Videó

A Nyíregyházi Televízió videója




Keresés a honlapon:


Kántás Balázs: Ahol az Isten helyére végül az ember lép – Kapcsolódó tanulmány Vörös István Százötven zsoltár1 című verseskötetéhez

 

 

 

 

Ahol az Isten helyére végül az ember lép

Kapcsolódó tanulmány Vörös István Százötven zsoltár1 című verseskötetéhez

 


A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének, a mindhárom műnemben, s emellett irodalomtudósként is maradandót alkotó Vörös Istvánnak gigantikus, több mint háromszáz oldalas verseskönyve több év munkájának eredménye. A költő e posztmodern, vagy inkább posztmodern utáni korban keletkezett (?) kötetében nem tesz mást, mint nemes egyszerűséggel (vagy inkább az irodalomtól elvárható legnagyobb komplexitással) parafrazeálja a Biblia százötven zsoltárát, a kortárs magyar lírai és referenciális valóság terébe helyezve át a vallásos versszövegeket.

Mielőtt azonban rátérnénk Vörös István Százötven zsoltárának elemzésére, nem árt egy kis műfajtörténeti-filológiai bevezetőbe bonyolódnunk, ez ugyanis gyakorlatilag elengedhetetlen ahhoz, hogy e kortárs lírai zsoltárokat a helyükön értelmezzük és megértsük, pontosan mi is az, amit Vörös parafrazeál és egyúttal a maga költői módján jó értelemben ki- és átforgat. Definíciója szerint a zsoltár ugyanis nem más egyfajta verses imádság, mely igen közel áll a himnusz műfajához, eredetileg az Ószövetségben található 150 vallásos ének gyűjteménye. Pontos meghatározása: zenei kísérettel előadott dal, Isten dicsőítése hangszerekkel, amely az Ő jelenlétébe való bejutást eredményezheti. A műfaj a zsidó vallásból ered, de értelemszerűen a belőle kialakult keresztény vallás és irányzatai számára is igen fontos. Az Ószövetségben található zsoltárok különösen kedves énekeivé lettek a református egyházaknak. Béza Tódor és Marot Kelemen francia református hittudósok a tizenhatodik században versekbe szedve lefordították a zsoltárokat; a Szent Bertalan-éjt követően a Lyonban meggyilkolt Claude Goudimel pedig zenét is szerzett hozzájuk, a legelső magyar nyelvű zsoltárfordítások pedig jórészt Szenczi Molnár Albertnek köszönhetők.

A bibliai Zsoltárok könyve köztudottan maga a zsidóság és a kereszténység közös imakincsének része, a vallásos költészet egyik világirodalmi csúcsteljesítménye, amelyekben olyan örök emberi problémák, érzések és magatartásmódok fogalmazódnak meg, mint a szenvedés, a betegség, az üldöztetés, a halál, az öröm, a hála, az ujjongás, az Isten utáni vágy, a dicséret, a kérés, valamint a bűn- és a szeretetvallomás. A könyv maga egy 150 zsoltárból álló imagyűjtemény. Az ókori Izraelben a vele szomszédos országokhoz hasonlóan, mint EgyiptomMezopotámia vagy Kánaán, kezdettől fogva születtek művek a lírai költészet számára műjfában, s ezek közül több alkotás bekerült a Biblia könyveibe, mint példának okáért Mózes éneke (Kiv 15), a Kút-ének (Szám 21,17-18), Debóra győzelmi himnusza (Bír 5) vagy Dávid siratóéneke (2Sám 1), de a prófétai könyvek több verse is ugyanehhez az irodalmi műfajhoz tartozik. Hasonló költői művek kerültek az Újszövetségbe is, mint például a Magnificat, a Benedictus és a Nunc dimittis című költemények.

