 416. [25]KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Metapoétika. Pozsony, Kalligram, 2007. 366. [26]HIMA Gabriella: Az irodalomtudomány jelenkori irányzatai. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1999. 74-81. [27]BEZECZKY Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram, Budapest, 2008. 129. [28]BARTÓK Imre: i. m. 54. [29]SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Megértés, fordítás, kánon. Kalligram, Pozsony, 2008. 106-107.
Megjelent: 2014-09-02 16:00:00
|