A Zsoltárok könyve ma ismert kialakulásának és végső lezárásának idejét nem lehet biztosan megállapítani. A legtöbb modern bibliakutató szerint a zsoltárok egy része a második jeruzsálemi Templom és a zsinagógák liturgiájában alkalmazott énekeknek tekinthető, így a zsidók babiloni fogsága utáni korban még nem lehetett lezárt gyűjtemény. Az azonban teljesen biztos, hogy némelyik zsoltár keletkezési ideje ennél sokkal-sokkal korábbi. Dávid király nevét több zsoltár viseli címfeliratában, és mivel őt tekintették a legnagyobb zsoltárköltőnek, valamint a Biblia történeti könyvei is megemlítik zenei és költői tehetségét valamint a kultuszhoz való vonzódását, elfogadhatónak tűnik a felfogás, hogy a legtöbb Dávid neve alatt fennmaradt zsoltároknak bizonyos módon ő maga volt a szerzője. Azt a huszadik századi forráskritikai álláspontot, mely szerint a zsoltárok nagy része későbbi korban keletkezett, ma már csak kevés tudós tartja elfogadhatónak. Általánosságban elmondható, hogy a Zsoltárok könyve a királyság idejétől egészen a babiloni fogság utáni korig terjedő évszázadok költői termése. A legősibb zsoltárok az ún. királyzsoltárok és a kultikus himnuszok. A kánoni összeállítás tudatos szerkesztői munka eredménye, és valószínűleg a Krisztus előtti 4-3. századból származhat. Ez eredményezte a bevezető (Zsolt 1; 2) és befejező (Zsolt 150) zsoltárokat, illetve a gyűjtemény 5 könyvre való felosztását, amelyeket egy-egy doxológia (istendicséret) zár le. A Septuagintában még egy 151. zsoltár is megőrződött, amely az ólatin Vetus Latina és szír Peshitta bibliafordításban is benne van. Ennek a zsoltárnak a héber eredetijét Kumránban találták meg. Az ortodox keresztény egyházak kánonja ezt a zsoltárt is Isten által sugalmazottnak tartja, de a héber, a katolikus és a protestáns kánon már az apokrif iratok közé sorolja.2

Érdekes filológiai tény, hogy bár a Zsoltárok könyvének héber szövege helyenként helyrehozhatatlanul megromlott, a szövegkritika ma már meglehetősen pontosan vissza tudja adni az eredeti szöveget és annak értelmét. Fő forrásai a Kumránban talált kéziratok, valamint a régi bibliafordításokkal való összevetés (elsősorban a görög Septuaginta és a szír Peshitta). A Peshitta bibliafordítás független a Septuagintától, ezért szövegkritikai szempontból önálló forrásként vehető figyelembe. A Septuagintában lévő Zsoltárok könyve fordítása legnagyobbrészt pontos, és csak néhány helyen találhatóak benne pontatlanságok. Az összes latin fordítás ezen a görög fordításon alapul. Az ólatin Vetus Latina (Krisztus után 150 körül keletkezett) a Septuaginta szó szerinti fordítása, amelyet a szövegromlás miatt I. Damáz pápa megbízásából Szent Jeromos javított ki Krisztus után 384-ben a görög szöveghez igazítva. Ez a fordítás a Psalterium Romanum (Római zsoltároskönyv) címet viseli, s ezt használták a katolikus egyház szertartásain egészen az 1970-es liturgiai reformig. Szent Jeromos múlva készített egy további javított fordítást a Hexapla alapján. Ez a Psalterium Gallicanum (Galliai zsoltároskönyv), amely aztán a Vulgatába is bekerült, illetve ezt a verziót használták a zsolozsmában, illetve a gregorián énekekben. Ezután készített el Jeromos egy a héber szöveg alapján álló fordítást is, a Psalterium iuxta Hebraeost (A héberekhez közel álló zsoltároskönyv), ez azonban sohasem vált elterjedtté, bár több Vulgata-kiadás ezt a fordítást is külön közölte. Minthogy Szent Jeromos az ólatin fordításon csak a legszükségesebb javításokat végezte el, így a Vulgatába bekerült fordítás több helyen eltér a héber eredetitől. Emiatt XII. Piusz pápa megbízásából a Pápai Biblikus Intézet hittudósai egy új fordítást készítettek, amelynek hivatalos kritikai kiadása 1945-ben jelent meg Rómában Liber Psalmorum cum canticis Breviarii Romani címen.

A főbb teológiai gondolatok felvázolására alapul szolgál az egyéni vagy közösségi istenhit, amely az Ószövetségben az Izrael Istenéhez járuló ember magatartása. Valamennyi zsoltár Istenhez szól, istenképük nem elvont, a szövegek mindig egy személyes és személyszerűen létező Istent hirdetnek. Elsősorban egy, a történelemben tevékeny Istenről van szó, akinek üdvözítő tettét Izrael népe már többször megtapasztalhatta. Istenképüket az üdvtörténet határozza meg, ezért található annyi utalás a múltra, azonban Izrael a jelenben is tapasztalhatja Isten jelenlétét. A zsoltárok szerint Isten igaz, tökéletese, jóságos, és mindig gondja van az emberre, az igazakat megjutalmazza, a bűnösöket pedig megbünteti. A hívők mégis találkoznak ennek az ellenkezőjével, ez pedig például a 37. zsoltár tanúsága szerint azért van, mert a gonoszok boldogsága csak látszat, sikereik elenyésznek az igazakkal szemben, Isten büntetése pedig egyszer utoléri őket. A hitet Isten igazságában mindig megőrzik és ragaszkodnak Isten akaratához. Az Ószövetség felfogása szerint az embert sújtó csapások vétkei, bűnei következményei. Aki azonban felismeri saját bűneit, az bűnbánattal és bocsánatkéréssel visszaszerezheti Isten pártfogását, megbocsátást és megváltást nyerhet. Isten nem tagadja meg irgalmát attól, aki helyre akarja állítani a Vele való közösséget, és mindig meghallgatja a hozzá könyörgő embert, a szenvedők pedig biztos segítségre találnak nála. Miként azt Simon T. László nagyon találóan összefoglalja:

 

A zsoltárok világának négy sarkköve a panasz és a dicséret, a bűnvallomás és a könyörgés. Az Istennel kapcsolatot teremtő, párbeszédre vágyó ember életének alapvető szituációi. Madártávlatból szemlélve vagy első benyomásainkra hagyatkozva kifejezéskészletüket közhelyesnek érezhetjük. A megszokott szavak azonban megterhelt szavak.”3

 

A Zsoltárok könyvén és a zsidó-keresztény szentíráson túl azonban a zsoltár egy igen elterjedt vallásos irodalmi műfaj, mely már igen korán megjelent a magyar irodalomban is. Zsoltárokat tartalmazó mű az 1513-as keletkezésű Czech kódex mely Kinizsi Pálné imádságos könyve volt.4 A reneszánsz legnagyobb magyar költője, Balassi Bálint nemcsak katonaverseket és szerelmes verseket írt, hanem korának neves zsoltárkötője is volt. Fontosabb zsoltárjai az 50. zsoltár és a Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott című verse. A modern magyar irodalom ugyancsak számos jelentékeny képviselője írt zsoltár címmegjelöléssel ellátott verseket, és a felsorolás korántsem teljes, csupán íme pár kiragadott példa: Babits Mihály (Zsoltár férfihangra, Zsoltár gyermekhangra), Ady Endre (Az éj zsoltára, Szűz Máriához írt Ady zsoltárok), József Attila (Csöndes estéli zsoltár), Weöres Sándor (Zsoltár), Ladik Katalin (Zsoltár I-II), Samu Margit (Karácsonyi zsoltár), Orbán Ottó (Zsoltár), Csoóri Sándor (Utolsó zsoltár), Füst Milán (Zsoltár). Irodalom és zsidó-keresztény vallás kapcsolata terén azonban elég, ha a közelmúlt magyar költészetéből Pilinszky János életművére gondolunk, vagy éppenséggel a kortárs magyar líra szerzői közül olyan alkotók nevét említjük, mint Borbély Szilárd, Kemény István, Schein Gábor, vagy éppenséggel Jász Attila.5 És ezen az irodalomtörténeti vonalon jutunk el a kortárs magyar líra jelentékeny és termékeny alakjához, az immár ugyancsak zsoltárköltőként is emlegethető Vörös Istvánhoz, aki e magyar irodalomban is igen mélyen élő vershagyomány emblematikus folytatója.

Miként arra a kötet egyik értő kritikusa, Pataky Adrienn is felhívta a figyelmet, Vörös István a Zsoltárok könyvének ugyancsak százötven versből, kortárs magyar költészeti viszonyokra hangolt átiratával egy (legalább) kétezer éves szöveghagyományba lép bele6, s teszi ezt meglehetősen bátran, provokatívan és invenciózusan. A szerző egy vele, a kötet kapcsán készült interjúban is megjegyzi, hogy habár zsoltárátiratainak olvasásához nem árt ismerni az eredeti bibliai szövegeket, maga nem tudós, teológiailag elmélyült alkotóként nyúlt az eredeti művekhez, hanem sokkal inkább kortárs magyar költőként, akinek az intertextuális játék és a nyelvi invenció volt a fő ambíciója, azzal együtt, hogy valamennyire megőrizze a forrásszövegek mondanivalóját is, ám egyúttal a végletekig kihasznált nyelvi kreativitásával egyúttal aktualizálja is azokat.7 Radikális, kifordított átértelmezése mindez Dávid király zsoltárainak, ugyanakkor ízig-vérig kortárs, költői, magyar, és mindenekelőtt aktuális.

Idézhetjük példának okáért teljes terjedelmében a kötet elejéről a III. zsoltárt, mely a Reggeli ima alcímet viseli:

 

III. zsoltár

 

Reggeli ima

 

1 Mennyire megsokasodtak

az ellenségeim.

2 Maga a felébredés

az egyik legnagyobb.

3 Pont mikor váltott álmokon

nyargaltam Tefeléd

és gyerek voltam és öreg,

és nők, nők, akikben

megláthattalak Téged.

4 Most pedig csak a tükör,

amiben nem láthatok meg

mást, egyedül önmagam.

5 Nem segít még a mosakvás,

a borotválkozás se.

6 Idegen vagyok

a sok ezernyi néptől,

mely köröskörül

felállott ellenem.

7 A székek, a lépcső,

az ágyláb, a hajnali fény,

a pisilés hangja

a szomszéd lakásból.

8 Ők tényleg mind a barátaim?

9 Engem az is érdekelne,

Uram, hogy Te

mit gondolsz rólam.

10 Engem az is érdekelne,

Uram, hogy Te

mit gondolsz magadról.

11 Csakugyan azt hiszed,

hogy akik hozzád kiáltanak,

azok jók?

12 Csakugyan azt hiszed,

hogy pusztán a Te

néped szorul az áldásodra?

13 Csakugyan azt hiszed,

hogy lesz erőd megáldani

idegeneket, amikor

a tieid ott tolonganak?

14 Eltakarják a világot

szemed elől neked

szóló mosolyukkal.

15 Vagy Te takarod

el a világot?

Kíváncsi vagyok, Uram.

 

A lírai beszélő itt egy igen profán helyzetben, a reggeli mosakodás és borotválkozás közben szólítja meg Istent, akivel ugyan még látszólag fennáll az alá-fölérendeltségi viszonya, akár csak a bibliai zsoltárok beszélőjének az Ószövetség Istenével, azonban ez a posztmodern, kortárs magyar viszony Istennel már sokkal inkább ironikus. A lírai szubjektum kíváncsi egy csomó mindenre saját létezésével kapcsolatban, s körülbelül úgy kéri számon Istent, mintha csak egy kocsmaasztalnál beszélgetnének…

Ez a profanizálás, Isten emberszerűsítése, lekicsinylése, ha nem is létezésének vagy teremtő erejének kétségbe vonása az irónia eszköztárával az egész köteten végigvonul, elég, ha csak megnézzük és ugyancsak teljes terjedelmében ideidézzük a VIII. zsoltárt:

 

VIII. zsoltár

 

1 Uram, nem kétséges,

Te teremtetted a világot.

Aki teremtette, az vagy Te.

2 Vagy talán nem jött

létre a világ?

3 Mért lett a valami,

ha már volt a semmi?

4 Vagy nem volt?

Egyszerre keletkezett

mind a kettő?

5 Dicsérlek, mert

megteremtetted a semmit,

mint aki gödröt ás,

hogy egy kis földhöz jusson.

6 Az Úr nem hatalmas,

szeretnivalóan kicsi.

7 Az Úr nem mindenható,

a teremtés örökre szóló

fáradságába beleőszült,

és nem tud pihenni.

8 Az Úr minden

ereje bennünk van, amikor

olyat teszünk,

amire nem hittük

képesnek magunkat.

9 Az Úr nem semmiható,

az Úr nem valamiható.

Homlokán egy csepp

izzadság csillog: a Nap.

 

Az Úr ereje tehát az emberben van, s legfeljebb az emberen keresztül mindenható, a kezdeti szakralitás pedig ismét profán iróniába folyik át, amelynek végkicsengése, hogy az ember az, aki leginkább cselekszik a világban, ha ugyan cselekszik, nem pedig Isten, és ugyan az ember előadhatja panaszait Istennek, a huszonegyedik században szakrális párbeszéd-kezdeményezéseire választ – legalábbis a szó hagyományos értelmében – aligha kap.

Isten létének vagy nem-létének lírai hitvitáját (hitetlenség-vitáját) fogalmazza meg a LIII. zsoltár is, ironikus-játékos, ám mégis filozófiai mélységekbe merülő, ezáltal valamilyen szempontból igenis komoly érveket sorakoztatva fel Isten létezése vagy épp nem-létezése mellett:

 

LIII. ZSOLTÁR


1 Azt mondja a bölcs:
Nincsen Isten.
Azt mondja az ostoba:
Van Isten.
2 Azt mondja a szent:
Nincsen Isten.
Azt mondja az önző:
Van Isten.
3 Isten letekint a mennyből,
hogy meglássa:
Van-é?
Jaj, nem vagyok, sóhajtja.
4 Az ördög föltekint
a pokolból,
hogy meglássa:
Van-é?
Hurrá, nem vagyok, rikoltja.
5 Az én népemet megeszik,
mintha kenyeret ennének, sóhajtja,
szalonnához,
sóhoz,
erőspaprikához.

 

Erős blaszfémikus költői attitűd, mely szerint Isten maga konstatálja, hogy nem létezik, de utána még maga az ördög is megjelenik, és paradox módon maga is konstatálja a saját nem-létezését. A (bizonytalan) beszélő szubjektum népét pedig egyébként érthetetlen módon megeszik (hogy kik és miért, az a minimalista sorokból ugyancsak nem derül ki), mely megint csak nem valamiféle megrázóan komoly, sokkal inkább ironikus-szarkasztikus költői megállapítás, amely a játék egyfajta tét nélküli voltára utalhat.

Miként azt Szénási Zoltán, a kötet első recenzense kiemeli8, az istenkeresésen és nem-találáson, illetve az Isten-ember kapcsolat folyamatos ironikus újragondolásán túl a Százötven zsoltár egyúttal súlyos kor- és társadalomkritikai költemények gyűjteménye is, melyben többek között a Nyílt levél alcímet viselő XC. zsoltár a koroktól és pártoktól független, mindenkori politikai hatalom éles és komolyan veendő kritikájaként szólal meg:

 

Felszólítom Gandhit és Simone Weilt,

Pilinszkyt és Weöres Sándort,

hogy vegyék át ők a hatalmat,

tegyék le valahová és felejtsék ott.

Ne is találja meg senki. A hatalom maga

mondjon le arról, hogy legyen.

17 Uram, láttassék a Te műved a Te szolgáidon.

Vagy mondj le arról, hogy hozzád imádkozzanak

félhívők, önbálványozók, gyűlöletevők, istenvámpírok.

Láttassék a Te dicsőséged azoknak fiain.”

 

Az ugyancsak szubjektív alapon, mégsem találomra kiemelt CCXXXIV. zsoltár ugyancsak a kétkedés verse, ahol a költői beszélő egyrészt Isten dicsőítésére szólítja fel az embereket, másrészt igencsak kétségbe vonja, hogy az ember Isten vagy bárki más szolgája lenne a XXI. században:

 

CXXXIV. zsoltár

 

 1 Az ember sokszor nem

valakibe, hanem egy helyzetbe

szerelmes. Nosza áldjátok az Urat!

Grádicsok éneke. Almacsutkáké.

2 Szolgái lennénk az Úrnak?

Grádicsok éneke. De hová visznek

a grádicsok? Hová vezet az ének?

Ádámcsutkák éneke. Elcsukló

hang. Egy pillantás, talán megláttam

az őrangyalt, vagy ellenfelét,

a támadó angyalt?

3 Mintha egy szem teremtette

volna a világot és nem

egy száj.

 

Megjelenik itt az őrangyal és a támadó angyal valamiféle homályos képe is, és valamiféle pszeduo-teológiai eszmefuttatás is, ám a vers célja itt sem más, mint a zsoltárhagyomány huszonegyedik századi, szkeptikus-ironikus újraértelmezése, és elsősorban az ember középpontba állítása ahelyett, hogy a vers Istentől várná a megoldást bármilyen problémájára.

A CXXXVI. zsoltár, miként azt kritikájában Pataky Adrienn is kiemeli9, még ennél is továbbmegy iróniában, a költő pedig más lassanként amellett, hogy igen erős kritikával illeti az őt körülevő kort, társadalmat és világot, már a teremtés és az emberi létezés felszámolásának lehetőségén polemizál:

 

9 A teremtés felszámolása

nehéz, sok papírmunkával

jár. Az ördög-hivatalnokok

a nemlétre csak nehezen adnak engedélyt.

10 Mert legyen inkább

a semmi, mint a valami,

kérdezik.”

 

Mindazonáltal, jut el Vörös István lírai szubjektuma az amúgy kézenfekvő következtetésig, még mindig jobb, ha van valami, mint ha semmi nincs, így egy, a teremtés során igen tökéletlenre sikerült világ is sokkal-sokkal elfogadhatóbb és élhetőbb, mint egy semmilyen. Isten ördög-hivatalnokai a nem-létezésre csak nagy nehezen adnak engedélyt, így tehát, habár a teremtett világ nem éppen a lehetséges létek legtökéletesebbike, de egyelőre még azért talán nem felszámolandó.

A kötetet záró, CL. zsoltár Isten dicséretét ironikusan kiforgatva az alábbi módon nyilatkozik meg, mintegy kicsavart, inverz istenimádásra, a Szolga dicséretére, és ezzel már-már afféle blaszfémiára intve az embert:

 

CL. zsoltár

 

1 Dicsérjétek a Szolgát.

Dicsérjétek a fizika

törvényeit, mert tetszik,

amivel az Úr megbíztra őket.

Dicsérjétek a társadalmi

törvényeket, mert

összezavarják az Úr rendelését.

2 Feddjétek meg az Urat

passzivitásáért. Már

alig-alig teremt valami újat.

3 Rójátok meg az Urat

kereplők és sípok hangjával,

autóberregéssel és repülőmorgással.

4. Káromoljátok

vonatcsattogással és

buldózerbőgéssel.

5 Szidalmazzátok sírva,

haragtól elnémuló hangon.

6. Átkozzátok, mint a szerelmes,

aki már nem bírja el

a test testben talált gyönyörét.

7 Fulladjatok káromolva

mindennél bujább,

gyönyörűbb, igazabb, hűségesebb, valóságosabb

távollétébe. Ámen.

Ne legyen szavatok se.”

 

Az ironikus líranyelv-használat itt Istent teszi felelőssé az egész teremtésért és azért, hogy az emberiség oda jutott történelme folyamán, ahol a huszonegyedik században éppen tart, mintegy bűnbakká téve az emberiség teremtőjét a kialakult helyzetért. A versszöveg ugyan istenkáromlása inti olvasóit, ám leginkább arra szólít fel, hogy Isten „mindennél bujább, gyönyörűbb, igazabb, hűségesebb, valóságosabb távollétébe” fulladjanak bele az emberek a nagy káromlás közepette, szembesülve azzal, hogy akit szidnak, amihez oly nagy vehemenciával beszélnek, az nem más, mint Isten távolléte, hiánya.

Első recenzense, a katolikus magyar irodalom elmélyült kutatója, a már idézett Szénási Zoltán az alábbiakat írja a Százötven zsoltárról, igen találóan:

 

Vörös sok jellemzőjét megőrzi a hagyomány által Dávid királynak és társainak tulajdonított bibliai szövegkorpusznak, így az ő zsoltáros könyve is százötven darabot számlál, a versek számozása is a kanonizált szövegek metodikáját követi. Az egyes darabok intertextuálisan is utalnak forrásszövegükre, nem esetlegesen követik egymást, megtartják az ószövetségi könyv szövegrendjét, s ezáltal is jelzik; a posztmodern zsoltáros is királyi elődje nyomában jár, de nem ölti magára az ószövetségi zsoltárköltő maszkját. Vörös zsoltárimitációi átveszik az eredetszövegek műfaji és hangnemi sajátosságait, a szövegek rímtelen, félhosszú szabadversek, melyek nyelvi dinamikája főként a gondolatritmusra és gondolati, szintaktikai ismétlésekre, párhuzamokra épül, az istendicséret vagy a könyörgés logikai egyértelműsége viszont esetenként az (ön)ellentmondás paradoxonába fordul.10

 

Vörös István ugyanis posztmodern vagy éppenséggel poszt-posztmodern zsoltárköltőként nem másról ír, mint Isten és ember huszonegyedik századi viszonyának, már ha an ilyen, szükségszerűen önellentmondásba forduló paradoxonáról, mely az egész emberi történelem és létezés paradox voltán alapszik. Isten e versekben leginkább nem egy őszintén hitt és megszólított, személyként elgondolt teremtő istenség, sokkal inkább egy líranyelv által képzett kép, alakzat, aki egyébként ugyancsak az ironikus költői játék kedvéért Úr helyett hol Hölgy, hol osztályvezető, hol háziorvos, stb. képében jelenik meg, s lényegében csak a zsoltárműfajban szükséges aposztrophé, a megszólítás alakzatának tárgyául szolgál. Olyan költői gondolatkonstrukció, aminek vagy akinek megszólítása által a költői szubjektumnak van alkalma igen hosszan beszélni arról, ami bántja, aggodalommal és kétellyel tölti el, ám e poszt-posztmodern, ironikus-szarkasztikus-profán, a maguk módján mégis halálosan komoly zsoltárátiratok valódi megszólítottja az Ember (így, nagybetűvel!), legalábbis az az ember, aki hajlandó előlépni Olvasóvá. Ahogyan a kötet egy másik értő recenzense, Pintér Viktória fogalmaz:

 

Vörös zsoltárai abból a derridai kételyből építkeznek, amely megkérdőjelezi az egyetlen legfelsőbb létező irányító és mindent predesztináló hatalmát. Isten jelen-nem-létét a lírai én a versek által különböző módokon megteremtett radikális távolságban érzékelteti. Leginkább tematikusan érzékeltet, de a vershalmozás túláradó metapoétikai gesztusa is, mintha istenvariációkat akarna létrehozni.11

 

Egyetérthetünk vele, hiszen a kötetben valóban nem másról van szó, mint hogy Vörös István költői beszélője megkérdőjelezi azt, hogy a huszonegyedik században létezhetne egyetlen az emberiség felett álló, mindenható, teremtő erővel bíró hatalom, bizonytalan és veszélyes korunkban sokkal inkább a vágyott Isten fájó, szorongató hiányát érzékeljük, ha viszont nyelvileg megkonstruáljuk őt, akkor legalább megadatik az a kényelem, hogy valakit hibáztathatunk a szenvedéseinkért, létezésünk viszontagságaiért. Vörös István százötven zsoltára nem más, mint egy-egy költői variáció arra, hogy ahelyett, hogy a huszonegyedik században passzívan könyörögve és kétségbe esve Istent hívnánk segítségül nagyon is emberi problémáink megoldására, maga az ember az, akinek leginkább itt az ideje aktívan és produktívan újraértékelnie saját létezését.

Azt már fentebb számtalanszor kifejtettük, hogy Vörös István zsoltár-átiratainak elsődleges működtető motorja, szövegszervező elve az irónia alakzata. A kor- és társdalomkritikus irónián és Dávid király zsoltárainak egyszerű átiratán túl e kötetbe Vörös lírájára oly jellemző módon még számtalan más intertextuális utalás is vegyül. Találunk itt Adyhoz, Kertész Imréhez, Günter Grasshoz vagy éppenséggel Liu Cung-jüan kora középkori kínai költőhöz és bölcsellőhöz címzett zsoltárokat is, megjelenik a versekben megszólítottként vagy szereplőként a teljesség igénye nélkül Simone Weil, Pilinszky, Gandhi, Nietzsche, Heidegger, Wittgenstein, és a sort még folytathatnánk – a költő számára kedves, műveit is világképét formáló alkotók és gondolkodók, humán (és persze humanista) műveltségének sarokkövei. Vörös e művében ugyan a zsidó és keresztény vallási irodalom fontos, hívő emberek által szent szövegként tisztelt művét értelmezi újra merész, formabontó, profán-ironikus, a szakrális regisztert a hétköznapi beszéd felé eltoló lírai nyelvhasználattal, műve nem egyszerűen parafrazeált vallásos, vagy éppenséggel akár valamiféle vallástagadó irodalom. A zsidó-keresztény kultúra lírakincséből kiindulva, azt továbbgondolva és huszonegyedik századi viszonyokra áthangolva minden iróniája, kor-, társadalom- és emberkritikája ellenére olyan költészetet teremt, melynek legfőbb üzenete embertársaink szeretetének és elfogadásának, a jó megcselekedésének imperatívusza. Vörös lírai beszélője látszólag kiábrándult, ironizáló, Istenen és emberen egyaránt gúnyolódó, kiábrándult, szkeptikus és provokatív pofa, valójában azonban olyan figura, aki minden bűne, gyarlósága, kapzsisága, javíthatatlansága ellenére nagyon is szereti és elfogadja az embert. A könyv elsődleges üzenete leginkább ez lehet: a rohamos technikai fejlődés, az atomfegyverek, a globálkapitalizmus, a fogyasztói és információs társadalom korában az ember ne valamiféle mindenható Istentől várjon választ és megoldást saját problémáira és kérdéseire, hanem saját, egyszerre kétségtelenül romboló, ám ugyanakkor teremtő intellektusa birtokában maga próbáljon meg cselekedni úrrá lenni a lassan saját létezését fenyegető társadalmi-gazdasági-környezeti problémákon, míg nem késő. És Vörös lírai szubjektumának sugalmazása szerint, habár ő maga kétségtelenül igen ironikusan áll e kérdésekhez, még egyáltalán nem késő.

A kötet versei persze korántsem számolnak le Isten létezésének képzetével teljes egészében – Isten létezhet, és megteremthette a világot és az emberiséget a kezdet kezdetén, azonban inkább nem avatkozik bele tevőlegesen a teremtett világ történéseinek alakulásába, csak végszükség esetén. Isten hiányának, távollétének terét teremtik meg ugyan, a távollevő Isten azonban még nem szükségszerűen nem-létező. A szkeptikus hit poszt-posztmodern zsoltárlírája ez, melyben a fizikai és a metafizikai világ már szinte egy és ugyanaz, és amely olyan korban íródott, amikor az ember eljutott arra a szintre, hogy az Istentől való segítségvárás és csodatétel helyett önnön maga legyen úrrá a jórészt saját maga által okozott problémákon, és átértékelje, majd jó irányba elmozdulva átalakítsa saját létezését és annak terét.

Isten helyébe a huszonegyedik század társadalmi és költői terében az ember lép, mint szinte határtalan lehetőségek birtokosa, Isten pedig talán már csak a távolból szemléli, mire is jut az általa saját képére és hasonlatosságára teremtett kreatúrája, elsősorban önmaga ellenében, önmagával. Az isteni csoda helyett ez az ironikus, de realista, Istenről és a metafizikai világról való képünket sajátosan újraértékelő, jelentékeny kortárs magyar, s egyúttal kétségtelenül humanista verseskötet leginkább az ember kreativitásában és szükségszerű gyarlósága mellett még mindig létező jóságában hisz, talán nem is egészen alaptalanul.

 

 

VÖRÖS ISTVÁN KRITIKAI RECEPCIÓJÁNAK VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIÁJA

 

Báthori Csaba, A bűnbeesés előtt. Vörös István: A közbülső ítélet, Innenvilág, Holmi, 1994/11, 1694-1697.

 

Demény Péter, Bűvös könyvkocka. Vörös István: Százötven zsoltár, Székelyföld, 2016/4, 135-136.

 

Érfalvy Lívia, Egy metafora teherbírása. Vörös István: A Vörös István gép vándorévei (fejlődésregény), Vigilia, 2010/3, 236-239.

 

Hervai Cecília, Variációk egy Goethe-témára. Vörös István: A Vörös István gép vándorévei, Műút, 2009/13, 85-86.

 

Horváth Imre, "A világ már készen van, csak üres". Vörös István: A Vörös István gép vándorévei - fejlődésregény, Műhely, 2009/6, 74-75.

 

Kinyik Anita, Én-eken át az Úrhoz. Vörös István: Százötven zsoltár, Credo, 2015/2, 76-78.

 

Pataky Adrienn, Vörös István: Százötven zsoltár, Kortárs, 2016/2, 103-105.

 

PintérViktória, Istenszünet. Vörös István: Százötven zsoltár, Pécs, Jelenkor, 2015.

 

Szalagyi Csilla, Százötven variáció a lélek állapotaira. Vörös István: Százötven zsoltár, Vigilia, 2016/8, 629-632.

 

Szénási Zoltán, Nyelvet öltő hagyományok. Vörös István: Százötven zsoltár, Jelenkor, 2015/12, 1378-1381.

 

 

1 Hivatkozott kiadás: Vörös István, Százötven zsoltár, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2015.

2 Vö. Rózsa Huba, Az Ószövetség keletkezése I-II., Budapest, Szent István Társulat, 1999, 321-338.

3 Simon T. László, Hozzatok szavakat magatokkal! Közelítések a zsoltárokhoz, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2007. Idézi: Szalagyi Csilla, Százötven variáció a lélek állapotaira. Vörös István: Százötven zsoltár, Vigilia, 2016/8, 629-632.

4 Vö. az OSZK nyelvemlék-adatbázisával.

http://nyelvemlekek.oszk.hu/adatlap/czechkodex

5 Vörös István egy vele készült interjúban maga is a fenti neveket említi. Vörös István, Zsoltártól az evangéliumig, www.evangelikus.hu, 2016. 02. 24.

https://www.evangelikus.hu/voros-istvan-interju

6 Vö. Pataky Adrienn, Vörös István: Százötven zsoltár, Kortárs, 2016/2, 103-105.

7 Vö. Vörös István, i. m.

8 Szénási Zoltán, Nyelvet öltő hagyományok. Vörös István: Százötven zsoltár, Jelenkor, 2015/12, 1378-1381.

9 Pataky Adrienn, i. m.

10 Szénási Zoltán, i. m.

11 PintérViktória, Istenszünet. Vörös István: Százötven zsoltár, Pécs, Jelenkor, 2015.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-04-29 20:00:00

 

Kántás Balázs (1987) költő, műfordító, irodalomkritikus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.